Nógrád. 1971. augusztus (27. évfolyam. 180-204. szám)

1971-08-15 / 192. szám

Vfcrga RndoTf: Tfagy Lajos Nagy esők idején Az elszabadult oroszlán Ä nagy esők ideje úgy él bennem, mint az ünnepek. A szegénység, tehetetlenség, bá­nat és félelem ünnepen A fa­lut körül vették fényes függö­nyökkel az esők. A házakat külön-külön elfedte. Az Ote- mető és a Kistag felöl öklen- dezve leömlő vizet elgátoltuk, mi gyerekek. Egész gát- és tórendszereket alakítottunk ki. A vízhozta ajándékokat, csiborokat, békákat úgy úsz­tattuk meg, mint igazi hajó­kat igazi tengerekben. Renge­teg béka termett egyszerre, mintha az esővel hulltak vol­na az égből. Mikor megun­tuk gyötörni őket, valamelyi­künk kitalálta, gyűjtsük ösz- sze,_ és adjuk el, mert úgy megveszik, mint a mákgubót, vagy a csipkebogyót és a ka­millavirágot Ezeket mi nem is szedtük komolyan. Nem férfinek való munka. Ügyet­lenül, ímmel-ámmal segítet­tünk a kislányoknak a gyűj­tögetésben. Nem is a szagos füvek miatt, hanem mert olyan jó volt velük civakodni, egrecéroztatni őket. Meg ha valaki kétszer egymás után segített egy kislánynak, akkor a többiek elkezdtek csúfolód- ni, meg olyat kiabálni, hogy: „két szerelmes pár, mindig együtt jár...” Néha még azt is elénekelték, hogy: „gólya, gólya, hosszú lábú gólya.. És akkor jó volt csikó módjá­ra vadul közéjük rohanni és zavarni szerteszét őket. Utá­na meg bíborszínű, égő fül­lel visszamenni a kislányhoz, és rásandítva, bizonytalan mérgelődő hangon eldadogni: „Hát ezek hülyék! Ugye, Eta ?” — Vagy Bözsike. Illett még zsörtölődni egy kicsit, méltat­lankodni, és ha már abba­hagyták a gúlyolódást, belefá­radtak, röggel dobálni őket, mert akkor még biztos húz­nak egy kicsit. Ezzel a dolog szentesítve is lett. Mármint a gyüjtögetőké. Nagy fűzfakosarakkal merí­tettük a békát. Versengtünk a szörnyegetekért Estére lett is mindenkinek kb. 5—6 kiló vartyogó, kavargó masszája. Vittük haza a zsákmányt Út­közben tervezgettünk. Volt, aki kiszámolta, ha szeptembe­rig mindennap esik az eső, akkor a búcsúra békából bi­ciklit vesz Én egy sötétkék ruhát gondoltam magamnak, meg egy piros svájcisapkát Valahogy úgy szerettem vol­na, hogy zöld-kölnire is jus­son, két nagy nyúlás üveggel. Húsvétkor majd keresek vele egy zseb pénzt, abból pedig egy horgászbotot veszek, se­lyemzsinórral, igazi halakra. Már láttam is magam, ahogy esténként kiülök a Csehovi- csék hídjára — sötétkék ruhá­sán, horgászbottal, fejemen a piros svájci. A többiek majd ott gubbasztanak körülöttem, „hallgatják” a kapást Oda­adom a botot majd annaik, aki ideadja egy körre a brin­gáját. Ködösen rémlett, hogy a vaskádban akár fel is hiz­lalhatnám a halakat kukori­cával. és árulhatnám a pincé­ben a húst, mint a feketén lemészárolt tinókat, és felfú­vódás végett levágott ökröket Egészen megittasultam tit­komtól, és méltóságomtól. Bú­csúkor majd veszek egy ak­kora görögdinnyét, ami nem fér be a házba. Ügy kell az udvaron felaprítani, mint a disznót perzseléskor — gon­doltam. — Azt mondom majd: „Édesanyám, egyenek ebből a fáin dinnyéből! Maga is nagyapa!” ök meg csak néz­nek. Nagyanyám gyanakodni fog, hogy megint lopom a to­jást. De én nem, mert arról már leszoktam, mint a ciga­rettáról, meg a káromkodás­ról. Éjszakákon át tervezgettem. Közben szaporodtak a varan­gyok, a kisszínben. Nézeget­tem a portékát. Békáim leso­ványodtak, hüllő-szemeikkel olyan keservesen néztek rám, a szívem majd megszakadt, de olyankor rájuk csaptam a pokrócot, és mentem tovább gyűjteni, vagy tervezgetni. Olyan békacsapdáról álmodoz­tam, ami éjszaka is működik, amíg én nem lehetek kinn a gáton. Ellenségeink voltak a libák. Rugdostuk is őket, mint a lo­vak. A kutyákat is rájuk eresztettük. A városban ké­sőbb sok vasárnapi ebédnél ettek kék-libahúst. Egyszer az egyikbe buzgalmában úgy be­letaposott valamelyikünk, hogy összetört benne a tojás, úgy folyt ki belőle, sárga csí­kot húzott maga után. A libák támadása miatt gátőrséget kellett szerveznünk, mert kü­lönben szétfürödték volna a szép, tapasztott sarat A sze­kér meg, ha átment rajta, folyt, folyt lefelé a víz, mint­ha a könnyünk folyt volna. Nekem végül már volt vagy tízezer békám. A nagyapa ré­gi katonaládáját is megtöltöt­tem velük. Abba kerültek a legszebbek Azoknak forintért akartam adni darabját. De ki­nek? Még mindig nem jött el a békásember. Pedig hullottak a dögök. Némelyiket olyan laposra taposták a többiek, mint a pléhdarab. Sikítottak, nyöszörögtek, üvöltöttek a bé­kák, mintha minden udvarban két békástó lett volna. Furik- kal kellett hordani a békalen­csét, a bélpoklosoknak. Békás, nyálkás volt a kezem mindig. A felnőttek nem törődtek velünk. A férfiak este a kocs­mában ültek. Nem ittak, csak elfolytott hangon beszélgettek. A nap végigjárta a házakat, mindenütt elidőzött mint egy- háziadó-szedéskor. A vénasz- szonyok rídogáltak a temp­lomban. Az eső meg csak esett tovább. Nem lehetett ki­menni a mezőre Sárosán, sö­tét tekintettel jöttek haza a tarlóról az asszonyok, ahol a szétázott kereszteket rakták rendbe. Egy-két férfi gumi­csizmában kiment a zuhogó' határba, és kaszált, mert a búza úgy megdőlt, mint a Csendes néni házfala. Az asz- szonyok, mint a vályogvetők, szedték a markot némán. A PARDI ANNA: A hajnalodó égen köntösét szövi az éjszaka suttogás és sikoly a fonala s rádakasztja mint halálodat egy nap kiesik egy küllő a hold szekeréből nélküle rohannak tovább a kerekek a hajnalodó égen infravörös nyugtalansággal mégegyszer felizzanak a föld tájai kirakatok divatos ruhájú próbababáinak tekintete a tekinteted karjuk mozdulata titkol valamit derekuk középen kettészelt a ruha alatt parókájukban megremegnek a papírvirágok a hajnalodó városban egyedül ők emberszabásúak nappal minden rendben van a haláltól sem félsz időd sincs gondolni rá. 8 NÓGRÁD — 1971. augusztus 15., vasárnap zsindelye* házaikban éjjel is hallgatóztak nem állt-e meg a víz? A teheneket sem hajtották ki a tanyára, csak a disznók élték a világukat. Malacok paradicsoma volt az Akácos melletti rét A tyúkok a szín­ben veszteglő szekéren szárít- kóztunk. Mintha bevakolták volna a szekeret úgy össze- piszkolták. Riadtan robbantak szét mint az asszonyok a ke­rítés mellől a sugdolózásból, amikor arra jött valamelyik­nek az ura. Majdnem minden nap pat­togatott kukoricát ettünk ebédre. Sipkánkba hordtuk ki a habos kukoricát a tornácra. A kis sámlin ülve néztük az esőt a buborékokat- lélegző kacsákat. Körül se ültük már a csiszlik asztalt Sok piros, fekete virág nőtt azon a nyáron. Zöld laput meg vad pa6zúlyt téptünk a kisbárányoknak. Azokat na­gyon kedveltük A bókák után, természetesen. Együk délután a bolt előtt álltunk, vártuk a kenyeres­autót A bolt az idősebb fiúk kedvenc gyülekezőhelye volt Ültek a fakorláton feketeinge- sen, feketegatyásan, mint a varjak. Mi, kisebbek nem szerettük őket. A P" linket húzták, meg fickónak szólítot­tak. Csúfoltak minket a bé­kák miatt. De a boltos meg­hallotta a békaügyet. Kifag­gatott minket szegről-végre. Utána a kenyeressel valamit beszélt Másnap jött a hfr, hogy így meg így, ide meg ide le­het vinni a békát A boltos, aki egyben kocsmáros is volt, este valamit mondhatott, mert az emberek másnap a békáról faggatták kölykeiket Még az­nap, szemerkélő esőben elin­dult három szekér a városba. Hordók, dézsák, tele békával. A lovak meg úgy megvadul­tak a gyereksírást utánzó hangzavartól, alig lehetett fel­rakni rájuk a hámot Mi is ott totojáztunk a szekerek körül. Dunnyogtunk, hogy mindkét nem visznek a bé­kapiacra. Estére hazaértek a szekerek, üresen. Megálltak a kocsma előtt, ahol már izgatott gye­rekcsapat várakozott. Kap­tunk egy-egy kakasnyalókát. Soha olyan népszerűek nem voltunk még. Egy-két nap múlva az idő Is jóra fordult. Forró csillagok gyúltak az égen. Azóta évek szaladtak el, sok nedves eső esett Az üveg­gé vált kölyök arcokon a sok biciklis, sötétkékruhás, sváj­cisapkás álom tovább élt re­ményként Megmaradt titok­nak. Az állatsereglet elhagyni készült a várost, hogy tovább menjen más városba, hogy új terepen rakják sorba a vasrá­csos ketreceket, s az állatok szagával telített levegőben új bámészkodóknak magyarázza a nádpálcás mutogató: „Itt látható a jaguár, a február, a március... és az összes raga­dozó vadállatok”. A teherpályaudvaron egy­más után rakták fel a ketre­ceket a vasúti kocsikra. Ment minden szép rendjén, csak az oroszlánnal történt baj. Ket­recének egyik széle már rajta nyugodott a teherkocsi párká­nyán, éppen a másik szélét emelték, hogy aztán az egész súlyos szerkezetet rálökjék a kocsira, amikor a ketrec visz- szazuhant, s ahogy a köve­zetre vágódott, kinyílott az ajtaja. De nemcsak az ajtó nyílott ki, hanem az ajtón az oroszlán is kizuhant a szek­rényből. „Hohó!" — gondolta az oroszlán, azzal a pillanatnyi dühvei, amit minden élőlény érez, amikor elvágódik. „Hohó!” — gondolta az oroszlán még egyszer, ahogy elszállt hirtelen ingerültsége. És egyszerre félelem szorította meg a szívét, azt a szívet, amelyről az arabok és nége­rek azt tartják, hogy aki eszik belőle, az nem ismeri többé a félelem érzését. „Szent isten, ebből baj lesz, sőt alighanem végem van!” — állapította meg az oroszlán. Mert a szekrény felborult, mégpedig úgy, hogy az ajtó fenekére került. Az oroszlán­nak visszamenni a szekrénybe nem lehetett. Az oroszlán el­szabadult Az oroszlán állt, reszketni kezdett, s irgalomért esdve nézett körül. Irgalom azonban nem volt sehol, mert a vele foglalatoskodó munkások már­is eszeveszetten rohantak a szélrózsa minden irányába. Intnen-onnan fenyegetően ijedt kiáltások hallatszottak. „Vigyá­zat! Mindenki meneküljön! Be kel a kijáratokat zárni. Hé, ne menj ara! Jesszusom, Dórii" Az oroszlán áBt és nézett és reszketett. Ezt a helyzetet aligha lehet öve megúszni! Mégis, mit lehetne csinálni? Mert a végveszedelemben az oroszlánember mindent meg­próbál, illetve a vízbefúló oroszlán még a szalmaszálba is belekapaszkodik. Még egy­szer szemügyre vette a felbo­rult ketrecet. Hiába, oda visz- szamenni már nem lehet. Az­tán arra gondolt, hogy lefek­szik, behúnyja a szemét, úgy marad mozdulatlanul. Dehát ez is céltalan lenne. Hirtelen eszébe jutott egy bútorkeres­kedés, amelyet egyszer valahol látott, amikor egy városon ke­resztül szállították, természe­tesen ketrecben. Milyen jó lenne egy ilyenbe menekülni, s a kirakatban szőnyeg gya­nánt leheveredni. De nem lehetett tovább morfondálnia, mert néhány száz lépésnyire emberek je­lentek meg, kezükben kést, revolvert, puskát tartottak. Megnyílt egy emeleti ablak is, valaki fegyvert sütött el, ha­talmas durranás, látni lehetett az elszálló lőporfüstöt. Fele sem tréfa a dolognak, Innen menekülni kell. Hirte­len megfordult, s elkezdett a nyílt pályán kifelé cammogni. De még egyszer visszanézett, nem gondolták-e meg magu­kat az emberek, nem lobog­tat-e valaki fehér zászlót. Nem bizony. Sőt, ellenkező­leg. Már futva közledtek fe­léje, „hajrá, utána, nem sza­bad kiengedni, agyon kell üt­ni” — ordítoztak, s újabb lö­vések dördültek el. Az orosz­lán óriási ugrásokkal futni kezdett. A pályaház külső te­rületén dolgozó munkások ri­adtan ugráltak föl az üresen álló vagonokra, volt, aki a ke­rekek közé bújt, volt, aki a tetőre mászott, aki bezárta maga után a fülke ajtaját. De volt, aki mihelyt biztonságban érezte magát, azonnal táma­dólag lépett fel: a vagonok ablakaiból kalapács, szénda­rab, nyitott bicska röpült az oroszlán felé, s valami úgy az oldalába vágódott, hogy fájdalmában felordított: — Hohoho-hó-ó-ó! De csak egyet, egy rövidet, hangja hirtelen elhalt, mintha azt Is megbánta volna, amit mondott, s szeretett volna le­térdelni az emberek előtt, a fejét a földre hajtva, biztosí­tani őket legbékésebb szándé­kairól. De hát hiába, ez tisz­ta öngyilkosság lett volna, összeszedte tehát magát, egy óriásit ugrott előre, s megint száguldani akart, egyenes irányban, ismeretlen cél felé. De szemközt magával újabb embercsoportot látott, doron­gokkal, puskákkal fölfegyver* kezve. Oldalt fordult hát, át­ugrott a deszkakerítésen. Egy népes utcára zuhant, majd­nem elgázolta a villamos, de a kalauznak az utolsó percben mégis sikerült fékeznie, elég ügyetlenül persze; nem fog fizetésemelést kapni. Lett erre az utcán óriási ré* mület (a délutáni lapok úgy írták, hogy: pánik). Az elsza­badult oroszlán most már nem is tudott volna egy helyben megállni, futnia kellett. Jobb­ra fusson, balra fusson? — ha már benn volt a végső sze­rencsétlenségben, mi sem ter­mészetesebb, mint hogy el­kezdett cél nélkül vágtatni a város belseje felé. Emberek, járművek, menekülés, ordítás és vészes sikolyok mindenfelé. Az oroszlán félelme észbontó izgalommá fokozódott, már nem látott semmit, csak vala­mi zűrzavaros, mozgó, tarka masszát. Életösztönének még egy utolsó megnyilvánulásául egy nehézkesen kacsázó kö­vér asszonyságot a végső érv­vel akart meggyőzni arról, hogy senkit nem akar bánta­ni, csupán élni szeretne, nem kell tehát tőle félni, nem kell menekülni, nem kell az ijedt­séget fokozni és terjeszteni — rávetette tehát magát, a föld­re teperte, és két első man­csával erősen lefogta, hogy maradjon már békében, ne is mozduljon. De még ezzel az utosó ma­nőverrel sem volt szerencséje, mert az anyóka, szegény, szörnyethalt — az ijedségtől is, no meg hát a tapintatlan érintések okozta halálos sérü­lésektől. Éppen jókor érkezett a két­ségbeesett oroszlánhoz két bi­ciklista rendőr, akik revolver^ lövésekkel megölték. Utolsó fantáziája az volt, hogy egy szép, új, nyitott ajtajú ketrec előtt áll, ő beugrik a ketrec­be, s valami ügyes és kedves ember gyorsan becsapja, s be­zárja utána az ajtót. SZ. DEVECSERY LÁSZLÓ: Költő profilból Szomorú megvetéssel nézem a kitörni készülők feszült nyugalmát, a meg nem értett érdekszövetségeket, az árnyékot, amely szándékkal gazságot takar, én szívvel, s erővel érzek: mindent elveszíthetek. Nekem nem a lány kell, az élet, benne: a mindent elsöprő erő, mely nem szerelmes csupán, nem játékra, kalandra vár; szövetségünknek szent jobbja legyen, s ő legyen az enyém: akire én vigyázok, aki énrám vigyáz.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents