Nógrád. 1971. július (27. évfolyam. 153-179. szám)
1971-07-16 / 166. szám
Ausztriai jegyzetek II. Múlt ás jelen AUSZTRIA örök semlegességének deklarálása után sokat változott ott is a helyzet. A Hofburgban ma dr. Franz Jonas személyében olyan ember ül az osztrák köztársaság legmagasabb közjogi méltóságát jelentő elnöki székben, aki az egyszerű munkások soraiból, a nyomdagépek mellől került erre a posztra. Az idő — a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme óta — a népek javára dolgozik. És ez a munkálkodás — bármily furcsán is hangzik — még a kapitalista országokban is mérhető. Mi ma legfőképpen azon munkálkodunk, hogy a kölcsönösen óhajtott békés egymás mellett élés beláthatatlan időkig zavartalan legyen. Az Ausztriában járt magas szintű magyar küldöttségnek az volt a törekvése, hogy a két nép évszázadok óta fennálló kapcsolatát ennek szellemében alakítsa, mélyítse. Ugyanezt tapasztaltuk az osztrák állam vezetőinek szívélyes vendéglátása során is mindenütt, egész odáig, hogy például Linzben, amikor küldöttségünk kiszállt a különvonat- ból, a fúvószenekar a Rákóczi- indulót játszottál!). Azt a világhírű indulót, amelyet az osztrák elnyomás ellen felkelt kurucok szabadságharcát inspirálta. Mi magyar újságírók, egy kicsit mosolyogtunk ezen, de mi tagadás, jólesett az udvariasság. Losonczi Pál és kísérete ausztriai látogatása során Bécs belvárosának egyik legforgalmasabb utcájában kisebb gyalogsétát tett. Bár elnökünket népes csoport vette körül, az utcai járókelők mégis késve figyeltek fel a nem mindennapi eseményre. Nem így a kereskedők, a fényes üzletek tulajdonosai. Izgatottan kapták elő fényképezőgépeiket, hogy megörökítsék azt a pillanatot, amint a Magyar Népköztársaság elnöke éppen ez ő kirakatukat nézegeti. Egy kereskedő valósággal extázisba jött, s jobb hívén minket ölelgetett, mondván: „Köszönöm uraim, nagyon köszönöm! Nekem ez minden pénzt megér, a legjobb reklám, hogy kirakatomat Losonczi űr őexelenciája is megnézte”. A MŰEMLÉKEKBEN gazdag Krems városkában az „ezeréves kremsi művészet” című kiállítás megtekintése során az egyik teremben elnökünk néhány kiállítási tárgyra mutatva, megjegyezte: mintha ezeket már láttám volna valahol. Lehetséges — mondta a kiállítást bemutató műzeológus —, mert a ■ kiállítási tárgyak között akad néhány, amit a budapesti Nemzeti Múzeumból kölcsönöztünk. A bűbájos kis nyaralóhelyet, a Dürstein felett emelkedő fellegvárat — ahol a monda szerint Oroszlánszívű Richard raboskodott — este a küldöttség tiszteletére görögtűzzel világították meg. Losonczi Pál az alsó-ausztriai tartományi főnök vacsoráján — már a kötetlen beszélgetés közben — megjegyezte, hogy ezen a festői tájon nem először járnák magyarok. Mátyás királyunk is megfordult erre, s talán éppen itt született meg a gondolat, hogy a mi Dunakanyarunkban, Visegrád felett várat építsen. A KÖZÖS történelem napjait emlegetve azért a kötetlen beszélgetések során újra és újra a jelen került előtérbe. Történetesen az, hogy a két szomszédos ország a gazdasági és kulturális kapcsolatok tovább mélyítésén túl miit tehet az európai biztonság megoldásában, s nemcsak a két szomszédos nép, hanem az egész emberiség békéjének megőrzése érdekében Dávid József VÉGE Tanács és üzemek összefogásával Közös lakásépítés Ä pontokba szedett szerződést egyformán aláírták a Salgótarjáni városi Tanács és a kohászati üzemek képviselői. Nem csoda, hogy hosszú tárgyalások, viták, megbeszélések előzték meg a megállapodást. Fontos dologban döntöttek a tanács és a kohászat vezetői: közös lakásokat építenek. Kinek az érdeke? A kohászati üzemek sok millió forintot áldoz, lakáshoz juttatja törzsgárdatag- jait, azokat a dolgozókat, akik évek hosszú során bizonyították be, hogy érdemesek a gyár által épített lakásokra. Amennyire érdeke az üzemnek hogy megfelelő körülményeket biztosítson dolgozóinak, annyira az a városi tanácsnak is, hogy mielőbb új házak sora nőjön ki a földből. A közös lakásépítés, az igények összehangolása, az anyagiak célszerű felhasználása fejezi ki a legjobban az igyekezetét, hogy Salgótarjánnak minél több polgára költözzék jó lakásba. Ezek a lakások, amelyek a tanács és az üzemek összefogásából épülnek, szorosan beletartoznak a negyedik ötéves terv nagyszabású lakásépítési programjába. Háromezer lakás épül Salgótarjánban. A feladat nagy, hisz mindenki előtt ismeretesek az építőipar „kapacitásgyengeségei” az anyagbeszerzés nehézségei, az emelkedő árak. A tanács egymaga nem képes — a legnagyobb erőfeszítések mellet sem — megbirkózni a lakásépítések anyagi és erkölcsi súlyával. Ezért van nagyon nagy értéke a közös összefogásnak. Tizennyolcmillió A napokban aláírt szerződés értelmében a következő három esztendőben százötven új lakást kapnak a kohászati üzemek dolgozói. A gyár tizennyolcmillió forintot költ lakásépítésre és megkapja az első bérlőkijelölési jogot. Vagyis: az üzem kollektívája dönti el ki az a százötven ember, aki leginkább megérdemli, hogy lakáshoz jusson. A lakásépítés lényegében már megkezdődött. Az igaz, hogy még nem a falakat húzzák, de a bontások folynak, a régi, rossz, egészségtelen, kolónialakásokból eltűnik több mint harminc. A gyári lakótelepen épülnek az új házak, benépesülnek a „foghíjak”, új külsőt ölt a régi környezet. Az építési terület felszabadításával járó gondokat a gyár vállalta magára, ez pedig nem volt kevés. Családokat kellett átköltöztetni másik lakásba, nem egyszer hosszú viták, értetlenség közepette, ahogy ez ilyenkor szokásos. Szerződött a ZIM is A legtöbb lakásépítést a kohászati üzemek vállalta magára. Ez nem jelenti azt, hogy Salgótarján többi nagyüzeme nem viseli szívén dolgozói érdekeit. Még alig száradt meg a tinta azon az okmányon, amelyet a Zománcipari Művek Salgótarjáni Gyáregységének vezetői és a tanács képviselői írtak alá ugyancsak lakásügyben. £x már sok! Először magam sem hittem, hogy egy-egy dobozban két- Jiárom szifonpatron is üres. Mesélték ezt barátok, ismerősök, jó szomszédok egyaránt. Megtörtént, hogy a szomszédom hívott át a lakásába, amikor szódát készített: győződjünk meg együtt az emberek állításáról. Ebben az esetben nem sikerült minden, hiszen a második patronban már volt szénsav. Már-már túladtam a szifonpatronügyön, amikor székhazunk kis klubjában arra kért a klub vezetője: segítsek neki, készítsek az ötliteres szifonba szódavizet. Új dobozt adott a kezembe. A szódavíz elkészítéséhez öt, azaz öt patront kellene elhasználni. De csavarom az egyiket, üres. Csavarom a másikat, az is, s ez így ment egészen addig, amíg a doboz tíz patronját elhasználtam. A tízből öt ugyanis üres volt! Ez már sok — gondoltam magamban, s igazat adtam szenvedő társaimnak, panaszt tevő ügyfeleimnek. Csak az a baj, hogy én ugyan igazat adtam a barátomnak, szomszédomnak, panaszosunknak, de ebből még nem lesz szifonpatron. Ha csak az illetékesek nem ellenőrzik a patronok töltését. —So— A ZIM — nem önálló gyár,| hanem gyáregység lévén egyelőre négy lakás építésé-! ben egyezett meg a tanácscsal. A városi tanács önköltségi áron adja el a lakásokat a vállalatnak, az pedig magára vállalta az építőipari szakemberek biztosítását, a szaknyelven „bonyolításnak” nevezett műveleteket, amelyek együtt járnak az építkezéssel. A lakások, miután beköltöztek a tulajndonosok. az Ingatlankezelő Vállalat kezelésébe mennek át. De az első bérlőkijelölési jog természetesen itt is a ZIM-et illeti. A megkötött szerződés szerint a lakások a Sebaj-telepen épülnek. Érdemes követni Az első „fecskék” tehát felrepültek, épülnek a közös forintokból a lakások. Az eddigi példák is igazolják, hogy az üzemeknek érdemes áldozniuk erre a célra. Csatai Erzsébet A kis kondás, akiről most szó lesz, tulajdonképpen nem olyan értelemben kiskondás, hogy iskolás korú. A szó legszorosabb értelmében kicsi, alacsony maradt a termete De ez csuda jól áll neki, mert fürge. A képe fekete, gömbölyű, nézése élénk. Rövid karjával, az irdatlan nagy karikását olyan szakértelemmel forgatja, hogy reggelenként, amikor kondájával a terelő útra ér, a géppuskát utánozza. Apja, az idősebb Danyi József, aki már kiöregedett a pásztorkodásból fejét csóválva mormog magában: — Kitől tanulhatta az ostorforgatást? Kitől tanulhatta? Kint a legelőn egész nap ideje volt megtanulni. És szórakoztatta is. Szoktatta hozzá a jószágokat. Amelyik elkóborolt, annak a füle közé suhintott, aztán rázendített a pattogásra. Ha csak settenkedik valamelyik, a kis kondás nem mozdul helyéről, csak feláll és rázendít az ostorral. Nincs kedve egyik állatnak sem elkóborolni. Kitűnő pásztornak tartják falujában Mátraszőllősön. Azaz tartották, mert olyasmi történt, amilyen a Danyi családdal még sohasem. Panaszt tettek az emberek a pásztorkodásukra. Az öreg Danyi szégyenérzetében elment a testvéreihez, akik Szeged mellett pásztorkodnak. A panasz „Erzsi, te vagy isrigésiuez se 99 „Nem mondom, hogy egy kicsit sem izgulok. Még soha nem voltam olyan nagy tanácskozáson, amilyen pénteken lesz a fővárosban, a Budapesti Harisnyagyár központjában, a Folyamőr utcai gyáregységnél. A szocialista brigádvezetők fognak itt tanácskozni, hogy miről, azt még bővebben ón sem tudom, csak annyit, hogy a szocialista brigádmozgalomról, a munkaver,senyékről, mindennapi gondjainkról és örömeinkről esik majd szó. Tőlünk, Nagybátonyból tizenketten utazunk Pestre._i A nevem;? Pálházi Pálné vagyok, a héttagú Angela Davis-brigád vezetője. Tizenegy éve dolgozom a szakmában, korábban a budapesti gyárban voltam, onnan jöttünk le a férjemmel ide, Nagybátonyba, amikor az üzem megalakult. Brigádvezető úgy lettem, hogy két brigád nemrégen „átszerveződött”, s tagjaikból két új brigád alakult. Az asszonyok azt mondták, „te dolgozol legrégebben a harisnyagyárnál, te értesz legjobban a dolgokhoz, legyél te a brigádvezető”. Nem lesz könnyű kiállni a pódiumra annyi figyelő szempár elé, és elmondani, amit az ember gondol. De hát azt mondják: nekünk, asszonyoknak nagy szánk van, már csak nem fogunk szégyent vallani. Hát még a brigádvezető! Akinek bizony a brigád- tagok érdekében is sokszor ki kell nyitni a száját. Mert azt mondják; Erzsi, te vagy a brigádvezető, szólj!... Mi lenne velünk, ha nem tudnánk beszélni? Majd alaposan meghányjuk- vetjük, mit akarunk elmondani ezen a tanácskozáson. Csák most tudtuk meg, kedden, hogy pénteken utazunk. Még arra sem volt időnk, hogy emlékezetbe idézzük azokat a gondokat és észrevételeket, amiket feltétlenül el kellene mondani. De biztosan nem megyünk üres kézzel a fővárosba, és akad közöttünk, aki elég bátor lesz kiállni mindnyájunkért a porondon. Ha hazajövünk, majd akkor kérdezze meg, mit végeztünk. „Én Dropka Béláné vagyok, minőségellenőr itt, a nagybátonyi üzemben. És műhelytitkár. Én is tagja leszek annak a küldöttségnek, amely üzemünket képviseli a szocialista brigádvezetők tanácskozásán. Nem Vagyok brigádvezető, nem egy brigád „csak” körülbelül kilencven dolgozó, vagyis az egész „zöld ház” lesz ott jelen velem, hiszen csaknem mindenki szakszervezeti tag. Nyolc éve dolgozom a textiliparban. Korábban a Nóg- rád megyei Textilipari Vállalatnál voltam. Az üzemet aztán a „harisnyások” örökölték, így kerültem ide. Évekig gép mellett dolgoztam, most minőségellenőr vagyok. Megmondom őszintén, a gép mellett keresni a kenyeret, sokkal nyugalmasabb beosztás volt. Azért én nagyon szeretem a mostani munkámat, ha idegőrlő is sokszor. Mintha két malomkő között őrlődne az ember. Hiszen a dolgozónak sem akar rosszat, de hibás terméket sem vehet át. Hogyan képviseli a dolgozók érdekeit a szakszervezet? Volt-e már, hogy valaki segítségre szorult, hogy szólni kellett valakiért? Azt hiszem, örömmel mondhatom, hogy ilyen kiélezett helyzet még nem adódott. Lenne-e bátorságom, ha mégis adódna ilyen? Nem is tudom. Bizonyára, igen. De inkább ne legyen rá szükség. Mindenki tudja: amikor a műhely titkár valamit szóvá tesz, nemcsak a saját véleményét mondja el, hanem főleg a dolgozókéi. Fölállok, elmondom, amivel megbíztak, utána csönd van, senki sem szólal meg, hogy megerősítse. Azt gondolhatják, magamtól találtam ki az egészet. Azért néha a dolgozó is szólhatna... Mondtam is múltkor; miért mindent én teregessek ki ? Mit lenne érdemes elmondani a tanácskozáson? Hogy hét brigád van itt nálunk a „zöld házban”, és valamennyien szeretnénk elnyerni a Szocialista Brigád címet, ösz- szetartó, jó közösségben, jól akarunk dolgozni. Hogy arra is van időnk, hogy másokat segítsünk. Két idős házaspárt patronálunk. Legutóbb meg gyűjtést rendeztünk, hogy rm is elküldhessük a takarónkat Vietnamba...” Lejegyezte: Kiss Sándor . Kondás kürtje, ostora a kis kondás miatt történt, aki azt vallotta nagy önérzettel: — Kondás kezébe nem trombita való. Ébresszen ostorral. .. Csak hát ez nem olyan egyszerű. A faluban a trombitát szokták meg. Pattogni ostorral, újév hajnalán, ha illő, akkor is az áldomásért. Az ifjú Danyi Jóska ezt már maradinak tartotta. Élénk tekintete is beborult attól a gondolattól, hogy reggelenként végigtrombitálja a falut, mikor ostorának zörrenését a szomszéd faluban is meghallják. Mert ez valóságos, igaz. Meghallják még Taron is. De hát neki parancsolnak. Danyi Jóska is leakasztotta apja falon patíná- zódott rézkürtjét és fanyar ábrázattal kifújta belőle a pókhálót, aztán másnap reggel a felvégen belefújt. Jóska áz első kísérlet után úgy tartotta száját, mintha ecetes uborka lett volna benne. De a parancs, az parancs, fújni kell. Fújta a felvégen, aztán a falu közepén, majd kelletlenül megfújta még a falu végén. Ott aztán levette az ostorát és ami belefér. Harsogott a falu. A trombitát a falu szélén a bokorban rejtette el, nem vitte magával a mezőre. Egyik nap a tsz elnöke hívatta őt. Jóska nem tudta hová legyen. Csak messziről ismerte az elnököt. Most meg magához hívatja. Bekopogott illő tisztelettel hozzá: — Hívatott, itt vagyok... — Panaszkodnak, hogy nem trombitálsz és itthon maradnak az állatok... — Inkább pattognék. ' — De trombitát kér a nép, Talán nem tudod fújni’ Jóska felkapta fejét és kihúzta magát önérzete csak úgy lobogott. — Én nem tudok fújni? Ha nem akarok. .. — Akarjál hát, ezt kérik. Elviharzott a kis kondás. Fürgén szedte apró lábait. Ment egyenesen haza. Le a szögről a vén rezet. Megdörgölte, hogy fényesedjék. És akkor a hajiásban egy apró fekete pontot fedezett fel, ami nem akart eltűnni. Jól megnézte, egy lyukacska volt. — Ahá, ezért szeletté!. . Irány a kovácsműhely Harciasán megállt az ajtóban, hangosan, hogy a kalapács csengését tu lharsogj a, kiáltotta a mesternek: — Mester úr, forrassza meg a kürtömet... Mit tehetett a mester, hozzáfogott, hogy megcinezze. Akkorra már odaérkezett az elnök is. Jóska ránézett: — Hogy én nem tudom fújni, azt mondják? Akkor ezt hallgassák meg! Rázendített, harsogott a kovácsműhely, de azon túl a falu is. Még cifrázta is. A disznók az ólakban visítottak. Olyan kavarodás támadt hir- telenében, hogy a mester és az elnök kénytelen volt Jóskát a műhely belsejébe tuszkolni De a ids kondás ott sem hagyta abba. Fújta megállás nélkül, mindaddig, amíg lassan kinyílt az ajtó és az öreg Danyi állt görnyedve a küszöbön: — Jó fiam vagy nekem, Józsii Igaz utódja a jó pásztoroknak. . Reggelenként Szőllősön élénk hangon szól a kondás kürtje. De nótát pattog az ostora is. A jószágok így indulnak a legelőre. Bobál Gyula NOGRÁD — 1971. július 16., péntek t
