Nógrád. 1971. január (27. évfolyam. 1-26. szám)

1971-01-24 / 20. szám

Réti Zoltán: A ZENE VILÁGA (készlet)

Az alvás és az ébrenlét határán hallja, hogy az asszony szipákol mellette. Hiába kérte annyiszor: ne sírjon. Talán nem értette, vagy nem is ügyel rá. Különös, hogy már nem érti senki sem. Tegnap, meg azelőtt a látogatói, rokonok, szomszédok, jó ismerősök érthetetlen módon maguk közt beszéltek, s kérdéseire sosem válaszoltak...

Ezen a borús, ködös reggelen megérkeztek legjobb bajtársai is: Váradi, Jácint, Puttonyos, Kerényi; vérfoltos zubbony lötyögött rajtuk, apolatlanok és szakállasok voltak. Ferenc úgy tudta, hogy régen elpusztultak, még 1942- ben, a nagy áttörésnél, Voro- nyezs alatt...

Honnan jöttek elő?!

Halk, visszafojtott léptekkel vonultak keresztül a szobán, kíméletes halkan húzták székeiket betegágya mellé, s föléje hajoltak. Ijesztő kísérteteknek tűntek mind a négyen.

— Gondoltuk, megnézzük, élsz-e még? — mormogták egyszerre.

Leheletűknek nyirkos földszaga volt.

i voln

— Nagyon hiányoztál — duruzsolta az asszony. Aggódtam, féltem, hogy sosem jutsz haza...

Ízlelte szavait, elbódult tőlük, mint az illatától, amit azelőtt sosem érzett rajta.

Még éjfél tájt sem aludtak el. Nyitott szemmel, mozdulatlanul feküdtek a félhomályban, s őrizték egymás titkolt, ki nem mondott gondolatait.

Váratlanul zokogás rázta meg Rózsi testét. Ferenc bátortalanul, rossz sejtelemmel fordult hozzá. Érdes bőrű tenyerével izgatottan matatott az arca körül.

— Mi bánt kedves? — kérdezte félkönyökére támaszkodva. Tekintetét mélyen az asszony arcába fúrta. Homloka keskeny gondbarázdái közt kutatott előbb, aztán a szemébe hunyorgott zavartan.

— Miért sírsz, mondd meg?

— Nem sírok, hagyjál! Ne kérdezz most engem! Semmit se kérdezz! — felelt az asz- szony.

— Jól van, nem kérdezlek

— egyezett bele. — Szorongva kelt fel, remegő ujjakkal sodort cigarettát, a kancsóból bort töltött magának, ettől bátrabban fordult Rózsi felé.

a jó

haza. Azóta is egyre gyengült. ..

Váratlanul ismét a jelenbe eszmél. Közeledő léptek neszét hallja. Tudja, behunyt szemmel fekszik betegágyán. Érzékeli saját tehetetlenségét Nincs ereje már, hogy felnyissa szemét, s belebámuljon a távozó világba.

— Hogy aludt a beteg, kedves asszonyom...?

Ráismer a hangra, Bérces

doktoré. De Rózsi suttogó válaszát nem érti. Az orvos sima, hűvös kezét érzi. Bilincsként fonódik a csuklója köré, majd mellkasán, matat, a szíve fölött.

— Még egy injekció — hümmög az orvos — az jót fog tenni... Attól nyugodt lesz.

Érzi, hogy az orvos ott áll mellette, hangja mégis mesz- sziről érkezik, alig ér hozzá. Testetlenül lebeg iszonyú magasan, ég és föld között, im- bolyog, száll, és zuhan.

Nem megnyugodni, élni volna jó...!

ZOLTAI Z. ANDRÁS

Margaret Halsey:

Fogadás nyolckor

Egy könyvkiadó, aki együtt járt Oxfordban Henryvel, meghívott magához tegnap estére, így hát kivasaltattuk estélyi ruháinkat, és vidáman, kellemes elöérzetekkel telve elindultunk. Am, ez a hangulatunk nem tartott sokáig. Vendéglátónk kedvesen üdvözölt bennünket, és megmutatta, hogy hol hagyhatjuk a kabátokat. Amikor levetkőztünk, bekísért egy kisebb hali-félébe, s miközben én éppen fogalmaztam magamban a mondatot, hogy milyen kedves tőle, hogy meghívott bennünket —, hirtelen eltűnt, egyszeriben nyomaveszett. Én pislogtam, Henry pedig azt mondta: ,,Majd figyelmeztess, hogy megkérdezzem tőle, hogyan csinálja.”

Sorsunkra hagyva úgy döntöttünk, hogy legjobb lesz, ha összeszedjük magunkat, és egy kis felfedező utat teszünk. Három magas, tágas szoba sorakozott egymás mellett, valamennyi abban az elegáns, kissé súlyos, tizennyolcadik századi modorban berendezve, amelyet az angolok anyagira szeretnek. A szobákban jól táplált, jól kimosdatott, jól fésült férfiak és néhány hölgy álldogált, akik ugyan sikkesebbek voltak, mint az Exeter-i matrónák, de ezzel együtt is úgy festettek, mintha pusztán csinytevésből ruhát cseréltek volna egymással. Mint ez várható volt, az egész társaságban egyetlen ismerő- sürik sem akadt.

Befejeztük rövid kőrútunkat, megálltunk a szoba egyik sarkában, szomorúan, csalódottan és olyan fölöslegesnek érezve magunkat, mint a paszomány, dísz egy gőzmozdonyon. Az emberek kis és nagy csoportokba verődtek, vidáman csevegtek, és láthatóan mindany- nyian igen jól ismerték egymást. De a házigazdánkat sehol sem találtuk.

— Most mit csináljunk? —• kérdeztem.

Henry bánatosan mosolygott.

— Van nálad valami fehér — fordult hozzám — amit felhúzhatnánk egy árbocra?

Ag egyik vendég megindult felénk, s kissé ügyetlenül három pohár italt hozott. Én akaratlanul is elmosolyodtam, mert az italt végigcsöpögtette

a csuklóján, ég arckifejezéséből ítélve a lé becsurgott a ruhája ujján is. De, amikor, felpillantva, elkapta a mosolyomat, sajnálkozó helytelenítéssel nézett végig rajtam, ami akkor lett volna helyénvaló, ha az utcán próbálóm leszólnom, majd súlyos léptekkel tovább ment.

Végignéztem a férfiak és nők szorosan zárt csoportjain. Felötlött bennem, hogy talán nekünk kellene kezdeményezni, s hozzájuk lépve, megszólítani az embereket. De láthatóan senki sem kószált magában, és befurakodni az összetörnöm! t kis csoportok egeikébe éppen olyan illetlenségnek látszott, mint felhívni a Canterbury érseket, és megkérdezni tőle, hogy van-e valami programja ma estére.

Ha embervadászatról olvasok az újságban, mindannyiszor szánom a szegény menekülőt, de a most következő két órában inkább irigykedés- sel gondoltam rá. Leültünk a kerevetre, és rágyújtottunk. Arra ment egy férfi, rálépett a lábamra, és azt mondta: „Bocsánatot kérek". Aztán a kandallóhoz léptünk, s megálltunk mellette. Ismét jött egy férfi, magas, középkorú, kedves arcú és hitetlenkedve megkérdezte, hogy mi vagyunk-e az amerikaiak. Éppen, amikor Henry kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, felvisított egy nő, olyan hangon, mint a szélgép felső regisztere: „Hilary, drágám!" mire a férfiú bocsánatot kért. és otthagyott minket.

Újra a kerevetre telepedtünk, és dohányoztunk. Aztán a kandalló előtt álltunk, és dohányoztunk. Ezután ismét végigjártuk a szobákat. Henry bölcsen, arra következtetett, hogy miután a vendégek kezében itallal teli poharak láthatók, azokat bizonyára fel is szolgálják valahol. Rövid felderítés után felfedeztünk egy kis benyílót, amely teljesen üres volt, csupán egy fehérkabátos férfi tartózkodptt benne. Hangtalanul átnyújtott nekünk két pohár pezsgőkoktélt, amit mi hangtalanul megittunk. Aztán egy újabb koktélt nyújtott felélik, azt is megittuk, majd visszatértünk a kandallóhoz.

Kezdett úgy tűnni nekem, hogy az emberek furcsa tekinteteket vetnek ránk. Harmadszor is körbejártuk a szobákat, és egy könyvespolcra bukkanva, végignéztük a címeket. A könyvek java része a madarakról és kertészkedésről szólt. „Ha volna bennünk annyi bátorság, mint egy hangyában" — mondtam Henrynek —. ,,o szoba közepére húznánk egy széket, és lekuporodnánk olvasni". Ehelyett megint csalc visszafordultunk a kerevethez.

Hirtelen észrevettük, hogy a házigazda felénk közeleg, örültem, hogy ismét megpillanthatom hús-vér valójában, és nem ragadta el néhány sznob kísértet, akik a szellemvilág fényében akartak sütkérezni egy Oxfordot járt könyvkiadónál. De cseppet sem lassuló léptei láttán szomorúan állapítottam meg, hogy bizony, most is másfelé tart. Közben sietősen megkérdezte tőlünk, megtaláltuk-e az italokat, de mire válaszolhattunk volna, már hallótávólon kívül került.

Visszatértünk a kerevethez. Én csomókat kötöztem a zsebkendőre, és gondosan kikötöz- gettem őket, Henry pedig egy gyű fásdobozt egyensúlyozott az ujjain.

Tizennégy csomót adok valakinek — gondoltam magamban —, hogy addig idejöjjön hozzánk, és megszólítson bennünket. Így hát kötöttem még tizennégy csomót, s ügyeltem rá, nehogy nagyon elsiessem a dolgot. Aztán kötöttem még héttőt, ráadásul, majd felálltam.

— Én hazamegyek — szóltam fojtottan.

Henry is felállt. Szótlanul megkerestük a kabátunkat, és az előszobában tanakodva körülnéztünk. El kellene búcsúznunk a házigazdától, ha lenne valami nyom, mely hozzá vezet. Így azonban öntevékenyen kinyitottuk, majd becsaptuk magunk mögött az ajtót, s Henry néhány lépés után megjegyezte:

— Jobb is, hogy eljöttünk. Ha tovább maradunk, még megkockáztatjuk, hogy valaki felfedi az inkognitónkat.

Fordította:

Zilahi Judit

— Most még láthattok... Ki tudja meddig — nyöszörgőit Ferenc: — Isztok-e pálinkát? Jó barackot főztem. Tudom, szeretitek... Rózsi, hozz be egy üveggel!

Az asszony térült-fordult, s fonott kis bütykösből töltött mind a négynek. Nem szabadkoztak, mohón megitták.

— Emlékszel Ferenc, odakint a front vad hóviharában, harminc fok mínuszban meghaltunk volna egy pofa snapsztól...

Emlékszik, persze, hogyne emlékezne. Mostanában — furcsa — minden eszébe jut. Régen elfelejtett beszélgetéseket, hangulatokat is fel tud idézni. Kitárul előtte a múlt emléktára, ismerős képek tolakodnak eléje, s úgy nézi őket, mintha egyedül ülne

egy moziban. Gyakran jó

lenne szólni valakihez, érezni egy vállat, nyúlni egy kéz után, s beszélni a gyermekkoráról, legényéletéről, házasságáról és sok minden

másról.

Látja magát, amint negyvenhét karácsonyán gyűrötten, kopottan hazavánszorog a hadifogságból.

Az első éjszakán Rózsi az ágyban könnyes szemmel simogatja végig haja ősz szálait.

Megváltozott, száraz, darabos ember lett, hallgatag és komor hangulatú. Alig beszélt, alig kérdezett.

Ügy érezte, mintha teljesen idegen asszony ölelné át, ismeretlen, soha sem tapasztalt új mozdulatokkal. Parázsnak érezte minden porci- káját, perzselőn, forrón égette testét.

— Mégis csak szeretném tudni, mi bajod van! — közölte szárazon, parancsoló hangon. — Beszélj őszintén!

Vádlón, hűvös arccal nézett vissza Rózsi. Ferenc megrettent a tekintetétől.

Soha azelőtt nem látta ilyennek. Bánta már, hogy durván beszélt vele. Megfogadta, eztán soha többé nem faggatja Rózsit.

Néhány éven át egyedül küszködött hét hold szántó földjén, ötvenkettőben be- agítálták a közösbe. Rózsi otthon maradt, baromfit nevelt, tehénnel bajlódott, sok munkája akadt, alig győzte.

Az akkori aszály sorscsapás volt. Még az évben megrokkant a nádfedeles ház is, javítani kellett, nem várhat- tak_ vele, amíg rájuk szakad a tető. Eladta féltve őrzött igás- szekerét, s a megpenészedett lószerszámokat, sőt később megvált a Lina tehéntől is. Fűrészelt faárut, nádpallót, téglát, cserepeket vett, s egy őszön át mindent rendbe hozatott.

Akkor még bírta erővel, csak tél felé kezdett fájni a veséje. Eleinte oda sem figyelt. Katonaemlék, nem olyan öreg még, hogy ki ne heverje. összeszorított foggal erőlködött, ne nevessék ki a többiek. Juhász, az elnök figyelt fel rá egyszer. Leparancsolta az igásszekérröl, ne hordjon több trágyát, menjen az istállóba, a lovak közé, ott tevékenykedjék, az könnyebb munka.

Ott, az istállóban érte a baleset. Itatás közben megrúgta veséjét egy kanca...

Eszméletlenül vitték a kórházba. A műtét után kilókat fogyott. Másfél hónap múltán összeaszalt testtel engedték

3 NÓGRÁD - 1971. január 24., vasárnap

VÍZ-GŐZ

T7" özépkorú férfi ült az asztalnál. Kezével a csipkét si1^ mogaíta. Lágynak érezték ujjai. Körmével néha megpöccintette a konyakospohár falát.

— Hallgasd, milyen jó hangot ad! — szólt a mellette ülő fiatalabbhoz. A harmadik, a bottal járó, nem mondott semmit. Elvette az ujjak elől a pohjjrat, és mérgesen lehajtotta a maradékot — Még egyet! — kiáltott a kislánynak. — Igenis, uram — hallotta a választ.

— Uram! Meg kell szakadni ezeken a esitriken! Tálán még a heverőn is urazva szólítgatja a szeretőjét. Uram! — kiáltja, mikor átöleli hempergőzve.

— Hagyd. Inkább nézd a gőz sistergését — szólalt meg a középkorú. — Ilyen szépet még úgysem láttál. Vízgőz, Karikázik a füsttel.

Az urazó lányra néztek mindhárman. Csapongóit fantáziájuk. A szemük meg belefáradt. Aztán a terítő rojtjait fonták össze elálló kontyba, hogy feszesen állt az asztal szélén, mint fantáziájukban a lány kemény melle.

— Hát — kezdte a bottal járó, s a többit elnyelte. — Elmegyünk?

— Hova rohansz? — kérdezte a fiatalabb.

— Zöldséget pucolni. Aztán megnézem a vizet, mennyit emelkedett tegnap óta. Mióta elment az ár, minden nap kimegyek. Van annak már vagy tizenhat éve.

— Tizenhat éve — mondta az idősebb és legyintett. Tizenhat évvel ezelőtt a béka s... alatt voltunk Most meg kemény mellű lányokat mustrálgaitunk, mint a martinban az anyagot. Adagoljuk a tápszert, a hulladékot, mint ennek a fruskának a féldecit kérő szót.

— Vízgőz. Víz és gőz. Füsttel karikázó gőzvíz — szórakozott a fiatalabbik.

— Tudod te, mi az a gőzvíz? — kérdezte tőle az idősebbik. Hirtelen kiegyenesedett, mintha szilánk érte volna a' derekát. Tudod te, mi az a víz és a gőz, a füsttel karikázó gőzvíz?

— Nem. De elmondhatod.

A bottal járó a gyufásikaitulyával szórakozott. Élére akarta állítani, de mindig a hasára esett.

— Mi van vízgőz? Felment az oxigén? — fordult áz idősebbhez. — Már te is a vízre gondolsz?

— Kisasszony! — kiáltotta hirtelen —, még három konyakot az uraknak! Aztán lejtsen ide ismét hárommal!

— Nem volt elég ötvennégyben? Már megint imbolyog- nak a lámpák? — mormogott a fiatalabbik.

Az idősebb kibontotta a terítő kontvát. szétfésülte, s elölről kezdte a játékot. Szemével végigsimogatta a hirtelen combjához tapadó testet. Hideg volt a lány érintése. Válla a fejéig ért, méretre való, gondolta magában. Derekán végigcikázott a víz rázása, mint tizenhat évvel ezelőtt. Sokáig

tartott az érzés. A lány hat poharat tett a füstgőzben az asztalra. Mire a pulthoz ért, jöhetett újra.

— Délutános műszakból jöttünk haza. Megettük a vacsorát. Háromnegyed tizenegy lehetett, mikor megállt a teherautó a lépcsőház előtt. Ismerős emberek jöttek. Mindenhova becsöngettek. Azt mondták, hogy Kulcsra kell menni. Válságos a szakasz.

(Mint a lány hidegsége. Kisasszony, hozzon még egyet!)

— Minden további nélkül öltöztünk, vettük a gumicsizmát. Jött mindenki. Ismertük egymást, hisz’ valamennyien a martinban dolgoztunk

(Szólok annak a lánynak, nyissa ki az ablakot. Nem látom a presszógép gőzét.)

— Nem ismertük a környéket. Üj emberek voltunk, alig félévesek a városban. Csak annyit tudtunk, hogy merre esnek a környező falvak. De még azokat sem láttuk.

(A bottal járó csak meresztgeti rám a szemét. A másik meg folyton a lányt nézegeti, szemével egyre lejjebb simogatja.)

—- Elindultunk az éjszakába. Ment az autó. Láttuk, hogy kanyarodott lefelé, majd emelkedőn fölfelé, mélyedésbe bele. Egyszeresek megálltunk. Azt mondták, itt vagyunk. Megtöröltük szemünket. A gát fölött imbolygó lámpafények lógtak. mint a vásári lampionok. Többnyire azért fáklyák voltak fölszerelve.

(Minek kellett bekapcsolni a tévét? Persze, meccs van. Ma már legtöbbször kihagyom, inkább elnézem a konyakhordó lányt.)

— önként jelentkezőket kértek. Nagyon veszélyes gátszakaszra kellett menni. A martinászban benne van a virtuskodás, hát mentünk. Menet közben vettük észre, hogy egyre ingoványosabb részre kerültünk Mikor megkérdeztük, hol megyünk, azt felelték: a gáton. Mint az etetővályúban a disznó lába alatt a korpa, úgy mozgott lépésünktől a fal. Kétszáz métert kellett megfognunk. Ha átszakad, azt mond• fák, igen nagy gazdasági területet önt el a víz.

(Szervusz. Igen. Beszélgetünk a gőzben. A vízről. Majd holnap. Mit szólsz hozzá? Megölelnéd a kiserdőben, mi?)

— Nem láttuk egymást. Csak az árnyékokat. Az imbolygó fény kísértetiessé tesz mindent, Párolgott a víz. A szél hajtotta maga előtt a füstöt. Néha egy-egy profil bukkant elém. azt hittem ismerős. Ránéztem és elhaioltam, ifiért soha nem találkoztam vele. Fákat vágtunk, akácokat1 meg fűzeket. Kévénként vertük a földbe. Mást sem hallottunk, csak a kiál+ásokait: ide gyertek, mert itt szivárog.

(Nem ért mee. Arra gondol, hogy minek mesélem el Azért mert nem tehet róla. hosv hiányzott? Akkoriban talán lyukasra kontotta a kisnndrágot. A végén maid megkérdezi: Írét mesrínt felment az oxigén?)

— Hajnaltájt megjelent az árvízvédelmi kormánybiztos. Azt mondta: mindenki nézzen magának egy fát. De egy fán csak egy ember csünghet. Jó szó volt arra. ha átszakad a gát. De mi begyulladtunk. Aztán kivágtuk a fákat. 20—25 kilós kalapácsokkal vertük bele a földbe. Vigyázni kellett a tartónak, mert ha felülről melléütöttek, egy taszítás elegendő volt, hogy beverje az embert az iszapba.