Nógrád. 1971. január (27. évfolyam. 1-26. szám)

1971-01-12 / 9. szám

Képernyő előtt i Az A itótevísSlő "TI-es esztende­ié a rádióval közös, színvona­lában meglehetősen egyenet­len szilveszteri vetélkedője után, mindjárt az első mű- sorhétben ígéretesen indult. Bizonyságára ezúttal érde­mesnek érzem időrendi egy­másutánban számba venni va­lamennyi jelentős értékű, igé­nyesen vagy legalábbis kelle­mesen szórakoztató produk­cióját. Kedden este a Madách Színház előadásában élvezhet­tük Gorkij: Éjjeli menedék­hely című drámáját. A mű különleges szinpadirodalrnj rangjára felesleges volna ki­térni, .annál lelkesebben álla­píthatjuk meg, hogy kivételes értékeket képviselő együttes produkciójának lehettünk cso­dáiéi, mindenekelőtt Pécsi Sándor, Dégi István. Mensóros László, Gábor Miklós. Huszti Péter, Szénást Ernő, Psota Irén, Dómján Edit, Zen the Ferenc, Vas® Éva, BasiJddes Zoltán jóvoltából. Különlegességet nyújtott szerdán este az India felfede­zése című kilenc részes soro­zat első része, mely egy sok­arcú világ életébe igyekszik beavatni a nézőt. Erről a tá­voli földrészről nagyon sokan es sokat írtak már. egységes, teljes képünk mégsdmcs róla mindmáig. Az olasz, tiudomá­müsofhéf: nyoe igényű, több, minit 50 ezer kilométeres uitat betekin­tő sorozat e világ sokszínűsé­gét igyekszik kaleidoszkóp­ként egybe fogni, megérteni és megértetni szokásaiban, sajá­tos életmódjában, filozófiájá­ban, kultúrájában és gazdasá­gi összetevőiben. A film alko­tói hatalmas feladatra vállal­koztak, méltó, hogy fáradozá­sukat a továbbiakban is fi­gyelemmel kövessük. A szerda este könnyed szó­rakoztatásban sem maradt adósunk. ^Müller Péter: A ha­sonmás című filmszatírája egy hasonlóságon alapuló szerelmi szélhámosságról szól, érzésem szerint kissé bőibeszédűen — mint általában ezt már a ma­gyar filmekben megszoktuk. A cselekmény sűrítése, tempó- sabb pergetése, csak javára lett volna Rényd Tamás film­jének is. Nagy vállalkozásiba kezdete a tévé, amikor műsorára tűz­te John Galsworthy regényé­nek angol tévéfilmváltozatát. A 26 részes produkció első egyórás epizódjának közvetí­tése csütörtökön ígéretes so­rozatot indított el. Az író nem­zedékek sorának életében tár­ja elénk egy (kitűnő anyagi sziiuáoiójú angol család tag­jait. jellemálkatait. A marrt- refilmsarozat nem csupán az eredeti alkotókat, de ama­| jó start gyár szinkron szerepel ölt is nagy feladat elé állította — csupán a szimkronmunika egy teljes esztendőt vett igénybe, a jelekből viszont arra követ­keztetünk, hogy a regény filmváltozata méltó megemlé­kezés az író születésének 100 éves eseményére. Kissé butácska és unalomig nyújtott történet volt a pénte­ken látott, Zsiráf az ablakban című csehszlovák krimi, an­nál jólzűbben mulattunk a szombat este. Arzén és leven­dula című, abszurditásig fo­kozott amerikai krimdparö- dián. Figyelmet érdemel a kö­vetkező hetekben a vasárnap délután elindított „Váci Mi­hály” szavalóverseny. Ezúttal nemcsak eleven, mozgalmas, de tartalmilag 'is figyelmet keltő volt a HÉT műsorössze­állítása, különösen a művé­szet, tudományos jövő problé­máiról produkált vita. A mű- sonhetet Brana Crncevic ju­goszláv író frappáns csatta­nóid groteszk játékának ma­gyar tévéjáték-változata után azzal összegezhetjük, hogy az ú.i esztendőt biztató starttal kezdte a televízió. Reméljük, a jó rajtnak nem lesz gyors kifulladás a folytatása, s a múlt évinél. egyenletesebb teV'jesítnrr'nyinek örvendhetünk az előttünk álló 12 hónapban. (barna) Háborgás kukaügyben A ctm kétértelműsége miatt már elöljáróban tisztázom, hogy írásom ,,kuka” nevű fö- *zereplője nem az a bizonyos néma gyerek, akinek anyja sem érti a szavát. E név hal­latán az útszé'.en sorakozó •szeméttároló edényekre gon­doljon a kedves olvasó. A kukák hármas-négyes csoportokban álldogálnak a házak bejáratának közelében. A táv- és gázfűtés jóvoltából a városközpontban nem lát­hatók már, de a peremterüle­teknek ma is állandó tartozé­kai. Ott állnak a járdaszélen, és égre tátott szájjal várják, hogy a lakástulajdonos — fű­tők munkájának eredménye­képpen szeméttel teljenek meg Am naponta meg is törté­nik; különösen így télidőben, amikor fagypont alá süllyed a hőmérséklet. A kukák hármas-négyes csoportokban álldogálnak — mondom — a házak bejára­tának közelében. Küllemre, olyan egyformák mint a to­jás. Nem is érti az ember, hogy miért részesülnek annyi­ra más-más sorsban. Mert amíg az utolsó kuka nyitott fedővel, üres hassal ásítozik, addig az ajtóhoz pár lépéssel közelebb eső társai csordultig szeméttel telnek, porfelhőt csap róluk a járókelők arcá­ba a szél, ráérő gyerekek rug­dossák a földrészért hulladé­kot szanaszét. Mindez nem éppen épületes látvány. Különösen nem az. a takarékosan parkosított, új városnegyedekben. Tulajdonképpen annyi min­den bosszúság, nagy gond nyomja az emberek vállát, hogy szinte kukacoskodásnak tűnik ilyen apró problémákra hivatkozni. S mégis l Olyan sokan kritizáljuk az építőipart a hulló vakolat, a kertésze­tet a rendezetlen parkok, X. vállalatot y. hiba miatt. Jog­gal-e, ha magunk is így el- lentmondunk a szépség és ész­szerűség szabályainak? —vkm— A Népliget — ma és holnap népligeti parkfenntartó üzeme. Virágágyak — piros, rózsaszín, sárga virágokkal, gondosan nyírt pázsit, repkény bozót. A nyár végi napsütésben hű­vös pihenő. Magasra nőtt har­sak, platánok, nyárfák. Kivá­gott faitörzsek közt kutyák játszanak. A pádon sakkozó nyugdíjasok. Szomorú, elhagyott, gazos, hepe-hupás parkrészlet. Ide már a villanyoszlopok se ve­zetnek. Szemétkupac középén tábla — fanyar humor — „Fű­re lépni tilos!”. Odébb a játszótéren — ol­csó öröm — homok és egy fém állvány. A kicsik sikomgva másznak-esnek a korlátról, a nagyobbak indiánosdit játsza­nak és üvöltenek. Az elhagyott víztoronyban — mint középkori várkisasszony — hosszú hajú lány sétál kör­be. A lejárat előtti pádon há­rom öregasszony ül. A vízto­rony már nem üzemel — az épületet több család lakja. Száll a Ott, ahol az Üllői út a Ró­bert Károly körutat keresz­tezi — forgalmas busz és troli végállomások mögött, sínekkel, országú takkal hatá­rolva, üde zöld folt a Népli­get. Gondozott sétányain, pu­ha pázsitján több mint száz éve talál pihenést a környék lakossága. Amikor 1868-ban megkezd­ték a Népliget fásítását, akkor is a legnagyobb pesti parknak szánták. S az is maradt 112 hektárnyi területével mind a mai napig. Akkor a sétányo­kon kívül vurstli jellegével — mutatványos bódéival, hinták­kal, céllövöldékkel, ringlispi- lekkel, vonzotta a mulatni, szórakozni vágyó felnőtteket, gyerekeket. S volt a század végi Népligetnek még egy ér­dekes színfoltja — groteszk figuráinak: mulatságos törté­neteivel iskolát teremtő báb­színház. Aztán kevesebb lett a mu­latság. A jókedvű hangoeko- dókat csendes sétálók váltot­ták fel. Mondják, az első há­ború után egy sereg nyomorék, rokkant katona ült a pado­kon. A század elején szobrokat emeltók — a Róbert Károly hinta körúti oldalon maga&lik — virágokkal, bokrokkal körül­véve az 1848—49-es szabad­ságharc lengyel légionistáinak emlékműve. Bezerédi Gyula alkotása a Tinódi Lantos Se- bestyén-szobor. A dalnok lá­bánál kis csokor sárga virág. Vajon ki lehet az Ismeretlen tisztelgő? Mikor hozta a virá­got? És miért? A park mostanában csak nevében Népliget. Egy-két csa­lád ugyan kirándul még — pokróccal, táskarádióval és rengeteg ennivalóval. A gye­rekek bukfenceznek, hempe­regnek, fogócskáznak. A fel­nőttek leheverednek, pihen­nek. Mígnem elúnják a sivító fékcsikorgást, autó, motor puffogását. Mert itt gyakorol­nak a tanuló gépkocsivezetők. S az út jobb oldalán ott a táb­la: „Autóközlekedési Taninté­zet tanpályája. Idegeneknek gyakorolni tilos!” Itt tartják az autó-, motor-, go-kartver- senyeket. S itt a Petőfi Sport Club népligeti sporttelepe is. Elszórt papírok, konizerves dobozok, törött üvegek őrzik a múlt heti víkend nyomárt. Só­derhalmok, betonlapok és egy kicsiny, bekerített épület: a Fővárosi Kertészeti Vállalat A Népliget ma nem az iga­zi! — Nem szórakozóhely, nem nyújt felüdülést, kikapcsoló­dást, pihenést. Most bizottság alakult a Népliget új arculatának ki­dolgozására. Tervpályázatot hirdettek strandfürdő, csóna­kázótó, műjégpálya, játszóte- ■ rek, ifjúsági klub építésére. Kitelepítik a tanulóvezetők gyakorlópályáját. S helyébe ids vidámparkot helyeznek: villany-autópályával, mod eile- zöp ál.vakkal, barkácsoló ját­szókertbei, mini golfpályával, óriási sakktáblával. Lesz ol­vasókért, ahol könyvet, fo- lyóiratokart, társasjátékokat kölcsönöznek. A pihenő padok fölé esőtetőt emelnek. Építe­nek egy kerthelyiséges ven­déglőt, télen-nyáron nyltva- tartó büfét, eszpresszót. Az ifjúsági klub a csónakázóín mellett épül fel, két hektárnyi területein. Táncklub, kiállító­terem, vetítőhelyiség játék- park, játékasztalterem, önki­szolgáló étterem fogadja majd a fiatalokat. Az új Népliget megőrzi a hagyományokat, az értékes fá­kat, facsoportokat, a víztor­nyot, a ródlipályát az emlék­műveket. S talán egyszer új­ból harcra kelhet itt Paprika Jancsi, a halált is legyőző bébhuszár. Kádár Márta — Luca is hazudik — szólalt meg komoran Giuliano. — Mondd, mivel hálózott be? Mennyiért vásárolt meg magá­nak? — Engem nem lehet megvásárolni — tápászkodott fel tördeléséből sértetten Pisciotta. — Én az életünket akarom megmenteni, a családunkat... Anyád, testvéreid ismét bör­tönben ülnek. Ellenünk fordult a maffia is. Itt mindenki ártatlan, csak te meg én, mi vagyunk a gyilkosok... Luca legalább írásban ígért útlevelet. Neked is. Még ma éjjel át­vinnének bennünket a szoroson Tuniszba, ha te is aka­rod. Gyere velem ... _ Minden elveszett, Gaspare. És mi tulajdonképpen m ég nem is éltünk. Ma lennék huszonnyolc éves. És te? — töprengett hangosan Giuliano, miközben le s fel sétált a szobában. — Én? — hőként meg a váratlan kérdéstől Pisciortta. — Én huszonhét múltam akkor, ha te huszonnyolc vagy. De hiába mondasz bármit, vagy gondolsz, én nem vagyok aljas... — Azt hiszed? — és Giuliano hosszasan fürkészte unó ísaöccse arcát. — Miért izzadsz? Pisciotta összerezzent. Nyirkos tenyerével ösztönösei; homlokához kapott: — Én?... Hogy micsoda vicceid van­nak; — nevetett kényszeredetten. — A menekülésről, a jö- vőnkről beszélek, te meg azt kérded, miért izzadok... Meleg van. Fülledt az éjszaka. Te nem érzed? Giuliano tagadóan ingatta fejét. 4 NÓGRÁD - 1971. január 12., kedd — Te vagy az áruló! — csattant fel váratlanul Pisciotta. —■ Megszegted adott szavadat. Azt hiszed, nem tudom, hogy a hátam mögött átadtad Verdiani kapitánynak írásos nyilat­kozatodat és ebben a Ginestra kapui vérfürdőből mindent magadra, magunkra vállaltál! Miért tetted?! — Hogy a viterbói tárgyalás majomketrecébe zárt fiú­kon segítsek... — Röhögnöm kell! Ezt mondja Giuliano az okos, a bölcs. Tudod, kiken segítettél? A nagyhatalmú és tekinté­lyes haverjaidon... dón Calóm, azon a szemét, malac képű Matrangán, aki a parancsot hozta, don Paolo Bontan, és a kereszténydemokrata főkorifeusokon ... Hiszen leírtad, egyedül te meg én vagyunk a bűnösök és nem ők. Verdiani, az a rohadt köpő, rászedett, testvér... Hol a cserébe be­ígért útlevél? / Mutasd meg! Hol a szabadság? A menekülés? És ezzel nemcsak a saját bőrödet kockáztattad, hanem az enyémet is. .. Mindenkiét, aki hozzánk tartozott. — A fiúk rács mögött vannak — védekezett meghökken­tem Pisciotta vádjaitól Giuliano. — Hát aztán?! Hónapok óta folyik már a cirkusz elle­nük. Eddig a római urak óvatosak voltak, mert attól tartot­tak, hogy őket is belé tudjuk keverni, de most felmentet­ted őket és ezzel megpecsételted kettőnk balsorsát. . . Éjfél jóval elmúlt. A Göncöiszekér rúdja a nyugati látóhatár pereméhez közeledett. A tenger felől alig észreve­hető, sejtelmes kék homály vibrált. A Mannonia út egyik beszögelése mögött már hatodik órája várakozott Perenze százados. „Bár mindig így vánszorogna az idő” — gondolta és egyre gondterheltebben pillogott, szinte percenként, kar­órája foszforeszkáló számlapjára. Ideges türelmetlenség áradt szét sejtjeiben és már látni lehetett a Fő utca néhány háza felett a halványan felszálló füstöt — A pékek befűtöttek — mormogta fennhangon. A hát­só ülésen szorongó három csendőr is magához tért a nyitott szemű kábulatból. Az őrmester megjegyezte: — Rövidesen munkába indulnak a parasztok is..., s egy óra múlva fel- kél a nap... Lehet, hogy ez a gazember lóvá tett minket? — Nem hinném. De ne feledjék, az utcába az akció vé­géig senki sem léphet be — jegyezte meg Perenze. — Kordont húzzunk, százados úr? ... Amondó vagyok mégis, hogy a Írét mákvirág lelépett, mi meg, mint egy rakás tehetetlenség, tétlenül nézzük, hogyan röppennek el orrunk elől a madárkák. — Ne károgjon! — intette le ingerülten őrmesterét Pe­renze. Ebben a pillanatban, mintha kemény héjú mogyorók top­pantak volna a halottcsehdes utca járdakövére. — Hallották? — kapta ki fejét izgatottan a nyitott autó­ablakon a százados. — Kettő... kettőt pukkant — szólt tárgyilagosan az őr­mester. — Gyerünk! — ugrott ki Perenze az autóból. A száza­dos az előttük várakozó gépkocsihoz lépett Durván meg­rázta a kormánykerékre dőlten alvó sofőr vállát. — Hé! Készüljön! .. .Palermóig meg se álljon! A sötétből rohanó léptek trappolása közelgett. Az első tutó felvillantotta városi lámpáinak fényért. A járdán, mint részeg, imbolygott Pisciotta. Perenae elkapta a bandita kar­ját, aki eszelősen hajtogatta: — Nem akarta elhinni, hogy nem vagyok aljas... Aljas vagyok! Megöltem! Nekem már az isten se irgalmaz. A véremet öltem meg... Maguk mi­att!... — Ne rikácsolj! — sziszegte a százados és az őrmester segítségével Pisciottát az autóba tuszkolta. — Tűnj el! — förmedt a sofőrre a százados és a fekete Fiat rakoncátlan bakugrásokkal szökdécselt a városból ki­vezető úton. Perenze és csendőrei ekkor visszabújtak saját autójukba ős bőgő motorral hajtottak be a Via Antiqua-ba. A lárma felzavarta a nyitott ablakok mögött alvókat, s mire a szá­zados az ügyvéd háza előtt fékező autóból kiszállt és elkezd­te döngetni a kaput, a hajnali derengésben szemeiket dör­zsölő emberfejek jelentek meg az ablakokban, sőt néhány hiányosan öltözött férfi már a csendőrök felé futott De Maria ezúttal is késlekedve nyitott kaput. A száza dós félre lökte az útból az elhízott ügyvédet, s mint aki jól ismeri a járást egyenesen a hátsó lépcsőhöz rohant. Nyomá­ban két csendőre loholt, míg a harmadik a kapuban őrkö,- dött. Perenze feltépte Giuliano szobájának ajtaját. Égett a villany. Pisciotta elfelejtette kikapcsolni. Az ágyon ingre vetkőzötten hason feküdt Giuliano a banditakirály. Bal hó­nalja alatt két sebből szivárgott a vér. A csendőrök sebbei- lobbal felhúzták a halottra a nadrágját, de, zakót nem talál­tak. A tetemet ezután az udvarra vonszolták. Ekkor bukkant fel a keleti ég alján a nap. Perenzét az sem zavarta, hogy s keskeny udvart körbefogó szomszédos házak ablakaiból ki­váncsi szemek figyelték minden mozdulatukat. Az udva. kövén a százados hasra fordította Giulianót és két rövio' géppisztolysorozatot eresztett bele. A lövések nyomán azon­ban már nem serkent ki a vér... — Vért! Vért alája! — kiabált eszelősen embereire a ■százados. — Honnan? — dörmögött az őrmester. Az udvar végében hajnalt köszöntő rikkanrtással kuko­rékolt a kakas. Perenze a homlokához kapott: — Vannak itt tyűkok! Hozzon ide néhányat! — hörögte szinte rekedten és előkotorta rúgós tőrkését Az őrmester hozta a tyúkokat, fogta azok lábát, míg a százados lenyiszálta fejükért és a spriccelő tyúkvérrel behintette a legendás hírű banditakirály, Giuliano immár kihűlt tetemét. A levágott tyúkokat a százados a földszinti folyosóra, a konyha bejá­rója elé haiigálta és az utolsó nyomában maga is az ámbitus zömök dór oszlopához támolygott, öklendezve. (Folytatjuk/ \

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents