Nógrád. 1971. május (27. évfolyam. 102-126. szám)

1971-05-16 / 114. szám

Tájnyelvünk — anyanyelvűnk Palócos jellegzetességek Teleki László a mondatban (1811—1861) A nyelvjárás viszonylag gyakori beszédtéma. Az em­ber általában szívesen cseréli ki tapasztalatait: hogy mond­ják ezt, vagy azt a szót a sze­gediek, a dunántúliak; hogy ejtenek bizonyos hangokat a Tiszaháton vagy Somogybán. Az ilyenféle beszélgetésekben azonban rendszerint csak a hangtan és a jelentéstan kö­rébe eső eltérések kerülnek szóba. A legfőbb érdekessé­geket az jelenti, hogy — mondjuk — Szeged környékén a megeszem szót mögeszöm- nek ejtik, vagy, hogy a Du­nántúlon a fényes szó fi- nyes-nek hangzik. Említésre méltó az is, hogy például a palócok a csésze szó helyett findzsát mondanak, a vasiak a hebehurgya helyett gyakran a nedinges melléknevet hasz­nálják. Sokkal ritkábban esik szó a mondat eltéréseiről. Szinte úgy tűnik, mintha nem is lennének. Pedig vannak. Igaz, számuk sokkal kevesebb, mint a más eltéréseké. Vi­szont — hangsúlyoznunk kell — a mondat nyelvjárási jel­legzetességei minden esetben nyelvhelyességi vétségként jönnek számításba. A palóc nem szeret egyez­tetni — alanyt és állítmányt, jelzőt és jelzett szót, a hatá- rozós szerkezetek elemeit. Diákok dolgozataiban, gyűlé­sek felszólalásaiban, gazda­gon tenyésznek az ilyenféle mondatok: VoZt neki háborús tapasztalatai. Földjei a fo­lyóparton feküdt■ Felmerült itt még a nemzetközi dolgok. Testét megtörte a férje ütle­gel. Valamelyik tanév végén át­néztem iskolánk négy gimná­ziumi és két mezőgazdasági­szakközépiskolai osztályának érettségi írásbeli dolgozatait. A 134 gimnazista dolgozatból 43-ban, a 69 szakközépiskolai munkából 35-ben találtam ha­sonló jellegű egyeztetési hi­bákat. Felsorolok belőlük né­hányat. Ady Endre modern versei nagy vihart támasztott. A kisantant csapatai a nagy tőkés országok biztatására már áprilisban megrohanta ha­zánkat. A nagy horderejű atomfegyverek az emberiség teljes pusztulását hordhatja magában. Kiütközik az embe­ri gyávaság és tehetetlenség erői. A vitézi élet személyes szépségei az ő költészetében jelenik meg először. Csokonai felvilágosult eszméi, gondola­tai már a kollégiumban ösz- szeütközött a társadalmi rend­del. Ha egy kicsit is megvizsgál­juk a felsorolt mondatokat, azonnal gyaníthatjuk, hogy a felületesség és figyelmetlen­ség önmagában nem lehet az egyeztetés elhanyagolásának oka. Rögtön feltűnik ugyanis a jelenség két törvényszerű sajátossága- Az egyik: min­dig az állítmány van egyes számban, a többes számú alany mellett. A másik: az egyeztetés mellőzése akkor következik be, amikor az alany jelzős — legtöbbször birtokos jelzős — szerkezet tagja. Ez a két törvényszerűség a bizonyítéka, hogy a felsorolt esetekben nem csupán nyelvi pongyolaságról van szó, ha­nem egy szabályszerű tájnyel­vi sajátosságról is, amely azonban a köznyelvi követel­mények szempontjából sú­lyos hiba. Kis túlzással azt mondhat­nánk, hogy a palócság egyez­tetési logikája még szinte a finnugorság szintjén áll. Sű­rűn és mindenütt találkozik a vidékünkön járó a kijelölő jelző és jelzett szó egyezteté­sének elhanyagolásával is: Nem fedezte fel a társadalom azt az erőit. Add ide ezt a könyveket. Odisszeusz elszakadt attól a társaitól. Ebbe a lyu­kakba bújtak. Gyöngyörű az a kék hegyek. Annak az embe­reknek a szavai. Dr. Szabó Károly ÁLMODVA A durva harc árjába dobva, Alattam vér és testromok, Lökdösnck engem jobbra-baira A szívtelen vad harcosok. Szilaj üvöltés, vészkiáltás Visszhangja kél az ormokon- De mozdulatlan, mély szemekkel En egy nagy álmot álmodom. Üldözve sűrű éjvadonba, Vad horda, mérges és gálád, Csörtetve, zúgva tör nyomomba, Mellettem remegő család, Nő s gyermekek, sápadt erőben, Bog, tüske vérzi homlokom: De könnyben úszó, nagy szemekkel A boldogságról álmodom. Testvéreimtől elszakítva El, messze vitt a gyilkos ár, A dús mezőket elborítva A bő3z elemnek nincs határ; Hullámiból a zúgó vészének Már alig látszik homlokom: De lánggal égő, nagy szemekkel A szereiéiről álmodom. Senyvedve nyirkos börtönéjben Én látok, — óh hogy láthatok Egy új világot úszni fényben Szépség s erőben gazdagot! Ikrámat szolgavas szorítja, S a falba vágom homlokom: De lobogó, szilaj szemekkel A szabadságról álmodom. Börtönhomályban elfeledve El nem temet a sírnyomor, Dalokat zengek lelkesedve, Agyamban eszmék lángja font. Valami titkos égi jóslat Emeli vérző homlokom S az éjbe révedő nagy szemekkel Dicső napokról álmodom. Tömérdek seb borítja testem, Tudom, hogy el kell vérzenem; A durva, átkos küzdelemben Csak átok s fájdalom terem: De én a tépett, büszke zászlót a véres, ádáz harcokon Szorítva görcsösen kezembe, Csak álmodom, csak álmodom. Komjáthy Jenő SZÁZTÍZ ÉVE, 1861. MÁ­JUS 11-ÉN fogadta be a Te­leki család sziráki sírboltja egy küzdelmes, hányatott élet után Teleki László hamvait. Üstököspályája szinte szim­bolizálta a kort, melyben mert és tudott forradalmian élni. Nógrád megye azon po­litikusai sorából, kik a pol­gári átalakulásért és a nem­zeti függetlenségént folyta­tott harcban vezetőkké vál­tak, a legmagasabbra emel­kedett. A sziráki gyermek­évek után újra messzire vitte Nógrádtól és a hazától, s csak tetemét hozták vissza ide, örök nyugovóra. A sziráki Teleki család te­vékeny részt vállalt a reform­kor politikai-szellemi életé­ben. Széchenyi István nyom­dokait követve azok közé tartoztak, akik a magyar parlagon virágzó életet akar­tak teremteni. Teleki László tanulmányai során bölcsésze­tet tanult, majd a kor főne­mesi ifjúságának szokása sze­rint hosszabb külföldi kör­utat tett. megfordult Francia­országban, Angliában, Német­országban, megismerkedett Victor Hugóval, nagy hatást tettek rá a német Gützkow szabadságeszméi. Látta a kü­lönbséget elmaradt, feudális viszonyaink és a polgárosodó Európa között. Hazatérve azokhoz csatlakozott, kik ha­zánkban a polgári haladásért, a nemzeti függetlenségért harcba mertek szállni. A NŐGRÁD MEGYEI KÖZ­GYŰLÉSEK voltak politikai szárnypróbálgatásainak első zínterei. 1837-től kezdve azon­ban már az országgyűlés kö­vete. A negyvenes, években a magyar országgyűlés főneme­si ellenzékének vezető alakja, Kossuth legközvetlenebb párthíve lett. Több mint száz diétái és országgyűlési beszédben küz­dött a polgári átalakulásért és tett hitet embereszménye mellett, melyet így fogalma­zott meg: „az emberi lehető legteljesebb szabadságnak és függetlenségnek pártolója vol­tam és leszek mindenkor”. Ezen állásfoglalását, meggyő­ződését tükrözik — Kossuth, Wesselényi kiszabadítása — a vallás szabad gyakorlása és a felekezetek egyenjogúsága, — a magyar nyelv állam­nyelvvé tétele, — a cenzúra eltörlése, — a szabad keres­kedelem biztosítása, — a köz­teherviselés, — az örök vált- ság, — a jobbágyfelszabadítás Nagynevű vendégeket látott vendégül hazánk, a Béke-világtanács budapesti ülésszaka alkalmából, köztük írókat, tudósokat, fiatalok és idősebbek nagy, emberi ideáljait. Amikor e sorokat pa­pírra rovom, érkezett a hír, hogy való­színűleg vendégünk lesz Asturias is, a hírneves indián író, Guatemala diplo­matája, akinek könyvei, művei bejár­ták a világot. Az indián folklór, az indián legendák, az ő gondolatai formáló hatása alatt modern népi költészetté magasztosodtak. Körülbelül ugyanazt műveli, mint a modem, antikapitalista képző- és filmművészeti irányzatok. Asturias valóban példája annak, hogy egyetemest csak úgy lehet alkotni, ha ismerjük és művészetté emeljük a né­pit, az általánost. Lenin-békedíj és Nobel-díj tanúsítja, hogy Asturiasnak ez sikerült. Pedig egyszerű emberi élet az övé: szorgalmas munka, képességeinek tö­rekvő kifejtése, harc népéért, szociális és demokratikus gondolkodásmód alkot­ják építőköveit. Ült börtönben, ette a száműzetés keserű kenyerét, képviselte hazáját mint diplomata. Az ember, akiről írni szeretnék, s akit ugyancsak a békehónap megany- nyi eseménye idézett emlékezetembe, távol állott Asturias képességeitől, és elhivatottságától, talán egyetlen közös vonásuk, hogy egyforma eltökéltséggel áhították a békét, számomra pedig az, hogy szívemhez egyformán közel áll­nak. Asturiast mindig példaképnek tekintettem, Duplát pedig mindig ba­rátnak. Dupla, bajtársam volt, együtt töltöt­tük katonaidőnket, és együtt a hábo­rú végnapjait, ráadásul mielőtt bevo­nultunk, együtt toltuk a kubikostalics­kát. Dupla alföldi kubikos volt, ha még jól emlékszem igazi nevére, akkor Német Istvánnak hívták és Szegváron (esetleg Mindszenten) született Azért Vasárnapi jegyzet DUPLA neveztük Duplának, mert a legiliato- zóbb lóhúsból is kétszer annyit meg tudott enni, mint a legéhesebb kiska- tona. Szellemi képességeiről még nek­rológjában sem tudnék felső fokban írni, nemhogy halála után, csaknem harminc esztendővel, amikor ismét ele­venen él emlékezetemben. Mintha iz­mos teste, nyugodt, álmatag arca is itt volna a közelemben! De Dupla mindjárt szellemileg élénkké változott, ha megszólaltak a szirénák, ha gyil­kos fegyverek robbanó lövedékeket okádtak körletünkre. Amikor bombáktól remegett ideigle­nes szálláshelyünk, Duplán erőt vett a félelem, és remegő hangon beszélni kezdett a békéről. Idillikus és bukoli- kus hangulat lett úrrá valamennyiün­kön, amikor szavai ránkzáporoztak, mint a jó, meleg, nyári eső, valahol a csongrádi hodályokat körülvevő mező­kön. Édesanyát és hazai jó falatokat, ólban röfögő sertéseket, kútra járó sok­szoknyás lányokat, titkos és törvénye­sített öleléseket a költészet olyan ma­gas szintjén idézett, amire csak a nép tömörítő és egyszerűsítő tehetsége ké­pes, s amivel Asturias indiánlegendái­ban is találkozunk. Talán ez is közre­játszott, hogy Duplát meg akartuk őrizni hírmondónak. A város, amelyben akkor éltünk, és amely csaknem fél esztendőn át állott ostrom alatt, már csaknem teljesen ro­mokba roskadt, gyakran dőltek ki so­rainkból barátaink, ezért valamennyi­en elkészültünk arra, hogy többé nem találkozunk szüléinkkel, testvéreinkkel, régi ismerőseinkkel. Búcsúleveleket írtunk, utolsó gondolatainkról, az el­válás óta történtekről. Konzerveket, tartós élelmiszereket raktunk félre. S a levelet az élelmiszerekkel együtt, odaadtuk Duplának, rejtse el jól, s hogyha szabad lesz az út hazafelé, mindenki hozzátartozójához vigye el hírünket. S amikor ki kellett vonul­nunk követ tömi, árkot és gödröt ás­ni, Duplát elrejtettük a pincében, a német őrök vizslatekintete elől, s ő ott várta ki magányosan hazatértünket. Nem szívesen maradt egyedül, mert akkor még jobban félt bombáktól és ágyúlövedékektől, amelyek szinte szünet nélkül hullottak és remegtették a vasbetonpince falait. Az egyik éjjel — mert mindig éjjel kísértek munkára bennünket — újabb parancs jött: amíg munkánkkal nem végeztünk, nem tér­hetünk haza, szálláshelyünkre. Csak­nem húsz órai munka után, a délutáni órákban vezényeltek pihenőre bennün­ket. Ütközben egy nehezen fölismerhető hullát találtunk az úton: Dupla feküdt ott, hasra fekve és vérbe fagyva, bal­jával szorítva tarisznyáját, benne a tartalékelemózsiával. Talán nem bírta már a magányt, a néma bizonytalan­ságot, talán élelmet akart utánunk hoz­ni, hiszen tudta, hogy munka közben mi egy falatot sem kapunk... „ö már megtalálta a bókét” — je­gyezte meg Annus Béla barátom. „So­ha ilyen békét! Ez a halál békéje!” — lázadozott bennem a gondolat, mely még utat talált az érzelmek őrjítő zu- bogásában. S azóta, ha a béke ügye szóba kerül, borzongás fut végig gerin­cemen, és Duplára kell gondolnom. Azért is, mert a város, ahol mindez történt, Wroclav volt. Wroclav, ahon­nan a háború után, a nemzetközi béke­mozgalom útjára indult... érdekében elmondott beszé­dei. Meg volt győződve ar­ról, hogy a feudális társada­lom elkorhadt, és nem ment­hető. Tudta, hogy a kor problémáinak megoldása nem csupán pártkérdés, hanem „a haza, jövő felvirulásának, a haza jövendőjének talpkö­ve”. Főnemes volt, aki azon­ban felismerte kora problé­máit. Figyelmeztette osztá­lyostársait, hogy „ha az arisztokrácia idejében le nem mond kiváltságairól, úgy ki fog száradni, elhervadni a haza földjén mint olyan nö­vény, melynek gyökere meg­rothadt”. Izzó ellenszenvvel és komor elszántsággal érvelt a függet­lenségünket gátló, fejlődésün­ket gúzsbakötő elnyomó oszt­rák hatalom ellen. A haza függetlenségének ügye vitte el a nemzeti érdekegyesítés programjához. Teleki László, a főnemesi ellenzék legradi­kálisabb képviselőjévé vált, ellenfelei csak mint „vörös republikánust” emlegették. Teleki nemcsak az ország- gyűlésen, hanem a közéletben is tevékeny szerepet vállalt. 1844-ben az Országos Ipari Védegylet alelnökévé válasz­tották. Elnöke volt az Ellen­zéki Körnek, majd később, az ebből megalakuló Radikál Körnek. Tevékeny szerepet vállalt Kossuth mellett 1847- ben az ellenzéki program ki­dolgozásában. Művelt, sokszínű egyénisége a politikai élet mellett a mű­vészeti és tudományos élet iránt is komolyan érdeklő­dött. 1841 szeptemberében mutatták be politikai drámá­ját, a „Kegyenc”-et. 1845-ben a Magyar Tudományos Aka­démia előde a Tudós Társulat rendes tagjává választotta, 1846-ban vállalta a Budapes­ti Műkedvelő Társulat véd­nökségét. 1848. MÁRCIUSA UTÁN, elsők között volt, kik felis­merték a forradalmat fenye­gető veszélyt, és a készülődő ellenforradalommal szemben, a fegyveres harcra hívtak fel. Tudta, hogy „számunkra a szabadságot nem mi, hanem az emberiség vívta ki... s megvárja tőlünk, hogy azt megérdemeljük”. Világosan felismerte, ha a reakció győz akkor, mint alkotmányos nemzet elveszünk. Hirdette, hogy az a nemzet, mely a sza­badságot hirdeti, de a szabad­ság védelmében nem tud helytállni, „ki fog a civilizált nemzetek sorából töröltetni”. A függetlenség védelme ér­dekében ezért szenvedélyesen követelte a magyar hadsereg felállítását, és annak magyar nyelvre való állítását. 1848. augusztus 31*én indult el Párizsba, hol kezdetben a magyar kormány párizsi kép­viselője, majd a magyar kor­mány külföldi diplomáciájá­nak vezetője lett. Ö irányítot­ta azt a mozgalmat, melynek célja az volt, hogy fegyvert és segélyt szerezzen a magyar függetlenségi harc számára. Kezébe futottak össze annak a kiterjedt diplomáciának szá­lai, melyek az európai népe­ket — az angol, francia, bel­ga, szárd, török kormányokat — a magyar ügy mellé igye­kezett állítani. A világosi fegyverletétel után, vezetője lett annak a mozgalomnak, mely Európa előtt leleplezte a Haynau- rémuralmat, és az abszolutiz­must. Szenvedélyességére jel­lemző, hogy 1850-ben nyílt levélben párbajra hívta ki Haynaut. Nem volt hajlandó megalkudni, fejet hajtani az osztrák császári ház előtt. 1851. szeptember 22-én Teleki Lászlót „in contunatiam” ha­lálra ítélték, és Pesten jelké­pesen kivégezték. Az ötvenes években a kos- suthi emigráció vezető alakja volt. Nevéhez fűződik azon diplomáciai kapcsolatok lét­rehozása, melyekkel Kossuth, az európai nagyhatalmak, el­sősorban a franciák segítségé­vel akarta az osztrák császá­ri ház ellen a küzdelmet foly­tatni. Ö hozta létre a Cavour és Kossuth közötti kapcso­latot is. Döntő szerepe volt az olaszországi magyar légió megszervezésében. Az európai reakciós hatalmakkal való szövetség, mint tudjuk, nem vitte előre a nemzeti függet­lenség ügyét. TELEKI LÁSZLÖ AZ EL­SŐK KÖZÖTT VOLT azon­ban a Duna-medence népei­nek összefogásét kezdeménye­zők sorában. Már 1849 máju­sában tanácskozott a dunai népek képviselőivel, a dunai konföderáció létesítéséről. El­ismerte, hogy az osztrák csá­szári házzal, a reakcióval szemben a kis népek függet­lenségüket csak összefogásuk­kal védhetik meg. 1859-ben Drezdában a szász rendőrség letartóztatta és ki- szolgáltatta az osztrákoknak. Az egész országon végigsö­pört a tiltakozás Teleki letar­tóztatása miatt, akire a tör­vények értelmében halál várt. A császár megkegyelmezett Telekinek, azzal a kikötéssel, hogy a császári házzal nem fordul szembe. 1861-es országgyűlésen, mint az országgyűlés Határozati Pártjának vezetője, az 1848-as áprilisi törvényekhez való ragaszkodás és a nemzeti függetlenség csorbíthatatlan fenntartása mellett foglalt ál­lásit. 1861. május 8-án, az or­szággyűlési szavazás előesté­jén, önkezével vetett véget életének. A megemlékezés keretei nem adnak módot Teleki éle­te, munkássága értékelésére. A polgári haladás és a haza függetlenségének mindvégig következetes harcosa maradt. Utolsó gondolatai, melyeket a halála előtt vetett papírra, is erről tesznek tanúbizony­ságot. 1861-ben is ellenzett minden elvfeladást, mert tudta, „hogy nemzetünk utol­só küzdelme (1848/49-es sza­badságharc) erejének tanúsá­ga volt. Ennek következése az, hogy valamint mi ma­gunkban, úgy mások is mind-, inkább bíznak bennünk, mint azelőtt”. Helyesen mutatott rá arra is, hogy mi a forrása e megnövekedett erőnek, mi­kor azt írta: „a behozott nép­képviselet, a jogegyenlőség, a közös teherviselés, az úrbéri viszonyok végképpeni eltörlé­se teszik, hogy most oly erő­sek vagyunk”. az 1848 Áprilisi tör­vények fenntartásához, függetlenségünkhöz, élete utolsó pillanatáig maradékta­lanul ragaszkodó, e kérdések fölött semmiféle alkudozások­ba nem bocsátkozó Teleki László méltán példaképe mindazoknak, akik hisznek az emberi haladásba. Dr. Szabó Béla Kimondhatatlan Be sok értelmes szót hallottam én és mennyit elfeledtem — de az a tépett vijjogás, az a se szó, se zokogás már félszáz éve nem szűnik fülemben. És él a szeplős, vézna kéz, amely a kínba sárgult szájról leszakítja s gyermekkorom egére fölhajítja a vijjogást, hogy szálljon szüntelen már mindig látom, mindig ismerem a mezítlábas tetemvári némát, körötte apró gyilkosok karéját, a szólani tudók közt hadonászva, kimondhatatlan lelkét magyarázza, hogy i! meg ül meg él meg ál meg effl) — borzong az értelem s eloldalog a csukott szájnál némább réteken. Zelk Zoltán NÖGRAD — 1971. május 14., vasárnap 7

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents