Nógrád. 1971. augusztus (27. évfolyam. 180-204. szám)

1971-08-20 / 196. szám

Táncok, szírnek, idomok A Krakkóban megrendezett XI. országos rövidfilmfesz­tivál nagydíját Bohdan Kcr sinski „A vágányokon” című filmje nyerte el, amely a va­súti pályamunkások nehéz munkáját mutatja he. A ren­dező elsősorban azt kutatta, hogy honnan f jöttek, mivel foglalkoztak azelőtt, miért vál­lalkoztak erre a megerőltető munkára, amely valósággal el­különített világba zárja őket. „Ezüst lovas” díjat Marek Piwowski „Dugóhúzó” című filmje, amely az alkoholizmus veszedelmeit sorakoztatja fel megrázó képekben — vála~ mint Andrzej Papuzinski „Di­csőség a bikának” című alko­tása kapta. Az utóbbi témája Franciszek Sturowieyski grafi­kus és szcenográfus munkás­sága. Strarowieyski művésze­téről érdekes, színes képet nyújt ez a, meglepő grafikai ötletekben bővelkedő film. A „Bronz lovas”-díjjal a „Sora­kozó” című animációs filmet tüntették ki, amelyben Ry szard Czekála rendező merész grafikai formák felhasználásá­val mutat be egy jelenetet a koncentrációs tábor életéből: egyegy villanást a bátorság­ról és a félelemről. A „Játé­kok" című kísérleti balettfilm­ben a táncon kívül jelentős szerepet kapták a színek és a térbeli idomok. Az „Általános iskola” című munka a „Varsói Sellő” díjat nyerte el. Zygadlo rendezőnek ez az alkotása éles fénybe ál­lítja a nyugtalanító problé­mát: hogyan rögzíti a gyer­meknél a bevett nevelési rendszer előítéleteket és mo­dorosságokat. A „Konzul és a többiek” az apró mozzanatokra is kiterje­dő lélektani portrét fest az egyik nemrégiben elítélt len­gyelországi szélhámosról és csalóról — és a kárvallottak­ról is, akik hiszékenységükre fizettek rá. AUGU (Pataki József rajza) Sz. Devecsery László Fény és titok Elrejted titkát, őrized dugva, mégis rejted — bár senki sem tudja & lüktetve hordod, csobogva, locsogva szivedből a vér hull vörösen omolva: meg-megcsülan. mint tiszta patak, a mélyből a fényre feltör a mélye, az igaz: a fények fénye, mert akkor is őrződ, ha más soha nem is védi, mert nem tudja senki, hogy te őrződ, te félted, szivedben hordod, lüktetve vérzed; nem tudja senki, csak én. .. és te érzed, szívünkben hála; hogy a világot te őrződ és félted; meglátod benn a képed: HAZAD Nemzeti emlékezet NÉHÁNY ÉVVEL ezelőtt filmsorozatát vetített a Ma­gyar Televízió: az elmúlt 25 év tizenkét legjobbnak ítélt művét. A hatás meglepően nagy volt. Százezreknek hoz­ta az újrafelfedezés örömét: igen. most hajtják a hóban a ■ménest a Simon Menyhért születésénél!; most forog a Körhintán a Törőcsik Mari; csendőrök között, megbilin­cselve, mégis győztesem most ■vezetik el Szirtes Ádámot a Talpalatnyi földiben; most korbácsolják a leányt a Sze­génylegényekben; most ki­abálja az azóta felinőtt szí­nésszé lett Harkányi Endre a Valahol Európában című filmben: Könyörgöm, akasz- szuk fél. Talán nem a legfontosabb jelenetek ezek a felsorolt filmekben — bár valószínű­leg a legjobban megcsináltak , de most nem azért idé­zem meg a látvány élmé­nyét, hogy a filmművészet értékeiről essék szó. Inkább csak azért, hogy az olvasó is emlékezzék, s magában iga­zoljon: igen, ezek az én em­lékeim' is. Némi egyszerűsítéssel azt is állíthatjuk: egy ország új, közös emlékeit az elmúlt több mint negyedszázadról. Ilyesfajta emlékeink termé­szetesen nemcsak filmélmé­nyeinkből kerülnek ki. A Rozsdatemető - Hábetler Jani­ja, a dunaújvárosi Kohász­szobor, Illyés Fáklyalángjá- nak előadása, ugyanúgy be­vonult közös nemzeti emlé­kezetünkbe, mint Juhász Fe­renc Sánta-családja, Déry Fe­lelete, vagy Lengyel József Igézője. Mindez lassan-lassan be­vonul közös nemzeti emléke­zetünkbe, s talán nem ün­neprontás, ha az alkotmányt köszöntő napokban éppen er­ről a lassúságról esik né­hány szó. Ment bármily szo­katlanul hangzik, elég sok köze van mindennek az al­kotmányhoz. Próbáljuk meg­fogalmazni tágabban az al­kotmányt: nemzeti létünk, az e haza határai között élő emberek alapviszonyait rög­zíti, jogok, kötelességek, munka, pihenés, kulturátó- dás — sorolhatnánk az is­Szeretünik háborogni. Ezt nemcsak magamon, hanem embertársaimon is megfigyeltem. Ha két ember összeta­lálkozik és nincs éppen valamelyiknek dicsekednivalója, akkor feltétlenül aikad valami, ami egyiknek a begyé­ben van, s amire a másik találomra rálicitál. Mert hát, amint a közhely mondja: „Vannak még hibák.” S ennek a háborgásnak a „gyökere” is rokon­szenves, hiszen szocialista hazánk, ál­lamunk töretlen szeretetéből, a javítás vágyából fakad. Ha szidjuk, szapuljuk a hibákat, úgy érezzük, hogy valamit máris tettünk kijavításuk érdekében. Csak arról feledkezünk meg néha, hogy a hibáik nem önmaguktól levő, elvont, megfoghatatlan feltevések, hi­szen csaknem valamennyi személyhez fűződik. Háborgásunk „tárgyait” ugyanis mindenkor emberek állítják elő, mint a lakatot az ELZETT-gyár munkásai. Mégpedig rendszerint olyan emberek, akik velünk egy hőfokon há- borognak mások hibái miatt. Talán nem lesz alkotmánynapi ün­neprontás, ha ezúttal magam is sorra veszek néhány típust, akiket nagyon nem szeretek, mert általános rossz köz­érzet előidézésére, hibák egymásra hal­mozására alkalmasak. S bár az alkot­mány az ő munkához való jogukat is biztosítja, romboló magatartásuk el­hallgattatására már nem akad paragra­fus. Teljesen önkényes és minden tudo­mányosságot nélkülöző csoportosításom szerint két főtípust különböztetek meg: 1. A becsúszót; 2. a kicsúszó! A becsúszók közé sorolom azokat az osztályidegen, kaméleon módra alkal­mazkodni igyekvő elemeket akik nép­frontpolitikánk réseit használnák fel arra, hogy bekússzanak előbb a bor­székre, majd a bársony fotelbe. Nem kizárólag arról beszélek itt. hogy egye­sek ellenszenves nacionáléja hogyan változik az idők múlása során gyáros­ból] nagykereskedőből, jó módú polgár­ból, fasiszta konjunktúra lovagból, ma­kulátlan proletárrá, hanem arról, hogy az új életteret kereső akamokok ho­gyan viszik magukkal potrohúkon, egy Ünnepi jegyzet Kit nem szeretek kizsákmányoló múlt szellemét Is. Mert ezek a becsúszók nem azért idegenek és gyűlöletesek számomra, mert a lát­szat szerint szakítani akarnak nem ép­pen előnyös múltjukkal, hanem mert mindezt nem őszintén, sőt éppenséggel számításból teszik. Mihelyt megvetik lábukat valahol, kibújik belőlük a? úr- hatnámság, a rangkórság, a harácsolás magukkal hozott ösztöne. A szocialista keretek szétlazításával megkísérlik lét­rehozni a maguk kis kapitalizmusát, előbb villák, nyaralók, később éksze­rek, drágakövek gyűjtésével, miköz­ben egyre inkább úgy érzik, hogy ez­zel a proletariátust és'a vele szövetsé­ges dolgozó parasztságot is zsebre- terték. Persze, ide most példák kívánkozná­nak. Szándékosan a Kék fényhez for­dulok illusztrációért, mért e^pk a he­lyi rokonvonásokra is ráterelik a fi­gyelmet. Gondoljanak csak a főállat­orvosra, aki nemcsak lopott, csalt,- ha­rácsolt, hanem robotot is követelt há­rom község termelőszövetkezeti pa­rasztjaitól. Gondoljanak a maszek ker­tészre, aki milliókat „kereskedett ösz- sze” parányi cégtáblája védelme alatt. És gondoljanak erre is, meg arra is, mert az efféle becsúszók nem ismerik a megyehatárokat... S, ha a becsúszót nem szeretem, a kicsúszókat egyenesen megvetem. Ha arra szikrát vetek, ezeket egyenesen á pokol tüzére hánynám. Mert a kicsú- szók az uralmon levő szövetséges osz­tályok, a munkásság és a parasztság tagjai. Nem szeretem őket, mert olya­nok, mint a részegek, elvesztik a ta­lajt a lábuk alól. Ók nem fölfelé fura­kodnak a résen, mint a régmúlt fér­gei, hanem tehetetlenül kipotyognak, pedig vannak izmaik, ökleik, van fe­jük és van iskola, intézmény, amely előttük is nyitva áll. A kicsiúszók tehát hogy a költő szavaival éljek: „véreim, proletárok.” (Előre bocsátom: most nem azokról beszélek, akiknek képességeit „lekörözték” a gyorsan száguldó idő, a mind magasabb tudományos és tech­nikai követelmények, de akik a ké­pességüknek megfelelő, alacsonyabb poszton becsülettel megállják helyü­két!) A kicsúszók.nagvobbára jó képes­ségű, de roppant feledékeny emberek. Elfelejtik, hogy melyik osztály küld­te, mekkora bizalommal és milyen megbízatással őket. Funkciójúkat hiva­talnak tekintik, legfeljebb az ingyen- gépkocsi és az állami pénzen rende­zett eszem-iiszomok erejéig változtat­nak bürokrata múltjukon. Elszakad­nak a tömegektől, azoktól, akiknek tu­lajdonképpen megbízatásukat köszön­hetik. Mesterségesen butítják magu­kat, időnként belehullva egy új dzsent- rizmus posványába. (Nem véletlen, hogy a becsúszók nem egyszer a ki- csúszók hátán jutnak fölfelé, mint va­lami szocialista „Rokonok”-ban, egy „Űri muri”-ban!) Haragszom rájuk, mert miattuk, a becsúszók, a kicsúszók egyre növekvő tévedéseit szeretik az osztályra általá­nosítani, s szinte jogcímet formálnak valamiféle új őrségváltásra, mintha nem a proletár lenne az igazi prole­tár, hanem az az ügyeskedő, aki haj­landó naponta többször is kinyilatkoz- ni, hogy ő igenis együtt érez. a prole­tariátussal, a dolgozó parasztsággal, a két osztályból kinőtt, haladó értelmi­séggel. Csakhogy az alkotmány nem hangza­tos nyilatkozatokat, hanem szerény, de szorgos tetteket vár el minden szocia­lista honpolgártól. Még ez a szerencse! mert címszavakat. Az alkot­mány törvény, amely általá­nos jogszabályokba foglalja nemzeti hovátantozásunk ke­retei között emberi kiteljese­désünk lehetőségeit. De ez így> talán kicsit komplikált. Próbáljuk leegyszerűsíteni: nemzeti törvényeink alapja egy olyan formula, amely tisztázza, hogy milyen lehe- t' égek között, milyen jogok biztosítják a Magyarországon, élő emberek számára a kö­zös nemzeti munkában való részvételt ós a közös nemze­ti értékekben való részvé­telt és a közös nemzeti érté­kekben való részesülést. Ezután, a talán kissé el­vont okoskodás után — az alkotmány is i általános tör­vény csupán — visszakanya­rodhatunk a nemzeti emlé­kezethez és a kultúrához. Mert a törvény csak jogilag tisztázza az együvé tartozás tényét, felelősségrendszerét, munkamegosztását. Keveset ér. ha hiányzik az érzelmi kohézió, az együvé tarozás érzésének erős köteléke, amely a maga nehezebben megfogalmazható, körülírha­tó, gyakran kinyomozhatat­lan hálóival biztosítja a nem­zeti létünket. mondhatnánk persze. a kohézió helyett, hazafisá- got, ami magyarabbul is hangzik, meg közismertebb is. A hazafiság azonban olyan mértékben tágítható és szűkíthető fogalom, amely mindig vitákat provokál — gyakran igen jó és helyes vi­tákat — , ám ez esetben ta­lán szerencsésebb szó a ko­hézió, amely egyértelműen csak összetartó erőt. egymás­ra gyakorolt vonzást, az együvé tartozás érzését je­lenti. Felsorolni is sok lenne, mi­féle tényezők erősíthetik vagy gyengíthetik ezt a ko­héziót, Egy azonban bizonyos: a nemzeti kultúra közös kin­csünk, s amit a cikk elején emlékezetesnek neveztem, ép­pen azt kívánta jelezni: mii az. amit immár egy nemzet közös emlékezete, mint ősz. szetartó erőt őriz kincsestárá­ban. Sajnos, túl keveset. Vagy még pontosabban: még min­dig elég kevesen őriznek ele­gendőt új kultúránk emléke, iből. S most az újra kell ten­ni a hangsúlyt. Immár a hu-- szadik század harmadik har­madában élünk, annak ás a vége felé. Ebben a bizonyos közös nemzeti emlékezetben viszont nagyobbrészt még mindig csak tizenkilencedik századi emlékeket őrzünk. S természetesen egyáltalában nem az a baj, hogy az újból csak keveset. Ezért kell tü­relmetlenkednünk a lassúság miatt, ahogyan a mi negyed- századiunk kultúrája, ahe­lyett. hogy betörne — inkább csak beszivárog az emlékezet kincsestárába. LEHETNE EZÉRT kritizál­ni az iskolát — sokan mégis teszik —, a népművelést, a televíziót és még sokféle intézményt, pedig valószínű­leg a lassúság főoka szemlé­letünkben van. Nézzünk csak egy apró, de eléggé közis­mert példát. Egy fiatal lány a tévé Kicsoda-micsoda? adásában közölte, hogy nem tanulta Arany Tetemrehívás című versét. (Egy sor Arany- ballladát ismert.) Kund Abi­gél tőre — ez volt a rejtvény — országos felháborodást kel­tett. vitákat váltott ki. S most ne akarjunk igazságot osztani, ne akarjuk eldönte. ni: hozzá tartozik-e egy kö­zépiskolás műveltséghez a Tetemrehívás vagy sem. Egyébként is nagyon vitat­ható. ha bizonyos tényanyag mennyiségi ismeretén akarja valaki lemérni a műveltsé­get. Csak azon gondolkoz­zunk: hiányos műveltségű­nek tartaná-e az ország köz­véleménye azt a fiatalt, aki nem hallotta Nagy László költő nevét, nem látott egy Jancsó-filmet sem, s ha azt kérdeznék tőle. mondjon egy új magyar operát, bizonyta­lanul a Bánk bán-nal felel­ne... Meg vagyok győződve róla: az országos felháboro­dás elmaradna, s nem keve­sen lennének, akik — több­nyire csak magukban, mert konzervatívnak egyetlen em­ber sem szeret látszani — még igazat is adnának ennek a képzeletbeli fiatalnak. Vannak, akik az ilyenfajta ■tájékozatlansághoz még ideo­lógiát is gyártanak, valahogy így: „Ezek a mai művészek még nem bizonyították be ér­tékálló voltukat, nem mérte meg őket az idő. Jobb. ha a fiatalok a klasszikus érté­kekkel ismerkednek, azokból is van elegendő”. Ennek a nézetnek — a többi között az a nagy baja. hogy úgy véli: a művészetben csak a klasszikus értékek valamire valók, s hogy az élő, a kor­társ művészetet szembe le­het. szembe szabad állítani a klasszikusokkal. Pedig a szembeállításnak a sem ^ mű­vészettörténeti sem esztétikai alapja, indoka nincs. S hogy visszatérjünk a nemzeti kohézió gondolatá­hoz: március tizenötödikén el kell szavalni a Talpra ma­gyart, mert ez is kohéziós emlék. Nagyon fontos kohé­ziós emlékünk. De Váci Mi­hály verse, a Mindenütt ott­hon. egy mai fiatal számára adhat csak olyan kohéziós ösztönzést, mint a Talpra magyar. S a párhuzamból senki ne akarjon szentségtörő következtetéseket levonni. Nem arra való. Pusztán csak arra jó, hogy érzékeltesse: az élő. a velünk élő, velünk gondolkodó nemzeti művészet legalább annyi összetartó erőt biztosit, mint az értékben esetleg felette álló klassziku­sok vitathatatlan hatása. EZÉRT KELL NAGYON bosszankodni, amikor holmi — általánosságban soha nem létező — tömegízlés nevében a silányat. a művészileg ér­téktelent patronálják, amikor felelősségteljes írástudó és gondolkoztató művészeteken, ironizálnak, verik el a Port. mert azt esetleg nem érti meg mindenki azonnal; ami­kor néha szabályos uszítás folyik olyan alkotók ellen, akik pedig a mi korunk kér­déseire keresik a választ. Ilyenkor, ünnep idején, sok szó esik azokról az eredmé­nyekről, amelyeket orszá­gunk a termelésben, gazda- sági építésben, a jólét meg­teremtésében elért. Valóban, sok mindenre büszkék lehe­tünk. De talán jobban büsz­kélkedhetnék azzal is, amit a magyar művészet. akár csak az utóbbi másfél év­tizedben létrehozott. Mert gazdasági sikerek nélkül. a mindennapok biztonsága, jó­léte nélkül nincs igazi kultu- nálódás, az alapigazság. De a jólét önmagában nem lehet cél. Nem véletlenül figyel ránk a tőkés világ haladás iránt fogékony része: meny­nyire tudjuk az anyagi jó. léttel együtt az állampolgá­rok egyéni kiteljesedését, sze­mélyiségének kibontakozását is elősegíteni... MI MAR BÜSZKÉLKED­TÜNK csikósainkkal és Pető­fivel, ételeinkkel, a Homto- bággyal. labdarúgóinkkal és időnként még 'gazdasági sike­reinkkel is. De azt is meg kellene vizsgálnunk: mit adunk a teljes emberi élet megteremtéséhez? S ha adunk valamit ehhez az emberi teljességhez, mint ahogyan sok mindent adtunk, tettünk már. erre kellene a legbüszkébbnek lenni. Ha lassabban sikerült közös nemzeti emlékezetünket mai értékekkel gyarapítani, akkor azért is jogos a türelmetlen­ség. Még az alkotmány ünnepén Bernáth László NÓGRAD - 1971. augusztus 20., péntek 7

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents