Nógrád. 1971. július (27. évfolyam. 153-179. szám)
1971-07-04 / 156. szám
Dicsére J. Zaharov: Kollektívánk prémiumot kapott. Az igaz, hogy nem sokat. de kapott. Mindössze háromszázhatvan rubelt. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez így is arányban állt az elért eredménnyel. Kijelöltük a legrátermettebbeket, akik ezután hozzáláttak az összeg érdem szerinti elosztásához. Iván Petrovicsnak, a kollektíva vezetőjének 60 rubelt szavaztunk meg, Veniamin Sztyepanovicsnak, a műszaki vezetőnek ötven rubelt, Kuz- kinnak, a brigádvezetőnek negyven rubelt.. . Ahogy a beosztás csökkent, úgy csökkent az összeg is. Az erre érdemesek közül senkit sem hagytunk ki. Vahter Trofi- micsnak így juttattunk öt rubelt. Azért ennyit, mert ö még nyugdíjat is kap ezenkívül. Elosztottuk —, de éreztük, hogy az elosztásnál nincs minden rendben. Kérdezzük, hogy lehet-e nagy öröme, mondjuk ennek a Trofimicsnak, attól az öt rubel prémiumtól? Még meg fog sértődni végül. Ekkor valaki azt ajánlotta, hogy az ösztönzésnek egy más fajtáját, a köszönetnyilvánítást, a dicséretet kell szélesebb körben alkalmazni a kollektíva munkájának az elismerésében. Átnéztük a névsort, és néhány embernél a dicséretet alkalmaztuk. Így az egyes kategóriákban a pénzjutalom összege nőtt. Ennél a variánsnál Klavdia. Mihajlov- na, a mi kedves számlázónk zárta a kört tíz rubellel. Ekkor meg azok között keletkezett hangoskodás, akik csak dicséretet kaptak: gondold csak meg jól, még azt mondják: köszönetnyilvánítás, dicséret, de ha a prémium ösz- szege összesen tíz rubel, akkor a dicséret értéke csak hét és félre rúg, nem többre. Hát ez t már nevetségest 'A kritika mindenképpen helyénvaló. Azt gondoljuk, hogy valóban, igen lejárattuk a dicséret szerepét. És ekkor valaki a helyi szak- szervezeti elnökség tagjai közül azt javasolta, hogy magasra kell emelni a dicséret jelentőségét. — Igen ám, de ezt hogyan? — kérdeztük. — Igen egyszerű — mondta. — Iván Petrovicsnak 130 rubelt kell adni, Veniamin Sztyepanovicsnak 120-at, Kuz- kin elvtársnak, mint a legjobb brigád vezetőjének meg 110-et. A többieknek meg mindenkinek egyformán — dicséretet. Így mindenki úgy fogja fogadni a dicséretet, mintha az száz rubelt érne, és egy kopejkával sem kevesebbet. Nagy, megható ötlet volt. Nem? Oroszból fordította: Sigér Imre ■ '■ ■ »k * Es ennyi Ügy ír verset a költő, mint aki temetőben szélrázta, huhogó fák közt átfut éjidőben, s hogy rettegését űzze: dúdol, vagy íütyörész. És ennyi az egész. ZELK ZOLTÁN1: DEMÉNY OTTÓ: Fűzfasíp Halld a legegyszerűbbet a nem felednetőt, új ágat hajt a fűzfa mindeneknél előbb, olajzöld kérge fényes belül nedves, síkos két gyűrűt vágj köré és elforgathatod Hunyadi István: Érzékeny utazás A fél szór év előtti nyarat, 8 dombhátnak szaladó kertet, a kőlábazatos padot lesütött szemű ablakoknál, te tudod megidézni, egyedül te Te loptad el a szalagot Toti Veronika kemény szálú, íonatos hajáról, hogy visszakunyorálja tőled este, ott, azon a pádon. De feltételeket szabtál, mohón, gyertkes ravaszkodással, es Veronika — elhúzódva kissé — teljesítette kívánságod. Naponta változtak az elcsent tárgyak, elölről kezdődött az alkudozás. Tizenöt évesek voltatok azon a nyári vakáción. Ma úgy érzed, sajátod az a kis parasztház, nem is a birtoklap szerint a tiéd. Gyerekkorod el sem idegeníthető emlékkockája, mellyel gyakran eljátszol. Birtoktest, valahol a ködgomolyok mögött, ne.n a földbe vert karók jelzik határait. Akkor még nem sejtetted, ki viaskodott Dunaalmáson éppen itt, nehezen hűlő lángolásával, két, halsikerű házasságában is Pár csontja ott pihen a temetőoldalban a Vályiak, Vargyasok és Tótiak szomszédságában Ide kellett jönnöd, hogy észrevedd a vörös márványtáblát: „Ezen házban élt és halt meg Lilla. CSOKONAI költészetének NEMTÖJE”. Most nem a filológiai színteret, Tóti Veronikát keresed, miatta utaztál ide, hírül vetted, hogy él özvegy Imrik La- josné, a régi házban. Változott a ház. nem is túl sokat, falait újból átrakták, bővítették. Csöndesen nyitod meg a kaput, lábujjhegyen lopod magad végig a jól ismert ambitu- son. Miféle képzelt arcmást keresel, hogy szembenézz ifjúságoddal? Előtted áll Tóti Veronika, de mégsem ő, apró termetű nénike, másfél araszos vállal, mintha összerántotta volna az idő. Csak sötétlő szembogara a régi parasztlányé. ölelésre lendíted a karod, de habozol, megteheted-e any- nyi év után? Valami megborzol, nem is egykori borzongásaid, hiszen annak a valaminek a temetésére jöttél! — Drága Veronika! Megismer, így válaszol: — Maga az, Pista? Oly keveset változott! Csak-a haja... Akkor másmilyen volt. Szája széle egymásra préselt, szigorú. Mcgilletődés se bujkál árnyas tekintetén. Mintha feszélyezné a találkozás. Élt benned a kép az egyszeri lánypajtásról. Szikkadt, kicsi öregasszony: így _ találtad. A sír széléről hozta vissza^ az orvos, alig vert már a szíve. Ezért jöttél, hogy foszlányaira tépd gyerekkorod? Szembe kell néni a valósággal Veronika érzést és reményt kilúgozó éveivel. Sokféle ágyban futnak a patakok. Kétfajta víznyelő réteg: Lilláé és Veronikáé. Nem szeret beszélni magáról: — Hagyjuk, elmúlt. Túl vagyok rajta — öregesen ellegyint. Jó idő múlva beszél. Mintha ásóval fordítaná ki a földet, mélyen, a halottakig Ezért jöttél ide, hogy életébe turkálj? Ezért. Mentő érved mutatod fel, hogy író vagy? Korántse mentséged. Élő, rángatózó idegeket kell átvágnod.. Amit Tóti Veronikától hallottál, s följegyeztél, változtathat a sorsán? Az övén semmiképp se Talán másokén, akik később jöttek. Lássák. Ilyen is volt... Tizenkilenc évesen vándorolt ki Franciaországba. Vele még sokan a faluból. Seholse volt munka. Sampányi szövőgyárba került. Nyolcadmagával élt tömegszálláson. Nem jutott meleg vízhez, hogy tisztálkodjon. Ezt is megszokta. Erős volt, fiatal Négy év után került vissza falujába. Sokan maradtak kint. Két öccse is. Ok nem élnek már. Harminc- kettőben ment férjhez Imrik Lajoshoz. Még tartott a háború, hogy rokkantán elengedték. Mutatta a fényképet. A medencecsonton akadt meg a golyó. Mégis boldog volt Veronika. Apa kellett a két gyerek mellé. Korai volt az öröm... Németek jöttek a faluba negyvennégyben. Valami eldugott fegyverek után kutattak Ott leltek rá, egyik vizesárokban, a hegyben. Pár golyószóró és rozsdás puska Megtizedelték a férfiakat, mivel hallgattak. Imriket Is agyonlőtték. A tizenkét éves Tóni fiú volt ott. Könyörgött a németeknek, ne bántsák ' az apját. Végig kellett nézni a kivégzést. Azóta idegbajos. Álmában sír, fogát csikorgatja. Dolgozik, de nem jár sehova. Nem is nősül. Ma harminchét esztendős, de többnek látszik. Rögeszméje, hogy rajzol. Mindig háborút, repülőt, meggyötört arcokat. Aztán eljárt a „Timföldbe” Veronika. Szivattyút kezelt. Itthon kapálta a szőlőt, Tónival. Egyik nap összeesett. Billentyűzavar, kizsarolt szív. Többé nem mehetett . vissza. Nem engedte az orvos. Alig lézeng Veronika. Nem váltja föl senki... — Ezért nem akartam belekapni mesébe. Nem is érdekes történet Jártak így más asszonyok is... Sok volt a hatvanöt év... Ez az igazság. .. Felnyitottad a bűvös palackot, nesed kell visszakergetni démonait Ennyit megtehetsz Veronikáért. — Emlékszel a íaluszéli magtárra? Ott áll ma is. Mennyit bújócskáztunk benne. Azok voltak a szép idők! Rá bólint. Üresen bámul a levegőbe Más egyébre gondol. Kergetik egymást emlékeid. — S a meggyszedésre, Be- rentés Margitéknél? Mintha mosoly kéretőzne ajka köré. Az első. Lelkesen kap az emlékén. — Arra igen. Maga nagy ördög volt már akkor. Föllesett rám. Érett meggyszemet húzott végig a csupasz lábszáramon. .. Bizony, így történt Tóti Veronika. Ezért jöttél hét ide, öregfiú. majd nyess belé ovál ívű körömnvi rést, húzd le a könnyű héjat vágd el az ág felét, s visszahelyezve ismét a kérget — kész a síp már eliújhatod rajta az első tavaszit ritimustalan, de éles és tiszta hangot ad suhan kék víz fölött fényfodros ég alatt. Almáriom kis kulcsa... Almáriom kis kulcsai A mi papunk be furcsa! Még azt papolta minap: Lányt szeretni nem szabad. De hiába papolta, Szívem nem azt diktálja; Mert szivem csak arra késztet: Ha szereted, csókold meg! 8 NúGRÁD - 1971. július 4„ vasárnap \ (Népdal) Szentiványi Kálmán; LOTTÓZÓK A nap felkelt, megpislogta az éjjeli esőtől fénylő várost, elbújt a komoran ereszkedő felhők mögé. A férfiak szájában cigaretta, a nők mosolya szürke így kora reggel, mint párától homályló ablaküveg. A gyárkapunál sokan megtorpannak. — Hé, lottóárus! Bújj már elő... Hol az öreg? Biztosan elcsábították a lányok! A nők a portást kérlelik, vegyen nekik valahonnan, vagy fizesse be, ha előkerül az öreg, töltse is ki, itt vannak a biztos nyerőszámok. Két perc múlva hét óra, mászik a nagymutató, valaki kiabál, hogy siet ez a vekker. Torlódnak most már, csenget szüntelenül a bélyegzőkar. Együtt jön a tizenegy szép lány — az ifjúsági brigád —, de nem mernek bemenni, mert ott áll oldalt Bácskai a műhelyfőnök, harmincöt éves kopaszodó agglegény, olyan tömör és mozdulatlan a kék köpenyben, mint egy felöltözött szobor. Meg kell várni a brigádvezetőt, Monokinét, nélküle nem mernek elvonulni a műhelyfőnök előtt, mert cikket írtak az üzemi újságban, éppen tegnap jelent meg, hogy ők szakközépiskolában érettségiztek, műszerész szakmunkások, s itt csak betanított műszerészként dolgozhatnak. Talán c szerkesztő is gorombította a cikket, volt ott néhány kemény megjegyzés, a műhelyfőnökről. S alatta mind a tizenkét név, elöl Monokiné, aztán sorban a lányok. Hát nem mernek most bemenni, mert szó sem volt arról, hogy a nevük is megjelenik. A napközi épülete felé pislognak: Monokiné odaviszi minden reggel hatéves kisfiát, — mert elvált, a gyerekkel él, s nincs aki vigyázzon rá, amíg dolgozik. Már itt is van, szidja a tolongást a napközinél, aztán a nyomában lehajtott fejjel beosonnak a lányok. A műhelyfőnök előlép, s azt mondja: — Miattam nem mernek bejönni? Nem ettem én még embert. Az a lottóárus később visszajön. A maguk szelvényeit elkértem, tessék. — S átadja a kötegel Köpenye zsebéből kiáll az üzemi újság. Lerobban a zápor, a magas épületek felett mennydörgés és villámlás öklelőzik. Némelyik lánynak van a táskában orkánkabátja. Hárman elférnek, ha szétterítik. így rohannak a lifthez. Bácskai műhelyfőnök azért is lassan megy, de a liftnél eléri a brigádot. Együtt szállnak be a szobányi teherliftbe. A lányok számolják a szelvényt, aztán abbahagyják, a nyeremény fontosabb. — Ha lesz pénz, megesküszünk Tibivel... Nekem autó kell!... Befizetek társasutazásra ... Ha nyerek, szakítok az udvarlómmal... Maga mit csinál a pénzzel, Margit néni? NŐI AKT .................. C onda Zoltán rajza MonoMné fiat-hét évvel lehet idősebb náluk, 6 nem te *üt ki a bokorból. A műhelyfőnökre pillant, aki nagy, kockás zsebkendővel vizes fejét törli, s szeme tréfásan villan; — Itthagyom a gyárat, veletek együtt. — Jaj, miért? Csak nem?! — Bácskaira pillantanak. — Más gyárba megyünk, ahol megbecsülnek. Szakközépiskola? Itt szakmai tudás kell, elvtársnők — utánozta a mű- helyfőiiök lassú sodrású beszédét, Bácskai meg úgy tett, mintha elmerülten beszélgetne a liftkezelő öregasszonnyal. — Elmegyünk innen, de előtte egy undok embernek a fejére ütünk egy jó nagyot, valamennyien... Aztán a nyereményből kifizetjük a büntetést! Riadt csend lett, majd a nevetés szinte szétvetette a liftet. A lányok egy bokorban kapaszkodtak. Nagy döccenés- sel felértek a harmadik emeletre. Az ifjúsági műhely tágas csarnok, fiú kevés van itt, azok is tanulók —, s vagy száz női szakmunkás. Bácskait azért helyezték ide, mert a többi pályázó szoknyabolond hírében állt, ő komoly, megfontolt ember, s agglegény —, ha éppen elveszíti a fejét, nősüljön meg! De — úgy hírlett —, nem érdeklik a nők, öreg anyjával él Óbudán, s még mindig tréningre jár a Vasasba, birkózik. Minek ment le a kapuhoz? Semmit sem intézett el. Hirtelen ötlettel nekilát, írja a pár soros jellemzéseket, a tizenegy lányból nyolc — már a jövő héten szakmunkásként dolgozhat, a többi három tanuljon még — maradjanak egyelőre betanított műszerésznek. S az újságcikkel nem törődik. Kicsit igaz, amit írtak; legjobb volna a gyárban is levizsgáztatni a belépőket: ki, mit tud? A legtöbb baj a besorolással történik, idejön némelyik, kiköveteli a tíz forintos órabért —, hogy előző helyén ennyit kapott —, s rosszabbul dolgozik, mint az itteni nyolcforintosok. Régóta javasolni akarja ő, hogy minősíteni kell, aki nem veti alá magát, annak baj van a szaktudásával, úgysem nyernek vele sokat, jobb, ha kívül marad a kapun. Az ifjúsági brigád megint bokorban van, mintha tudnák, hogy a főnök ővelük foglalkozik. S jön Monokiné — mintha gyászban lenne, fekete a köpenye, kendője — s benyit. Azt mondja: — Elnézést. i'. Biztosan megharagudott rám. A főnök tud mosolyogni. — Megírtam a jellemzéseket, ha akarja olvassa el. Három lány betanított műszerész marad ... Monokiné nem mozdul közelebbre. — A késést behozzuk. Ma úgyis próbál az énekkar. Utána tánc lesz, mint a múltkor. Oda készülnek a lányok. — Maga is? — Igen. Bácskai hirtelen a telefonhoz nyúl, az igazgatót tárcsázza, hangsúlyozva mondja, hogy olvasta az újságot, elkészítette a brigád minősítését. S kéri a maga áthelyezését, más műhelybe. Lehet hallani, hogy az igazgató értetlenül kiabál — évfolyamtársa Bácskainak a Műszaki Egyetemen, most
