Nógrád. 1971. augusztus (27. évfolyam. 180-204. szám)
1971-08-15 / 192. szám
8 AßKADI évfordulói Az idén volt tíz esztendeje, hogy tragikus véget ért. Most lenne ötven esztendős. És éppen harminc esztendeje annak, hogy nagy elődök: Ady, Krúdy, Móricz példája nyomán bekopogott a vidéki lap- szerkesztő ajtaján Debrecenben, a feltett szándékkal, hogy újságíró lesz. Abban az időben az íróvá válás útja az újságíráson át vezetett. így kezdte Mikszáth után szinte valamennyi elkövetkezendő nemzedék fia, akit megbűvölt a betű varázsa, a betűé, amelyből világokat lehet teremteni. Nem mind lett íróvá, aki az írás hivatásos mesterségével jegyezte el magát, ó, dehogy! De Mikszáth, Móra, Tömörkény, Krúdy, Móricz, Molnár, Bródy íróvá lett. És azzá Sarkadi Imre is. Sarkadi, aki az idén tíz esztendeje, hogy tragikus véget ért, most lenne ötven esztendős és harminc esztendeje éppen, hogy újságírónak állt. Furcsa ellenmondás: Sarkadi a megszokott értelemben sosem volt igazi újságíró — és Sarkadi, az író, szinte utolsó pillanatáig hűséges maradt az újságírás legszebb műfajához, a riporthoz. Abban az értelemben és azon a szinten, ahogyan irodalommá nemesíthető. Mert ez az igény munkált benne ama pillanattól, ahogyan magába fogadta a vidéki redakció. Igaz, a szándék és a kivitel nála sem mindig lelt egymásra; az akkori vidéki szerkesztőség a sajtóhagyományokban mégoly rangos városban, mint Debrecenben sem adott a fiatal tehetségeknek garancialevelet az irodalmi üdvözüléshez. Temérdek műhelyforgácsot kell szétkotorni Sarkadi akkori hagyatékában is, hogy a mesterség napi iramában mégis megmegszületett remeklést leljünk. De kétségtelen, hogy tőle jóval több vetődik felszínre a szokványos átlagnál. Olyan például, amire Németh László harminc év távolából is szinte kísérteties pontossággal emlékszik tanulmánykötetében. Sarkadi Imre felszabadulás utáni első közvetlen irodalmi megnyilatkozási tere a ripor- tázs, a publicisztikai, a tárca- riportázs volt, a megváltozott élet legkülönbözőbb tereiről, embereiről. Szinte első regénye, a Gál János útja is egyetlen nagylélegzetű riportvallomás. Mint minden fiatal általában, ő is példa nyomán indul el. Az ő nagy példaképe hosz- szú ideig a Gyalogolni jó riportere, írója, Móricz Zsig- mond. A Gál János útja szinte Móricz Boldog ember-ének egyenes folytatása, Móricz központi alakjának továbbélte tése az újult társadalmi körülmények között. De ugyanez a Móricz-hatás sejlik ki tárcariportjai legtöbbjéből. Jó ez a hatás és egészséges egy ideig, de írói útként — épp a változott társadalmi viszonyok miatt hosszabb távon mégsem járható. Erre maga, Sarkadi jön ár legelsőbb, s egy meghitt beszélgetésen, amikor azt vetem fel: be kellene járni a Gyalogolni jó helyszíneit, megkeresni embereit, s újra megírni — azt mondja: — A Gyalogolni jót ma már nem lehetne megírni. Ha megkísérelnénk, csak színtelen-szagtalan hurráoptimizmus lenne az egészből. — Ezt az ötvenes években vallotta. De Móricz hatásával mégsem könnyű a leszámolás. A kötés benne van a választott tematikában, a falusi miliőben, amely akkor még na- gyobbára mozdulatlan (legalábbis ösztönben, tudatban), de már kopogtat a portákon a termelési mód új formája, Sarkadi arra vállalkozik, hogy a szokatlan, új szószólója, prédikátora legyen. Teljes hittel, meggyőződéssel vallja, hogy a régi falusi életforma tarthatatlan, reformálásra, illetve forradalmi újulásm vár. Ez az alapállása a Veréb-dűlő novellafüzérének, kisregényének; a Tanyasi dúvadnak, filmjének: a Körhintának, s első színpadi műveinek: az Űt a tanyákról-nak és a Szeptember-nek is. A kor irodalmi sematizmusa Sarkadi írásain is nyomot hagy, de korántsem olyan éktelenkedő jegyekben, hogy így is ne legjobb örökségeink között tarthatnánk számon. És amiközben elbeszéléseit, regényeit, színműveit írja, az újságíráshoz sem lesz hűtlen legutolsó percéig. Hiába mondta neki egyszer Pali bácsi, első közös szerkesztőnk — amikor Imre a szokványriport helyett valami tárcafélét tett asztalára —: Fiam, belőled sosem lesz igazi újságíró! — Pali bácsinak csak a maga módján lett igaza. Sarkadi valóban nem az a zsurnaliszta lett, akiből tizenkettő egy tucat. És ez a szerencsénk. Mert ezáltal nyertünk benne két embert: az újságírás új klasszikusát és az irodalom egyik legszámottevőbb újkori egyéniségét. Akire volt emberi gyengéi, gyarlóságai mellett is tisztelettel emlékezhetünk a mostani, hármas évfordulón. (Tíz éve, hogy meghalt, most lenne ötven éves, harminc éve lett újságíró.) Sarkadi Imre vidéken kezdte. A felszabadulás után is a vidéki újságírás volt jó ideig munkássága tere, s írásaiban azután is, mindvégig „vidéki” maradt. Mint örök, kiapadhatatlan forrásból a vidékből merített, újságíróként, irodalmárként egyaránt. S a Kerepesi temetői búcsúztatás után ott szálltak felhőbe hamvai, abban a szű- kebb hazában, ahonnan vétetett. Debrecenben, a szülőházán ma emléktáblát avatnak. A helytörténetírás fellendítéséért Az elmúlt években — különösen a nagy történelmi évfordulók kedvező légkörében — megyénkben is fellendült a helytörténetírás. Az eddig megjelent különböző kiadványok a szakmai követelményeknek megfeleltek, nem egy közülük országos elismerést keltett. Ugyanakkor jól szolgálta a helytörténeti munka a megyei oktatási-nevelési célkitűzéseket, sikeresen kapcsolódott a politikai feladatok megoldásához is. Az alapvetően pozitív munkához nagymértékben hozzájárult, hogy bővült a helytörténetírás társadalmi bázisa, nőtt a helytörténeti kutatók száma, emelkedett szakmai tudásuk is. Ügy érzem azonban, hogy fenti eredmények kapcsán a munka új szakaszhoz érkezett. Elöljáróban szükséges állást foglalni abban, hogy a hely- történeti kutatómunkára és helytörténetírásra — amely a szocialista hazafiságra ' való nevelést szolgálja — továbbra is nagy szükség van. A nagy történelmi évfordulókat új évfordulók követik. Különösen érdekes ez a mi megyénk vonatkozásában, amely gazdag munkásmozgalmi hagyományai mellett számottevő irodalmi tradíciókkal is rendelkezik. 1972-ben ünnepeljük a palócföld nagy írója, Mikszáth Kálmán születésének 125. és 1973-ban a nemzetközi hírnévre emelkedett szellemi nagyság, Madách Imre születésének 150. évfordulóját. Az irodalmi évfordulókon túl, számos települési és intézményi évforduló is előttünk áll. A megye két városa, Salgótarján és Balassagyarmat jubileumra készül. Az egykor bányászváros ipari várossá, modern városközponttal rendelkező Salgótarjánná és megyeszékhellyé fejlődött. 1972-ben Salgótarján, 1973-ban pedig Balassagyarmat, az egykori közigazgatási székhely, a palócok fővárosa, ma ipari és diákváros ünnepli várossá nyilvánításának 50. évfordulóját. Több egészségügyi, kulturális intézményünk ' ugyancsak évfordulóra készül. Ha az országos jubileumok csökkennek is megyei viszonylatban viszont igény van, hogy a helytörténészek megbízást kapjanak fenti évfordulókkal kapcsolatos munkákra. Elég csak Salgótarján, Balassagyarmat város, vagy a nógrád- gárdonyi tbc-intézet példájára hivatkozni, ahol megbízást adtak kollektíváknak a helyLegszívesebben Arany János halhatatlan soraival kezdeném, aki Széchenyi halálakor találta meg az elismerés szép szavait: „Nem hal meg az, ki mik liókra költi dús élte kincseit, ámbár napja múl..de félek, hogy túlságosan patetikusnak találnák. Hisz akiről szólni szeretnék, nem milliókra költötte alkotó élete energiáit, hanem „csak” egy kis közösségnek volt áldozatos, fáradhatatlan munkása. Sírján még nem hervadtak el a virágok, akik nem tudnak a szomorú hirtelenséggel bekövetkezett tragédiáról, talán még őt keresik, mint az ifjúsági szervezet vezetőjét. Noszály János ugyanis KISZ-titkár volt. Maga a funkció is olyan, hogy az ember több küzdelmet sejt mögötte, mint elismerést. A mozgalmi nevelőmunka nem tartozik a látványos tevékenységek közé. Ha csak egy-egy rendezvény sikerét látjuk mögötte, akkor nem látjuk a lényeget. Művelődéspolitikánkban már hosszú ideje harcolunk az úgynevezett rendezvény szemlélet ellen, amely avval látja megoldottnak feladatát, hogy egy-egy évfordulót látványosan megünnepel. A nevelő munkában azonban, s ez különösen érvényes a politikai nevelőmunkára, sokszor csak évek múlva „érik be a vetés”, a helytállásban, a nép ügyéhez való hűségben, a mindennapok sok kitartást követelő próbái során mutatkozik meg, milyen volt a magvető tevékenysége. Nos, a Kányás-bányatelepi fiatalok esete ékesen bizonyítja, hogy Noszály János jó magvető volt, áldozatos munkájának példája elismerésre méltó cselekedetre, önzetlen jótettre buzdította munkatársait. Ismeretes, hogy nálunk a társadalmiVasárnapi jegyzet Köszönet, fiatalok lag hasznos munkák végzése kettős haszonnal jár: egyrészt ilyen mozgósítások révén sikerül megoldani olyan feladatokat, amelyekre a kötelező munkaidőben nem kerülhet sor, másrészt kisebb-nagyobb közösségek ilyen munkák elvégzésével tudnak anyagi alapot teremteni közös kirándulásokra, színházlátogatásokra, országjárásokra. A kányási fiatalok is ilyen munkával kerestek húszezer forintot, amelyből tízezer forintot szerényen, de jó szívvel átadtak volt titkáruk családjának. A szolidaritásnak már sok szép példájával találkoztunk: a magyar fiatalok nem voltak közömbösek, valamikor Vietnamról vagy az árvíz súlytotta területek lakóinak megsegitséről volt szó, mégis úgy érzem, érdemes a fenti esetnél is elidőzni néhány pillanatig. Sokat beszélünk manapság arról, hogy az emberek egyre inkább el- anyagiasodnak. Többen még a gazdasági mechanizmusból következő szabadabb lehetőségeket is károsnak mondják, mert úgy érzik, hogy a lassan már emlékké váló rossz ízű közmondásunk, a „kaparj kurta neked is lesz” feléledése kezdődik. Nemcsak az úgynevezett „borravalós” szakmákban tartják igen sokan már a szemtelenséggel határos módon erőszakosan a markukat, hanem hovatovább már kötelességszámba menő munkáknál is elvárják egyesek a külön juttatásokat. Egyre több lesz az olyan hiánycikk, amelyről néhány forintos „kenés” után kiderül, hogy nem is annyira a cikk a hiány, mint az emberi tisztesség érzése. A bűnügyi statisztikák ijesztő emelkedést mutatnak, különösen a társadalmi tulajdon herdálása és az azzal való visszaélések következtében. Ezeknek a bűnöknek elkövetőit soha nem az anyagi szükség, hanem az emberi kapzsiság vitte a rossz útra. Kacsalábon forgó kastélyokat, meseautókat akarnak lehetőleg minél kevesebb munkával szerezni, mert manapság ez a „módi”. Amit mások egy élet mun kájával takarékoskodnak össze, azt ők néhány esztendő alatt akarják összeügyeskedni. Vigasztalan lenne a kép, ha ez lenne az általános, és nem erősíthetné bennünk a hitet olyan példák sokasága, mint a kányási fiatalok meleg együttérzésre valló tette. Nem tudom, hogy egyénileg kik ők, szándékosan nem is kerestem velük a találkozást. Minden bizonnyal van közöttük hosszú hajú, talán olyan is van, aki a kopott farmernadrág mellé rikító inget visel és éjjel-nappal böm- bölteti a táskarádióját vagy magnóját, hogy a legvadabb muzsikától kerüljön extázisba. Egyet azonban biztosan tudok: legyen a külsejük bármilyen, belül nagyon érző szívet, humánus lelket őriznek. Jó tudni, hogy ilyenek is vannak, hogy nemcsak formálisan hordják zsebükben a kis piros könyvet, meggyőződésüknek tettekkel is bizonyságát adják. A tervezett kirándulás így a felére rövidül. De én bizonyosra veszem, hogy ez a kis kollektíva jobban fogja érezni magát, mert volt titkáruk is ott lesz velük, aki ha élne, első lett volna a hasonló felajánlásban. Köszönet érte, fiatalok. Csukly László ség, illetve az intézmény történetének megírására. A helytörténeti munka fontossága más vonatkozásban sem csökkent. Az elkövetkezendő időszakban nagyobb lehetőség kínálkozik a történelem menetében fontos hétköznapi hősök, kollektívák tevékenységének, munkásságának, életének kutatására, feltárására. Egyrészről a tartalmi feladatok újszerűsége, a témák differenciált jelentkezése, más oldalról az intézmények munkájának kiteljesedése, a gyűjtemények mennyiségi növekedése szükségessé teszi a hely- történeti gyűjteményekkel rendelkező, megyei közművelődési-tudományos intézmények közötti szorosabb együttműködést, az eddiginél meghatá- rozottabb, körülhatároltabb munkamegosztás kialakítását. A munkát a különböző intézményekben levő gyűjtemények nyilvántartásának elkészítésével kellett megkezdeni. E munkában kezdeményező volt a Nógrád megyei Múzeumok Igazgatósága. Először a megyei múzeumi szervezeten belül a két működő múzeum könyvtárában, dokumentum- tárában, adattárában és tárgyi anyagában végeztük a profil- tisztítást és az ezzel kapcsolatos átcsoportosítást. , Elkészítettük továbbá a megyei könyvtár, levéltár és a megyei múzeum igazgatóság birtokában levő helyismereti könyvkatalógust. A közeljövőben tervezzük ennek sokszorosítását. Emellett szükségesnek tartjuk a megyei hely- történeti és helyismereti gyűjteményekben nem szereplő, de a fővárosi vagy más vidéki könyvtárakban fellelhető könyvek és folyóiratok jegyzékének elkészítését is. Megkezdtük az MSZMP megyei archívumával a megyei múzeumi szervezet és levéltár birtokában levő legújabb» kori dokumentumválogatások sokszorosítását is. E hónapban jelent meg az MSZMP megyei archívuma és a Nógrád megyei Munkásmozgalmi Múzeum együttműködése eredményeként „Dokumentumok a Nógrád megyei bányászok életéről és harcáról (1919—1944)” című kiadvány. A régi korokról szóló idgen nyelvű, nehezen olvasható dokumentumokat pedig a helytörténeti kutatatók számára — mivel azok nehezen hozzáférhetők — a megyei levéltár tervezi kiadni. Fentiek mellett is úgy érzem, hasznos lesz annak a jegyzéknek az összeállítása, amely a fővárosi és más vidéki levéltárakban levő, a megyével kapcsolatos adatokra, eseményekre hívná fel a figyelmet, támpontot adna a kutatómunkához. A múzeumnak pedig az MSZMP megyei archívumával közösen a megyében nem található eredeti dokumentumokról kellene fényképmásolatokat készítenie és szükség esetén azokat nagyítva a helytörténeti kutatók rendelkezésére bocsátania. A helytörténettel foglalkozóknak igen nagy gondot okoz a szükséges sajtóanyag hiánya. Egyetlen intézményünk sem rendelkezik komplett helyi megjelenésű, vagy a megyét érintő cikkek gyűjteményével. Még a felszabadulást követő időszakról sincs összefüggő gyűjteményünk, nem is szólva az országos lapok helyi vonatkozásairól. Ügy gondolom, a magánosoknál levő hiányzó újságok gyűjtése mellett szükséges a könyvtár és a múzeum által már megkezdett, a Széchenyi Könyvtárban levő megyei újságok és folyóiratcikkek, továbbá a megyéről szóló írások fotózásának folytatása. Tekintettel arra, hogy e feladathoz funkciója szerint a megyei könyvtár áll legközelebb, célszerű lenne évenként meghatározottan és a költségvetésbe is tervezetten egy-egy folyóirat, vagy sajtóanyag teljes lefotózása. A helytörténeti, helyismereti gyűjtemény egységes nyilvántartásának elkészítése, továbbá a különböző közgyűjteményekkel rendelkező intézmények profiljának kialakítása, az éves munkatervben realizálható összegek egy meghatározott cél érdekében való hasznosítása a továbbiakban ugyancsak fontos feladatunk. Ha a kérdést, a múzeumi szervezet vonatkozásában vizsgáljuk, helytörténeti gyűjteménye továbbfejlesztésében külön figyelmet fordít a megye két városának tárgyi, dokumentációs és fotóanyagának kiegészítésére, teljessé tételére. A múzeumi szervezet to* vábbra is feladatként kezeli a visszaemlékezések, m-emoárok, életrajzi feldolgozások kiegészítését és készítését a munkás- mozgalom kiemelkedő harcosairól. Ugyanakkor szeretnénk inspirálni a helytörténeti kutatókat Nógrád megye szellemi nagyjainak — tudósainak, művészeinek — életét és munkásságát dokumentáló adatok gyűjtésére, feldolgozására. Emellett kiemelten foglalkozunk a nógrádi iparmedence munkásosztálya hétköznapi életének feltárásával, ennek keretében munkáscsaládok életének történeti feldolgozásaival kísérletezünk. Ügy érzem, most már sokkal jobban fel kellene használni a különböző, elsősorban művelődési témakörben végzett felmérések adatait is a helytörténeti munkában. Dr. Molnár Pál Molnár Béla (Salgótarján) fametszete | NÓGRÁD — 1971. augusztus 15., vasárnap 7
