Nógrád. 1971. június (27. évfolyam. 127-152. szám)
1971-06-13 / 138. szám
Amiről nem beszélünk.. Nyelvművelő sarok A hivatali stílus „sűrű" mondatai A hivatali stílus egyik legszembetűnőbb sajátossága a gazdaságosság. Kevéssel sokat akar mondani. Indokolt és szükségszerű törekvés. Gyakran azonban a mondat agyonzsúfolásához vezet. Sehol sem találkozunk olyan „sűrű” mondatokkal, mint a hivatalok ügyirataiban. Vegyünk egy példát: „A határozat ellen a kézbesítéstől számított 15 napon belül a Nógrád megyei Tanács VB. 1. Pénzügyi Osztály Adócsoportjához címzett, de a Balassagyarmati városi Tanács VB I. Pénzügyi Osztályánál benyújtandó fellebbezéssel élhet.” Olyan ez a mondat, mint egy sűrű, majdnem áttekinthetetlen vadon. Csak többszöri nekirugaszkodásra látunk meg belőle valamit. Nem állítható, hogy erénye lenne a jó stílus elsőszámú követelménye: a világosság. Hogyan lett volna olvashatóbb, áttekinthetőbb és világosabb ez a mondat? Nyilvánvalóan úgy, hogy írója nem ragaszkodik az igeneves szerkezetekhez; mondatokká oldja őket. Valahogy így: A határozat ellen, a kézbesítéstől számított 15 napon belül fellebbezhet. Fellebbezését a Nógrád megyei Tanács VB. 1. Pénzügyi Osztály Adócsoportjához kell címeznie, de a Balassagyarmati váró-, si Tanács VB 1. Pénzügyi Osztályához kell benyújtania. A tömörség, a gazdaságosságra törekvés tehát a hivatali stílus egyik fő jellegzetessége. Túlhajtása azonban a szócsoportok egészségtelen zsúfolásához vezethet, s könnyen áttekinthetetlenné válik a mondat. A szerkezetek meggondolatlan halmozása azonban közvetlenebb értelemhomályosítással is járhat. Érdemes ilyen szempontból is megnéznünk az előbbi mondatot. A mondat egymáshoz illeszkedő szószerkezetek együttese. A kapcsolatok szorosságát vagy lazaságát a mondanivaló természete szabja meg. Erre a gondolat által szabályozott fű- ződésre — a nyomatékokkal is árnyalt kifejezés érdekében — különös tekintettel kell lennünk. A fent idézett mondatban a közlés lényege az, hogy az érintett fellebbezhet a határozat ellen. Ezért az utóbbi két mondatrész a legszorosabban összetartozik. Elhibázott dolog tehát ebben az esetben az állítmányt a mondat végére vetni. Az első igeneves szerkezet közbeékelődését még csak elbírja a két lényeghordozó elem, de a másik kettőét már alig-alig. Mire átvergődünk a közbetűzdelt szócsoportokon, szabályszerűen elgyöngülünik, s az állítmány erejét már szinte nem is érzékeljük. A zsúfoltságból származó homály az összetartozó részek elszakításával még csak fokozódik. Minél sűrűbb egy.-;*nondat, annál jobban kell ügyelnünk a részek megfelelő elrendezésére. „Az intézet vezetősége csak a saját felelősségére indíthatja meg a tanév befejezése előtt, az épület homlokzatán, és a járulékos épületeken a karbantartó munkálatokat” — olvashatjuk egy tanácsi ügyiratban. Az állítmány után hiányérzetünk támad. Mit indíthat meg? Hol van, amit megindíthat? Érezzük, hogy ebben a mondatban az állítmány és, a tárgy alkotja a legszorosabb kapcsolatot, és bűn volt elszakítani őket egymástól. A helyes szórend tehát a következő: az intézet vezetősége a tanév befejezése előtt, csak a saját felelősségére indíthatja meg a karbantartó munkálatokat az iskola homlokzatán és a járulékos épületeken. Dr. Szabó Károly Az öngyilkosság az a téma, amiről alig beszélünk, mintha az egész társadalom átvenné az érintett családok magatartását: „az öngyilkosság bűn, szégyen, elítélendő, eltitkolni való”. Primitív álláspont ez a javából. Az öngyilkosság betegség, nem hallgatni kell róla, hanem földeríteni a kórokozókat, és leküzdeni. Ez a nézet nyert polgárjogot a pszichiáterek és pszichológusok hajdúszoboszlói országos értekezletén, melyet az ön- gyilkosságok Hajdú megyei magas arányszáma miatt rendeztek meg éppen itt, hogy a kérdésben különösen érdekelt orvosok részt vehessenek. Társadalmi gyökerek Magyarország öngyilkos- statisztikái évszázada élen járók Közép-Európában, az utóbbi évtizedben pedig állandóan emelkedők. 1920-ban százezer lakosra 52,2 öngyilkos halálozás esett. 1960-ban 25,4, 1969-ben 33,2, az összes halálozások 3%-a. A jelenség méreteinek érzékeltetéséhez hozzá tartozik az öngyilkosságot megkísérlők száma is, melyet a szakemberek az öngyilkosság miatt meghaltak tízszeresére becsülnek. Ha az okokat keressük — és még sokáig keresnünk kell, mert a szoboszlói értekezlet épp ezek komplex voltáról győzte meg a résztvevőket — a kérdés klasszikusának, a francia Durckheimnek század végi híres művéből kell kiindulnunk. A „szociológia atyjának” nevezett tudós megkülönböztet altruista, egoista és anómiás öngyilkosságot: az első akkor következik be, ha az egyén túlzottan beleépül a közösségbe, amely bizonyos helyzetben elvárja tőle a halált (pl. a keleti népeknél az emberáldozat, a japán harakiri, a hindu özvegyek önégetése, stb.); a második, ha az egyén kiszakad a közösségből és magányossá válik (a fejlődő iparosítás jellegzetes tünete, gyakorta kíséri a faluról városba költözést, a családból való kiszakadást); a harmadik, az anómiás öngyilkosság, egyén és közösség harmóniájának hirtelen megbomlásakor keletkezik. Európában a két utóbbi gyakori. Durckheim érdekes felfedezése volt, hogy a gazdag országok jólszituált Nagyon szégyenlem; de kénytelen vagyok bevallani: konzervatív vagyok, a pórusaim legeslegmélyéig. Még a női egyenjogúságot sem tudom asszonytársaimhoz méltóan és férfitársaimhoz méltatlanul sem megérteni, sem gyakorolni. Ami másnak természetes, az engemet meghökkent, pedig egy ideig azt képzeltem magamról, hogy cseppet sem vagyok szemérmes, sem álszemérmes, persze szemérmetlen sem. Az egészre úgy döbbentem rá, hogy elolvastam délutáni bulvárlapunkban a riporternő dialógusos riportját a zsaroló műtősről. Még az első mondatok nem kelthettek gyanút: „A fiatalember udvarolt, szépeket mondott. Az asszony mindent elhitt. Kapcsolatuk egyre bizalmasabbá vált. Sétáltak, eszpresszóban üldögéltek.” Kedves dolog, ha egy asszony annyira jóhiszemű, hogy mindent elhisz. Még kedvesebb, hogy nem haza hordja az udvarlóját, ahol teszem azt a férje pelenkát mos, vagy pedig főzi a vacsorát udvarlásból hazatérő, a tomporáig jóhiszemű feleségének. Elvégre mért okozzon gondot szegény férjnek. Mert ha történetesen hazavinné az udvarlót is, annak is lehetne tálalni, ágyat vetni, esetleg leszaladhatna szegény férj egy üveg szürkebarátért. Nem. Ez az asszony tapintatos asszony is, nem csupán jóhiszemű, s éppen ezért az eszpresszóban intézi el a magánügyeit. Az eszpresszóban azután, amint ez a cikkből kiderül, az udvarló megdicsérte az asszony újján levő briliánsgyűrűt, sőt meg is simogatta az asszony ujjait. Idézek: „— A férjemtől kaptam ajándékba — sóhajtotta az asszony és kissé elkomo- rodott.” Hiába, no! Ez egy igazi, törékeny mi- mózalélek, aki úgy sóhajtozik, mint a fogfájós angyal. S bizonyára azért ko- morodott el, mert resteili, hogy nem ő Vasárnapi jegyzet Mea culpa mossa a pelenkát és nem az ő férje ül az eszpresszóban a titkárnőjével vagy a kolleginájával édeskettesben. Vagy talán eszébe jutott, hogy nem készítette elő a szennyes ruhát, hogy a férje a vacsorafőzés után se unatkozzon, ha az ő intim ügyei némileg elhúzódnának. Mindenesetre nem röhögött amikor a férjére gondolt, hanem elkomorodott, ami megfontolt, lelkiismeretes, komoly jellemre vall. Az udvarló felpróbálta a briliánsgyűrűt, olvasom a krimit tovább, majd kijelentette: „Adj nyolcszáz forintot, különben nem adom vissza a gyűrűt.” Mire a jóhiszemű és mimózalelkű nő: „A férjem megöl, ha nem látja rajtam a gyűrűt.” Amiből megtudtuk, hogy a presszóbeli liliomnak egy brutális, meg- nem értő, goromba férje van, aki meg sem érdemli, hogy a felesége nem a lakásba, hanem egy eszpresszóba viszi az udvarlóját. , Tovább idézek: „Mindenesetre írtak egy nyilatkozatot, amelyben az asszony elismeri, hogy nyolcszáz forintot kéri kölcsön a fiútól és zálogban nála hagyja a gyűrűjét.” Majd néhány sor után: „Az asz- szony egyre zavarodottabb lett. A fiú, aki gyakorlott bűnöző volt, látva az asszony kapkodását, íratott még egy nyilatkozatot. Ebben az asszony elismeri, hogy megcsalta a férjét.” No, kérem, itt kezdett erőt venni rajtam avitt konzervatívizmusom. Ehelyt kezdtem a női nem e cikkben szereplő képviselőjét alacsonyabb rendűnek vélni a férfinem bármely képviselőjénél. Lehet, hogy amit az asszony zavarában tett, a világ legtermészetesebb dolga, ámde egy férfi ilyen esetben, amikor egy nő megfosztja a briliánsgyűrű- jétől, véletlenül sem kölcsönleveleket fogalmaz, mi több, arról sem ad nyilatkozatot, hogy Csubcsulik Arankával megcsalta a feleségét. Egy férfi, kiváltképpen ha férj, ilyenkor vagy odébbáll, vagy felkeresi a legközelebbi rendőrszobát. Mi, férfiak a tyúkszemünkig jóhiszeműek vagyunk, de ennek nem szívesen adjuk írásos bizonyítékát. Most még azt találja mondani a jámbor olvasó, hogy én nem is annyira konzervatív, mintsem sakkal inkább romlott vagyok, mert nem méltányolom az aranyos, mimózalelkű asz- szonyka jóhiszeműségét. Hiszen szegény még akkor nem is sejtette, hogy udvariója azért íratja a kézenfekvő nyilatkozatokat, hogy visszaéljen velük. Ö még mindig csak arra gondolt, hogy szegény udvarló fiúnak valóban nagy szüksége lehet arra a nyolcszáz forintra, ha ilyen faksznikat űz az ügy érdekében. Hazarohant. Volt otthon ezer forint megtakarított pénze (amiről a férje, nyilván, mitsem tudott), ebből elvitt nyolcszáz forintot (mert a gaz férj nem mosott, nem főzött, hanem éppen nem tartózkodott otthon), és átadta az udvarlónak. A fiú az egyik nyilatkozatot összetépte, de a másikat, a bizalmas viszonyról szólót megtartotta. „— Erre még szükségem lehet — mondta az asszonynak, aki egycsapásra kiábrándult udvarlójából.” Egycsapásra. Hiába, mi férfiak nem tudunk egycsapásra kiábrándulni. Különben is: valóban jól megfontolta az a kedves, rászedett asszony, hogy itt az ideje új udvarló után nézni? emberei közül több választja az önkéntes halált, mint a szegény népek nyomorgói közül; hogy nyugodt történelmi korszakokban többen, mint vészterhes időkben. Az egyéni okok Durckheim tisztán szociológiai szemlélete társadalmi vonatkozásban megkönnyítette a további kutatást, nem adott azonban választ arra a kérdésre, hogy az eredeti közösségek felbomlásakor miért éppen ez, vagy az az ember keresi a halált? Kik azok az egyének, akik kitöltik az arányszámokat? Itt már a pszichológián a kutatás sora, mégpedig az egyedi esetek vizsgálatáé: beteg-e az, aki megoldásképpen nem talál más utat? A megmentett ön- gyilkosjelöttek vizsgálata azt bizonyítja, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben feltétlenül sérült idegrendszerűek, s ez a gyógyítás felelősségére ébreszt: a beteget meg lehet, és meg kell gyógyítani, nemcsak az öngyilkossági kísérlet okozta fizikai károsodásából, de lelki betegségéből is; megelőzésre van szükség, és erős figyelemre, hiszen az illető esetleg önmaga betegségét sem sejti, hogy tudhatná akkor ezt más róla? Hazánkban száz éve indult meg az iparfejlődés, s a vele járó vándorlás, ami a magas arányszámot részben magyarázza. Hogy a csoport, a szubkultúra kötőereje milyen erős, azt bizonyítja, hogy a cigányság körében igen ritka az öngyilkosság, úgyszintén ritka a német anyanyelvű falvakban is. Meglepő azonban, hogy Budapest statisztikáját meghaladja Debrecené és Szegedé, de hasonlóképpen Bács, Békés, Csongrád és Hajdú megyéé is. A közösségből tehát vidéken is ki lehet szakadni. „Kemény futballt játszunk” — ez a meghatározás szállóigévé vált az értekezleten, s joggal, bizonyítva, hogy ahol ridegebb, közömbösebb, zárkózottabb a lakosság, ott az öngyilkosság is gyakoribb. Hogy az érzelmi kultúra, az egymással való törődés milyen végtelenül fontos szerepet játszik a megelőzésben, azt bizonyította az érdekes debreceni kezdeményezés: az ideggondozó egy telefonvonalat (és állandó ügyeletét) rendszeresített halni készülők számára, s egyetlen hónap alatt 200 fő jelentkezett. „Segélykiáltások hangzanak körülöttünk — mondotta dr. Szabó Pál főorvos — csak az a kérdés, fel- fogjuk-e őket? Mindenki jelt ad valamiképp.” A család felelőssége E jelek fölismerése különösen fontos a fiataloknál, kiknek aránya erősen növekedett. Korábban az életkor emelkedésével arányosan nőtt az öngyilkosságok száma, e tendencia megmaradt ugyan, de erősen kiugrik a 20—24 éves korcsoport, és megdöbbentően sokasodtak a serdülők kísérletei. A fiatalok sorsáért elsősorban a család felelős. Jó részük elvált szülők gyermeke, mások magányossá váltak, mert törődést, szeretetet nem, de szigort, parancsot kaptak szüleiktől. Különösen az apák mulasztásait és bűneit jelzik a vizsgálatok: az öngyilkossági kísérletet elkövető gyerekek tekintélyes részénél alkoholista apát találhatunk, másutt a nevelésben részt nem vevő, illetve bottal nevelni vélő apa áll a háttérben. Sok ifjú korán kiszakad a családi közösségből, de az új kollektíva sem vonzza, otthonát elhagyva., társtalanul vergődik a számára idegen közegben. Az iskolai klíma sem mindenütt meleg, és barátságos iskolapszichológusaink nincsenek, a pedagógusok csak filozófiai pszichológiát tanulnak, s nem gyermekpszichológiát, emberi törődésre, a tanítványaik gondjaiban való oszto- zásra alig marad idejük-ener- giájuk. ______ P revenció A megelőzés oly fontos munkája érdekében mindezeket a hiányokat föl kellett tárni. Még ha abszolút számban nincs is nagyon sok emberről szó (1969-ben 3411 fő halt meg öngyilkosság következtében, s ennek kb. harmada 40 éven aluli), minden egyes ember pótolhatatlan veszteség, „egyszeri előfordulású”, megismételhetetlen lény, akinek akkor is joga van az élethez, ha ezt a jogot önmagától elvitatja, önmagától kell megmenteni — család, iskola és kultúra segítségével. Az az ember, aki igaz gyönyörűséget talál irodalomban, zenében, művészetekben, sohasem egészen elhagyott és vigasztalan. Megfelelő nevelés nélkül azonban senki sem juthat el ahhoz a belső harmóniához, melynek szerves része a kultúra (Nem szólva arról, hogy maguk a műalkotások — pl. a modern irodalom — is morbid hatással lehet a depresszióra, melankóliára hajló lélekre; vigyázni kell tehát arra is, hogy kit, milyen műélvezet felé irányítunk.) A megelőzés a társadalom egészének figyelmét, s az érzelmi kultúra általános fejlődését kívánja. Az utógondozás azonban már konkrét személyekre koncentrál. Sok éves megfigyelés alapján úgy látszik, hogy az öngyilkosságot megkísérlők 10%-a megismétli tettét. Ez önmagában is intő adat. A moralizáló előítéletek, melyek családi titokká, rejtegetni való szégyenné teszik az öngyilkos kísérletet, ezért várnak leküzdésre; a megmentés útjában állnak. Budapesten, a pszichiáterek és pszichológusok csoportos the- rápiával kísérleteznek: klubközösséggel, melyben a haláltól megmentett, zárkózott, magányos fiatalok egymás körében oldódnak föl. Ez a módszer már sikereket sejtet. Nagyobb mértékben folyik az egyéni és családtherápia, az egyén talpraállításának, illetve a család áthangolásának céljával. Aggodalomra leginkább azok adnak okot, akik kisikla- nak az ideggondozók kezéből, s akiket vagy földeríteni, vagy a gyógyításban való részvételre rábírni nem sikerül. Rendkívül elgondolkoztató előadás hangzott el az értekezleten a modern farmakológia ártalmairól: sok, egyébként szükséges gyógyszer okozhat öngyilkossághoz vezető depressziót: e gyógyszerek alkalmazása megfelelő ellensúlyozó készítmények nélkül nem tanácsos. Különösképpen veszélyes az „öngyógyítás”, amikor a beteg kisebb panaszok enyhítése végett orvosi- ellenőrzés nélkül fogyaszt patikaszereket. A modern vegyészet veszélyei — mondhatnánk, de ez is beleillik a képbe: korunk veszedelmeinek sorába. A haladás következtében a mai ember jobban él, az orvostudomány sok, korábban gyilkos kórt legyőzött, ám a meggyorsult életritmus, az átalakuló életmód, a kis közösségek bomlása más, új kérdések elé állítja korunk emberét. Az idegrendszer sérüléseit kell kivédeni, a lélek épségét óvni olyan elszánt humanizmussal és felelősségtudattal, amilyen a szoboszlói szimpozion résztvevőit jellemezte, akik azonban egyedül nem boldogulhatnak: csak akkor, ha a szocialista társadalom egészének összefogása és embersze- retete is támogatja őket. Bozóky Éva j NÓGRÁD — 1971* június 13., vasárnap 7 A.
