Nógrád. 1971. május (27. évfolyam. 102-126. szám)

1971-05-23 / 120. szám

»ß*f* FALUSI UTCA- « _ ^ *** Orosz István rajza Tájnyelvünk — anyanyelvűnk Nyelvjárás az iskolában Iskoláinkban a tájnyelv in­kább csak a köznyelviséget gátló tényezőként jelentkezik. A tanárok nagy része nem nyelvjárási hatásként érzékeli a tájnyelvi eltéréseket, hanem egyszerűen nyelvi helytelensé­geket lát bennük. Ennek pe­dig az a következménye, hogy a tájnyelvi különbségek tuda­tosítása, módszeres ellensúlyo­zása vágy megszüntetése el­marad. A tájnyelv nemcsak aka­dály az egységes nyelvhaszná­laton fáradozó iskolában. Vé­leményem szerint á nyelvjá­rásokban rengeteg olyan ki­használatlan lehetőség rejte­zik, amelyek jótékonyan befo­lyásolná iskolai anyanyelvi oktatásunkat. Anyanyelvi oktatásunk ele­venebbé, színesebbé válhat, ha rendszeresen felhívjuk a fiatalok figyelmét a tájnyelvi sajátosságokra; élményszerűbb lehet az anyagtárgyalás, s közben tudatosabbá válik a köznyelvileg helyes — és az esetleges nyelvjárási érték is. Az alany és az állítmány egyeztetésének követelményét például néha a legnagyobb érdektelenség közepette tár­gyaljuk. A kérdés túl termé­szetesnek tűnik, s alig szol­gálhatunk valami érdekesség­gel. Ha azonban felhívjuk a tanulók figyelmét a palóc nyelvjárás egyeztetési enged­ményeire, s azok nyelvtörténe­ti vonatkozásaira, bizonyára sokkal megragadóbbá válik ez az anyag. Ha az elkoptatott mellék­nevekről szólva (állati, oltári, klassz, stb.) elmondjuk azt is, hogy a jelenség a nyelvjárá­sokban sem ismeretlen — pél­da a palóc fain, fránya, a dunántúli büdös, ross ebes — egyszerre távlatot kap ez a modernnek tűnő nyelvi meg­nyilvánulás. Ha ráébresztjük tanítványa­inkat arra, hogy az a ablak, a iskola változatok — tehát az „az” határozott névelő mel­lőzésének esetei — nem gyermekkori beidegződések eredményei, hanem ösztönö­sen átvett nyelvjárási sajátos­ságok —, hihetetlenül elcso­dálkoznak. És ez az elcsodál- kozás pedagógiailag jól ki­használható. Ha elmondjuk azt is, hogy az üsmer, üng, dücső, szüves szóalakok ü-je egy természe­tes, de csak szűk körben el­terjedt nyelvfejlődés eredmé­nyei, olyan ismeretek birtoká­ba juttatjuk a fiatalokat, ame­lyek a legközvetlenebbül ér­deklik őket, ennél fogva nyo­mot hagynak bennük. A hasonló esetekben a táj­nyelvi jelenség összevetési le­hetőségként szerepel. Megvi­lágító, logikai jelleget kap, ugyanakkor érzelmi töltéssel is rendelkezik. Tehát, legin­kább a költői hasonlatra em­lékeztet. Ismeretes, hogy mennyire izgatja az emberek fantáziáját anyanyelvűnk történeti fejlő­dése. Színesebbé, érzelmileg telítettebbé, világnézetileg ha' tékonyabbá válik a tanítási óra, ha rendszeresen rámuta^ tunk a szülőföld nyelvjárásá­nak értékmegőrző szerepére. Ha például palóc vidékeken az ustor, búkor, magukot, fe­jők, szemök, bucsó, tanol ala­kokban annak a küzdelemnek a nyomát keressük, amelyek­ből a zárt vagy nyílt változat került ki győztesen — a ko­rábbi diftongusos állapotból; ha a magánhangzók jellemzé­sekor azt is elmondjuk, hogy a palóc hosszú nyílt -e kö­zépkori nyelvi szintet jelez, s erre már csak a mi nyelvjá­rásunk emlékeztet —, a ta­nulókat körülfonó otthoni élet, a gyermekkori környezet irán ti vonzalom kíséri fejtegeté­seinket. Dr. Szabó Károly Forsyte-ék családfája Ma jubilál a BBC tévé- filmsorozata: a Forsyte Saga. John Galsworthy regényének magyarul beszélő tévéfilm­változata elérkezett a husza­dik folytatásig, és hogy nem minden közönségsiker nélkül, arról a regény kelendősége mindennél jobban tanúskodik. A tévésorozat bemutatása előtt árleszállításban is hiá­ba ajánlották a könyvesbol­tok a Forsyte-ok regényét, azóta viszont újabb kiadá­sokban kapkodták el a há­romszor három, kötet hosszú­ra nyúló család történetét. Majdnem nagy... Azóta már a regény kelet­kezéséről is többet tudunk, mint sok figyelemre érde­mesebb műről. (Galsworthy ugyanis jó regényt írt, kü­lönösen az első trilógia fi­gyelemre méltó, mégis érez­hetők korlátái. Bálifit György jellemzése kitűnően talál: „Majdnem nagy író volt, — és ez is sokat jelent.”) Tud­juk róla, hogy a három tri­lógiából először A vagyon ura című jelent meg, s ak­kor még Galsworthy (1867— 1933) nem is gondolt arra, hogy a családregényt folytas­sa. Tudjuk azt is, hogy az irodalom szinte valamennyi műfajával kacérkodott, írt drámát, novellát, sőt verset is, ámde olyan sikert egyik műve sem ért el, mint a Forsyte Saga. Azt is tudjuk, hogy családregényéhez egyé­ni élményanyaga szolgáltatta a forrást és alakjait is on­nan mintázta. Az öreg Jo- lyont például szinte fény­képszerűén másolta le édes­apjáról. Azt is tudjuk, hogy ere­detileg édesapja foglalkozá­sát kívánta folytatni, ezért ügyvédnek készült, s csak később jegyezte el magát az irodalommal. Az 1906-ban közzé tett A vagyon urát csak a regény nagy sikere láttán kezdte el folytatni, mégpe­dig 1917-ben, Modern komé­dia című trilógiájában. A fejezet vége című harmadik trilógiát, amelyben már a Forsyte-okról oly kevés szó esik, kevéssel halála előtt fejezte be. Ama írók közé tartozott, akik sikereik gyümölcsét még életükben élvezik: szinte alig akadt nagyobb angol kitün­tetés, amit el nem nyert vol­na, s mindennek betetőzé­séül megkapta a Nóbel-dí- jat is. A Nóbel-díj értékét csak növeli, hogy ezt a ki­tüntetést olyan vetélytárssal szemben nyerte el, mint Maxim Gorkij. (Az igazság­hoz tartozik azonban, hogy a Nóbel-díj bizottság nem Galsworthy irodalmi érde­meit, hanem el nem kötele­zettségét állította a nagy szovjet íróval szembe.) El­mondhatjuk tehát, hogy a Forsyte Saga televíziós föl­támadása után csak másod­virágzását éli. Az alapállás B [ evallom, az utóbbi időben ki­sebbségi érzésem van, és nem találom helyem a világban. A dolog a hónap elején kezdődött, amikor egyik fővárosi lapunkban elem­ző kritikát olvastam „Az ember tragé­diája Tartuban” címmel. Mi tagadás megdobogtatta lokálpatrióta szívemet, hogy a mű, mely egy csesztvei hárs alatt született, Épp Kajdu asszony ren­dezésében Tartuban is osztatlan sikert aratott. Minthogy Tartu nem főváros, én pedig sohse éreztem különös elhi­vatottságot a földrajzi ismeretek iránt, kétszer-háromszor is elolvastam a kri­tikát, hátha valamilyen módon kide­rül, melyik földrészen, mely ország­ban található Tartu. Ámde a megfej­téshez az sem vitt közelebb, hogy Ádámot Evald Hermakuia, Évát Raine Loo alakította, a díszleteket pedig Mari-Lüs Küla tervezte, a műfordítás tökéletessége pedig Jaan Kross munká­ját dicséri. Enyhe szédülést éreztem. Meg kellett kapaszkodnom, amíg a vi­lágatlaszt leemeltem a könyvespolcról. Az atlaszban azután a Csúd-tó közelé­ben, az Észt Szovjet Szocialista Köztár­saságban fölfedeztem Tartut is. Azóta azonban tökéletesen elbizonyta­lanodtam, minden hírt fölös izgalom­mal lesek, különös figyelmet szentelek a földrajzi meghatározásoknak, miköz­ben az is kétségessé válik, hogy ahol én élek, az Salgótarján, vagy pedig minden hiedelemmel ellentétben csak egy _ ut­ca, vagy éppenséggel egyetlen árva házszáfn. Naplómat — ha írnék leg­szívesebben így kezdeném: „Itt élek Tizenegyben, ahol most éppen úgy dü­höng a korai kánikula, mint odaát, a Kilencben.” Megvan tehát az én Tar­Vasárnapi jegyzet HOL? tűm Is, habár ez sem ad tökéleles vi­gaszt. A hírszolgálati irodák ugyanis na­ponta rendszeresen, tehát fölöttébb kí- méleílenül rémítenek, szemembe or­dítva helynevekből szellemi tölkészült- ségem véges voltát. Megtudtam, hogy Cortina d’Ampezzóban, a következő té­len is lesznek versenyek, titokban azonban az atlaszból kerestem ki, hogy a svájci, a francia, az osztrák, vagy az olasz Alpokban találom-e meg a hír­ből már ismert magaslati helyet. (Olaszország, 3342 méter. Hiába, többet kell foglalkozni a téli sportokkal!) De, hát az még csak hagyján, ha Prrojpur- ból jeleznek csatát, Masjid-i-Sulaiman- ból olajvezetékrobbanást, Laqiya el- Arba’in-ből rokonszenvtüntetést, Kun- csanglingból pingpongmérkőzést, vagy Badiragnatóból százéves korában ikre­ket szülő nőt! Kedves kollégáim ugya­nis már ezen a bűvös határon is túl­léptek, föltételezvén, hogy magasfokú földrajzi tájékozottságunk egyéb pró­batételekre is alkalmassá tesz bennünket. Az ifjúsági lapban például látok egy képet, amelyen egy hölgy (az aláírás szerint Lulu, a híres popsztár) egy tor- zonborz férfi szakállát nyesi ollóval (az aláírás szerint a férfi a húszesztendős Maurice Gibb), mert a férfi, aki egyút­tal férje is, nem akar elmaradni a di­vattól. Uramisten, de hol sztár ez a kaján Lulu? Amióta az újság kezembe került, ezt totózom: Acqnapendenté- ben? Boleszkoviczében ? Carmanthen- shirében? Cserebökényben? Hameenky- rőben? Iklódbördöcén? La Roqneb- russannéban? Vagy talán az Androme- da-ködben? Ugyanígy járok gyakorta az idegenből fordított verssel és no­vellával is. Olvasom az író nevét: W. G. Bördöeze, a fordító nevét: Poszpi- sil Adalbert, csak éppen azt nem, hogy afgán, vagy asszír nyelvből adaptál­ták-e a művet. S most már napokig azért nem merek nyíltan az emberek szemébe nézni, mert nem tudom, hogy W. G. Bördöeze az etruszk, vagy a por­tugál haladó irodalmat képviseli-e. Ha valaki észre vesz riadtan setten­kedni, annak kizárólag földrajzi tájé­kozatlanságom az oka. A mde, fogok én még fölszegett fejjel is járni! A Hétfői Hírek ugyanis rendkívüli újítással lepte meg olvasóit: a helységnevek után zárójel­ben közli az illetékes ország nevét is. Könnyen előfordulhat, hogy ez a kezde­ményezés úgy terjed majd, mint a jár­vány. Még majd azt is megérem egy­szer, hogy tudomásomra jut, hol él, hol vesztette el állának szőrmék ékességét a ma még húsz esztendős (de akkor bizonyára már aggastyán!) Maurice Gibb!... y-y A jómódú polgári család sarja némi iróniával (ami az irodalmi alkotás elengedhe­tetlen kelléke, talán művészi fokmérője is) megírta az an­gol polgári család történetét. Előnye származása, hiszen nála jobban kevesen isme­rik -a tulajdonosi szemléletű, gazdag polgárt, de egyúttal hátrányát is érzi és érezteti származásának, mert nem tud szembefordulni osztályá­val. (Galsworthy ugyancsak elkötelezte magát!) így vá­lik olykor a szatírából már A vagyon urában is olykor­olykor érzelgőssé a regény, amely megfilmesítve, egyes részleteiben, nagyon hasonlít Courths-Mahler könnyű faj­súlyú szerelmi ömlengéseire. Hedvig Courths-Mahler ér­dekes módon Galsworthyval egyazon esztendőben szüle­tett. 1867.) Az író tökélete­sen látja kora és hősei el­lentmondásait, de nem mer a műfaj törvényeinek meg­felelően, kegyetlenül elbánni velük, valamilyen formában mindig megbocsát. Néha úgy is, hogy a rideg, önző, anya­gias, lelketlen hőst olyan tu­lajdonságokkal ruházza fel, amelyek mélységesen embe­riek, már-már olyan mérték­ben, hogy az az igazság ro­vására megy> hiszen túlha­ladja az egyén lelki bonyo­lultságát és az ebből fakadó természetes, logikus ellent­mondásokat. (Néha a néző is a giccs csapdájába esik, amikor például egy Iréné­nek felajánlott értékes ékszer, vagy a zsugoriak nagyvona­lúságával megépíttetett cso­dapalota kedvéért megbo­csátja az embertelen anya­giasságot és a kiszolgáltatott­ság kényszere elől menekülő Irénét hálátlansággal vádol­ja!) Persze nem arról van itt szó, hogy Galsworthytól szocialista realista esztétikai kötelmeket kérünk számon, hiszen a kor predesztinálja hőseit. Melyik ez a kor? Az an­gol imperializmus kialakulá­sának időszaka, a boldognak tartott Viktoriánus korszak Viktória királynő hosszan tartó (1837—1901) uralma. Az angol tőkések némi számí­tással engedményt adnak az angol munkásnak, miközben busásan kárpótolják magu­kat a gyarmatok páriáinak kizsákmányolásából. A szá­zadfordulóig a Brit Biroda­lom gyarmatainak területe csaknem tízmillió négyzet- kilométerrel nőtt, miközben a királynőt India császárává koronázták. Igaz ugyan, hogy Viktória királynő pompáza­tos temetési menete (ezt a film is kiexponálta) némi fordulópontot jelent, a re­gényben is színre lép az új generáció, amely liberálisabb húrokat penget, ámde a For­syte-ok görcsösen őrzik jel­lemvonásaikat, minden nagy­polgári angol család jellem­zőit. Az idő száguldása A legtökéletesebben Soames tömöríti a forsyteizmust ön­magában és még abban is iga­zi Forsyte, hű az ősökhöz, hogy elnyűhetetlenül rója az éveket. Őbenne testesül meg tehát legészrevehetőbben e típus tragikus ellentmondása. Az utóbbi folytatásokban, amikor kíméletlenül szembe­kerül a kor szellemével, már valóban kiérdemel némi rész­vétet, hiszen vergődése min­den olyan emberé, aki nem tud lépést tartani a fejlődés­sel, mereven őriz olyan élet­formákat, gondolati ritmuso­kat és beidegződött szokáso­kat, amelyeken túlfutott a ki* méletlen idő. Helyesen látta meg a rendező, hogy Soames menthetetlenül megöregedett (vonásai egyre barázdáltabbak, mozgása elgyötört és termé­szete zsörtölődő), hiszen az öregség valóban ott kezdődik, ahol az egyén nem érti meg a körülötte zajló világot. (Ezért, bocsáthatjuk meg azt a kö­vetkezetességet, hogy annak idején Iréné változatlanul fi­atal maradt, megtalálván egyéniségéhez az éltető kör­nyezetet !) Az újabb folytatásokban már az új nemzedéké a ve­zető szerep, mely megbocsátó szeretettel figyeli az öregek makacs ragaszkodását a múlt­hoz és életfelfogásához. Néha úgy érezzük, hogy belőlük nemcsak az öregek óvatos va- gyongyűjtő szenvedélye, ha­nem azok lelkiismeretes helyt­állása is hiányzik. Galsworthy érdekes soroza­táról az utóbbi méltatok va­lamelyike azt írta: az író ott hibázott, hogy nem alkalmaz­ta azt az életigazságot, amit Bemard Shaw Warrenné mes­tersége című darabjában Vi­ele fejtett ki, mikor rádöb­bent vagyonuk enyhén szól­ván kétes eredetére: nem le­het egyfajta életet élni és másfajtában hinni. Ilyesféle a szembenállás Jon, Fleur, Mic­hael és a többi fiatal részé­ről is, de csak ilyesféle, mert valójában még ismerik a megalkuvást. L. Gy. CIGÁNYLÁNY Láttam a tündér cigánylányt egy tóba fulladt szigeten, kétágú hajfonata szállt a szélben, a fellegeken. Másutt sétáló páva volt, egy kertben a tenyeréből madarat etetett, s dalolt az örökös szenvedésről. Devlához szólt, hogy nincs kenyér, mondta a panaszos imát, könyörgött egy csöpp életért, s holtan a papi mennybe szállt. Fekete birkák haragos szíve kondult, mikor elment. Azóta liliom harangoz erie, — nem kapott kegyelmet. Hegyekből felhőkre lépve elbolyongott a világban. Gyökerét a földbe verte és kinyílott egy virágban. Mátyás Ferenc NÓGRÁD — 197,1. május 23., vasárnap

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents