Nógrád. 1971. július (27. évfolyam. 153-179. szám)
1971-07-25 / 174. szám
Nógrádi távlatok Gontía Zoltán rajza Nyelvművelő sarok A levelezők vizsgái után Mi a véleménye a táncdalfesztiválról? Tegnap este pontosan 21.05-kor „történelmi pillanatoknak” lehettünk tanúi a képernyő előtt, megkezdték ugyanis az 1971-es táncdalfesztivál I. elődöntőjének közvetítését a Madách Színházból. A történelmi esemény műsorközlője és -vezetője Kudlik Júlia volt. Már az I. elődöntőn is számos olyan névvel találkoztunk, akik a korábbi táncdalfesztiválokon a kiváló zeneszámokat és szövegeket sikerre vitték, így: Aradszky Lászlóéval, Balázs Eszterével, Kovács Katiéval, Késmárky Marikáéval, Koncz Zsuzsáéval, Toldi Máriáéval, Zalatnay Saroltáéval, hogy csak a rangosabbakat emlegessük. Felsorakozott a pódiumon a hatalmas tánczenekar is, és időnként megjelent a Harmónia énekegyüttes, hogy aláfesse az énekszámokat. Elkezdődött tehát, amint tréfásain mondani szokás, „a nagy népi-nemzeti banzáj”. Ebből az alkalomból közöljük munkatársunk interjúját néhány résztvevővel, zeneszerzővel, sőt olyan táncdalénekessel is, aki az idén nem lép fel a táncdalfesztiválon. Mire egy felnőtt négy évet vógigtanul és végigizgul, rendszerint igen sokat fölszed. Nemcsak a tudományok alapjait sajátítja el, hanem ezzel párhuzamosan — vagy inkább kölcsönhatásban — csiszolódik a beszédkészsége is. Persze, a felnőtt tanulók nagy része sajátos helyzetben van. Naponta forgatja a tankönyveit, tehát a helyes és magasabb szintű nyelvhasználattal ismerkedik. Hetente egyszer iskolába megy, és kulturált beszédű tanárokat hallgat. A stúdiumok között ott van a beszédmód legközvetlenebbül formáló-gazdagító irodalom mellett a nyelvtan és a stílustan. A dolognak azonban van egy másik oldala is. A felnőtt életében a tanulás, résztevékenység. A dolgozók iskoláinak hallgatója a tanulás mellett dolgozik, s éli a maga életét. A tanítási órák után hazamegy, s ideje legnagyobb része a munkahelyén és otthon telik el. A mi vidékünk dolgozói egy rendkívül erőteljesen ható tájnyelvi közegben élnek. Számukra a tanulás és az iskolai munkával való foglalatoskodás a tájnyelvi közegből való felmerülés egy-egy pillanata. Mindig nagyon érdekelt, hogy felnőtt tanítványaim beszédében — az iskola elhagyása után — melyik tendencia érvényesül inkább: vissza- hűzza-e őket a családi-patriarchális tájnyelviség, vagy továbblépnek a köznyelviség útján? Egy kicsit mindig az iskola és a saját munkám eredménytelenségének tartottam, ha egy-egy volt tanítványom — találkozván vele — éppúgy suk-, süköl, mintha sohasem hallott volna a -t végű igék jelentő és felszólító módjának tudnivalóiról. Ilyenkor még jobban lehangol az aztat, ez- tet és a szokik ige jelenideje. Egy levelező érettségi már sok mindent sejtet. Próbaköve annak is, hogy kinél használt az iskola, s ki fog lemerülni a család, a falu, esetleg a munkahely igénytelen, elengedett beszédmódjába. A sok, derűlátásra ösztönző tény mellett akadnak bőven olyan jelenségek is, amelyek kicsit lesújtanak bennünket. A beszédhibák egy része a tájnyelviségben gyökerezik. A hallgatók közül többen nem tudták levetkőzni a tájnyelvi ejtés sajátosságait. Mivel Salgótarjánról van szó, a legnagyobb ejtési problémát az -á hang okozza. Figyeljük meg ezt a mondatot: „Bőnk bőn ott ólt a király lábánál elszánva halálos viaskodósra.” Meggyőződésem, hogy a nyelvjárás nem esztétikai kategória. Mégis, ezt a zárt-gombócos ejtésmódot ma eléggé csúnyának érzi az ember. Nem sikerült közömbösíteni néhány más nyelvjárási sajátosságot sem. „Az összetett mondat kettőtől több tagmondatot tartalmaz.” Tehát a határozó -nál, -nél ragja sem tudatosult eléggé. De így vagyunk az egyeztetéssel is: „Ebből a csíralemezekből fejlődtek ki később a levelek.” Néhány érettségiző beszédében megmaradt a középső nyelvállású ragok kedvelése is: „A mensevikiek kisebbségben voltaic, onnan kapták a nevüköt.” De a köznyelvi hibák át- mentődése még elszomorítóbb. Azon a hallgatón, aki az érettségin azt mondja: „A másik érrendszer pedig visszafelé szállítsa a tápanyagot” — alig lehet már segíteni. Az még talán menthető, aki szerint Hitlert führerré válasszák. Az egyik hallgatónak el kellett volna döntenie, hogy a két példamondat közül melyik az egyértelműbb: „Pisti» nek el kell vinni a ruhát.” „Pistinek el kell vinnie a ruhát.” Nem sikerült megoldania. (Vinnie!) Egy másiknak meg kellett keresnie a következő mondat hibáját: „Szívesen adnák egy csupor tejet.” (Adnék!) — Nem találta meg. Dr. Szabó Károly ARADSZKY LÄSZLÖ Nógrád megyének, de főleg Salgótarjánnak gyakori vendége Aradszky László, akiről egy konferansziéban az is kiderült: lelkes Fradi-drukker és néhány éve kísérletet tett arra, hogy a Stéeé középpályását, Básti „Pityut” megnyerje a zöld-fehér színeknek. Ez a kísérlete szerencsére nem járt sikerrel, ellenben sokkal nagyobb sikereket aratott a pódiumon, sőt több alkalommal nyert aranylemezt is. Neki tettük fel először a kérdést, hogy mi a véleménye a táncdalfesztiválról? — A táncdalfesztiválról, amióta a Rádió és a Televízió meghirdette ezt az érdekes pályázatot, kitartóan és rendíthetetlenül a legjobb a véleményem. Ez ugyan a zeneszerzők és a szövegírók vetélkedője, legalábbis annak hirdetik, de szerintem általa a táncdalénékes is évekre megalapozhatja jövőjét. — Van-e választási lehetőség? — Hogyne — mondja nevetve —, a szerzők megválaszthatják, hogy kivel szeretnék elénekeltetni a legjobbak közé jutott számaikat. A táncdalénekes nem válogathat. — Sikerre viheti-e a jó előadó á gyengébb számot is? Diplomatikus a válasz: — Olyan nincs, hogy a táncdal nyomtalanul eltűnik, és az énekes mégis népszerű marad. Elvont sláger nincs, mindig az a sláger, amit idős és fiatal egyaránt szeret dúdolni. — Mi a véleménye a pontozásról? — Életveszélyes mutatvány, a közönség minden előzetes információ ellenére mindig úgy érzi, hogy az énekest pontozzák. Szemben mindig az énekes marad, vagy az énekes bukik. Ettől függetlenül továbbra is az a véleményem, hogy szükség van a táncdalfesztiválra, mert inspirálja a szerzőket és fejleszti a zenei ízlést. NADASS GABOR Ezek után érdekesnek tűnik a zeneszerző véleménye is, ezért fordultunk kérdésünkkel Nádass Gáborhoz, akinek már számos, népszerű számát dúdolják idősek és fiatalok. — Nagyon hasznos a táncdalfesztivál — mondja —, mert napvilágra kerülnek az új, színvonalas számok. Ami a pontozást illeti, nekem az a véleményem, hogy a táncdalról elsősorban a közönség döntsön, hiszen a közönségnek készül. — A közönség igényt is tart erre a döntésre — vetem közbe —, példa erre Kovács József esete. Erről Nádass Gábornak külön véleménye van. — Kovács József elsősorban nem a közönség dacosságának köszönhette sikerét, hanem annak a magas tenor hangnak, amely egyes énekszámok tolmácsolásához elengedhetetlenül szükséges. — Igaz-e, hogy öntől származik a táncdalfesztivál ötlete? — Valóban, én voltam ennek a „műsorszámnak” az élharcosa. Külföldről hoztam el az öletét, s nem nyugodtam addig, amíg nálunk is megrendezésre nem került a zeneszerzők és szövegírók vetélkedője. De a nyilvános pontozással nem értek egyet, azt is én javasoltam kitartóan, hogy a zsűri ne üljön a közönség előtt, hanem a termen kívül valahol, s a közönség elé csak a megadott pontok kerüljenek. KOVÁCS KATI Aradszky Lászlóval beszélgettünk salgótarjáni élményeiről, amikor berobban a szobába fehér forró nadrágban Kovács Kati. Bemutatkozás. Néhány konvencionális megjegyzés. S váratlanul neki is feltesszük a kérdést. Fintorog. — Nagyon fáradt vagyok, a táncdalfesztiválról nincs véleményem. Legfeljebb annyi, hogy két számot énekelek. Aradszky közbeszól: — Beszélj komolyan, újságíró előtt állsz. Kovács Kati elneveti magát: — Imádom a táncdalfeszti* vált. Nagyon vártuk már, hogy meg legyen az újabb — mondja mosolyogva. — Nehogy félreértse az előző megjegyzést. — Milyen számokat énekel? — Furcsa, de nem érezzük, hogy milyen a szám. Én sose tudom megmondani, hogy jó-e vagy rossz. Egyszer például töröltetni akartam magam egy Made in Hungary műsorból, mert nem tetszett a számom. Aztán nyertem vele. Különben is szeretem az új számokat. — Tehát mi a véleménye a táncdalfesztiválról ? — Szeretnék nyerni, legalább az egyikkel a két számom közül. — Mióta ismeri a számát? — Nagyon régen, hiszen már legalább egy hónapja, hogy a rádióban hanglemezre énekeltem. DÉKANY SAROLTA A legfiatalabb táncdalénekes nemzedék egyik tagját, Dékány Saroltát is megszólaltattuk ebben a „fontos” kérdésben. ő ugyan már nem teljesen újonc, hiszen szerepelt is táncdalfesztiválon. Kicsit félszeg, nem neki. találták ki az önálló nyilatkozatot. De a táncdalfesztivál említésére belemelegszik. — Nagyon szeretem a tánc- dalfesztivált, azt hiszem, vannak, akik még emlékeznek rá, hogy a Kék tó partján című dalt énekeltem a legutóbbi fesztiválon. Most ismét kaptam egy dalt. — És ez nagy dolog? — Én nagyon nagynak tartom, mert számos táncdalénekes indult már el a siker útján a táncdalfesztiválon. Milliók figyelik az énekeseket, milliók vonnak le következtetéseket, s egyetértek Nádass Gáborral, hogy a legnagyobb, legszigorúbb kritikus a közönség. MIKES ÉVA A salgótarjániaknak régi kedvence Mikes Éva, aki már számos jól sikerült esztrád- műsoron lépett fel különböző művelődési házakban, így többek között a Bányász Művelődési Otthonban és a Kohász Művelődési Központban is. Ügy tartja, hogy annyit járt már Salgótarjánban, ha ide hívják, akkor ő tulajdonképpen hazajön. — Mi a véleménye a táncdalfesztiválról ? — Én mondjak véleményt, aki az idén kimaradtam a fesztivál-előadók névsorából. — Talán tárgyilagosabban tud nyilatkozni. — Ha táncdalfesztiválról esik szó, akkor nekem mindig az izgalom jut az eszembe, mert elmondhatatlan az a feszültség, ami az előadót, az emelvényt és a nézőteret körülveszi. Biztos vagyok benne, hogy egy új színdarab premierje sohasem lehet ilyen izgalmas. Az összehasonlítás is rossz, hiszen a táncdalfesztiválon sokkal nagyobb a tét: három perc alatt kell bukni, vagy sikert aratni. Egy rádió- felvétel is nehéz, de ott mód van az ismétlésre, az újra- éneklésre. A közönség előtt nem lehet bakizni, nincs mód a javításra. — De hiszen a táncdalfesztivál a zeneszerzők vetélkedője. — A közönség ezt sohasem tudja az énekestől különválasztani. [*i Az utóbbi napokban Csongrád megyében tartózkodtam, ahol sok egyéb mellett rengeteg szó esett a szentesi Termál Tsz vezetőinek visszaéléséről. Az elkótyavetyélt milliókról, a vezetőknek épült emeletes csodapalotákról, a palotákhoz tartozó garázsokról, strandokról, üvegházakról, a havi huszonnégyezer forintos elnöki, elnökhelyettesi és főkönyvelő jövedelmekről. Nincs szándékomban felkérődzni az újságokban. rádióban, tévében már jócskán megszellőztetett bűnügyet, tanulságait is teljesen retrográd módon szándékozom levonni. Azoknak az oldaláról igyekszem megközelíteni a kérdést, akik nem közvetlen részesei a bűnszövetkezetben elkövetett visszaéléseknek, akik csak személyesen ismerték a vádlottakat, vagy akik csak hallottak az ügyről és hallatták véleményüket. Tehát azt a kérdést, hogy a főkönyvelő félrekönyvelt, a bankkal machinált nem firtatom. Érdekel azonban, hogy a jószándékú adminisztrátorián}', aki nem a tsz tagja és mégis a tsz költségén (43 ezer forintot fizettek utána!) utazott ki a skandináv államokba, hogyan tudta elhinni, hogy az általa befizetett ötszáz forint megtéríti a fényűző út minden költségét? Vagy, ha tudta, hogy illegális módon utazik, miért nem szólalt meg a lelkiismerete, hogy ezzel tulajdonképpen ő is bűnrészessé vált? Érdekel, hogy azt a 195 ezer forint vesztegetési pénzt, amely a vádiratban, mint idei ilyen tétel szerepel, kik vették fel. s hogyan tarthatták természetesnek az öt—tízezer forintos ajándékokat, borítékban odadugott pénzeket? Sőt, hogyan jutott eszükbe, hogy a tsz- tagok zsebéből kilopott súlyos ezreseket az államkasszából, jogtalan hitelmilliókkal viszonozzák. Hogy lehet az, hogy egyetlen év alatt csak egyetlen ember akadt, aki nem fogadta el a vesztegetési pénzt, mi több: felhívta a számára szokatlan jelenségre a rendőrség figyelmét? Vasárnapi jegyzet Termál Érdekel, hogy a fölsőbb szerveknek hogyan nem tűnt föl a kacsalábon forgó kastély, amelyben hébe-korba ezeknek a szerveknek a munkatársait is vendégül látták? Talán arra gondoltak, hogy ma már egy dolgozó a legális fizetéséből is megépítheti magának a versaillesi palota mását, függőkerttel és allékkal együtt? Nem tűnt föl nekik, hogy a saját vezetői fizetésükből házat építeni vagy autót vásárolni csak úgy tudnak, ha fogukhoz verik a garast és gyakrabban esznek paprikáskrumplit, mint túrós palacsintát vagy marhafelsált. Érdekel, hogy egyetlen év alatt hová folyhatott el félmillió) forintos reprezentációs összeg, hiszen ez a megvesztegetésnek, a korrumpálásnak legalább olyan színvonalú, de még nagyobb értékű fokmérője, mint a nyílt, pénzzel, arannyal, tartós háztartási cikkekkel történő vesztegetés. Akit a közösség pénzéből etetnek-itatnak, az ugyancsak a más pénzéből igyekszik rekonpenzál- ni a hozzá való kivételes jóságot. Vajon hányán voltak, akik azért ettek- ittak, hogy adott alkalommal a lejtőre jutott tsz-vezetők támaszaivá kényszerüljenek? Érdekel, hogy miért lehetett a legnagyobb hiánycikket is megszerezni „du- gipénzzel” és miért nem lehetett tisztán, becsületesen, hivatalos módon? És persze érdekelt az egyszerű emberek véleménye is, akiknek a rovására ment a nagyvonalú tékozlás, az egyik napról a másikra élés, a dínom-dánom, a külföldi utazás, a kapitalista milliomosok majmolása. És talán az erre a kérdésre kapott válasz volt a megdöbbentőbb. Oh, nem az lep meg, hogy akadnak a tagok között, akik hihetetlennek tartják az általuk tisztelt, becsült, szeretett elnök kétarcúságát, hiszen egy tizennégyezer holdas tsz-ben már nehezebb az áttekintés, jobban eltávolodik a tagság a közösség adminisztratív, központi ügyeitől, a vezetőség is a tagságtól! Engem az lep meg, hogy milyen nagy számmal veszik védelmükbe a vezetőket tudatosan, bűnsorozatuk ismeretének ellenére! Az lep meg: kezd kialakulni egy olyan szemlélet, hogy amit a szentesi Termál Tsz vezetői véghez vittek, az szinte társadalmi szükségszerűség. A kereket kenni kell, ha azt akarjuk, hogy forogjon. Megvesztegetés nélkül nem jut előre sem egyén, sem közösség. A reprezentáció a tsz-hez és emberhez köti a befolyásos barátokat. Ilyeneket mondtak, s szinte emberideálként emlegették azt a típust, akik képesek behízelgő modoruk, megvesztegetésre eléggé arcátlan magatartásuk révén megfelelő előjogokat szerezni. Az ügyeskedő embert szinte fölibe helyezték a becsületes ügyetleneknek, akik csak húzzák az igát és úgy élik le az életüket, hogy se autójuk, se nyaralójuk a Balaton mellett. Az ügyes ember — mondják — hármassal is be tudja juttatni az egyetemre gyermekét, az ügyes ember állami pénzen beutazza a világot, az ügyes ember... Kár folytatni. Ehhez egy újabb termálvizes fürdő szükségeltetik, amelyben tisztára lehetne mosni a gondolatokat, hogy jobban hasonlítsanak a szocialista kor követelményeihez, mint a Caesarok kora korrupt társadalmáéhoz. Nagy baj lenne, ha ezt a morális szennyet nem lehet mielőbb lemosni. Ma délután 15.40 órakor újból megismétlik az idei tánc- dalfesztivál I. elődöntőjét, ismét odaülünk a képernyő elé, hogy éljünk jogunkkal, és mi is elmondjuk véleményünket nem általában, hanem konkrétan a táncdalfesztiválról. L. Gy. NÓGRÁD - 1971. július 25., vasárnap 7
