Nógrád. 1971. augusztus (27. évfolyam. 180-204. szám)

1971-08-29 / 203. szám

A MI FIUNK... Vasárnap délután a kerttel? alatt kevés falusi ember sé­tálgat. Hétköznap ugyan erre járnak a határba sietők, de a vasárnap az övék. Abból nem engednek. Most, hogy jó idő van, az öregebbek kiül. r.ek a házak elé és megvitat, iák a hét eseményeit, a fia­talok meg kicsípik magukat és lesélálnak a falu központ­jába. Ez már olyan hagyo­mány. amiit nehezen kezd ki ez idő vasfoga. Csiüröstné, Béres Olga most mégis a kertek alatt megy haza. Máskor a főutcán men­ne, hogy szót váltson a falu­béliekkel, hiszen hétközben neon sok 1 ehe* őségé van az ilyesmire. Reggel korán in­éiul a munkásbusz, este meg már örül, ha otthon lehet a családjával. De hát jól is van ez így. Értük él. dolgozik és boldog is. Igen — valóban boldog, csak attól az emléktől tudott volna megszabadulni. Alttól a borzalmas emléktől, ami min­dennél erősebb és attól a ke­gyetlen tudattól, hogy most már biztos hogy áldozatot, vagy áldozatokat követel. De ezért ő is hibás. Egyedül ő a felelős, hogy ez a szerencsét­len helyzet bekövetkezhetett Mert hogy a gyerekeit nagyon szereti, ahhoz nem fér kétség. A férjénél sincs jobb ember italán a faluiban sem. És ő mé­gis hazudott nekik. Vajon megbocsátható. feloldozható bűn-e az, amit elkövetett... Tudta, érezte, hogy Béla egyszer visszajön. Tizenöt éve már. hogy elment, s azóta csak megvetéssel, gyűlölettel tudott rá gondolni. Pedig va­lamikor hogy szerette... Az pedig itthagyta őt Itt hagy­ta egyedül, szerencsétlenül. Este még együtt voltak, az­tán reggel hirtelen elment. Soha nem beszélt róla, hogy Bécsbe késziül. A szülei ké­sőbb azt mondták, hogy hát a politikai helyzet miatt ment el. nagyon szerette a kisfiúit, sok vonást a magáénak vallott benne. Az asszonynak meg nem volt szíve megmondani az igazságot. Sem akkor, sem azui'án. Hiszen olyan boldog volt és olyan elégedett.. És most mindennek végé. Béla hazajött. Milyen boldo­gan sietett pedig Olga a kocs­mába. hogy sört vigyen a férfiaknak! Mert hát mahol­nap már a fia is késiz férfi, ősszel másodikos lesz a tech­nikumban. — így szoktat’a őket. Vasárnap csak hadd lustálkodjanak otthon a tévé előtt, majd ő gondoskodik ró­luk. Meg aztán jobban is sze­rette. ha otthon maradnak. Ügy,is ritkán van együtt a család. Így hát most is gyors lép­tekkel haladt a kocsma felé. amikor — mintha villámcsa­pás érte volna — észrevette, hogy Béla integet felé a ham- bitjukról. Mindjárt felismer­te, pedig sokat váll! ozott az­óta. Szinte kövérré; vált, ala­csony testén elegáns, finom anyagú ruha feszült Szeretett volna futva to­vább menni, de nem bírt Ügy érezte magát, mint a bé­lka. melyet megbénít a kígyó tekintete. — Hát te.. 1“ hebegte el­fúlva, — hogy kerülsz ide. Mikor jöttél? — Ma — felelte szűkszavú­an a férfi és átható tekinte­tétől vér szökött az asszony arcába. Milyen kihívóan, pi­maszul ltud ez ránézni. Gyű­löli — utálja! ! Sokáig nézték így egymást kihívóan és gyűlölködve. A férfi szólalt meg ismét: — No és a fiunk? Az asszony megremegett... — Ha a fiiamat kérded, az jól van... És a kislányom is. A férjem szereti őket. — A kertek alaW jöttél ha­za. nyikorgott a kiskapu, ami. kor becsuktad — mondta a férfi nyugodtan és mint aki le akarja zárni a beszélgetést. Bicegve megindult, hogy be­kapcsolja a televíziót. — Bálint! mondanék vala­mit — szólt az asszony köny- myeivel küszködve. — Hagyd csak. — legyintett a férfi, — jó műsor lesz. De aztán, ahogy ránézett a fele­ségére és látta annak kétség- beesett viadalát, mégis vissza, ült a heverőre. — Sírd ki magad Olga! Sfrj nyugodtan! Az majd megkönnyít. — Tudom. Béláról akarsz beszélni. Lá'tam délelőtt a világoszöld kocsiját a házuk előtt. Meg a fiadról, aki... — De én... — Te tudod? — kiáltott fel az asszony és teljes szomo­rúságát, elkeseredését átadta a zokogásnak. — Nem akartam szólni. Ta­lán még azt hitted volna, hogy sajnálatból vettelek eL És ez nem igaz. — Mióta, kitől tudod? — Akkor régen, én vittem neked azt a képeslapot. Amit a Béla írt Becsből. Hát on­nan tudom. — És most?... — zokogta az asszony — Most mi lesz? •— Hát mi lenne? Elkészí­ted a vacsorát. — És a fiú? — Neki nem kell róla tud- rrt. Meg aztán úgysem hinné 1N0 de ne pltyenegj miár, a teringettét! Hol az a va­csora! Mindjárt itthon lesznek a gyerekek... — Aztán átfog­ta a még mindig szipogó asz- szony vállát és tréfálkozva a fülébe súgta: — Meg aztán úgy gondolom, a könnyei ddel nem tud jóllakni a mi örök­ké éhes. kamasz fiunk... Horváth Mária Mészáros Erzsébet: Gobelinterv CSANÁDY JÁNOS: BESZE IMRE: Fényben élni Acélöntők — frü —frü —frü hangosan muzsikálnak mezők zenészei. Hideg az este és jó ez a hideg — jő — jó — eső keserű, cseppje verhetne buborékot, jöhetne már az ősz, a dérmezős ősz — frü — frü — nem nő már a fű csak fárad-szárad, árad a hideg víz zsugorodik, hold nő ökörnyál akad a szarvára ezüst égi kötélpálya; azon szökünk majd a tél elől holdbéli nyárba holdbéli nyárba holdbéli nyárba — Pálioka-izfl zsíros kenyér hozza esti betűk között a kemence melegével telitett gyomor éhes láncait; Aztán mámorzöld paiacköól énekel a hegyi pásztor szüreti rigmust. Aztán csont-bőr-izom feszüléssel rést szakit két martinász kenetlen-láncos ajtók alatt Aztán ömlik a tűz megolvadt Nap-közelségben szárad szakadt ingeikre a munka. így, messzi-közelröl nézni a btrlkot, távcsővel csillagokat — könnyű. így, azbeszthurokban védve az érc köpéstől — könnyű. Ott lenni közért-forintért süket, és vak, aszalt bőrű nyolc óra alatt! Ott vannak mégis; asszony-vigyázat, gyermek-aggódás azbesztszálad védik a mozdulatot ... mert lábukba haraphat sztkraszemfl mindent feketére nyaló, vakító acélkutyafalka. Jávor Ottó: Országúti bajnok Politika.. .1 Mit értett Ol­ga akkor még az ilyesmihez. Ö csak azt tudta, hogy itt­hagyták, kásemmizték. megát­koztál? mindörökre... „Várj rám és neveld fel a gyerekünket!”... Ezt írta ne­ki pár héttel később Bécsből e"v képeslapon. Pedig akkor Béla még nem is tudhatta, hogy a lány valóban teherbe esett. — Aztán tizenöt év alatt egy sort sem írt... De Olga már azon a ször- nvű reggelen rádöbbent, hogy számára Béla örökre meg. szűnt létezni. Ha így itt tud­ta hagyni, nem szerette őt igazán... így történt azután, hogy egy röpke hét múlva igent mondott a régen ostromló, hűséges posrtáslegénynek, a mostani férjének. özvegy édesanyja örült a váratlan fordulatnak és rövidesen meg is tartották a lakodalmat. Szegény, szegényes lakzi volt, de ő mégis nagyon boldognak érezte magát. Volt már fér. je, aki nevet és becsületet ad,őrt a fiacskájának, aki hét hónap múlva meg is született. A faluban senki nem plety­kált, hiszen az ura köztiszte­letben álló ember volt. meg aztán Olga sem szerzett soha haragosokat. Csűrös Bálint — És te... ? — A fiunkat kérdeztem! — Vágott közbe türelmetlenül a férfi. ■— Nekem csak egy fiam van és az nem a tied! — mondta határozottan Olga. — És ezt a mesét a te pos­tásod elhitte neked?... Vagy talán nem is tudja, hogy... — Hallgass!! — jajdultfel az asszony — hallgass! !... Hátra sem nézve futásnak eredt. Nem is tudta, hogy ho­gyan talált rá a kerti útra. Csordultig tellet a pohár, színt kell vallania a férje és italán a fia előtt is. Mert ha Béla mondja el... ! Hiszen az a férfi már egyszer szerencsét" lenné tette és képes arra, hogy mostani boldogságától is megfossza. Akkor pedig vé­ge! Mindennek vége! Amikor hazaért a gyerekek már nem voltak otthon. Le­mentek a klubba. (Csűrös Bá­lint egyedül üldögélt a szo­bában és az újságot lapozta. Amikor belépett, a férfi fel­nézett ná, aztán már az új­ság mögül így szólt: — Sírtál Olga, — Mi jut eszedbe! Tudod... ez az átkozott por. meg az a sok személykocsi... A verenda északi oldalát üvegfal zárta, oldalról beha­jolt a diófa. Tikkasztó meleg volt. Ebéd utáni hőség. A kertben a tyúkok a bokrok alá húzódtak, nyitott csőrrel mozdulatlanul, mint tarka, pi- hegő kövek. Ha valaki bené­zett volna a kerítésen, két férfit lát a verandán. Sak­koztak. De nem nézett be sen­ki. Üres volt az utca. Egy kerékpáros fiú — nem lehe­tett több tizenkét évesnél — hajtott végig a járdán zötyö- gő, nehéz „Csepel” kerékpár­jával. Az útszéli akácok le­velei alig észrevehetően meg­mozdultak. Az egyik férfi föl­kapta a fejét. Ha valaki átnézett volna a kerítésen, bizonyára azt mond­ja: „Nini, ezek ketten még ebben a dög melegben is .. De nem nézett át senki, üres volt az utca, csak a kerékpá­rozó fiú jött visszafelé a jár­dán, csörömpölve ugratta át a vízlevezető árkokat. — A lóval léptél? Hm. A pacikávai? — mondta Lulu, és lehajolt az autoszifor.ért. Fröcskölt a szóda. — Tehát nézzük csa! Szóval a paci­kával. — Adj nekem is! Odatartotta poharát. Le-föl­szálltak a szóda gömbjei, és ő ilyenkor mindig kellemes hűvöset érzett a nyakán, a mellén, végigcsurgott hátul a gerincén. „Dóri! Dóri!...” — emlé­kezett. Ütemesen kiabáltak az országút szélén. Lassított. Megtehette, Csikváron mindig az élre állt, a többiek szét­húzódva mögötte, a fehér sap­ka alól odavigyorgott a lelkes biztatókra, s már nyelte is a hideg szódavizet. Egy kis srác futott mellette nagy üveg szó­dával, az fröcskölte rá a vi­zet, közben kiabált: Dóri! Dó­ri!... ő meg mutatta, hogy most a homlokára, nyakára, melíére a szíve fölé... Dóri! Dóri! Ha valaki átnézett volna a kerítésen, rögtön a szemébe ötlik a két férfi, amint a sakktábla fölé hajolnak. Ta­lán meg is áll... „Hát ezek már rögtön ebéd után?...” De senki se járt az utcán, csak a poros akácok alatt zötyögött visszafelé az ócska kerékpár. Lulu leütötte az egyik fu­tóját. — Elméláztál, Dóri. Utálta ezt a jámborul fed- dő hangot. Elmélázott. Hát az­tán! Takács Feri várta min­dig a vámnál szódásüveggel, vagy a lánygimnázium előtt a kanyarban fagylalttal. Ott laktak a Szeder utcában. Adott is neki egy biciklit. Igen jutányosán adta, talán ötven pengőért egy könnyű versenygépet alumíniumkerék­kel. Akkor nagyon ment az üzlet. A Buda úton volt a javítóműhelye. A bejárattal szemben serlegek, érmék meg egy Emerge plakát. A kis Ta­kács belefulladt a vízbe a Fe­ketevágásnál. Ott sokan bele­fulladtak. — Adj még egy kis szódát. Lulu készségesen nyúlt az asztal alá, emelte a szifont. — Micsoda hőség! Ha valaki látja a két fér­fit a verandán, talán elmo­rogja az orra alatt: „A fene a jó dolgukat, mért nem szun­dítanak inkább egyet a hűs szobában!” De senki se látta őket, üres volt az utca, a tyú­kok se kapirgáltak, csak egy fiú biciklizett a járdán, ro­vátkolt kígyó maradt kereke nyomán a csillogó porban. Ha valaki látja őket... Nem. Hiába látta volna bárki azt a kettőt a, verandán. Csak ők tudták, miért vannak ott. Akkor kezdődött, amikor Lulu visszaballagott a tűzol­tótorony lépcsőjén. Pedig már ott fénylett fehér tenisznad­rágja a magasban, a tűzoltók feszítették a ponyvát, bámult a nép, várta az ugrást, Lulu meg fogja magát, visszajött a lépcsőn. Tizenkilenc éven át minden tűzoltónapon fölment a toronyba, és leugrott a ponyvába. Előrefeszített láb­bal és karral zuhant lefelé. Egyszer egy évben. Húszad­szor is felment, de nem ugrott le. Visszajött. Utána a könyv- kereskedését is becsukta. Az a hír terjedt el, hogy elköltözik a városból. Egyszer aztán, pünkösd előtt, felhúzta a re­dőnyt. — Dantét is árultam. Tu­dod, ki volt Dante? Dante? Egy olasz. A fagyialtosra gondolt, ott árulta a fagylaltot Kubik Lulu könyvkereskedése mellett. „Gelateria Italiana!” Kitűnő fagylaltja volt. Azóta se evett olyan kitűnő fagylaltot. — Bizony, egy olasz, Dóri­kéin, de milyen olasz! De mi­lyen! Csíkváron az országúti ver­senyeken fagylalttal is várták. A leánygimnázium előtti ka­nyarban nyomták kezébe a tölcsért. „Tüdőgyulladás! Kész tüdőgyulladás”! Borzod- va ráncigálta tovább egy anya matrózruhás lányát. Fél kéz­zel fogta a kormányt, másik kezében a fagylalt. Amikor Lulu kitette Dantét a kirakatba, ő már két éve abbahagyta a versenyzést. Ak­kor állított be műhelyébe a könyvkereskedő. Ez hát, aki tizenkilencszer leugrott a to­ronyból, de húszadszor már nem! ősz vol Kubik Lulu, haja egészen rövid, majdnem kopaszra nyírt, széles barkója szája szögletéig ért. Hát ez az. Mint egy spanyol-indián. Va­lami motorláncot hozott. — Kitűnő lánc, svéd acél! — Ne­ki nem kellett. — Akkor ma­gának adom — mondta Ku­bik Lulu. <3 a sarokba dob­ta a láncot. Két nap múlva mindenféle prospektust hozott, Autók, ke­rékpárok, motorok fényes! merített papíron, műszaki le­írással, árjegyzékkel. Letette az asztalra. — Na? Figyeli! Na? Később leemelte a polcra gyűjtött újságokat, otthonosan elhelyezkedett egy karosszék­ben, és hangosan olvasta a címeket: „A Tour de Hongrie hőse!” „Dráma az utolsó ki­lométeren!” „Az országutak bajnoka!” ...Kígyóztak a fe­hér utak, ütemesen emelke­dett a térd, feszültek az iz­mok a combon, zzz ... zzz.. J zörrent a lánc, fecskék csap-- tak le eléjük, messze az asz­falton, mintha víz vibrálna..J zzz .... zzz. — Na ? Lulu szeme átsütött az új-í ságon. Ki kellene dobni. Elfor­dult. — Van még benne. Lulu a szifont rázta. Lötyö­gött. Egy parasztot tolt a bástya elé. Oly mindegy. Úgyis győz­ni fog. Mindig ő győz. Talán ordítani kéne, lesöpörni a fi­gurákat. Minek. Megérti Lu- lut. Mióta sakkoznak, mindig hagyja, hogy ő nyerjen. — Micsoda hőség! Szörcsögött a szifon. A könyvkereskedő már na­ponként beállított a műhely­be. ö azt mondta: dolgom van, nem érek rá. A könyv- kereskedő bólintott: nem baj, majd holnap. Szemében nem a kerítők édeskés mosolya, mert ó, akkor egyszerű lett volna az ügy... apuskám menjen a jő francba... ha­nem valami rémült komoly­ság. Mint a kártyásoké, ami­kor lapot húznál?. Ezüst ta­pasz a barna arcon: oldalsza­káll. Vagy kardvágás? Széles pallosé? Érezte, Kubik Lulu számára élet-halál kérdés. Egyszer késő délután együtt léptek ki a műhelyből. — Hát az? — mutatott a tűzoltóto­rony tetejére. .Magában ne­ts’AGY LÁSZLÓ: KOVÁCS Homloka érchegy, haja deres erdő. Orcája kardélekkel megírt kép. Csontját újmódi barbárok megtörték, de nem a szívét, a szíve ép. Erős volt hitben, igaz marad mindig, Szolgál a világért emberül. Forgatja, szívja, égeti a nappal, arca, ha álmodik, földerül. Fecsegők cifra sallangját elfújja. Pártot áll, szózata: vas-zene. S tüzel, mert tudja nagy baj lesz, ha újra befagy az ábrándok tengere. S NÚGRAD — 1971. augusztus 29., vasárnap

Next

/
Thumbnails
Contents