Nógrád. 1971. július (27. évfolyam. 153-179. szám)

1971-07-18 / 168. szám

A reszelő Hosszú és vastag, két kézzel kell fogni, mint a gyalut. Józsi ráctól, ütemesen előre-hátra tolja, a fémpor kupacban halmozódik a satupad lapján. Vállában kis görcsös keményedést érez a tegnapi evezéstől, hátát felégette a nap.

Leteszi a reszel öt. fekete ronggyal törólgeti a csillogó tengelyt.

— Átejtett a kis büdös — mondja hangosan magának; egyedül van a műhelyben, mindig egyedül. Ha kimozdul, kulcsra zárja az ajtót. — Kijátszott a nyavalyás.

Félrehúzza az ajtóüvegen a függönyt, kiles A szabászok görbe késsel szabdalják a cipőbőrt. Zsóka a nyelve hegyét is kidugja, ahogy dolgozik, haját széles kék szalag fogja össze.

— Na, megállj! — fenyegeti meg a lányt.

Zsóka felemeli a fejét. Józsi visszatolja a függönyt. Pár pillanat múlva újra kikukucskál, Zsóka akkor már nem néz arra. Megfogadja: soha többé nem hívja evezni, moziba se viszi. Törjön el a nyelve, ha mégegyszer hívja!

Csenget a telefon.

— Fehér szaki, mikorra számíthatunk az automatára?

— Itt TMK jelentkezik.

— Készül, igazgató elvtárs

— feleli. — Azt hiszem holnapra rendben lesz.

— Nagyszerű. Fehér szaki. A maga keze aranyat ér. — A készülék kikapcsol.

— Neked is csak a szád jár

— morogja —, az órabéremelést meg sajnálod tőlem. A hatvan fillér emelést.

Magához veszi a kis ládát, bezárja a műhelyt, határozott léptekkel megy a szabászok asztala között. Zsóka rámosolyog, de ő éppen csak a fejét biccenti meg.

— Haragszik? — szól utána halkan a lány.

A fiú visszanézi 1 — Tessék?

? —■ Ne haragudjon, Józsi.

— Nem érek rá — válaszol keményen —, dolgom van.

Kilép az udvarra. Egy másik ajtón benyit a zajos falco- lóba. A gépek zakatolnak. A ferdenyakú suszter babrál valamit a masináján. Józsi pulykavörös lesz a méregtől Tüstént ott terem.

— Már megint maga!

A suszter összerezzen, nem vette észre a belépő tmk-st.

— Nem akartam — hebegi

, nem akartam Fehér szak}

zavarni.

mindig megHIrlBaoH vele,

nagy kieséstől kímélte meg a céget. Most makacskodott az automata. Nem boldogult vele. De most már nem maradhat szégyenben. A dobtengelyt is megreszelte.

Gömbfrizurás lány lép a falcolóba, a tmk-st keresi Többen utána fordulnak,

ahogy hátramegy.

Józsi az automata előtt guggol, a tárcsát csattogtatja

— Honnan íu?Ba, Hogy oH

voltam9

— Maga mondta egyszer, hogy evezni szokott. Nem láttam magukat, pedig megkerültük az egész szigetet.

— Maga evez? — kérdezi Józsi.

— Igen. Nem hiszi?

— Ha maga mondja.

— Ha nem hiszi, kipróbálhatja.

— Kajak, vagy kill?

Dékány Kálmán:

REJTETT

HIBA

— üósf prübííja ki.

A lány bekapcsolja a tűzőgépet, berregve öltögeti a fonalat a cipőbőrbe.

— Rendesen viszi — mondja Józsi.

— Mert maga megcsinálta

— Nem csináltam rajta semmit. Az égvilágon semmit.

Irmus elpirul, Józsi visszamegy az automatához a másik terembe. Figyeli, hogy működik. A tengely még mindig rángatja a dobot. Idegen lesz. Üjra leszereli a dobot és a tengelyt, visszaviszi a műhelybe.

Lecsöngetik a műszakot, a telefon is csörög. Az igazgató az automata iránt érdeklődik.

— Nincs kész — feleli mogorván a telefonba.

— Nem baj — mondja kedélyesen az igazgató —, fő, hogy holnapra elkészül.

— Holnapra se lesz kész! — válaszol élesen Józsi. — Letelt a munkaidő. Én is ember vagyok, igazgató elvtárs.

— Természetesen — hallatszik a telefonból.

— Értse meg igazgató elvtárs, az én munkám nem sablonos, vannak dolgok, amikben nem lehet dirigálni.

— Én sem akarok dirigálni. Fehér szaktárs.

— Mi baj, Irmus? — pillant a tűzőlányra.

— Törik a tű, folyton törik. Nem akarok a géphez nyúlni.

— Látja, ezt szeretem. Ha baj van, szólni kell, nem hozzányúlni.

— Én mindig szólok magának.

— Helyes. Maga rendes lány. Irmus, a legrendesebb az egész cégnél.

— Jön?

— Mindjárt. Maga csak menjen előre.

— De ne soká jöjjön — mondja indulóban a lány.

Józsi három perc múlva a tűzőteremben van.

— Töri? — kérdezi a lányra pillantva.

— Persze Nem hiszi?

— Dehogynem. — Józsi, csakúgy szokásból, a tűházra fúj. — Nagyon töri?

— Ajaj! Három tűt elpocsékoltam.

— Aha. — Józsi kezdi visz- szaszerelni a tűházat.

— Maguk merre voltak? — kérdezi a háttal álló fiútól a lány.

— Mikor?

— Tegnap, a Dunán.

— Mind a kettő, de a kajakot jobban szeretem.

— Én is.

— Tudom. A bátyámmal szoktunk túrázni — teszi hozzá a lány.

— Rendes dolog, hogy tud evezni. Kevés lány tud evezni. Csak kényeskedni tudnak.

— A bányám azt mondta, nyugodtan beiratkozhatok az egyesületbe.

— A bátyja versenyző?

— Igen.

— Józsi elkészült a szereléssel, a kezét törölgeti.

— Rám mindig lehet számítani — beszél sebesen Irmus —, megkérdezheti a bátyámat. Én nem kényeskedem, tudom mivel jár, ha egy lány evezni megy egy fiúval és sátrat is Visznek. A lánynak kötelessége végig kitartani, nem haza szökni.

Józsi legszívesebben felpofozná Zsókát. Nem elég, hogy kijátszotta, még el is hencegett. Nyelvével kipúposítja az arcát, szögre akasztja a törlőrongyot.

— Tegyen csak be egy tűt — mondja aztán Irmusnak, aki úgy tesz, ahogy mondta.

— Azt.hittem, hogy sikerül — magyarázkodik Józsi. — Valami rejtett hibája van.

— Jó, akkor beszállíttatom a központi javítóba.

— Fölösleges — mondja gyorsan Józsi —, újra szétszedtem a dobházat. Majd holnap folytatom.

Most ő teszi le a kagylót.

A hajába túr, le-föl járkál a műhelyben. Mindenki elment, csillapító a csend. Jó zsi az öklét morzsolja, hátán viszket a hámló bőr. Hátranyúlva megdörzsöli a hátát, aztán a satupadhoz áll. A tárcsában kicseréli a golyókat, reszel, kalapál. Késő este lett. A gépteremben felgyújtja a neont. Újra beszereli a dobházat, megindítja a motort.

A dob még mindig rángatva forog Józsi fejébe száll a vér. Megrázza az automatát.

— Te dög! — morogja. — Nem fogsz ki rajtam.

iyf egtürli a homlokát. Kl- iTA kapcsolja a motort, aztán újra munkába veszi a dobházat. Most már nem törődik az idővel, tart, ameddig tart. Holnapra ígérte. Holnapra mindent rendbe hoz.

— Rajtam nem fogtok ki — hajtogatja a foga közt szűrve. — Se te, se ő.

Nádasg József:

Találkozások Lukács Györggyel

Nem érzem magam illeté- akkor hallottam először be- — Győzött a forradalom, ki— Hányszor mondjam még. hogy ne merjen senki a géphez nyúlni?! — kiabál Józsi. — A gép nem a maguk szakmája. Gilicz szaktárs nem ért magyarul?

— Értek, kérem — feleli

csendesen a ferdenyakú —, de nem lehet komoly baj, úgy gondoltam, előbb megpróbálom magam.

— Akkor csak csinálja! — Józsi felkapja a ládát.

— Jegyezze meg, nem vagyok hajlandó olyan gépet javítani, amihez hozzányúltak. Viselje maga a felelősséget!

— Fehér szaki kérem, csak ezt a kis csavart forgattam el.

— Nem érdekel! Maga hozzányúlt. Nem tartotta a megállapodást.

Gilicz a lábát váltogatva sután álldogál. Józsi leteszi a ládikát.

— Álljon félre — mondja eltolva a susztert. — Ez az utolsó figyelmeztetésem, megértette?

— Igenis.

— Mi a panasz?

— Gyenge a leütés.

Józsi kis ideig gondolkozik, aztán igazít a szerkezeten. Leülteti Giliczet, hogy kipróbálja a gépet. Kifogástalanul működik.

Hátramegy az automatához. A múlt hét közepén romlott el, azóta javítja. Az igazgató be akarta szállíttatni a központi javítóba, ahogy elődei idejében megszokták. Ö eddig

késnék, hogy kísérletet tegyek Lukács György gazdag életének, nagyszerű művének akárcsak felvázolására is. Olyan jelentős személyiség, olyany- nyira korszakalkotó, egyedülálló, mindnyájunk életét magasító jelenség volt, hogy méltatlan lenne hozzá valamiféle felületes fogalmazás, felszínes szokványos szó. Azoknak a kortársaimnak, akiket nemcsak életművével ajándékozott meg, de azzal is, hogy gyakrabban vagy sűrűbben találkozott velük, viszont kötelességük, hogy a találkozások felejthetetlen emlékét rögzítsék. Ezt kísérlem meg én is.

Már kora ifjúságomban, az első világháború előtt, ismertem és tiszteltem Lukács György nevét, tudtam róla, hogy haladó, baloldali gondolkodó, azok közé tartozik, akik az új Magyarország előkészítésén fáradoznak. De szemtől szembe egy történelmi napon találkoztam vele először,

szélni.

1919. március "1-én elméleti vitaestet hirdettek a régi képviselőházban, a Sándor utcában Lukács György volt az előadó. Nem akarom szépíteni, kerekíteni az emléket, bizony, már nem emlékszem rá, hogy mi volt előadásának a tárgya, de akkoriban ez nem nekem, sem a többieknek, a termet zsúfolásig megtöltő hallgatóságnak. nem volt különösen fontos. Tudtuk, hogy Lukács kommunista esztéta, a változásért kiálló filozófus, biztos, hogy a forrongó, forradalomba átcsapó élet igazságait hirdeti. A harctérről néhány hónapja hazatért, leszerelt katonák, a társadalmat átalakítani akaró munkások, diákok türelmetlenül várták az előadást. De alig mondott Lukács György néhány mondatot, hirtelen abbahagyta, mert mellette az emelvényen felbukkant egy rangjelzés nélküli, katonaruhát viselő fiatal férfi, a tietek óta illegalitásban rejtőző kommunista vezetőség tagja, Számuely Ti- bon, És a terembe harsogta)

kiáltották a Magyar Tanácsköztársaságot !

Lehetetlen szavakkal visszaadnom akkori érzéseinket, valamennyiünk izgalmát! És oly természetesen vettük, hogy Lukács, a tudós, velünk együtt indult kifelé, beolvadva a tömegbe, amely az Internacio- nálét énekelve, leszedte a termet díszítő zászlókat és a lobogókat magasra emelve tódult az utcára.

Lukács György következő előadása ugyancsak emlékezetes számomra, márcsak azért is, mert az én kérésemre tartotta meg.

ötvenkét esztendeje, 1919 júniusában a budapesti vörösőröknek művészi előadást rendeztem a Nemzeti Színházban és Gábor Andor biztatására Lukács Györgyöt kértem meg, ő tartson bevezetőt Az ezerféle elméleti feladattal és gyakorlati teendővel terhelt közoktatásügyi népbiztos vállalta, hogy egy olyan közönségnek, amelynek nagyobbik része először volt színházban.

8 NÓGRAD — 1971. július 18., vasárnap

Egy udvarlás története

A KIRÁNDULÓHELY étL. e zsúfolva volt: minden asztalnál ültek. Jóképű fiatalember lépett be s fürkészve körülnézett: megakadt

szeme egy feltűnően szép lányon, aki egyedül üldögélt. A fiú, — valamivel fiata- labbnak látszott a nőnél, — engedélyt kért, hogy helyet foglalhasson az asztalnál.

Pár perc múlva már beszélgettek, mire befejezték az ebédet, a fiú már az udvarlásnál tartott.

— Meghívhatom egy duplára a kerti eszpresszóba?

— Nem tudom — tétovázott 4 nő, — hiszen alig ismerjük egymást.

A fiú bemutatkozott. Elhadarta a nevét, csak a név előtti doktor titulust mondta érthetően.

— Ilyen fiatal és már diplomás? Ügyvéd?

— Nem. Orvos vagyok.

— Igazán? Körzeti rendelő?

— Ugyan! Kórház.

És megnevezte a kórházat, ahol dolgozik.

— Szép foglalkozás. Na, menjünk az eszpresszóba. Beszélni akarok magának a húgomról: szeretném, ha maguknál kivizsgálnák, mert nagyon vérszegény. Elintézné, hogy felvegyék?

— A maga kedvéért mindent.

— Ne tegyen könnyelmű ígéretet! A húgom egyébként mostanában szörnyen rosszkedvű. Csalódott egy fiúban, rájött, hogy az illető hazudós. Ugyanabban az üzemben dolgoznak, gyakran voltak presz- szóban, moziban, a húgom most mégis ki akarja adni az útját.

Betértek a presszóba és egy nagy fa alatt álló árnyas asztalhoz ültek. Szellő kerekedett, elviselhetőbb lett a hőség.

— Jó lenne egy kicsit autózni — sóhajtotta a nő —, nyitott kocsival robpgní mesés dolog.

— Az a Fiat az enyém, — mutatott a fiú egy fehér autóra.

— Elvisz egy kicsit kocsi- kázni ?

— Sajnos, elvesztettem a sluszkulcsomat.

— Milyen kár...

A felszolgáló az asztalra tette a két duplát és a nő arról kezdett beszélni, hogy a húga milyen csinos.

— Engem csak maga érdekel, — mondotta érzelgős hangon a fiú.

— Pedig másokat nagyon vonz ám...

— Például arra a hazudósra gondol?

— Igen, akivel egy szobában dolgozik a Harántműveknél.

— A Harántműveknél?

— Min csodálkozik, doktor úr?

— Izé, mert..:

— Mert maga is a Harántműveknél dolgozik. Sohasem volt doktor, hogy is lehetne, amikor csak huszonegy éves.

— Maga tudta, hogy én?. .J

— MEGISMERTEM a fényképről, amelyet a húgomnak adott. Nos, a testvérkém tévedett, amikor megállapította, hogy maga egy kicsit hazudós. Nem kicsit, nagyon. Okosan teszi, ha felhagy magával.

— Megszégyenített.

— A hazugságra előbb- utóbb mindig rájönnek!

— Abbahagyom a hazudo- zást.

— És a sluszkules, a Fiat?

— Az , valóban az enyém.

— Ügy? Na, Isten vele! ‘

A lány elővette kézitáskájából a Fiat sluszkulcsát, beült az autóba és elrobogott.

Palásti László ,

MÁTYÁS FERENC:

CSILLAGJÓS

Egy csősz áll kunyhója szájában, csillagot, csillagra számláivá.

Messzi mind, de fényük ide ér, s itt cincóg az egy csősz tenyerén.

Forgatja fejében a messzit — s lassan a csillagig növekszik.

a színpad és a művészet jelentőségéről beszéljen, érzékeltesse, mit jelent Ady, mit Bartók. Milyen kár, hogy akkor még nem volt magnetofon, hogy annak a pompás, merész, bölcs előadásnak a szövege nem maradt az utókorra. Bizonyítaná, hogy Lukács György már akkor, 1919 júniusában világosan felismerte, hogy milyen szoros, fontos kapcsolat van a nemes művészet és az úgynevezett egyszerű emberek (akik egy • szerűen emberek) felemelkedése közöt és mindenütt, ahol módja volt rá, hirdette és segítette ezt.

Aztán jött a bukás, jöttek az emigrációs keserves, gyöt- relrnes évei, ültem az emigráns tömegétkezíető helyek gyaluiatlan asztalai mellett, kozmás undorító szagok, selejtes ótelmaradékok, elrriosatlan edények bűzének felhői alatt Balázs Béla, Kassák Lajos, Lukács György és más annyi érdemes forradalmár társaságában. És voltak vitáink is, nagyrészt tisztelettel magamban dohogtam csak kultúrpolitikai ellenvéleményemet, de volt úgy, hogy -- később talán éppen Kassák Lajos megítélésében — le is írtam egyet és mást, ami nem volt azonos Lukács György állásfoglalásával. De az mutatja e nagyszerű férfi és példamutató jellem tisztaságát, hogy amikor később, már 1947-ben, Kassák Lajos hatvanadik születésnapjára nyilatkozatot kértem tőle, feledve a régi ellentéteket, elismerő sorokat küldött. Oly időben, amikor nem volt divat, meghajtani a zászlót Kassák Lajos előtt.

Hű tudott, akart maradni eszméihez, mindenkori igaz meggyőződéséhez, ahhoz, ami szerinte a közösséget szolgálta. Tévedett is, de soha nem érdekből, mindig abban a hitben, hogy így szolgálja az ember magasodását. És ha észrevette, hogy tévedéseit a számára legfontosabb ellen akarják felhasználni, felemelte tiltakozó szavát.

Utoljára két év előtt találkoztam vele, a Parlament ünnepi csarnokában. A Tanács- köztársaság kikiáltásának ötvenedik évfordulója alkalmából hívtak össze bennünket, átvenni a kitüntetéseket. Az előttem levő sorban ült, kivel is beszélgetett? Hevesi Gyulával? Nem, Kőhalmi Béíával, aki azóta szintén már elment. Félig tréfásan, félig komolyan méltatlankodott.

— Délelőtt kitüntetésátvétel, délután kettőkor ünnepi ülés,_ öt órakor fogadás, hát ki bírja ezt? Mit képzelnek, nekem dolgom van. munkám, mondom, dolgoznom kell... egyszerűen nem engednek a munkámhoz..,.

Irigykedve, csodálattal hallgattam, néztem törékeny, de tulajdonképpen nem törődött alakját.

Nyolcvannégy leves volt akkor és haragudott, ha egy napra, két órára elszakították a munkájától,