Nógrád. 1971. május (27. évfolyam. 102-126. szám)

1971-05-23 / 120. szám

TÓTH ELEMÉR CHAGALL Majd ősszel félelmetes és engesztelő eső száll valahonnan kakasként elő. Csőrére lépnék, mégis kukorékolna, helyettünk áldozatként röpdös a tolla. S forr a bor, hogy tölthessünk újra serleget annak, ki el se ment, s így vissza sem jöhet. HANN FERENC új verseiből: Tegnap este a toronyórák a vicinálisok és a szívek megállásénak percében szép arcodban nem tudtam hinni többe es zsebemben a dóm órája az Alkony-Expressz meg a szívem is megállóit. Hero és Leandros Tenger nincs köztünk, csupán néhány szánalmas kilométer. Vedd ki a fény szemét, tedd piros ablakodba! Leandros megtalál. állapot nagy szikkel ragyázott lapályon szál-magam dél szűrő a vágyaimon betonlepke a szívemen itt ott mindenütt levetett apró sarudba lépek s megindulok láthatatlan mosollyal hétszárnyú suhanásom előtt ájultan roskai térdre a szil mert ott vagyok én itt ott mindenütt vándorló tüske a világ tenyerén MEGINT a szekrényt ren­dezgette. HÚS volt a szoba, csak a télig nyitott ablakon áradt be egy kis langymeleg kertből És apró neszek: a májusi napra, a virágzó fák illatára kiröppent méhek ott tévelyegtek a ház sárga falá­nál. De a szoba még a telet őrizte; az öregasszony fázott, hideget érzett a homloka, a keze. Kutatott a selyempapir- ba csomagolt párnahuzatok, hálóingek, csipkés blúzok ko­zott. enyhe porszag volt, alig érezhető, talán nem is por, csak a háborítatlan múltszag; púderok, végi kölnik, hajdani cigaretták meghalt illata. Délután volt; a lakás kitaka­rítva, a horgolt terítővei leta­kart asztalkán — a fekete fa­borítású falióra alatt — por­celán vázában barkaág; a ma­gasan bevetett ágyon gobelin- díszpárr.a: rend Rend, mint mindig; konyhában, szobában, szekrényben. A polcok szabá­lyos rendje. Csíkos férfiin­gek, szfnehagyott nyakkendők, fehér selyemharisnya, vékony bőrkesztyű, egy szalag (mi­lyen sárga, töredezett!), s köz­tük a rózsaszín papír, ami már nem is zizeg: puha, mint a batiszt. Batiszt zsebkendő monogrammal: S. V. Kivette, hogy összehajtogassa szépen — koppanva hullt a padlóra egy kétrét hajtott kartonlap: zöld keretben lila betűk... Az öregasszony bal kézzel meg­kapaszkodott a szekrény ajta­jába, hajókéban megroppant a dereka, így maradt kicsit a föld felé görbülve, nyöszörög­ve, aztán kaszáló mozdulattal elérte a lapot, felemelte. Szé­dült; várnia kell, hogy eltűn­jenek szeme elől a karikák. Imbolygó járásával bebók- lászta a szobát — a varrógé­pen talalta meg a szemüvegét. A BUDAPESTI SÜTÖMUN- KÄSOK VIGADALMI BI­ZOTTSÁGA — olvasta a kar­ton lila betűit. Vigadalmi bi­zottság — ismételte csodál­kozva. Az ablakhoz ment, hogy jobban lássa a fakó meghívót. SÜTÖK BALJA. Ó, a sütők bálja! Egy pillanatig mintha emlékezett volna rá, de aztán megint a csodálko­zás: —- Sütők bálja? Tovább betűzte: SZEMÉLY JEGY VI­GADALMI ADÓVAL EGYÜTT 2 PENGŐ 40 FIL­LÉR. CSALADJEGY — Csa­ládjegy? .., — CSALAD­JBGY (2 HÖLGY 1 ŰR 6 PENGŐ. JEGYEK A SÜTÖ­DÉK BIZALMI FÉRFIÁ- NAL ’. AZ É.M.O.SZ. DAL­KÖR KÖZREMŰ... — Hat pengő. Mennyi lehetett az a hat pengő? — .. .KÖZREMŰ­KÖDÉSÉVEL A BUDAPESTI SÜTÖK SZAKOSZTÁLYÉ.!! Is azt mondta1 - Nanica! — valamennyien mire készil- — Ű, a sütők szakosztálya! igen, azt mondta — Nanica, lünk? Vendil Vendi, ahogy mondja., megyek a szakosztályba. Ven- — Ugyan mire? — kérdi hogyan is mondta mindig? Ö, di bizalmi volt. Hajnalban — mosolyogva, igen, a szakosztály!... SZAK- még csaknem éjszaka - kezd- — Forradalomra! OSZTÁLYA OTTHON ÉS te a munkát a pékségben, Nevet a gyereken, mert olyan ROKKANT ALAPJA JAVA- délre hazaért, akkor leíeküdt, elszánt a tekintete, mint egy RA.. 1928.. négy óra felé felöltözött, si- férfié, nem érti mit mond, Az öregasszony megkapasz- mára fésülte a haját és azt csak nevet rajta, de amaz ök- kodott az ablakpárkányba, mondta; — Nanica, megyek a lével rácsap a küszöbre; — nézte a kert frisszöld fáit és szakosztályba, számolgatta, hogy mikor is Tehát huszonnyolcban volt 1928? Húsz éve? Dehogy! ez a bál! Negyven éve? Nem, több is! De mikor Is volt 1928? Mi- Több is, persze. Régen, Nézte lyen régen? Elsöpörjük ezt a sok hájas volt munkásnyúzót! — Hát a kávé finom volt-e? — Nanica néni! — mondja sértődötten a gyerek. — Ez komoly dolog! Ö csak nevet tovább. Ne­vetve mesélte este Vendinek is. Az ura itta a karlsbádi bögréjéből a rumos teát, le­simított frizuráján hajnecc, szája fölött bajuszkötő — ké­szült a lefekvéshez. Ingben volt, mellényben, puha pa­pucsban. Ült a hokkedlin és nézte őt, hogy milyen szor­gosan szídolozza még késő es­te is a rézmozsarat. Szép, tisz­ta volt a konyha, vaníliasza- eú. A háború után abból az inasgyerekből nagy politikus lett. Vendi halála után egy­szer felkereste. Az elvtársak a fákat, megint nyár lesz. Az Elfáradt, egy kicsit leült — így kellett szólítani őket — Szakonyi Károly: SÜTÖK BÁLJA mondták, hogy várni kell, tár­gyal. Nagy bőrfotelba ültet* ég messzi kéksége. A meg- a dívány bordó plüss takaró­rozsdáit kerítés, a feltörede- jára. zett betonutacska. Nyár lesz. Nagyon régen... Hogyan is ték, a falakon vörös plakátok Elnevette magát, mintha gondolhatta volna, hogy csak voltak, vörös betűk... Végre valaki látná most, ahogy húsz éve? Hiszen húsz évvel kinyílt az ajtó, a volt inas­megnézte magát a falitükör- ezelőtt Vendi már nem élt. gyerek — hatalmas férfi' — ben. A válla jobbra hajlik, a Most meglátta a termet, tárt karral fogadta: — Nani- csípője balra, hosszú fekete Hirtelen meglátta a kristály- ca néni! szoknyája alól kinyúlnak a üveg csillárokat, a fényes par- — Vendi — mondta ő sírva nagy férfidpők- A kötény. A kettet, a suhanó szoknyákat, —, Vendi meghalt, fejkendő A kicsiny arc. a fehér ingmelleket... Csak A tárt kar kézfogásra ha­Nahát! Felemelte a kartont, ennyit. nyatlott. — Miben segíthetek, szétnyitotta. TÁNCREND ÉJ- Aztán megint Vendit, ahogy drága Nanica néni? FÉL ELŐTT: SÜTŐ CSÄR- kefélgeti a bajuszát a mosdó — Csak egy kis süteményt DÁS, KERINGŐ, TANGÓ, fölött. Meg azt ez inasgyere- hoztam — mondta gyenge SHIMMY .. ÉJFÉL UTÁN; két is, aki benyit a konyhába: mosollyal a könnyein át. — KERINGŐ, HÖLGYVÁLASZ... — Vendel szaktárs itthon Csak egy kis régimódi linzert, ezt nehezen olvasta: BLACK van? . amilyet akkor is adtam min­Mire ő? — Talán úr.. vagy dig a kávéhoz, ha az uramat BOTON. Töprengett, hogy mi is volt a,j a black boton? bácsi! Nem?! Csak a végén derült fel az ar ca: CSARDAS REGGELIG. várta a küszöbön... Merthogy — Nem — mondja nevetve szerette Vendit.. csak tessék, az inasgyerek —, mi szaktár- tessék .. Hát aztán a szakosz- Vendi gyöngyörűen tudott sak vagyunk, nem urak. Meg- tály... látom... látom... — és csárdásozni. Egyenes derék, várom! — És leül a konyha körbemutatott, feltartott fej, a test finom, ru- küszöbére, felcsap egy köny- A KARTON meghívó le- ganyos, rezgő mozgása. Fino- vet, olvas, ő meg tejeskávéval csúszott a földre. Érte nyúlt, man. Űriasan... és süteménnyel kínálja. felállt. Betakarta óvatosan a A karton hátlapján ezt ol- — Aztán mi jót olvasunk? batiszt zsebkendőbe és oda- vasta: FELÜLFIZETÉSEK! Az inasgyerek feltekint, tette Vendi fényképe alá. A TEKINTETTEL A NEMES mintha latolgatná, érdemes-e diófakeretből nevető szemű, CÉLRA, KÖSZÖNETTEL EL- megmondani: — Marxot! csinos barna férfi nézett a FOGADTATNAK ÉS AZ — Nohát jól van, csak teg- végtelenbe. Jól vasalt ing, „ÉLELMEZÉSI MUNKÁS’’- sék, fogyassza ezt a kis süte- gondosan kötött nyakkendő. BAN NYUGT ÁZTATNAK. ményt és ezt a kis kávét. Ol- — Mindig ilyen voltál — Meg kellene keresni ezt az vasson csak, ráér, majd meg- mondta a fényképnek az öreg- „Élelmezósi Munkás”-t, bizto- jön az uram... — És tesz- asszony. — Mindig nett, ele- san benne van a nevük- vesz tovább a konyhában, ru- gáns. Fósülködtél a tükör Állt ott az ablaknál és lát- hákat locsol be vasaláshoz. S előtt, aztán azt mondtad: — ta, hogy megint nyár lesz. egyszercsak megszólal az inas- Nanica, megyek a szakosz- Vendi ilyenkor szilvakék öl- gyerek izgatottan, úgy, hogy tálvba tönyt viselt és szalmakalapot, meg is Ijed, azt hiszi, valami És ez a bál is volt egyszer,.,’ Szerette a szép nyakkendőket, baj történt az udvaron. 1928-ban. Itt a meghívó. Megkefélgette a bajuszát a — Nanica néni! Tudja-e, Minden itt van még, csak mosdótál fölött a konyhában hogy Vendi szaktárs, meg mi ő nincs már sehol. Kiss Sándoi: KAPÁSOK H árem asszony; meg két férfi, a vállukon kapá­val bandukolnak a po­ros dűlőúton, két középkorú, egy öregasszony, egy fiatal férfi és egy vénember. A por az úton olyan apró szemű, mint ami a lakásokban a szekrények tetejére rakódik, szürke, finom, bársonyos ta­pintású. Mezítláb mennek. Szürkül. Az ég alján kékes­szürke, máshol szürkésfehér, vörös szélű felhők csíkjai nyújtóznak. Az út két oldalán akácfák sorakoznak, nyesett fejűek, egyformák, mint a to­jások. Az út mellett, a távol­ban kékesfekete folttá mosódó erdőig mérgeszöld rét hasal, A rét közepén, a sárgás • fűzfák­kal tűzdelt patakmederben za­varos víz folyik, nyálkás, zöld szigetecskék úsznak, himbá­lóznak rajta, a fűzek alatt bé­kák brekegnek. Valahol, mész* sze a kanyargós dűlőút végén, egyszercsak kigyúinak a falu fényei. Messziről olyan, amikor a faluban hirtelen fölizzanak a lámpák, mintha apró fényes kövekkel kirakott hatalmas ekszer villanna föl előttünk az út porában. Úgy tűnik, olyan közel van, csak utána kellene nyúlni. Annyian elnézik, hol kukorica-, hol burgonyakapá­lás után, vagy amikor fát vágtak az erdőn, némán, ha­zafelé bicegve, fáradtan, ki­merültén, gondolatokba mé­lyedve, s a pillanat töredéke alatt egyszerre kivirágzik a távolban a világítás, olyan csodálatosan szép, mintha álom volna, s azt hihetnék, hogy a sárga fénybuborékok akármikor elpukkanhatnak és olyan sötétbe burkolózik új­ra a falu, mint amilyen sö­tét talán még soha nem volt. — Holnap nem jöhetek dol­gozni. Viszem a Jancsimat a kórházba. Beutalta az orvos. „Négy gyereke van, istenem, négy gyerek! Hol az egyik be­teg, hol a másik, hol ide kell kapni, hol oda. A legnagyobb tizenkét éves, a legkisebb há­rom. Két fiú, két lány. Nem mondom, jó, formás gyerekek. Dehát kell ez? Nekem egy se kellene, még ha lehetne se. A Bözsin már hús sincsen, csak csont és bőr, nem is tu­dom, mit fog rajta a férje, az a nagy mélák. Annak is csak az iváson jár az esze, aztán hazamegy és csinál egy gyereket, Nekem is tette ma­gát valamikor, de áldom a sorsomat, hogy nem mentem hozzá. Volt nekem magamhoz való eszem, nem ettem me­szel. Nincs elég baja az em­bernek, kell még egy púp a hátára? Az én Imrém igazán jó ember, de az’Isten bűnö­mül ne vegye, azt se bánnám, nem én, ha hetekig akár a színét sem látnám.” — Mi baja a Jancsinak? „Mi baja, mi baja? Mit tu­£ NÓGRÁD - 1971. május 23* vasárnap dód te azt, mit, meg hogyan, mi is gyereket nevelni? Min­dig önző voltál te, Klári, már fiatal korodban is, én emlék­szem rá, csak illegetted ma­gadat a legények előtt, bolon­dítottád őket. Azért is nem lett gyereked. Mert te semmire se vagy jó, csak pöffeszkedsz, mint a dudva a kertek alatt, nem törődsz senkivel, csak magaddal. Magtalan vagy, mint az elhízott kukoricaszár, olyan, bele is fulladhatsz a zsírodba, ha ez az öröm, meg a boldogság, én akkor nem irigyellek érte. összekulcsol­hatod a kezedet, aztán imát rebeghetsz, hogy egy olyan ember, mint az Imre, bekötöt­te a fejed és megmarad mel­letted.”. — Nem mondott semmit az orvos, csak azt, hogy vigyük be a kórházba, azt mondta. Már egy hete ilyen nyűgös a Jancsi, éjszaka meg úgy pi- heg, mint a liba a nagy me­legben, amikor már harma- dik hete tömi az ember. Csak a vizet inná, de mondta az orvos, nem baj, adjunk csak neki nyugodtan. „Mire hazaérünk egészen besötétedik. Megmosakszom, felöltözöm... A szürke ruhá­mat veszem föl. Aztán beka­pok valamit és elmegyek. Az Öreg biztosan morogni fog, de az egyik fülemen be, a másikon ki. Elegem van már belőle! Egyszer úgyis az lesz a vége, olyan csúnyát találok monda­ni neki, hogy magam is meg­bánom. Hagyjon engem békén, egész nap dolgozok, este oda megyek, ahova akarok! Anna olyan lány, akiért még a ház oldalát is kirúgnám. Mit, ki­rúgnám, fölrúgnám, összemor­zsolnám és akár hajnalra a falu túlsó végén újra fölépí­teném. Akárhova nézek, min­denhol azt látom, ahogyan szalad, az arca kipirul, a ha­ja egy kicsit a homlokába hull. a szőke haja, amibe el- hotlik a nap és úgy csordul két oldalt a vállára, mint a méz. — Én sem jönnék kapálni, úgy hasogat a hátam, dehát kell a pénz, amíg föíépül a ház. — Hát, maga, Rozi nene, már ieazón otthon maradhat­na, eléggé öreg asszony már. Jobb lenne magának a ház körül. „Maradhatnék, hogyan Is maradhatnék? Hogy állandóan keresztül kelljen lépni rajtam, mindig az útba legyek? Hogy még a falatot is kinézzék a szájamból? Igaz, nem mond­hatok én semmi rosszat, jól vagyunk mi a vejemmel, a lányomra se szólhatok sem­mit, azt se mondják, hogy álljak arrébb. Most építik ezt a házat, de adnak azért ne­kem mindent, ami kell... Ugyan, mi is kell már egy öregasszonynak? Egy falat étel, meg a kuckó a konyhá­ban. Dehát, ne mondhassák, hogy semmi hasznot nem ho­zok a házhoz. Az ember kü­lönben is addig él, amíg dol­gozni tud. Nem is mondhat­ja nekem senki, amíg mozdí­tani tudom a lábamat, meg a kezemet, hogy a levegőért is kár belém." „Végigmegyek a falun, elő­ször mind ordítani fognak a kutyák, aztán elcsendesednek, ha megszokták a szagomat. Anna az első szobában alszik, hátul, a nyári konyhában az öregek ... Bendegúz, a nagy dög, éjszaka szabadon jár, de ismer engem, ha mégis el- ugatja magát, akkor dobok neki egy darab kenyeret. Be fogok kopogni hozzá az abla­kon, nem halogathatom to­vább, gyávaság lenne, ha nem tenném meg, beszélnem kell vele. Mi történhet? \ Igaz, ha megijed, mukkanni sem mer majd, vagy fölkiabálja a há­zat. De nem ijedős lány Anna. Meg fogja kérdezni, ki az? Én meg csak azt mondom majd, én vagyok, én vagyok, Pista..,’’ — Te értesz a számolgatás­hoz, Bözsi lányom, mit gon­dolsz, mit kereshettünk ma a kapálással? — Hát, Rozi nene, mostaná­ban nem fizetnek rosszul, öt­ven forintot Is megér, amit csináltunk, Meg aztán része­sedés is van. Az is jól jön majd ősszel a konyhára, az a kis burgonya, amit adnak. De­hát, meg is dolgoztunk érte. „Ennek a Pistának ki tud­ja, hol jár mindig az esze? Soha nem arra figyel, amit csinál, csak vagdos a kapával, mintha be lenne hunyva a szeme. Ezek a mai fiatalok nem tudnak már semmit. Ak­kora lovat ültettünk alájuk, jó, ha egyáltalán szóba áll­nak velünk. Panaszkodik az apja is mindenkinek, mossa fejét, de mit ér? Nem tudnak, nem láttak ezek még semmit. Amikor azt mondta az inté­ző, holnap eljöhet a fiad bur­gonyát válogatni, a rohadt, fa­gyos burgonyát, milyen öröm volt, még a kezét is meg kel­lett csókolni érte. Aztán a katonaság, a háború. A Don- kanvarban úgy potyogtak el a legderekabb emberek, mint a legyek, akik éltek is, kezük, lá­buk elfagyott, sokan mér járni Is alig tudtak, sorban egyik is, másik is elfeküdt, eldűlt, mint a zsák és soha többé nem akart fölkelni. — Föl, piszkos csürhe, fölállni! — ordították. Bizony, nem a kapálástól haj­lik meg a gerinc, nem a mun­kától görnyed hétrét az em­ber, míg olyan lesz, mint az állat, beéri azzal, hogy van mit enni, inni, akármilyen is, akármennyi is, beéri egy nya­láb szalmával, amire estén­ként-ledögölhet.” — Nem pénz az az ötven forint, Bözsi néném. Mit kap­hat érte az ember? Egy kiló húst, vagy két egy zoknit? A krumpliból meg tőlem akár krumplicukrot is csinálhatnak. Vagy keményítőt, amennyi belefér. Nekem ugyan nincsen rá szükségem. — Hát, az anyádnak, annak nem kell? Miből csinál gön­cöt neked, te málészájú? Majd benő a fejed lágya, aztán nem fogod többet járatni a szá­dat feleslegesen. „Igen, a gyerekek nem tud­ják megbecsülni, hogy meny­nyit kell dolgozni, amíg az étel az asztalra kerül. Vala­hogyan elneveljük őket... Mert csak a készhez akarnak mindig odaülni. Meg hogy ők is keresnek, nekik most már ne meséljen senki. De majd megtudják, ha nekik is jön­nek a csöppségek sorra, űgv megcsappan a hangjuk,, évek múlva olyan csendesek, alá­zatosak lesznek, mint egy vi­lágtalan koldus. Mert az elalr hez alázat kell!’’ t

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents