Nógrád. 1971. július (27. évfolyam. 153-179. szám)
1971-07-18 / 168. szám
Győré Imre: Vers a szocializmusról Háromszor kiáltott a hajnalmadár, háromszor sziszegtek az üstökösök, háromszor csendültek össze a vizek, háromszor őrlődtünk malomkövek között, háromszor huhogott ránk a halál. Először kiáltott a madár: Proletár, vigyázzban áll} a jegyverek előtt hóhérod előtt szemedet le ne süsd, sokasodjanak tetemeddel a temetők, bőröd alól kunkorodjon ki a füst, szemeddel gazdagodjanak — gyönggyel — a tengerek, halak tátogásából szavaid tekeredjenek. Szorulj összébb. Ne ölelj úgy, hogy ne öleljenek. Nehogy lángjaid köddel födjék. Horgas ujjakkal kapd el a kerekeket. Akkor induljon, akkor lassuljon, akkor lendüljön minden kerék, ha te akarod. Madár rebbenjen madár rettenjen, ha hívogatod, ha riogatod. Mozdulásodra mozduljanak könyvekben a lapok, sasszeművé változzanak a vakok, nézésedre szavadra ékesszóló legyen, aki hallgat. Kiáltsd: éld, suttogd, követeld: hatalmat, hatalmat. Másodszor kiáltott a madár, kiáltása mint sziklagörgeteg, kiáltása mint hűvös harmat, kiáltása viliódzó gondolatok, kiáltása a tűz, meg a gőz, meg a vas. Belőled serkentett vér, másokból kiontott vér, legyen nyersolajad. Üsd félre a puskacsöveket, kapkodj zizegő lövedékeket, szúrj, vágj, taposs. Kapard ki nyüszítve halottaidat, mutasd fel végtelen soraikat, elvetélt magzatokat, elvetélt örömöket, megtaposott lilomokat: lányaidat, lakásod ürességét, erszényed szűkességét, parányi óra-szögeket, országnyi szőtt szövetet. Menj, menj, elleneidre fenekedj. Kerülj elébük, robbantsd szét rejtekhelyed, a rögöket, villámmal hagyd ott a fellegeket, reccsenéssel a faodvakat, mindenütt ott légy, mindenütt menetelj, mindenütt izgass, mindenütt nyugtass, döntsd ki sarkaiból a gyárkapukat. Villogjanak fegyvereid, a kardok, az ágyúk, az eszmék. Mindenütt ott légy. Harmadszor kiáltott a madár. Kiáltása: kövek vízbe csobbanása, kiáltása: béklyóból szabadult testek iszonyú roppanása, kiáltása: rög alól kinőtt füvek népfényre pendülése, ráncok oldódása, hitek kötődése. Rikoltott a madár: munkás, fényes vértedben állj őrt a gyárak kapuinál. Élesüljenek kezedben tompa kések. Növekedj, erősödj, keményedj. . Lázaid heve lázadat ne apassza görcsös lábujjaid ne ragadjanak iszapba. Szavak hálóba ne fonjanak, ne bántsák szíved ijedősek, ne butítsanak hízelgések. Markod legyen simogatások puha fészke, szemed: fekete bársonyok hangtalan, könnyű lebbenése, ajkad: csókolnivaló rózsaszirom. S markod legyen vastömbök zuhanása, szemed: gyémántkristályok zuhogása, s ajkad: megdühödő kiáltás. Szép vagy, miként a nappalok, szép vagy, miként az éjjelek, szeretetben és gyűlöletben legyél még szebb. Növekedj, sokasodj, erősödj, keményedj. Háromszor kiáltott a madár, és negyedszerre én kiáltok: Munkás édesapám, ki acélt rotyogtatsz vasfazekakban s csillékbe rakod a jövő nagy hegyét s ízenként, kilónként vonszolod egyre közelébb, légyen néked e kor takaró pihepaplan, százados fáradtságod pihentetője, százados éhséged elverője, az ész érceinek dúsitója, gyógyszer, ha beteg vagy, elvtárs, ha magad vagy, békéje harcaidnak. Munkás asszonyok, s lányok, édesanyáim, szerető kis húgaim, kik úgy ringattok minket a karjaitokban, mint szepegő makrancos gyereket, légyen néktek e kor takaró pihepaplan, ablakos otthon, s őrző menedék, testre simuló új ruhátok, ha főzni kell, színültig telt fazék, hűséges szerető, szépséges testetek ölelője, gyermeketeknek vaj, játék és gyerekágy. Hintázzatok mindannyian korunk ringató karjaiban. Virágzó rózsaszálak boruljanak elétek, tinéktek gazdagodjanak hegyek, erdők és mezőségek, tinéktek sokasodjanak patakok, vízesések, minden szépüljön, minden épüljön tinéktek. Varga Nándor: ClVILISZT Az Imént még nagy csendesség zengett bennem. Hajnalban ébredtem, mert amikor semmi dolgom nincs, elébe megyek az érkező tényeknek. Az udvaron elkésett de- never suhogott el a fülem mellett: négyszer egymás után. Könnyű fűzfakosár akadt a kezem ügyébe, azzal szűrtem körülötte a levegőt. Nem bírtam elkapni. Aztán, mert gyarló az ember, kikémleltem az utcára, nem látta-e valaki a hadakozásomat. Biz’ isten nem Vélte volna jóra. De senki; se közel, se távol. Csak egy parányi kis béka csodálkozott a különös vadászaton, a harmatos fűben. Rossz vödröt kerítettem, abba ugrasztottam bele. Jó lesz eleven csodának a fiamnak, ki — városi óvodás lévén — még csak képeken láthatott ilyet. Aztán, mert dolog nélkül nem tudok meglenni, fűrészbakra ravataloztam egy tűzre szánt fatörzset. Zengje el fölötte dalát a szerszám: vá... ciút... vá... ciút... Ezt a zsoltárt énekli rozsdás kántorom, mert egyebet nem tud. De ezt az egyet nagyon tudja. Más hangon fújja a puhafának, másként a keménynek. Frissen döntött fánál panaszosabbra fogja éneklését, a száraznál siető- sebbre. Az évgyűrűk minden mezsgyéjét más szólamban visszhangozzák. A csomóknál — akad csomó bennük, akárcsak bűn az ember életében — megremeg a hangja, el- csuklik, mint olykor a siratóasszonyoké. A strófa végén már nagyon alázatosan bú- csúzkodik a vén bohóc. Isten fizesse meg a szolgálatát. De mégse! Hiszen nem bírja bevégezni. Asztmás köhögés szakad fel a torkán, fogai csikordulnak, dereka is baler ándul. Mint megmart kígyó, vergődik a fűrész' lapja. A fában meg gyilkos ólom kacag rá acélburkából. Lövedék. Fejszével ácsolom napvilágra. Elhajítom a porba, de visszalopakodik hozzám az igézete. A gyertyán, mely egykor útját szegte, nem törődik vele. Pedig a jel még ott a testén. Kis forradás. Nem érzi. Akkor vajon érez- te-e a fegyver tüzes fullánkját?! A folyó partján sok sebet kaptak a fák. Közülük való még ez is. Lassan elfogynak a tűz markában, mint ahogyan a gépfegyverállásokat is benőtte már a fű. Eső verte, zápor korbácsolta falaikat, hangyák, vakondok omlasz- tották beléjük a földet. Már csak az üldözött nyúl tudna meghasalni bennük. Itt fenn az emlékezet sötét vermeiből fel-felvillan még a puskák torkolattüze. - S mint amikor üszkös sebet égetnek tüzes vassal, füstölögve kibomlik előttem az az éjszaka. .. Heten vagyunk: rongyos sereg. Mélyíteni kellene a gödröt, de nem tanácsos. Kavicsos a föld, a csákány éle szikrát vet, küldi a hangot, s ráfelelnek a fegyverek. Fölösleges idebolondítani az aknákat. Amúgy is veretnek erősen; a csőszháztól lefelé, egészen a Pásztor-szigetig. Csak nem valami támadásra készülnek az oroszok? Szokatlan ez a rakétázás is. Kék, zöld fáklyákat eregetnek át a víz fölött az erdőbe. Áthallanak egészen idáig, hallani a sistergésüket. Megszínezik szépen a fákat, a havat, meg a lapátjaink nyelét, itt a há- nyott földön, a félig kiásott bunker oldalánál. De hol késik a német? Már régen ideérkezhetett volna. Ha elindult. Ha viszont rossz órában indult, nem ér ide soha. — Szabálytalan, hogy lemaradt tőlünk. Kisérő nélkül még soha nem voltunk ezen a helyen. — Ha valami bajunk lesz, ki felel értünk? — Odanézzetek! Az erdő szélén, ott, ahol a teknőscigányok elhagyott kunyhói térdepelnek, néhány alak csörtet kifelé a bozótból. Keveregnek, összeszaladnak, majd szétrebbennek, végül beugranak a szélesebb törzsű fák mögé. — Oroszok! — Végünk van! — Vigyázz, meg ne lássanak! — Már észrevették. Lopakodnak fától-fáig. — Űristen! A lapátok! — Ne nyúlj hozzá! Most már mindegy. És a lapátok, ásók nyele mozdulatlanul marad a há- nyott föld tetején. Mintha puskák csövei lennének. Azt vehették észre! És közelednek. Ráhasalnak a hóra és másznak... — Ha bevágnak ide egy gránátot... — úsznak körülöttem a szavak mint a cigaretta füstje és én magam is mintha szállnék. Valami láz bódít. Zúgás harsog a fülemben, mint malom alján a víz, s a szavak mint nehéz lapátok merülnek alá és emelkednek ki újra meg újra: ha bevágnak ide egy gránátot... S a malomkerék forgásával elforog előttem az én kis életem. Káprázat. Semmi az. A lapátokról leszédülő vízcseppekben, úgy érzem, minden benne van: minden, ami volt, ami nem lesz többé soha, s ami még lehetett volna. Messze járok, de a száguldás nem fáraszt. Csodálkozom. Már túl lennék a nagy titkok sötét kerítésén? Mibe kapaszkodjak? Ludvo szlovák fiú. Az ő nyelvén értenek az oroszok. — Kajdásszál nekik, hogy ne lőjenek, gyerekek vagyunk. Civilek... — Igaz, igaz. Jó hangulatosan, Ludvókám, ne ríjál — mozdítják mások is a reménység szitáját. — Nye sztrelajtye tovaris! A szél kicsorbítja a felremegő hang élét. — Hangosabban Ludvókám. — Kiszáradt a szám. — Nye sztri. . . kapná föl Ludvo szavait Tóth Béla és küldené át a katonákhoz, de valaki meghökkenti. — Hátha németek. — Lehet. És akkor orosz beszédre... — Nézd, egyikük fölemelkedik! Most vágja ide.. — Civiliszt, civiliszt — kezdtük kórusban kiabálni. A rémület sugallta ezt a szót, amely eléggé oroszos és németes hangzású egyszerre. A bunker aljára vágódtunk. Onnan hangzott az iszonyatos lárma. — Auf! A bizonytalanság Ingová- nyában a szilárd pontot jelenti számunkra ez az egyetlen, nyomorult szó. Pisztoly van a német kezében. Mögötte hasalnak hátvédnek hagyott társai. Ö meg csak áll és szívja a füstöt. Ruhája is elrongyolódott. Belezavarták őket a drótakadályba. ,. Albrecht Dürer születésének 500. évfordulóját ünneplik nemcsak szülőföldjén, Nürnbergben, hanem az egész világon. Tizenhárom ország adta kölcsön a nagy festő képeit, hogy a nürnbergi múzeum ötszáz eredeti képével együtt mutathassák be a nagy művész alkotásait Most eltapossa a csikket, fi lehet a parancsnok, mert ránkszól, dolgozzunk. — Dolgozzunk?! — álmél- kodunk, miközben megszállta Ludvót az ihelet. — Nem lehet kamerád — himbálta meg alázatosan a szavait. Még az orra is a hang ívéhez görbült. — Kő van itt, nézd-e... — markolta elő a bizonyítékot, és a tiszt elé lépett. — Kavics... Zörög... Csereg mint a vas — és két követ a füléhez emelve egymáshoz ütögetett. — Hören Meghallja ruszki szoldát. Itt vannak a bozótban. — Nix ruszki! — tört ki a német Ludvo bűvöléséből. — Nix ruszki?! — tört ki a fiú is. — Akkor mért pucoltatok ki a gödreitekből!? — Fogd be a szád Ludvo! Hátha valamelyik megérti! De az intelem már elkésett. A parancsnok odakiáltotta a társainak: — Feuer! Űristen! Hol vannak a társaim? Valami köd tollászkodik, szárnyait emelgetve. Lángok libegnek benne. Fényük tompa, mint átlátszó vízben a megbillenő halak fehér hasa. Napsugarak rezegnek át így a szitakötők szárnyán, vagy a szélben a kalimpáló falevelek között. Ott.:'. A falevelek között Fény csurog az ágakon. Ä levelek árnyékot szitálnak a porba, a fűrészbakra, a gyilkos ólom szürke köpenyére, ^ meszelt ház fehér falára, a kócos kisgyerekre, kinek lába alatt roppan egy száraz ág, megtörve a varázslatot. Most köszönti örvendezve fiam a rozsdás vödör ágaskodó, , kicsi foglyát. Két lábon áll, föl-fölugrik, kapaszkodik börtönében pislogva a béka. Hasonlít Lud- vóra, meg rám is egy kicsit: mindannyiunkra, akik akkor éjszaka a pokol fenekén vergődtünk.
