Nógrád. 1971. február (27. évfolyam. 27-50. szám)
1971-02-07 / 32. szám
Simon Emil: AZ EGYETEMEN JÖ LESZ M inden nap karán indulok hazulról, fél hét körül beérek. Az ebéd- lő-öitöző-imeLegedo egyetlen helyiség. Amíg az ember meg nem szakja, a szagok keveréke kifacsarja a tüdejét. Dör- mög az olajkályha, az emberek duruzsolnak. Ha behunyom a szemem, óriási hajóm érzem magam. Még általános iskolás koromban elvittek egy tengeri útra. Az öregem 'nagybátyja Olaszországban él. Mindenképpen azt akarta: maradjak nála, majd ő feLne- vei. Anyám azonban a szívéhez szorított, így eldőlt további sorsom. Lassan, gyülekezünk, várjuk a művezetőt. Valamivel hét óra előtt betoppan, a csizmájáról vari a ha/vat. Neveket kiabál, eloszt, intézkedik. — Pataki, Horváth, Zalai, maguk hármam vasat hordanak! — Én is? — kérdezem, pedig jól hallottam a nevemet. — Á, maga a területi AB-bizottság soros elnöke lesz! — Az más! — emelem meg a sapkáimat. Bolondozom, pedig akikora bennem a feszültség, hogy majdnem szétdob. Kis nevetés fut végiig az embereken, mint tavasszal az ablakon bevető- dó napsugár. Ez jólesik. A vasúti sínek a telep végén húzódnak. Az éjszaka érkezett vagonokból ott szórták le a betonvasat. A tekercseket vastagon belepte a hó. Amikar kifelé mentünk, akkor is hullott, egyenlőtlen foltokban, akár a szaggatott papír. Horváth elgondolkodva baktat, szinte tudom, hogy valamire készül. Egyszerre meg is torpan, megfog bennünket. — Azt hiszem, eléggé összeszoktunk. Alakíthatnánk egy brigádot. — Ahhoz kevesen vagyunk — mondja Zalai. — Mi lennénk a magja, aztán jönnének a többiek. Ehhez persze azt is tudnom kell, ninos-e más szándékotok? — Zalai vállat vont, dörmögött valamit. — És te? — nézett rém Horváth. — Nem szóltam. Azon tűnődtem: megmondhatom-e most? De nem! Ebben az ünnepélyes „ pillanatban mindent elrontok! Majd később. Talán ha leülünk valahol! — Nem beszélsz? — sürgette Horváth. — Hagyd! — intett Zalai —, szülési szabadságon van a lelke! — Ez most nem tréfa! — mondta ingerülten Horváth. — Miért kell mindenről azonnal dönteni ? — kérdeztem, hasonló hangnemben. Mogorván mentünk tovább. Eltakarítottuk a havait, néztük a kibukkanó kötegeke*. Tudtuk, ha hozzányúlunk, a fémbe sűrített fagy átüt a kesztyűn, süt, mint a láng. Előhúztuk a durván ácsolt szánkót. — Na, emberek! — sóhajtott Horváth. Komótosan rakodtunk, néha megborzongtunk a csontfaragó szélben. — Az emberiség marha! — közölte Zalai, amikor az alsó fuvarral elindultunk. — Futná hagyja a szélet, ahelyett, hogy befogná. Például erre a szánra is felszerelhetnénk egy vitorlát. — Ekkora ésszel hogy maradhatsz segédmunkásnak? — mondta kis gúnnyal Horváth, s közben rám nézett. Tudom, a kérdés nekem szól, az érettségizettnek. Nehezen hiszik el, hogy pillanatnyilag kielégít, ez az állapotom. Megint habozom, megmondjam-e nekik mibe fogtam? Talán meg sem lepődnének, készültek rá. Tapasztalom, hogy hullámzamak bennük az érzések. Egyszer befogadnak, máskor csak vendégnek tekintenek. Szakadatlanul fordultunk, mégis, úgy látszott, mintha hozzá se nyúltunk volna a rakáshoz. — Osztódással szaporodik! — nézett rá megvetően Zalai. Közben láttuk, hogy két autó érkezett, csak úgy potyogtak belőlük az emberek. Kísérleti építkezésen dolgoztunk, megszoktuk a látogatókat. — Ez a önöm dolog! — mutatott rájuk Horváth. — Ha akarnád, körtük lehetnél — utadban vagyok? — Bámészkodtunk, amíg a fagy bele nem mart a nadrágunkba. Aztán a vendégek a közeliünkbe kószáltak, s hallottuk, hogy a gépesítésről beszélgettek. Akkor elképzeltem, hogy nemsokára felnő i/tt egy daru, én ülök a fülkében és irányítom. Dehát ez sem volt igaz, mert hol leszek én már akkor? Még ábrándoztam, amikor váratlanul megjelent a művezető. — Pataiki — szólított meg —, a központból Kovács akar magával beszélni. — Na, fene! — figyelt fel Horváth.— Csak vele? — kérdezte Zalai. — Csak. Azt mondta, maga tudja, miért. — Szóval tudod? — nézett rém Horváth. — Sejtelmem sincs — vágtam ki Ingerülten, elvörösödve. —Legyen szíves, mondja meg neki, hogy nem érek rá! — mondtam a művezetőnek. — Jöjjön ki, ha akar valamit! — Valójában nem mertem elmenni, szégyelltem magam. Abban bíztam, hogy Kovács nem baktat idáig. — Ki ez a Kovácá? — hajolt hozzám Horváth. — Egy tag a központból. — Igazán? Na, most már ne játszó meg magad! — Tétován pislogtam, s akkor megláttam Kovácsot. Elszántan taposta a havat, közeledett. Valóban, kór lett volna minden színlelésért. — Az oktatási feledés — mondtam zavartan. Kovács közben odaért, hangosat köszönt. Megfigyeltem, hogy akik az irodából jöttek, mind art gondolták, hogy a munkásoknak harsogva keli köszönniük. Nekem azt mondta: — Szervusz- — A másik kettőnek: — Jó napot, szaktárcák. Biccentettünk, de nem hagytuk abba a munkát. A leglelkesebben én feszegettem, buktattam, gurítottam a tekercseket. Egyébként mindig ilyen elmélyülte« tevékenykedtünk, ha idegent tapasztaltunk a közelben. — Vártalak — mondta mosolyogva Kovács —, megígérted, hogy bejössz. — Nem értem rá — dormögtem. — Ugyan már. Munka után már nem lehet olyan fontos dolgod. Én már számításba is vettelek, csak az íveket kell kitöltenünk, ősszel mehetsz az előkészítőre! — Lopva a másik kettőre figyeltem. Meglepetten fogadták beszélgetésiünket. — Hát akkor jössz? — sürgetett Kovács. — De biztosat mondj! — Szerdián — mondtam bizonytalanul. — Na, vigyázzunk csak! Ezzel nem lehet játszani. — Mondom, hogy szerdán. — Jó, várlak! Szervusz! Viszont látásra! — Intett Horvá théknafc, aztán elment. Percekig némán pislogtunk egymásra, a halántékom dobolt, a fülem zúgott, mintha robbanás lökött volna oda. — Vajon minket miért nem tegezett ez a tag? — fordult Horváth Zalaihoz. — Talán érződik rajtunk a proliszag — mondta Zalai. Horváth odahajolt hozzá, körülszaglászta. — Van benne valami! — örültem, hogy tréfálkoznak, megkönnyebbültem. — Art hiszed, én most odavagyok, mert saervuszt mondott? — vidám- kiodtam, és Horváth vállára tettem a kezem. Lelökte. — Hordjuk a vasat, szaktémák! — kiáltotta öblös hangion. — Egyre kevesebb a melás, több az úr! — Helyettük is csak kell hordani. Nem Igaz, Zalai? — Minden szavad arany! — Ne marhásk odjaitok! — böktem meg Horvá that — Olyan nagy baj, ha valaki többet akar? — Te álmunkás! — nézett rám. — Nem az a baj! Hanem ahogyan intézted, az rosszul esett! Miért nem mondtad már reggel, amikor a brigádról beszéltem? Talán egy szót megérdemeltünk volna! — Dühömben belerúgtam a hóba, kimozdítottam egy darab jeget, s az keményen Horváth lábszárának utódot*. Felhördült ledobta a feszítővasat, nekem ugrott. Kisiklottam előle. Kergetőzni kezdtünk a szánkó körüL Kim elégedtünk a lihegő, ziháló fogócskában, gőzölgőt* az arcunk. Horváth Sskapta a sapkáját, hozzám— ■vágta Félrehajoltam, s a váratlan mozdulattól egyensúlyomat vesztve letenyerelitem a földre. Horváth már nem tudott fékezni, nagy lendülettel belém botlott, 6 jó messzire elvágód ott. Feltápászkodtam a könyökömre, vártam, hogy mit fog csinálni? Nem mozdult. Akkor lábra álltam, odafutottam hozzá, megérintettem a karját. — Jól van, öcsi — mondtam békítő hangon —, fejezzük be. Neked volt igazad! .— Még mindig nem mozdult, s valahogyan furcsán feküdt. Intettem Zalainak, leguggoltunk, s ketten biztattuk. Végre eszünkbe jutott, hogy megfordítsuk. Elnehezülve mozdult, arca, mint a sárga viasz. — Telefonálj a mentőkért! — mondta reszkető hangon Zalai. Amikor elvitték, be kellett mennünk az irodába A művezető őrjöngött. — Megcsúszott? — kérdezte tizedszer. — Igen — mondta Zalai. — Megcsúszott és elesett. — Felém fordult, én bólintottam. — Igen, így volt. A nap hátralevő részében külön helyen dolgoztunk, délután az öltözőben kerültünk össze. Már indulásra készültünk, amikor odaböktem neki : — Meglátogatom Horvá thot. — Ez klassz dolog volt tőled! — ragyogott fel az arca. — Elkísérlek. A ‘kórháziban, mintha megbolondultunk volna, úgy viselkedtünk, mint a hódítók. Pimaszkodtunk az ápolónőkkel. egy harcos matróna ki Is akart utasítaná. Végre eljutottunk az orvoshoz. — Alaposan megütötte a hasfalát —mondta a doktor. — Reméljük, a mája nem sérült meg. — Láthatnánk? — kérdeztük izgatottan. — Jó — bólintott beleegyezzen —, néhány percre. — Mit gondolsz, szóba áll velünk? — kérdezte Zalai a folyosón. Élttől a kérdéstől én is féltem, nem mertem válaszolni. Horváth mélyen alattunk feküdt az ágyon, nagyon távolról pislogott ránk. De, mintha mosolygott volna. Zalai is észrevehette, mert óvatosan megbökött. — Hogy vagy? — kérdeztem. Bizonytalanul mozdul* a keze. Aztán erőtlen hangon megszólalt: — Szerdán ne félejts el bemenni. Az egyetemen jó lesz. Egyszer dolgoztunk ott, télen. Fűtött termek, a folyosók is melegek. És lányok is varrnak. H allgattam. Art kellett volna mondanom: — Nem megyeik, melletted maradok, amíg megerősödöd! — De ez csak üres hősködés lett volna. Egy ápolónő szolt, hogy menjünk. Lehajoltunk, ujjunk hegyével megérintettük Horváth kezét. Emlékszem: ijesztően hideg volt. A kapuban ácsorogtunk egy darabig. Üjra elered* a hő, s ha felnéztem, a kavargáson túl semmi sem látszott. A „Palócföld” Debrecenben A ,JStiidia Litteraria” a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Intézetének évi kiadványa. Első kötete 1963-ban jelent meg. A tavalyi évkönyvben. (Szerk. Barta János és Bán Imre, megj. 1971. január.) Győrffy Miklós beszámolóját olvashatjuk „Újabb kutatások Madách körül" címmel. „Napjainkban a Madách-kutatásban újra élénkülés tapasztalható. Erről ugyan jószerével még a szakma legszűkebb berkei sem értesülnek, mivel a legszaporább mozgás egy olyan orgánumban zajlik, amelyet csak a legtájékozottabbak kísérhetnek figyelemmel. A Palócföld című, új, mindössze harmadik érfolyamát taposó negyedévi folyóiratról van szó. Eleinte ezer, jelenleg talán ezerhétszáz példányt nyomat belőle Nógrád megye; alig csodálkozhatunk, ha még nagyobb közgyűjteményeinkben sem találjuk meg mindenütt (például a Szabó Ervin Könyvtár központjában sincs). Budapesten újságárus csiptetőjébe még sosem került Pa- lócföld-füzet, az éppen futó szám a ritka hírlapboltok egyi- kében-másikdban kapható’’ írja a szerző, majd ismerteti a Palócföld „életét” és megemlíti a „Nógrád megyei múzeumi füzetek” Madáchcsal foglalkozó kiadványait is. „Legfőképp a Palócföldben mind határozottabban kap megfogalmazást az az igény, hogy a Madách-kutatást Nógrád megye, illetve kiadványai szervezzék. Ügy hiszem egész irodalomtudományunk örömmel vesz tudomást minden kísérletről, amely bármelyik írónk, költőnk munkásságának kutatását sürgeti és végzésében is részt vállal. Csupán az a félő, hogy ez az eléggé elrejtett orgánum még a szakkutatást sem tudja eredményeiről tájékoztatni.” Ezután a folyóirat közleményeiben tallózva, legjelentősebb adatközlésnek Kerényi Ferenc munkáját tartja: „A Madách család leveleiből” (1968. 4. sz.). A „Studia Litteraria” csak szakmai berkekben terjed ugyan, de jelentős kiadvány és pozitív értékelése a folyóirat eddigi munkájáról a figyelem felkeltésének jó eszköze és további ösztönzéseket adhat a Madách-kutatás folytatásához. Nagy István BESZE IMRE: Kézcsók anyámnak Anyám csak akkor lenne boldog, ha jóllaknék s egy jó ebéd után, elheverészve, telt gyomorral, álmodnék apámról És én nem lennék akkor boldog — háború, éhes száj, üres gyomor — apám száraz kenyérhajat ebédelt örömmel, éhesen. És én nem lennék akkor boldog, — anyám nem tudja; életében melyik ebéd után pihent jólakottan, s mikor álmodott apámról, aki akkor is szerette, mikor fasiszták lőtték szét az arcát; apámról aki hitte, hogy majd élek, s róla álmodva, megcsókolom anyám két kezét. PILINSZKY JÁNOS: T E A Nemzeti Galéria anyagából — Ék Sándor grafikája JVTTANAK Aztán: semmi Aztán: a hó. Aztán: semmi megint. Aztán: a hó és a gyerekkor. Aztán: semmi (megint, megint). Aztán: a hó, a gyerekkor, a szerelem. Aztán: kutyák (a legmagányosabbak), és verebek (az igazán veszendők). És azután: Te. (És teutánad valóban nincs semmi.) LAKATOS ISTVÁN: E P I T Á F I U M Költészet! álmok, emlék temetője, holt fény, Agnes, egy sírkő sikolya. A végtelen — örökre fáj — legyőzve. Nem támad fel semmi, soha. VARADY SZABOLCS: KIS DAL Utakon, utcákon, tereken merre is lépkedtél velem? Leomlik ez a szerelem, naponta fölépítem. Tereken, utcákon, utakon niegvan-e még az a nyom? Hiába is lázadozom, mindig látni fogom. ILLÉS ISTVÁN: TANYA VILÁG Esteledik. A foszlott húsú csontváz-akácos vigy&zban áll a foghíjas tanyasor előtt. Feszes acélkék égen varjúk, Puha mozdulása a tájban. A tanyák fehérre meszelt sora: jól ápolt fogak. Nyál, a megfagyott sár, Fagyottan is marasztal. *
