Nógrád. 1971. május (27. évfolyam. 102-126. szám)
1971-05-16 / 114. szám
Nyikolaj Noszov: Nagyotmondók Misutka és Sztaszik a parkban ültek egy pádon, és beszélgettek. Így: — Sahaszik, te hány éves vágy? — kérdezte Misutka. — Kilencvenöt. Hát te? — Én száznegyven. Tudod, régebben ón nagy voltam. Olyan nagy, minit Borja bácsi. De aztán kicssi lettem. Visszafelé nőttem. — Furcsa... Én meg előbb kicsi voltam, aztán megnőttem, majd ismét kicsi léttóbusiat!... Sajnos, nem vettem ésane, hogy közeledik, így nem én voltam a hibás. — Ezt aztán meséld a... — Nem hiszed?! Igor felbámulit az égre, lenézett a porba, pislogott jó néhányiait és — hosszan, hosz- szan hallgatott. — No, má lesz már! sürgette a két fiú. — Mondsz yalaimiit. vagy nem? — Mondok, mondok, csak hadd gondolkozzam már egy tem... S persze, rövidesen kicsit... szóval... vagyis hát... nagy leszek majd megint. — Amikor ón felnőtt voltam. a legszélesebb folyót is át tudtam úszni— Keresztbe? — Dehogy! Hosszába’ — Nem nagy vicc... En egyszer a Csendes-óceánt úsztam árt. — Én meg repülni is tudtam. Mint a sas. — Tényleg?... Hát akkor rajta, repülj! Hadd lássam! Sztaszik felpattant, ketitőt- hármait legyintett a karjaival. mintha azok szárnyak lettek volna, majd csendesen, visszaült Misutka mellé: — Már nem megy... telje; sen kijöttem a gyakorlatból. Nagyon régen repültem utoljára. .. Misutka élmélázott. — Én egyszer. — szólalt meg kisvártatva, —, füröd- tem a tengerben és rámtáÁ. ti csak össze-vissza fecsegtek itt mindent és semmi hasznotok nincs belőle. De. ha én hazudók... izé. mesélek valamit, afbból nekem hasznom is van.,. Mint például tegnap is. — Halljuk! — Tegnap anyu és apu elmentek hazulról. Ketten, maradtunk otthon a húgommal. Irocska elaludt, én elővettem a konyhaszekrényből egy üveg lekvárt és mind belak- mároatam. Persze, aztán begazoltam, hogy baj lesz a torkoskodásból és kitaláltam valamit... Bekentem az alvó Irocska száját lekvárnál. S amikor anyuék hazajöttek — szóval a többit képzelhetitek... — Képzeljük!... A húgod kapott ki helyetted... — pattant fel Igor mellől félháborodva Misutka. — Hogy madt a cápa, Persze én sem ^ milyen arcátlan tudsz lenhagytam magam, jól orrba ni! vertem, mire >a cápa leharapta a fejemet. — Ezt már aztán nem hiszem ! Ez már hazugság... Hiszen akkor meghaltál volna! — Ugyan!... Kiúsztam a partra és hazasótáltam. — Fej nélkül ? — Persze, hogy fej nélkül!... Az ember a lábával szokott sétálni és nem a fejével ! — Nagy Jókötő vagy, hallod-e?! Hiszen a fejed most ott van a nyakadon. Ez,' hogy lehet?! — Másik nőtt. Sztaszik törte a fejét, törte. törte. nagyon szeretett volna túltenni Misutkán. Végül megszólalt: — Engem egyszer Afrikában megevett egy krokodil. — Ezt nem hiszem! — Pedig igaz. Nem hazu- dok. — Akkor .hogyan élsz most mégis? — Mert aztán mindjárt kiköpött. — Még. hogy kiköpött! — vakarta meg a fejebúbját Misutka — hiszi a piszi!... Hanem ezt hallgasd meg! Sétáltam egyszer az utcán, körülöttem villamosok, buszok, teherautók robogtak... — Ezt már hallottam. — vágott közbe Sztaszik —. most, majd az jön, hogy elgázolt egy villamos. , Erről már hazudtál .egyszer. — Várd ki a végét!... Mondom. megyek, sétálok az utcán,. hát egyszer csak reccs! — ropog valami a talpam alatt. Mi a fene az, nézek a talpam alá...? Mit gondolsz, mi volt? Egy autóbusz! Palacsintává tapostam egy au— Menj innen! — élLt fel a pádról Sztaszik is. — Mi nem játszunk egy ilyen... — Megyek is — Indult el Igor. — Gyáva kis fajankók vagytok... Néhány perc múlva Misutka és Sztaszik is hazain- dulitak. Útközben megálltak egy fagylaltosbódé előtt. Nagy nehezen tudtam csak összeszedni a zsebeikből egy adag fagyira való aprópénzt. — Vegyünk egy adagot és osszuk ketté, — javasolta Sztaszik. — Jó. Hazavisszük és otthon kiskanálUal pontosan kétfelé osztjuk. Házukban a lépcsőháziban Iroeskával találkoztak. A kislány az ajtajuk előtt ült és pityengatt. — Miért sírsz, Irocska? — kérdezte Misutka. — Anyu nem enged ki játszani... a lekvár miatt... pedig... pedig nem is én... — Tudjuk. — néztek a szemébe komoran a fiúk. — Mindent tudunk. — De, azért ne sírj. Irocska — vigasztalta Misutka. — Gyere, neked adom a fagyiból az én részemet. — Én is odaadom az én részemet, — mondta Sztaszik. — Gyerünk! — Deihát... de hát. akkor nektek mi marad? — tétovázott. könnyeit törölgetve a kislány. — Velünk ne törődj — legyintett Sztaszik. — Mi már torkig vagyunk fagyival. Vagy tíz adagot, meglettünk ma, — Jobban mondva, tizennégyet — lódított tovább Misutka. — Vagy, ha úgy vesz- szük... — Húszat, vagy huszonnégyet is fejenként. Ha úgy vesszük. — Az mindegy, azért mégis csak osszuk el három felé .— ajánlotta jószívCüa Irocska. — Nem bánom — mondta Szítaszik. — Én sem — szólt aztán, Misutka. A fagyit három felé osztották. s az udvarra kiülve nyalogatták. — Nagyon finom! — ceet- tintett boldogan Irocska. — Nálam senki sem szereti jobban a fagylaltot. — mélázott el Sztaszik. — Egyszer megettem egy egész vödörnél. —• Nem nagy valami. — biggyesztette le az ajkát Misutka. — Én a vödröt is megettem!... Baraté Rozália fordítása TOLNAI LAJOS; Fehér Sándor Virágos az Imre Julis ládája — Fehér Sándor azon búsul magába’. Két kis fia ott didereg mellette, Édes anyjuk jaj be el is feledte! „Édes apám, engem ha betakarnál,” „Édes apám, de ehetnem, mit adnál.” Szegény apjuk azt se’ tudja, mit tegyen, Ügy megesik szíve a két kisdeden. Sötét éjjel könyököl az ablakba, Járókelő dalolását hallgatja. • ... Városháza ablakában ég a mécs, Darázskarcsú szép menyecske hová mégysz': Eső után bodorodik a rózsa — Imre Julis most fordul be egy szóra. A legénység csak dalolgat, kur jogát. * Fehér Sándor hej mit gondol azalatt! Nagy éles kést rejteget a kezében, Szűre alól de kivillan sötétben. Hajnal felé a kis ajtó csikorog, Imre Julis nagy hegyesen bekopog. Fehér Sándor átkapja ám derékon: „Gyere,gyere kis angyalom, rubintom, Ide, ide, nótás szentem, ihajla, Gyöngyviolám, tudod-é, hogy meghalsz ma?” „Édes uram, az Isten szent nevére.. Véres a kés Fehér Sándor kezébe’, A szép asszony mint törött ág lezuhan, Kökény szeme ragyogása oda van; Hosszú haja végig omlik vállára, Vérbe borul ékes selyemszoknyája. Imre Julis jaj be hires leány volt, De még mikor az anyjánál virág volt, Nem fért annyi csillag a nagy egekre, Mint amennyi nyalka legény szerette! Szentpéteri nagy utcáról fú a szél — Szegény Sándor, látod, látod mit tettél! Vasat vertek két kezedre, lábadra, Ügy kísér föl két vármegye hadnagy ja. Fehér Sándor könyörögve kesereg: „Nem bánom én akasztófán hadd vesszek; Havas eső a fejemet hadd mossa, Nehéz vas a két lábamat hadd nyomja — Hadnagy uram csak azt kérem szívesen: Két kis fiam a karomra hadd veszem!” ;.. Fehér Sándor a tömlőében könyököl, Nagy sokaság sírva tekint oda föl. — Verje meg azt a rossz anyát az Isten, Kinek szíve, anya szíve hogy nincsen! 8 NÖGRÁD — 1971. május 16., vasárnap Bemutatom Bunburucz elvtársat (Előszó egy készülő regényhez) Az előszóhoz nemcsak a régi szokások kedvéért ragaszkodom, haniem mert — ne lepődjenek meg! — csakugyan mondani szeretnék valamit. rétét, és alakját nem tudom a Pannónia-stúdió megvásáma már tökéletesen magam rolta filmnovellámat, amely- elé idézni, amiből kénytelen nek hőse egy aimazon-termé- vagyok azt a végzetes követ- szetű. szilaj erdészlány volt, kéztartást levonni, hogy aiz idő aki lóháton vágtatott volna nemcsak nagy kannibál, ha- hegyen-völgyön, át, mint egy QJ Bunburucz Bertalan vakmerő ötlet volt csupán az írói agy legrejtettebb kamrájában. amikor a nemzetség ősanyját már ismertem. Hősöm nemzésében is közreműködtem, természetesen csak szellemileg. Pedig be vonzó volt az az ősanya! Megfakult emlékezetemből régen hiányzik a foglalkozása, bár kilencvenkilenc százalék az esély, hogy agronómus. traktoros, vagy erdészleány volt. A keresztnevét is elfeledtem, utólag névadóztam el Emőkének. Pompás alakját azonban most is magam előtt látom, amint nadrágban, vastag fonalú, fehér pulóverben a kisebbforma baranyai dombocska ormán áll. labancos, szőkésbarna. hosszú haját hátra veti és néz, ahogyan a nratriarchátus időszakában a félelmetes ősanyák tekintettek a családfa frissebb hajtásaira. Széles csontjai erőt és erélyit mutattak, de hatalmas, feszesen álló keblei, amelyek ki akarták szakítani pulóverét, darázs dereka és hosszú, izmos combjai nőies lágysággal enyhítettek kardnem arcátlan és pákosztos kurafi is. Mert fejét, karját alsó lábszárát, még a térdkalácsát is felfalta a nemes tartasd nősténynek, de szép mellét és kemény combjait, amelyeken bolhát lehetett pattintani, mind a mai napig megőrizte. Emlékezetem szerint is e termékeny tájak alkották a húsz—huszonkét éves lány lényegét és értelmét. Amint rettenthetetlen őrszemként szétterpesztett a zöldellő dombon, az enyhe nyári szélben, másra nem is gondolhattam, hogy ez az a nő. akihez csak a kalapot kell hozzávágni és máris ötös ikreket szül. (Az alanta- sen el kell sabb fantáziájú férfi pedig felszínéről!” nyomban vágná is hozzá azt a kalapot!) Istenbizony olyan volt, minit égy kevés munkással dolgozó, automatizált embermasina, amelyet izmos legényekkel táplálnak, ő pedig úgy dobálja ki magából a pólyásbabákat. mint más szerkezet a csomagolt babkávét. Csodálatos, termékeny ölű leány volt. s miit tesz a sors, Bunburucznak hívták. Családneve annyira megtetszett. hogy elhatároztam: valamelyik írásom hősét róla Eogom elnevezni. Nem volt vele szerencsém. Előbb egy tragikus sorsú westernfilm-hős, ha az ifjúsági filmsorozat még világraj ötté élőtt hamvába nem hal. Az erdészlányt Bunburucz Ibolyának neveztem él, s így Magyarországon én állítottam elő az első ember- hibridet. mégpedig Bunburucz Emőke vezetéknevéből ás a Bükk-fennsikról szóló könyvem egyik hősének. Fónagy Ibolya eirdészlánynak utónevéből. A dramaturg érdeklődéssel vette kézbe a novellát, helyenként beleolvasott, majd ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette: „Ibolya: nagyon jó niév! De ezt a Buraburuczot sürgő- tüntetnl a föld Most mégis a gombhoz varrtam a kabátot, illetve a névhez szabtam a történetet. De ne vágjunk az események elé! Bunburucz még mindig kéjsóvár álomkép csupán I 2. | forgató megjelenésén. Arcá- _parasztember,nek adtam a ból is hiányoztak a termet- nevet, szocialista átszervezéshez és birkózói testalkathoz ről szóló novellámban, a ráülő, markánsabb vonások, dió lektora azonban éppen bár bőrének hamvassógát, Bunburucz Bálint nevét ta- saatnenekfewdL lábának»«- láttái jkiyétovalón,ak. Később A szeplőtelen fogantatás színhelye a főváros, ott is a Blaha Lujza tér lett, ahol akkoriban még állt és vonzott a Nemzeti Színház, a Sajtószékházhoz és a Corvin Áruházhoz csatlakozó harmadik épület Verőfényes, nyári délelőtt szakadt a városira. A téren már tömegével álltak a személyautók, a karosszériák változatos színekben verték vissza a nap aranyát. Kocsik jöttek és mentek, a járdákon egymást sodorták az emberek. Villamosok csörögtek a Körúton és autóbuszok dübörögtek a Rákóczi úton. Mindenki sietett, tülekedett, csak a szerkesztőség sofőrjei unatkoztak, minthogy ilyenkor még nehezen jött össze az ultipanti. és a kora délelőtt fényei kicsalogatták őket a várószobából, ahová szerkesztők és újságírók telefonálnak kocsiért, ha útjuk akad a városban, vagy az országban. Csakhogy délelőtt még csekély a' mozgás, legfeljebb a fotóriporterek és az érte- kezök veszik igénybe a járműveket. Nem véletlen, hogy Béla barátomat is a Nemzeti Színház közelében találtam a napsütésben, amikor is arcát a fényorgia prédájául dobta, sőt még napba néző szemét is nyitva hagyta, mint egy hindu fakir. Figyelmeztettem. hogy így könnyen meg is vakulhat, mire ő megnyugtatott, hogy esze ágában sincs a napba nézni, másfél óra óta egy kocsit figyel kínaiakat és japánokat megcsúfoló, kitartó türelemmel és ha kell, három napig sem mozdul el innen, mert ő annak a gazdáját el kell csípje, mert az egy... Tovább nem mondhatta, mert egy könnyed és fölénye® mozgású, bőrkabátos férfi után kellett vetnie magát, ez éppen be akart ülni a szemmel tartott gépkocsiba. Gépkocsivezető barátom, kit hatalmas testtel és vasmarokkal ajándékozott meg a természet, közismerten a jámbor lelkek közé tartozott, ezúttal azonban a szó legszorosabb értelmében íülön ragadta a tömzsi bőrkabátost és a tér közepén a magasba emelte, miközben az kétségbeesetten kapál ódzott és a.rtikulátlan ordításával igyekezett túlszárnyalni a tér hétköznapi zsivaját. Különböző búvóhelyekről pillanatok alatt előkerültek a szerkesztőség többi sofőrjei és két rendőr is. Igazoltatásra képűit sor. Kiderült, hogy az
