Nógrád. 1971. augusztus (27. évfolyam. 180-204. szám)
1971-08-20 / 196. szám
Költői album ILLYÉS GYULA: ■K SZEKSZÁRD FELÉ Kis vonat megy nagy domboldalon: terhes kicsi nő a vonaton. Jár itt is. ha más nem, a. szeme: effajta, ki nem rost sohase. Homloka az ablak üvegén, rázódik a tengely ütemén. Néz ki bólogatva szüntelen, oldalvást a vastag üvegen. Nézi mit a, tágas táj kínál; gyermeke helyett is nézi már. Mosolyog és pillog nagyokat, mint lány, ha szeszt, édest kortyolgat. Ablakrázta arca szelíden azt bólintja folyvást, hogy igen. Ízlik neki, lám csak, a világ; száll szemén át park és pusztaság. Pusztai menyecske, ' jelzi ezt üveggyöngye; gyöngyön kis kereszt. Kereszt meUett kis kép: az ura; térdén köteg színes brosúra. Szalad át szemén ház és fasor, szökdel ajkán egyre friss mosoly. Mintha nem pillái közt, de szép szája hosszán szállna a vidék. Tábla búza* tábla baltacím hagyja szinte izét ajkain. Kéklő szőllők, sárga osztagok becézik az alvó magzatot Lebeg a lágy élmény közegén, anyjában is egy nép közepén. Most dől el, mivé s mint alakul: MEZEI ANDRÁS: most érinti tán egy titkos ujj. Ügy becézi, hívja, a világ, mini házából rég mi a csigát. Megy szülőmegyémben a vonat; bennem is megy jó sor gondolat. Így vitt egy kis nő rég engem is; itt alakult az én lelkem is. Néz, néz a kis asszony, gyűjtöget, termi csöndesként a gyermeket. ' Hova jnszi, honnan, nem tudom; fölvidít, hogy véle utazom. Nézem úti tájként a szelíd nőn a tegnap és ma jegyeit. Jár szemem a terhes kicsi nőn, s azt gondolom, itt megy a jövőm. Visz tovább egy népet; eltakart csempészáruképp hoz egy magyart. Egy ilyen kis nőben rég Babits épp talán anyámat látta így. Gondolta, hogy abban • él, aki őt fogja fejében hordani? Jár szemem a kedves kis anyán s azt gondolom: itt megy a hazám. Viszi, mit se tudva, szakadék, örvény fölött Árpád örökét. Benne él talán, ki engemet holtomban is meg-meg emlegeti Gondom, hitem, eszmém talaja; örökléten vagy te, kis anya. Néznem is jó téged, — megbocsásd. Kívánok szerencsés utazást! Háborúk nemzedéke A háborúban robbant gránát most szúrt a szívedbe szilánkot. Tűbegyes, gyilkos Idegesség, mint a lassított robbanások, ■ tűhegyes, gyilkos idegesség..; Dől a háborúk nemzedéke, összecsap roncsolt szerveinkben, minden napért megküzd a béke. összecsap roncsolt szerveinkben, és nem akarunk megpihenni. Vaiami finom elkopás ez, orvos sem tudja észrevenni. Valami finom elkopás ez, a háborúban szerzett járvány... Szívéhez kap és dől az ember. Kitől maradunk holnap árván?! ILLÉS ISTVÁN; Születésnapomra Tizennyolc éves vagyok És reszket a kezem, Pedig a háborút Csak hírből ismerem. De anyám ott volt, Hol húzódott a front, Mindene ott veszett Egy téli alkonyon. ö is tizennyolc éves Volt akár csak én. Egy volt a sok közül Negyvennégy telén. 8 NÓGRÁD — 1971. augusztus 20., péntek ys, B egyszer, valahol, nem H is nagyon régen, Özd- AJ tol és Salgótarjántól nem is nagyon messze, három jó cimbora. Szerették egymást, de még jobban szerették a bort. Az egyik, Káz- mér nevezetű pedig legesleg- jobban a feleségétől szeretett volna megszabadulni. Jóllehet igen takaros, szorgalmas, kedves felesége és két szép kicsi fia is volt. De hát mit ér a feleség, ha folyton szidja az embert, ha folyton csak azt hajtogatja, hogy „mit kocs- mázol mindig azzal a két lókötővel? Gyere haza időben, segíts inkább a ház körül, látod, én megszakadok a műn-1 kában”. — Segítsetek megszabadulni attól a boszorkánytól — szokta volt mondogatni Kázmér a második lityi után, és a két cimbora szomorúan bólogatott. Hiszen segítenének ők, csak tudnák, hogyan. Egy alkalommal, amikor már glédában álltak az üres üvegek az asztal alatt, és a három cimbora kedve az égig ért, Kázmér szent esküvel megfogadta, hogy beadja az asszony ellen a válókeresetet, és folytatja vidám legényéletét, ott, ahol tíz esztendővel ezelőtt abbahagyta. Meg is tette, amit ígért. Megindította a válópert. De hát a bíróság előtt az asz- szonynak is volt szava. Az asszony pedig azt vallotta, hogy igaz, hogy az ura egy kicsit italos, de azért ő csak szereti, meg a gyerekeknek apa kell, és kéri a tekintetes bíróságot, hogy ne mondja ki a válást. A bíróság pedig hazaküldte őket, gondolják meg jól a dolgot, egyezzenek meg, és ha semmire se mennének, jöjjenek vissza négy hé* múlva, újabb tárgyalásra. Ettffl kezdve a három cimbora, ha lehet, még többet ivott, mint annak előtte, és kalandosabbnál kalandosabb terveket főztek, hogyan segíthetnék barátjukat a házaseág- bontóperben. A legtöbb és legokosabb tanácsot a gebines vendéglős hajadon lánya adta, aki úgy gondolta, elég a kedves vendéget a feleségétől elszakítani, utána már könnyű lesz őt egy másik házasság hálójába fogni... Elkövetkezett a második tárgyalás napja. A bíró, aki talár helyett tarka mintás szoknyát és nylonblúzt viselt, minthogy a természet nőneművé, a népköztársaság pedig egyenjogúvá és bíróvá tette — szíve mélyén a házasságon belüli békés együttélés és a gyermekeit védő anya pártján volt —, meghökkenve hallotta, hogy a férj most már nemcsak összeférhetetlenséggel, hanem hűtlenséggel is Vádolja feleségét. — Én hűtlen voltam hozzád? — kiáltott az asszony sírva. — Én megcsaltalak téged? Te tudod legjobban, hogy ez nem igaz. Soha más flSrfít nem Ismertem kívüled..; — Majd a tanúk elmondják. Kérem az igen tisztelt bíróságot, hallgassa csak meg a tanúimat... És a kétségbeesett feleség és a megrökönyödött bíróság előtt felvonultok a tanúk. Jött a két cimbora. Az egyik eskü alatt vallotta, hogy a házaspár nagyobbik fia, a négyéves Gáspár az ő gyereke, és a másik cimbora megesküdött, hogy a kisebbik fiú, a kétéves Boldizsár az ő szerelmük gyümölcse... sftéet küld, és trastésük tetemes 'részét a gyermekek nevelésére foglalja le. És az ítélet nyonián rettenetes fájdalom és elkeseredés támadt a feleség szívében, és pokoli félelem szállta meg ,a két újdonsült apát. Hogyhogy gyerektortást? Hogyhogy a fizetést lefoglalni? Hiszen ha ezt az üzemben megtudják. .. ha ezt otthon a feleség megtudja. . . És hány évig? Amíg fel nem' nőnek? Hát minek nézik őket? Bo-, londnak? Idegen kölyökért Fehér Klára: A bölcs bíró — Nem igaz... nem igaz... — kiáltott kétségbeesetten az asszony, és felháborodásában és szégyenében eltakarta az arcát De jöttek a tanúk, és bizonyítottak. Jött a gebines kocs- máros szép hajadon lánya, és megesküdött, hogy egy szép tavaszi estén látta a feleséget az egyik cimborával, karonfogva sétáltok a tóparton, és bementek a bokrok közé... éppen kilenc hónappal ezelőtt a kis Gáspár világra jötte előtt. És vallott a cimbalmos és vallott egy hórihorgas fiatalember, aki húsz forintért a piactéren vállalkozott az üzletre, és minden bizonyítható volt, és mindenre volt tanú, holdfényre, sétára, csókra, és ott volt a két koronatanú és az eskü és a vállalt apaság, és a szegény asszony a haját tépte, és a kezét tördelte... A bíróság pedig határozathozatalra visszavonult, és igen sokáig tárgyaltak, és igen sokáig latolgatták a döntést „Az asszony ártatlan” — mondta a bíró. „Vagyis ne bontsuk fel a házasságot?” — kérdezték az ülnökök. „Éppen azért bontsuk fel” — felelte a bölcs bíró, majd a következőképpen hozták meg az ítéletet Kimondották a válást az asszony hibájából, mert hiszen a vallomások tanúsága szerint vétett a házasság tisztasága ellen, és két gyermekét nem a férjétől hozta a világra. De ugyanakkor kimondta a bíróság azt is, hogy az önként jelentkezett apákat gyermek- tartásra kötelezi, és ezen határozat életbelépésekor mindkettőjük munkahelyére értefognak húsz évig fizetni? A bírák elvonultak, de az elégedetlen kárvallottak nem mozdultak a folyosóról. Hiába hívta őket Kázmér, hogy jöjjenek, igyanak áldomást, semmi az, majd eligazítják ezt a gyerektartás dolgot — a két cimbora ugyancsak kijózanodott, — Keressük meg a bírót! — mondfa a fiatalabbik — megmondom neki, hogy nem igaz.., — Dehogy mondód — felelte erre Kázmér. — Hamis tanúzásért öt évre lecsukat, te bolond. — Hát akkor inkább leülöm az öt évet... te nem ismered az én asszonyomat... ha ennek ez a végzés a fülébe jut... A másik tanú is keservesen vakarta a fülét. — Nem erről volt szó, te Kázmér... azt mondtad, semmiség. .. de azt, hogy gyerektartás. .. — De ötévi börtön, értsétek meg... — Hát én akkor is megyek — én ezt nem hagyom... és te is jössz. A bíró komoran hallgatta a megtört vallomást. — Nem szép dolog ez, kérem. Nem is hiszem el. Hát, hogy hinném el rendes, komoly emberekről, hogy csak hazudtak volna? Meg az a sok tanú... itt van a jegyzőkönyv. .. itt is látták magukat, ott is látták magukat. Megijedtek attól a pár száz forinttól? Sajnálják a saját kis porontyuktól? Hát nem jó érzés az, növekszik, erősödik, iskolába jár a gyerekük, gondoskodnak róla. — De hát ml magunk Is nős emberek vagyunk... — Ezt mór maguknak akkor kellett volna meggondol- niok...-r- Esküszöm, mindenre, ami szent, soha egy ujjal se illettem. .. — És a tanúk? — Húsz forintot kapott az, aki azt vallotta, hogy a dűlő- úton... aki meg a szalmakazlat mesélte, azt, reggel tanítottam ki a piacon... — Sajnálom. Most gépelik az aktát. Holnap kikézbesítik a végzést a lakásukra. — A lakásunkra is? — Hát persze. .. — De ha az a feleségem kezébe kerül... — Befejezett ügy ez, kérem, nincs itt mit tárgyalni. — És... nem is lehet ezen az ítéleten igazítani? — Hát dehogynem. Ha valamennyi tanú eskü alatt visz- szavonja a vallomását. Ha a férj bocsánatot kér a feleségétől, és ha a feleség megbocsát neki. — De Hát, ha ma kiküldik azt az okiratot... — No, hiszen, várhat az az igazság még három napot, ha már eddig várt... annyi időt adok maguknak — mondta a bíró asszony, és kegyelemben elbocsátotta őket. És három nap után ott álltak újra a bíróság folyosóján, a három ivócimbora, a gebines megtört lelkű lánykája, a brácsás, a piacon felbérelt hórihorgas tanú, aki most már csak nyolcvan forintért hajlott arra, hogy visszavonja a holdfényt, ott volt mindenki, és elmondták, szépen, hogy Kázmér felesége tisztább a patyolatnál, hogy sose látták, nem is ismerik..; és megesküdött a két koronatanú is, hogy még az ujja hegyét sem illette soha az asszonynak, és ott volt a férj is, akinek bal orcáján óriási véraláfutás jelezte, hogy számos és kemény érvvel győzték meg a cimborák arról, hogy okosabb eljönni és bocsánatot kérni az asszonytól, és ott volt az asz- szony, és könnyek peregtek az orcáján... — Én bocsánatot kérek a feleségemtől, és kérem, hogy fogadjon vissza, és felejtse el, amit vétettem ellene... — mondta Kázmér. — Majd mi vigyázunk, és nem engedjük, hogy sokat igyon, és este korán haza- küldjük — buzgólkodott a két cimbora. — Bocsássák meg? — re- begte a feleség, és a bíróra nézett. — Persze — inteti sóhajtva a bíró —, ha mi, asszonyok nem tudnánk megbocsátani, régen kihalt volna az emberiség. .. A 1 eguja bb k enyer A zt hiszem a postás csodálkozik majd legjobban. amikor kiveszi az autóból a kis csomagot, megindul föl a lépcsőn, s csak úgy megszokásból rápillant a címzésre, majd ezt olvassa: tartalma kenyér. Kenyér?... Miféle kenyér? S ha lesz bátorsága talán megkérdi tőlem: — Mondja őszintén: csakugyan kenyér van a csomagban? És ha ideje engedi, behívom egy pohárka italra, s elmondom neki a,kis csomag regényét. !★ Az ember nem térhet ki kora szenvedélyei elől. Soha nem kívántam divatoknak hódolni, mégis, egy időben szinte észrevétlenül, kivédhetetlenül kerültek hozzám apróbb régiségek. Újkori mánia ez, menteni a múltból néhány tárgyat, emléket. így jutott be lakásomba néhány különös formájú üveg, s edények, melyekből a régiek ittak: bort, pálinkát, vagy akár orvosságot. Amit tudtam továbbadtam, csak az a néhány üveg, ivókészség maradt meg a könyv- szekrény tetején. S egy üvegben néhány kalász. Nékem már megszokott kép, csak az újonc látogatók hökkennek meg a látványon, j Nem az üvegek megpillantásakor, hanem amikor meglátják a néhány kalászt. Különös, régies formájú üvegeimet alig nézik, inkább a kalászokat. Mert azok is különösek. Formára is. Van közöttük olyan, amelyiknek szára dárdaegyenes, kalásza inint a buzogány, tömzsi, sokszemű. Aztán van mélyen gondolkodó, lehajtott fejű, bókoló kalász. Ez a formájuk, külső tartásuk. De a származás? Némelyik kopasz búzának tűnik, a másik meg nagyszakállú, inkább rozs vagy árpa kinézetű. A bátrabb vendégek ' leveszik a négy kalászt üvegestől. Nézegetik. Az őszinték pedig azt mondják: — Ilyet én még nem láttam. Kevesen láttak ilyet. Kivételes szerencsének tartom, hogy mór a születése kezdetén megismerkedtem ezzel a különös búzára is, rozsra is hasonlító, de mindenik- től különböző növénnyel; a Triticaleval. Furcsa nevét szüleitől örökölte, a búzától — Tritikum, és a rozstól — Scale. A Triticale a búza és rozs közös gyermeke, utódja. Amikor először jártam a kísérleti táblák között, a Triticale tudósával, nemesítőjé- vel, dr. Kiss Árpáddal, úgy tűnt, egy kicsit csalódott és nyugtalan. Pedig kevés kutatónak adatott meg, hogy olyan sikert tudjon felmutatni, mint ő. Az ő munkája nyomán szelídült termékeny házasságra először a búza és a rozs. Nyolcvan esztendővel ezelőtt vette kézbe a két nagy kenyér-rokont egy angol botanikus, s puszta kíváncsiságból megpróbálkozott a két növény hibridjének előállításával. Aztán utána a tudósok, növény- nemesítők egész légiója következett Hasztalan. A házasságból született utódok magtalanok voltok. Meddők. És nyolcvan esztendei, csöndes, de j elkeseredett kutatómunka után Kecskeméten egy szerény tudományműhelyben megszületett a csoda; az életképes búza-roZs utód. A tudós aki egy nyolcvan esztendős csatét nyert. Dr. Kiss Árpád, a kecskeméti Zöldségtermesztési Kutató Intézet igazgatóhelyettese. Álltunk tehát a nyurga növésű táblák szélén. Kiss Árpád belépdelt a szélben hajbókoló kalászmezőbe, kitépett egy kövérre hízott gyomot, s hol a gyomra, hol a kalászokra tekintett. De nem szólt semmit. Csak most, esztendők múltán mondta el, miért nem tudott akkor igazán örülni a győzelemnek. Érthetetlenül állt a rejtély előtt: két kenyérgabonát egyesített, „párosított”, s az eredmény mégis egy takarmánygabona lett. Pedig ő nagy titokban az embernek, közvetlenül az embernek szánta a Triticale-t. Kenyérnek szánta. Ott lengett, hullámzott előtte a kalászmező, a kalászban a legtápdúsabb, fehérjékben leggazdagabb mag, de lisztje nem akar engedelmeskedni á pékeknek, kenyérsütő asszonyoknak. Alacsony sikértartalma miatt. Már nem, is tudom hányj
