Nógrád. 1971. február (27. évfolyam. 27-50. szám)

1971-02-07 / 32. szám

Ra/bte Miete a negyeik randevún hirte’en kést rán­tott elő maxija alól és Bia- torbágy Béta nyakának sze­gezte. 0 — Azonnal elhagysz, vagy megöllek! — rikácsolta. A sajátos jelenet az Ebek hairmitncadja sugárút és a Só­derhal cxm utca sarkán zajlott le, aránylag széles körű nyíl. — Jössz, vagy viraam a jjps csát egyedül !T — saSí* villo­gó szemmel Természetesen ment, Rebe­kával minden perc gyönyörű. Nélküle pedig megáll az Idő, besötétül az ég, kitör a kole­ra. Életének nincs egyéb ér­telme. csak ez a leány. így még soha sem imádott sen­ván-osság előbb A megrémült férfin egy pil­lanat alatt átvilianit szerel­mük egész története. A szép szál. deli főosztály­vezető még a nyár elején is- i merkedett meg a közveszélyes munkakerül éssel foglalkozó, rendkívül előnytelen külsejű lánnyaL Az első szelíd hom­lokcsók után színtiszta józa­nul házasságot ígért neki. Re­beka előbb szemközt kacagta, majd elgyengülve a főidre esett Amikor a férfi talpra segítette, hirtelen ellökte ma­gáitól, s dühösen acsarkodva kijelentette: — Vicceljen * nénikéjiéveU Azzal elfutott. BSatorbágy Béla kocsival üldözte egy jó darabig, de a lány a Külső Szemétkupac úton hirtelen el­tűnt szeme elől. Sokáig kutat­ta, kereste — hiába. Augusztus végén váratlanul ráakadt Borzas és részeg volt. nem ismerte fel Biatarbágy Belát A férfi a kocsijába tuszkolta, a lakására vitte, niegfürdette és a kadban újra megkérte a kezét. Rabíc Rebeka a lábát nyúj­totta. A férfi agyontörül gette. kö­rül csókolgatta és Assziszi Szent Ferencre esküdözött, hogy soha más feleséget nem kívánt magának. Erőszakosan követelte, kössenek «donnái házasságot Hangos és durva szavaitól m lány hirtelen kijózanodott; kétszer poíarrvagta és fényé, getőzve kényszerítette, azon­nal vigye a Rákóczi térre, ahol egy féltucat fiatalember­be! van találkozója. A férfi sírva vette elő Mer­cédeszének aranyozott tfluesz- kiulcsáit A garázsban még gyöngéden ellenkezni próbált a lánnyal, sötét tónusokkal ecsetelte az erkölcsi fertő vár­ható következményeit, mire a ibürelimeUen Rebeka bokán tógte. kit A Rákóczi téren megtört szívvel búcsúzott el tőle. A visszapillant» tükörből látta, Tiszta szerelem amint az ifjú hölgy felszaba­dultan, boldogan fésákedődik ügy hippi ölében. Néhány nap múlva a bal­eseti klinikáról üzent érte a lány. 0 agy kosár tulipánnal állított be a kórterembe. Imá­dott ja múmiaként bepólyálva feküdt, begipszelt te fcúpócolt lábbal. — Szentségéi szűz! Ml «fe­ttet veled?! — Tegnapelőtt kidobtak <ra emeletről... Béla íeljajdultfc — Mondd, hol te iteértT? — Egy házibulin. Mert nem ettem meg a mákostéeztát. — Bnkább megetted vrfna — válaszolta naivan. Béla, Elválik, ha leválik N em tudom, hogy vásá­roltak-e mos tanában férfi cipőt? Ha igen, úgy nyil­ván találkoztak Önök is egyik cipőgyárunk elmés újításával. A dobozka alján egy figyel­meztető cédulácska olvasható, mely szerint kérik az igen tisztelt vevőt, hogy az újon­nan vásárolt lábbelit se eső­ben, se hóban, se sárban ne viselje mert a talpa menten teválik. Eddig a felhívás. Többen bosszankodnak miatta, tulaj­donképpen pedig éljent kelle­ne kiáltani. Ez haladás, ez igen. Mert mi történt eddig? Megvásároltuk a cipőt. Men­tien belegázoltunk sárba, po­csolyába topánikánkkal. Ho­lott rendeltetése egészen más lett volna. Lehet szobadísz­nek, madáretetőnek, vagy ereklyének is használni. Uno­káink számára gondosan meg­őrizni: ezt viselte a nagypa­pa az atomkorszak küszöbén.. Ám félre a tréfával. Hass nos ez a figyelmeztetés. Bölcs és szívélyes. Megeshetett vol­na, hogy az ember elindul ra­gyogó napsütésben a Szigetre. Séta közben éri a vihar. Felkészülten azonnal lehúz­zuk a cipellőt, hiszen tudjuk, hogy percek múlva ronggyá ázik. Kezünkben szorongatva folytatjuk utunkat — mezít­láb. Mintegy hirdetvén egyik színmű mondandójának élet­revalóságát, mely szerint ha­ladó dolog így haladni — mármint; mezítláb a parkban Igén, kétségtelen haladás ez kérem. Egyesek még életreva­lóbb ötletnek tartják, hogy gyártsanak például olyan ci­pőt, mélyet ml osővihar nem tép ronggyá. Ezeket leintem mohóságukról. Hol vagyunk még attőL Ez a jövő század cipője lesz. Addig örüljünk az életrevaló ötletnek: jó előre fi­gyelmeztették, hogy beugrot­tunk, bóvlit vásároltunk. Az ötlet oly kitűnő, hogy véleményem szerint több gyár foglalkozik a gondolattal, íme ők is csatlakoznak e mozga­lomhoz. Hiszen nekik sem mindegy, hogy tudják meg­tartani a vevőt Néhány példa maris rendel­kezésre áll , Űj hűtőszekrényét így pro­pagálja majd a gyártó cég: „Bz a hűtőgép nem hűt. Csak doboz, öreg újságok, fényké­pek, kaeatok tárolására al­kalmas.” Más. Az újfajta lottószelvé­nyeken majd ez olvasható: .,Ezt a szelvényt kitöltheti és be is dobhatja. De húzására soha nem kerül sor..,” Olyan televíziós készüléktí­pus gyártására is sor kerülhet majd, melynek dobozában az alábbi cédulácskát találja az új tulajdonos: „Ember! Ezt a készüléket hiába csavarga­tod. Semmilyen vételre nem alkalmas. Ezen se hangot, se képet nem kapsz. Kizárólag szobadísz. Porfogó. Ha szóra­kozni akarsz, menj moziba, színházba, meccsre .. Müven csábító nersoéktívát indított a cipődobozokban meghúzódó figyelmeztető cé­dulácska? Lesz e sikere a vásárlók kö­zött? Majd elválik, ha levá­lik. Abai Pál — !?a JÖ, «n ne firtassuk? “ intette le határozót an Re­beka. s szeme villámlásából Béla megértette, hogy a bel­eset részleteiről nem kíván vele mélyebb tárgyalásokba bocsátkozni. Aztán szigorúan megparancsolta, hogy többé ne látogassa meg, inkább gon­dozza csöpp kis ikreit, me­lyekkel most beteg mamája örődlk a Pacal utcában. Meg­adta az öregasszony címét s lelkére kötötte, vegye magá­hoz a három kisdedet Biatorbágy Béla a lány aka­rata szerint cselekedett. Daj­kát fogadott az ártatlanok mellé, s heteken át gyönyör­ködött fejlődésükben. Egy hónap múlva, amikor Rebeka mankóval, bicegve felkereste gyermekeit Béla la­kásán, a férfi nem volt ott­hon. A jószívű dajka hiába marasztalta a lányt várja meg Bélát, amaz hajthatat- lanul csomagolta össze az ik­rek cuccait s köszönés nél­kül csapta be az ajtót maga után. A férfi ezután tövé tette érte a fél várost. Benézett minden rossz hírű kocsmába, vizslatott utána a Rákóczi té­ren — mindhiába. Az Ebek harmincadja sé­tány és a Sóderhalo<m utca sarkán véletlenül botlott bele. A lány részegen hempergett a porban és sörös kupakokat dobált az őt csúfoló gyerekek után. — Költözz végre hozzám ik­reiddel együtt, hallgass rám, Rebeka! — térdepelt le hozzá könyörögve. — Mellettem em­beri életetek lesz. Tucatnyi búméra állta őket körül Néhány an csendben, raájtátva lesekedtek. mások röhögtek rajtuk... — Én téged megbecsüllek.-, imádlak,. — fogadkozott Béla. — Kuss! — kiáltott rá a lány. S ekkor rántotta elő az Mas acélpengét... Az emberek sneghatottan bámultak egymásra. Hát létezik ilyen tiszta sze­relaa ebben az ostoba, nya- tatekert világban? Zoltai Z. András Csák Gyula; A RÁKÁSZ Pestkörnyéki, mesterséges tó partján heve- verésztünk. Én a napon nyúj­tózkodtam, ro- kdnom egy bokor árnyé­kában feküdt, félkönyékre dőlve. Rég voltam nála, s most, hogy lomjaim közt rábukkantam egy neki szánt, faragott pipá­ra, eszembe jutott és ki­rándultam hoz­zá. A tő ugyan mesterséges — téglagyár mel­lett keletke­zett gödör —, de olyan régi, hogy már ter­mészetesnek sík spárgán tapogatózva, fé­lig pocsolyába ágyazott, csor­ba vasfazékhoz jutottam. A fazékban nagy csomó rák mászott egymáson. cserjéik koronázzák a partsze­gélyt, s egyik oldalát ellepte a sás és a nád is. A helyi horgászszövetség tulajdona a tavacska, s öreg rokonom a halőr. — Emezt meg majd ela­dom — mutatta fel a régeb­bi pipát — Egyszer már kér­ték — részletre. Három tí­zesért vettem tavaly. Ámbár— lehet hogy meggondolom. Egyszercsak mozogni kez­dett a bozót és kistermetű, szőrmók képű öregember bújt elő. Mereven nézett, de nem szólt — Maga itt rákász? — kérdeztem. — Szabad itt fürödni? A kis ember közelebb moz­— Nincsen rá rendelet, én ^ujt meg: engedem. Amoda menj, nádközeibe. Itt hirtelen mé- — Hogy lehet ezeket fogni? iyút — érdeklődtem tovább. A nádhoz közeli partsza­kasz omladékos volt Nagyon magasra emelkedett a me­derbe zuhanó óriási rögdara­bok azonban lejtőt képeztek, s öt-hat méterre be lehett gyalogolni a tóba. Lubickolás közben egyszer csak megkarcolta valami a kezem. Különösnek sejtett nagy tárgyat tapogattam ki, s üggyel-bajjal sikerült is meg­mozdítanom. Minden oldalról zárt vesszőkosár volt olyan súlyú, hogy nem tudtam a vízből kiemelni. Hasadékaln bekukucskálva tucatnyi jóko­ra pontyot láttam. A kosár­hoz madzag volt kötve, ami a partra, egy fűzfabokor tövé­hez vezetett Innen egy má­— Húsra jön — dörmögte a Tolsztoj kinézetű alak, egy­ben zsebébe nyúlt s parányi, mócsingos húsfoszlányokat szórt a vízbe. — Megszokja, hogy kap, aztán mindig jön. — Maga kicsoda? — dör- rent ekkor az öregem hang­ja. Fent állt a meredek, há­romméteres parton és na­gyon mérgesnek látszott A kis ember megrettenve, be­húzott nyakkal pislogott fel­felé. — Van igazolványa? — Rákot fogok... — mor­molta az idegen. — Itt nem lehet Meg ne lássam máskor! — Nekem lehet — mondta emeltebb hangon a rákáss. — Az államnak fogom. Eközben az öregem alkal­mas pontot keresve lemászott és ő is érdeklődéssel nézte a rákász mutatványát — Hát halat mivel fog? — kérdeztem tőle. Ijedten emelkedett feL — Én csak rákot fogok. — Aha! — kapott a szón rokonom. — Mit tudni, nem fog-e halakat is!? — Csak rákot.. — De ha — mondjuk — halat is fogna, azt mivel csi­nálná? Bátorítóan ráhunyorítottam. Sejtettem, hogy analfabéta, s maga sem tudja, mit tartal­maz „igazolványa” — amit bizonyára valami rossz humo­rú ismeretlentől kapott —, de feltettem, hogy látott amikor kosárra bukkantam. Abból, hogy eddig nem szóltam, jó­indulatomat kellett kiolvas­nia. Így is volt. 0 is vigyorin- tott egy furcsát, s azt mond­ta: — Hát... Azt is lehet. — Mivel? — Inggel. — Megmutatná? Pillanatok alatt lehúzta in­gét görcsöt kötött két ujjára, s a gallérba húzott madzag­gal elkötötte a nyakát is, az tán víz alá merítve húzta, mint a hálót szokás. — Na, maga így nem sokai fog — legyintett rokonom megkönnyebbülten és újra tömte a pipát — Ebből él? — faggattam a szőrmókot — Meg madárból. — Azt hogy fogja? Most már ő is megnyugo­dott, ■ kirézogatva Ingét fi partra terítette, aztán legug­golt fejét két térde közé szorította és füttyszerű han­gokat halatott — Prü-prü-prű, pil-pfi. prü-prüp. Idézés bűnügyben E ste, amikor hazatértem, szállásad önöm, özvegy Somsáné azzal fogadott hogy idézést kaptam bűnügyben. A vékony papírszelet arra fi­gyelmeztetett, hogy szerdán délelőtt kilenc órakor jelen­jek meg a Markó utca 25-ben, ahol tanúként leszek kihall­gatva Drinajda Jenő autólo­pás! ügyében. Rögtön tudtam, miről van szó, hiszen szemta­núja voltam, amikor el akar­tak lopni egy vajszínű Skodát. Másnap reggel özvegy Sont- sáné elzárta előlem a szap­pant a fürdőszobában, a ház­mester nem köszönt vissza, a szomszédom révetegen elné­zett a fejem felett, és Mlado- nácz, a földszintről, aki köz­tudomásúan két évig le volt csukva, jóakarattal utánam szólt: — Szegedre kérje magát, ott sokkal jobb a koszt! Szerda reggel megmutattam az idézést a munkahelyemen, és elmentem a tárgyalásra. A kihallgatásomra már sor sem került. Drinajda Jenő az én közreműködésem nélkül is megkapta a magáét. Még ebédidő előtt visszaértem a munkahelyemre. Klassai, a kettős könyvelő, álrészvétteJ hozzám lépett, és szomorúan megjegyezte: — Látom, az ítélethozatalig feltételesen szabadlábra he­lyezték. Majd intézkedünk, hogy többet túlórázhasson. Minden fillérre szüksége lesz a családjának, amíg maga odabent ván. Trepcsányí, a szobatársam csak ennyit mondott, miköz­ben mélyen a szemembe né­zett: — Hát érdemes volt? Ad­dig jár a korsó a kútra, amíg eltörik. Előbb-utóbb minden visszaélést lelepleznek. Korponai jóságosán megsi- mogatta az orcám, és gyengé­den hátba veregetett: — Nézze, szépen leüli a büntetését Ha kiszabadult, ígérem, visszafogadjuk kö­zösségünkbe a mi megtévedt bárányunkat. Mindnyájan em­bereik vagyunk, mindnyájan tévedhetünk. A lónak négy lába van, mégis kivonták a forgalomból — jegyezte meg tréfásan, hogy jobb kedvre derítsen. Ekkor dühösen felordítot­tam: — Értsék meg, nem va­gyok bűnös! Ich bin unschul­dig! Csak tanúként idéztek be a rendőrségre. Tessék utána­nézni. Tessék ellenőrizni. Én csak tanúvallomást tettem egy autólopási ügyben! — Ez a mai autóőrület már sok embert juttatott lejtőre. Maga is beérhette volna egyelőre a villamossal — közölte megvető tekintettel Drubnói, és a többiekkel együtt eloldalgott mellőlem. Pillanatok alatt kiközösítés lett a sorsom. Azóta riadt tekintettel, gör­nyedtem osonok az utcán. Teg­nap keserűségemben végül is elhatároztam: nem tűröm to­vább. hogy alaptalanul gyanúsítsanak. Jövő héten tízmillió forintot fogok sik­kasztani. Nekem már min­degy. Megbélyegzett ember vagyok Galambos Szilveszter — Ezen tűnődött kissé az öregem, majd ismét rászólt. — Mutassa az igazolványt. Nézd meg! — tette hozzá, engem utasítva. A fura kis alak kettéhaj­tott, szürke kartonlapot nyúj­tott át. Olyan cédula volf, amit repülőkön szállított cso­magokra szoktak kötni. Mindössze egy hatjegyű szá­mot láttam rajta, s a repülő- társaság emblémáját — Na? — sürgetett az öregem, mert sokallta vizsgá­lódásomat. — Rendben van ez — szóltam lassan és összehajtva visszanyújtottam az „igazol­ványt”. Közben figyeltem az ember szőrrel benőtt arcát, de az mozdulatlan és közö­nyös volt. — Hogy lenne rendben — replikázott fentről az öreg. — Ide csak sárga igazolvánnyal lehet jönni. Ilyennel — kap­ta elő a magáét. — De ő állami rákász — feleltem nyugodtan. — Neki másmilyen van. — Le van pecsételve? — nyugtalankodott tovább az öregem. — Le, bólintottam. — No, nézzük, hogy csinálja, — szóltam a hallgatag rákászra. Eltette a kartonlapot, az­tán felgyűrte nadrágja szárát, s vízbe gázolt, majd lemerí­tett két markával húzott egy hosszút, s mikorra kiemelte, három kis rák csüngött raj­ta. A fazékba seperte őket, aztán újra víz alá nyúlt. A sajátos, madár-morsejel- re, válasz érkezett valahon­nan a nádasból — De hogy fogja meg? — KézzeL Vllémgyorsan kaszáló moz­dulatot tett, jelezve, hogy így. — Ho! tanulta? — kérdez­tem hitetlenkedve. — Apámtól — Melyik vidéken? — Nagysárrét Pöfékelő rokonomra pillan­tott, s alázatosan kérdezte. — Nem adna egy pipado­hányt? Rokonom átnyújtotta « zacskót A sárréti ember sodort és jóízűen fújta a füstöt. Feke­tére égett, csontokra feszült arcbőrén nagy-nagy nyuga­lom honolt — De Jó ízű ez, te — só­hajtott Ismét rokonom, s maga elé tartva, újólag kör- becsodálta a pipát, úgy, hogy a rákász is lássa, hadd iri­gyelje. .. Attól féltem: sírnom kell, ezért gyorsan leguggoltam, térdem közé szorítottam a fe­jem és utánoztam a madár­nyelvűt : — Prü-prü-prü, pii-píi, prü-prüp... NÓGRAD - 1971. február 7., vasárnap 9

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents