Nógrád. 1971. július (27. évfolyam. 153-179. szám)
1971-07-25 / 174. szám
Nyári bohóságok TÖRZSVENDÉG A BÁRPULTNÁL — Imádom » magaslati levegőt!!! KÜLÖNÖS CAMPING VENDÉG — Csodálatos es a balatoni nyár..: ÜJsághfr; Antőbnss moegébüfőb Járnak a határban. — Erlggy anyukám és mixeltess nekem egy turmixot! ISMERKEDÉS — Hiába, előtanulmányok nélkül már nehezen megy..; 8 NÚGRÁD - 1971. július 25., vasárnap Teleiben fcúáfitoztal? először: a turista irodában. Bertalan szobát keresett, kétségbeesetten magyarázott, de a tisztviselőnő a prospektusokkal megrakott íróasztal mögött sajnálkozva vonogatta a vállát. hogy nem érti. — Egy kis szobát a tengernél. Ne legyen drága. Niksz drága, nem érti? Zimmer!... — Ja, ja, zimmet — bólintott újra türelmes mosollyal, a tisztviselőnő. — Bitte... — és mutatta a címet, de Bertalan a mellékelt vázlatos térképen látta, hogy az egészen más helyen fekszik, mint ahol ő szeretné. Törölhette izzadó homlokát; fullasztó hőség volt, szeretett volna végre íelüdülni, a tengerre vágyott a fárasztó éjszakai vonatozás után. — Niksz jó — mondta kínlódva. Maré! Tenger! Egy szobát a tergernél. — Aztán széttárt karral: — A fenébe! Hogy nem tudok se németül, se olaszul, se... — Tekintetét megakasztotta egy őszhajú hölgy barátságos mosolya. Egy pillanatig várt, aztán meglobogtatta magán testére tapadó ingét: Elszúrom itt ezt a drága napot! — Majd én segítek, fiatalember, ha megengedi — szólt az őszhajú hölgy. — Én is most érkeztem, éppen szobát keresek... Olcsó legyen és a tengernél? Majd én megmondom nekik, értek horvátul.. így ismerkedtek meg. Aztán néhány nap múlva találkoztak a parton, köszöntötték egymást: a hölgy érdeklődött, hogy jó szobát kapott-e Bertalan, igen, mondta ő, köszöni a segítséget, igazán elsőrendű hely, az ablakból Rijekáig látni, a kertben fügefák... Többet nem is látta a hölgyet, csak most itt, Rovinjban. — Nicsakl — szólította meg Bertalant, amikor az bböl partján épült vendéglő teraszán találkoztak. — Talán átköltözött Rovinjba? — Ä, csak átugrottam a reggeli busszal borús volt az idő, gondoltam, esni fog, inkább kirándulok. .. Szabad leülnöm, vagy vár valakit? — Ö, kit várnék? Foglaljon helyet, legalább nem üldögélek olyan árván. Már két napja itt vagyok az egyik kis hotelben, talán este továbbutazóm, nem is tudom. Szép ez a város, a kikötő mögött — látta? — akárcsak Velence. Persze, mint egy képeslapnyi Velence Volt már Velencében? — Még soha — ült le Bertalan. — Ez az első külföldi utam. — Körülnézett. — Lehet itt valamit enni? — Hát persze! Csupa jó fa- 'at, csupa csemege. Osztriga, kagyló, rák, hal. Én osztrigát ettem, kitűnő volt. — Az osztrigát nem merem — nevetett Bertalan. — A rákot sem. Soha nem ettem ilyet. — Hát akkor talán halat. A makréla nagyon ízletes. A pincérnő már ott volt mellettük. — Igen, talán azt — mondta sietve Bertalan — Kérném szépen — nézett a pincérnőre. — Bitte? — Hagyja csak — mondta a hölgy. — Majd én megrendelem. Olaszul beszélt, lágyan, dallamosan. Amikor magukra max adtak, azt mondta; — Xzohnaf németül szőínale a* emberhez. — Nekem aztán mindegy — nevetett Bertalan — Én csak dadogok össze-vissza, meg mutogatok. De maga nagyon szépen beszél olaszul. — Szépen? — mosolygott a hölgy. — Ngm hiszem, nogy szépen. Németül sokkal jobban beszélek, de ha csak tehetem, inkább más nyelven értetem meg magam. — A tenger felől meleg szál áradt, édeskés szagot csapott a partra: a kerek, tojásdad kavicsok közé vetődött moszatok, máló testűek émelygős szagát. A höigy elnézett a víz fölött: — Nézze csak, innen szép igazán, látni az egész hegyre épült várost. Mint valami darázsfészek. .. egymás hegyén hátán a házak és körül a tenger. Valamikor sokat jártam Olaszországban. — Sokat utazott? — Hangversenyeztem. — Áhá — mondta Bertalan. — Hárfáztam. Hárfaművész voltam. . talán. Na, itt a makrélája. Jó étvágyat. A pincérnő elrendezte Bertalan előtt a terítéket. Egy kis üvegben vörös bort tett elér jük. — Megkínálhatom a borból? — kérdezte Bertalan. — Egy kortyot Köszönöm. Csak egyen nyugodtan, én már ebédeltem, Bertáján nekilátott; — A, hisz, ezen fokhagyma is van! Nagyon jó! A hölgy hátradőlt a nádszéken. Könnyű nyári ruha volt ratja, vállán stóla. Rövid ősz haját a ruha színéhez illő szalag szorította le. Megkóstolta a bort. — Egészségére! A fiatalember udvariasan bólintott, de látta, hogy a hölgy tekintete megrebben, kezében félúton megáll a pohár, valakit észre vehetett a bejáratnál. Ám akkorra már Bertalan is hallotta a hangos német szavakat; hátrafordult. Hárman érkeztek: egy ötven év körüli magas, vállas férfi sport tengerészöltönyben, kopaszodó fején fehér matrózsapkával Elhízott, ékszerekkel teleaggatott nő követte; s mögöttük egy miniszoknyás, csontsovány lány lépkedett unottan, alakjához nem illő hatalmas Philips táskarádiót cipelve. Végigvonullak a teraszon, másokkal mitsem törődve, a vendégek feje fölött kiál- tozgattak át egymásnak — Papi, papi, komm, komm' . — a lány a partszegélyhez közeli asztalnál telepedett meg, de amazok még válogattak. — Das ist gut? — Aber, Gerhard. .. — Ó, ja, ja. Hilda, doi t... — Papi. mammi, kornm! Komm hier! — \ család végre a lány kívánságára a partszegély mentén telepedett le. Átrendezték a székeket — az egyiket a nap iránt, a másikat az árnyékba állították. A férfi szitkozódva egy képesújsággal csapdosta az abroszt, a földre szórta a hamutartóból az ott maradt csikkeket; a lány bekapcsolta a rádiót, végigrecsegtette a keresőt az állomásokon; vad zenét fogott, hátravetette magát a széken és sovány combjai közé ejtett kézzel tapsolt a muzsika ütemére. A pincérnő azonnal ott termett mellettük. A férfi félvállról, türelmetlen hangon rendelt, aztán széthajtogatta a képesújságot és beletemetkezett; ékszerekkel teleaggatott neje fintorogva beleszfmaíoS a levegőbe; S¥teíé= pedett a szomszédos székre, de ott sem ült nyugton, kibontotta tokjából az Agfa fényképezőgépet, és célpontot keresett, de elégedetlenül felfújta az arcát, aztán megkocogtatta a képesújság hátlapját, hogy a férje sürgesse a pincérnőt, hozza már a jeges italt. A hölgy végre letette a poharat az asztalra; Bertalan figyelte: a pohár megdöccent, a hölgy keze kissé remegett. De mire a fiatalember az arcára tekintett, már mosolygott: — Na, ugye, jó a makréla? — Aztán mielőtt Bertalan válaszolhatott volna: — Egyszóval ez a dóm, ott fenn a hegyen. .. — Egy pillanatra lehunyta a szemét, arcéról eltűnt a mosoly, el is sápadt, de máris feltekintett újra: — Tudja, az a dóm... jaj, mit is akartam mondani? ■— Szörnyű ricsajt csapnak ezek — bökött a villájával a németek felé Bertalan, aztán zavartan elhallgatott, mert látta, hogy a hölgy rosszalja az illetlen mozdulatot. — Szóval hárfaművész volt? — kérdezte gyorsan. — Ne törődjön velük — mondta a hölgy. — Ne zavartassuk magunkat — tette hozzá csendesen. Megfogta a poharát, de nem ivott — És maga? Maga mivel foglalkozik, ha szabad kérdeznem? — Hát én egészen mással — nevetett Bertalan. — Bőrdíszműves vagyok, egy szövetkezetben dolgozom. Kijártam a nyolc általánost, aztán elkezdtem ezt a szakmát, nem bántam meg. Elég jól keresek. Néhány év múlva megnősülök, de most még utazni akarok egy kicsit, mert aztán, ugye, lakásra kell a pénz, meg mindenre... — elhallgatott, mert a hölgy a német családot figyelte. A pincémő eléjük rakta az italt; a rádiózó lány máris ajkához emelte a szalmaszálat, de a mamája észre vett valamit a pohár szélén, méltatlankodva kapta el a lánya elől; aztán megnézte a saját poharát is, meg a férjéét is, és hevesen magyarázott. A férfi várt egy kicsit. A pincérnő ott állt sértődötten, de amikor a pillanatnyi szünetben a férfi rámutatott a poharakra, szó nélkül visszarakta Őket a tálcára és megkerülve az asszony kinyújtott lábát, engedelmesen új italokért indult. — Ismerem őket — mondta Bertalan. A hölgy döbbenten kapta fel a fejét: — Ismeri... őket? — El is kereszteltem őket Dieseleknek... — nevetett Bertalan. — Akkora jachtjuk van, amekkora a hangjuk. Éppen így balhéztak a fagy- laltossal is, délelőtt. Ott kinn a parton. A csemetéjüket fotózták azon a sziklán, amelyiken az a partizán emlékmű van. A fagyialtos ott állt a kocsijával, elzavarták. Belelógott a képbe. A lány ült a márványtáblán, és az apucija fotózta. — Talán jobb lenne, ha elmennénk innen — mondta a hölgy. — Csak megisszuk még ezt a kis bort — mondta Bertalan. — Persze, maga csak maradjon nyugodtan. — Nem, nem — mondta Bertalan. — Szívesebben sétálnék egy kicsit. Fél hétkor indul vissza a busz Icicibe. = MŐgseml — mondta a hölgy. — Mégsem megyünk el innen. — De ha akarja.” — Csak nem ijedünk meg tőlük? — Na nem, nem.. I — mondta Bertalan. Nem egészen értette, hogyan gondolja a hölgy. — Miért ijednénk meg tőlük? Tölthetek? — Töltsön. — Jó kis bor. — Nem értek hozzá. De most jólesik. — Egyszer szeretném hallani, amikor hárfázik. Majd megmondja, hogy hol lehet meghallgatni. — Sehol. Már nem hárfá- zom. De ne beszéljünk róla. Inkább nézzük a tengert. De ha untatom, ne zavartassa magát. Ha kedve van sétálni... — Bocsásson meg — mondta Bertalan. — Én nem foglalkoztam soha zenével. Csak szívesen meghallgattam volna. — Már több mint két évtizede nem játszom. — Soha? — Egyszer még megpróbáltam. De nem szeretek erről beszélni. A háború alatt.. Maga mikor született? — Negyvenhétben. — Tehát amióta maga él, én már azóta nem hárfázom többé. És hangversenyre sem járok. A rádiót is kikapcsolom. — Ilyet még nem is halottam — mondta Bertalan. — Na, Igen — mondta a hölgy. — Ez nem is helyes, tudom. És maga biztosan meg sem értheti. Auswitzban voltam. Auswitzról hallott nem? — Igen, tudom." — Volt ott egy tiszt.’ Német tiszt. Munka után kiállított minket a barakkok elé. Télen. Prémekben volt, nagy bundás csizmában. Mi meg csaknem meztelenül. A hóban. Egy óra hosszáig kellett kinn állnunk mozdulatlanul 0 meg fel-le járkált előttünk és suhogtatta a korbácsot Aztán ez a tiszt megtudta, hogy hárfaművész vagyok. Szerette a zenét, magához rendelt, hozatott egy hárfát és kottákat .. és mindennap játszanom kellett neki a tiszti étkezdében. Csak ő volt benn, ült egy fotelban, háttal, csak a tarkóját láttam. Ha abbahagytam, hátrafordult, intett, hegy folytassam. Most már érti? Ugye, nem. — És akkor megfogadta?.!! — Semmit sem fogadtam meg. Csak egyszerűen nem ment aztán. Amikor haza tértem, megalakult a zenekar. .. tanítani is akartam, de nem ment. Hányingerem támadt. Nem értettem... sehogy sem értettem, hogy kínozni is tudott bennünket, meg a zenét is szerette. Képtelen voltam megérteni. Abbahagytam. Törtem rajta a fejem, de nem tudtam magyarázatot találni, inkább elfordultam az egésztől. Nem egészen érthető, ugye? — Biztosan van valami magyarázat. .. Valahogy meg lehet fejteni. Csak azért mondom, mert mindent meg lehet fejteni. Ügy gondolom. — Nem tudom. Megromlott bennem az egész. Kész. Végeztem vele. Dieselék már a tengerben voltak. Egyszerűen levetkőztek a vendéglői asztalnál és bemásztak a tengerbe, lubickoltak, kinyúltak a sziklára az Agfáért, fényképeztek — s közben bömbölt a rádió. A pincérnő a part szélén guggolva szolgálta ki őket jeges italokkal. — Na, igyunk még egy kortyot — mondta a hölgy, — aztán felejtsük el az egészet. Régi história. Inkább nézzük a tengert, meg ezt a szép kis várost a hegyen. Ja, igen, a dómról akartam mondani magának • valamit. De mit is? i Szakonyi Károly: A TENGERNÉL
