Nógrád. 1970. december (26. évfolyam. 281-305. szám)
1970-12-13 / 292. szám
1 BEN VEI JÓZSEF KÉT VERSE: HŰSÉG Én itt akarok megpihenni, ahol a por felszáll a fákig, s az elnyújtózott föld felett szabadszivű szél dudorászik. Itt hosszú útja van a napnak és éjszakánként több a csillag. Növendék akácligetek fonnak rácsot az álmaimnak. Türelem szentestéi Türelem szentestéi jönnek ránkdöl a meleg fáradtság elnyújtózunk alatta lomhán tele van a város sötétséggel. Reggel kinyitom ablakom kiszórom lázaim a szélbe sodorja mint a szöcske-sírást már nem akarok feltámadni Hajlik a rózsa hajlik az ága nem lesz többé olyan legény ki átugorja Felágaskodnak a tövisek tenyeremet arcomra zárom a bölcsesség nyugalma szelíd szomárkoszorút köt fejemre Türelem szentestéi jönnek asszonyommá teszem a csöndet Apám, édesapám szólj már egyet hozzám Nem szólhatok fiam mert a magány szorít . rámkapcsolta a csönd álombilincseit Eredj magad Utaid árvák Mindenki éli a magányát Neked se lesz a földön könnyebb fölötted is évek sürögnek. CSANAOY JÁNOS: ÜZENET Motorzümmöges -— távoli üzenet. Hullámokat rezget. A sűrű fény pigmentszemcsékkel fedi arcomat. Mint rég. Üjra felém zúdul a messzeség A cséplés riadója vagy ebéd- ( szünetek békés méhzümmögése közelit szívemhez, — amely fekete barázdáival annyiszor meggyötört? Hát olyan távoli, : az évek erdejében elvesző az ifjúság? Mert ö van itt — rokon zajaival. S az eltűnő idő. R egged óta kísér getem Évát. Másoknak: távolba szakadt hazánkfia. Nekem: az első szerelmem volt. Húsz esztendővel ezelőtt. Alakra nem sokat változott azóta, az idő inkább megszépítette, kiteljesítette az egykor csupa kéz-láb bakitslányival ahogy mégÍ6 idegennek tűnik. Másnak, mint ahogyan az emlékezetemben megőriztem. \ * — Még nem mondta! semmit arról, mi volt odabenn, a szerkesztőségben, amíg vártam rád — kérdezi egy csipetnyi szemrehányással a hangjában. — Én az igazat írtam. Csakis az igazat. — Abban nem kételkedem — teszi a kezemre a kezét. — Csakhogy az igazság nem független az emberektől... — figyelmeztet és nem sejti, hogy ugyanazt mondja, mint a riport megjelenése előtt Pálmai. az olvasószerkesztő. — Nézd, Éva — magyaráz- kodok rövid gondolkodás után —, az ügy látszólag egyszerű és mégis sokkal bonyo_ lultabb, mintsem gondolnád. Egy ember nem állta meg a helyét azon a poszton, ahová állították. Hárommilliós mérleghiánnyal zárt a szövetkezet. — Az ilyen embert félre kell állítani — jelenti ki olyan természetességgel, mintha azt mondaná: esik az eső. — Látszólag valóban ennyi az egész. Csakhogy ez az ember nem valahol a Holdon élt. hanem itt, közöttünk. Ha hibázott, mások szemeláttára tette azt. Az egyik megvonta a vállát, a másik nem mer szólni, a harmadik’: ne szólj szám, nem fáj fejem, s a negyedik megpróbálta leplezni a hibák sorozatát — És akkor jöttél te és belenyúltál a darászfészekbe. — Valahogy így történt. — Tudtad előre, hogy darázsfészekbe nyúlsz? — Sejtettem. — És mondd, nem jobb a békesség? — Az ilyen békesség nem. — És most? — kíváncsiskodik tovább, pedig nem bánnám, ha békésebb témára kanyarodnánk. — Beperelnek? — Még nem tudom. Felhívták a főnököt. Elismerték, hogy a hiba megtörtént, de közölték azt is, hogy nem volt politikus kiteregetni az ügyet a nyilvánosság előtt. — Nem politikus? N^Jatok már ez is politika? Hogy értik ezt? — Ezt kérdeztem tőlük én is: miért nem politikus nyíltan beszélni az igazságról? Az igazság, még ha keserű is, a legjobb politika. — Igazság? — tűnődik Éva, s Ujjaival titokzatos jeleket rajzol az asztalra. — Tág fogalom. Vagy inkább: megfoghatatlan dolog. Ami pedig megfoghatatlan: azt mindenki úgy értelmezi, ahogyan akarja. Illetve ahogy az érdekei diktálják. — Néha a legjobb ügy is elakad. — A darázsfészekben... — A tekintete néma kérdőjel, amely válaszra vár. — Igen. valahol ott— — Mondd, sok kellemetlenséged volt már a makacsságodért? infláció és ne legyen úr és ne legyen szegény... Igen. akkor ezeket mondtam volna. De mit mondjak most? — Apának segítettem... — ez a válasz tűnik a legelfo- gadhatóbbnak. — És most? A szenvedélyes igazságkereséseddel kinek segítesz? Ezen így még nem gondolkoztam soha. általában, nyugalom van. Azt hiszem, ezé« az általános nyugalomért vagyok kommunista. Nem tudom, megértesz-e, de másként most nem tudnám megfogalmazni neked. Talán még önmagámnak sem. — Általános nyugalom? — csodálkozik. — Béke van huszonöt esztendeje. — Azt mondod, béke? — Nyugtalan béke, az igaz, de akkor is csak béke. És ezt az állapotot nem szabad elveszítenünk. Éva hosszan eltűnődik. — Lehet, hogy igazad van — mondja ki sokára. — Azt hiszem, ez az, ami hiányzik belőlünk odaát, túl a tengeren. Az érzés, hogy valami önmagunknál nagyobb, fontosabb dolog is létezik. — Az embernek hinni keli valamiben. Piuckner Pál: Találkozás — A makacsságomért? —■ hökkent meg furcsa kérdése. — Amiért olyan görcsösen ragaszkodsz a magad igazához. Kellemetlenseg?' Az. hogy Pálmaival szembekerültem, már néni bánt. Kezdetben szerettem volna még felpofozni, hogy észhez térjen és újra az legyen, aki volt. de aztán rájöttem, már hiába minden. Az autóját már nem Pálmai vezeti, hanem az autó vezeti őt. Papíron még mindig ugyanazt a szekeret húzzuk mind a ketten, de valóban mind a ketten húzzuk? Hogyan fogalmazzam meg mindezt Évának? — Mondd, te kommunista vagy? — fordít Éva váratlanul a beszélgetésen. Ez meg hogyan jutott az eszébe? Ennyire nyíltan, szemtől szembe legalább évtizede nem kérdezte tőlem senki. Jó lenne tudni, Éva milyen feleletet vár? — Az vagyok — közlöm vele magyarázat nélkül, s rábízom, beéri-e ezzel a válasszal, vagy sem. — Már akkor is az voltál, amikor a választási plakátokat ragasztottad? — faggat tovább. — Te még emlékszel rá? — csodálom es bámulom és ismeretlen jóérzések kerítenek a hatalmukba. — Gyerek voltam. te is tudod. — Akkor miért csináltad? Mit mondhatok erre, több mint két évtized után. Ha akkor kérdezi, gondolkodás nélkül rá vágom: mert a kommunistáknak győzniük kell a választáson. Apa mondta így. Miért kell győzniök? Hallottam. amikor anyának magya. rázta: ha a kommunisták győznek, ebben az országban soha többé nem lesz munka- nélküliség. És a gyerekeknek sem kell elmenrüök karácsonyi alamizsnáért a Tőzsdepalotába .Meg azt is mondta apa: azért, hogy soha többé ne éljünk a föld alatt, ne legyen háború, és ne legyen — Több fizetést kapsz érte? — vallat Éva. — Nem kapok több fizetést. — Nagyobb jogaid vannak, mint a többieknek? — Nincsenek nagyobb jogaim. — Valami előnyöd azért csak van belőle? Valami kell, hogy odakössöm, ami több, mint hit, valami, ami kézzel fogható. Csak így tartozhat az ember valahová. — Nincsenek előnyeim — rázom a fejem, s mert Éva értetlen arccal mered rám, magyarázkodni kezdek. PáL. mainak például, az a kicsi, síma modorú ember, akivel a szobámban találkoztál, több a fizetése, mint nekem. Pedig nem párttag már. És autója is van, rólam pedig tudod, hogy nincs. Nem tudom, értesz-e, Éva? — Hobby? — Nem az. — Akkor micsoda? Hogyan magyarázzam meg anélkül, hogy ne értse félre és ne is mondjak üres frázisokat? Húsz éve még könnyű lett volna megmagyarázni. A hatalom megszerzése, azután pedig a szerzett jogok megtartása. És tizennégy éve is könnyű lett volna a magyarázat. Akkor a tettek beszéltek a szavak helyett. Ma csak a hétköznapok munkáiéval bizonyíthat az ember. És az is eljuthat úgymond, ahova én, aki nem kommunista. Mit értene meg mindebből Éva? — Nos, — nógat a válaszra. Hinni azért mégis csak kell valamiben. Ha másban nem, legalább az életben, amelynek napjai tőlünk függetlenül is követik egymást. — Az ember az életért él, Éva. A nyugalomért. Szeretek nyugodtan élni. Talán ezért... Ellentmond: — Aki darázsfészekben nyúlkál, az nem élhet nyugodtan! — Tévedsz, Éva. Ez is a nyugalomhoz tartozik. Csak akkor nyúlkálhat az ember a darázsfészekben, ha amúgy, — Én inkább azt mondanám, ti tudtok valamit, amit mi nem tudunk megérteni, de ami megvéd benneteket a kétségbeeséstől, hogy az életetek felesleges. És ebben van valami egészséges vitalitás. Van reményetek és ez nagyon nagy dolog. Most rajtam a csodálkozás sora. — Mire van reményünk? — Nem tudom megfogalmazni pontosan. Talán arra, hogy egyszer majd valami bebizonyítja az igazatokat. Mi semmit sem hirdetünk, semmiért sem akarunk szenvedni, vagy lemondani, csak önmagunknak élünk. Mondhatnám úgy is: a saját személyünket tartjuk a legfontosabbnak, minden egyéb csak azután következik számunkra. És semmire sem jutunk vele. Többnyire feleslegesen halunk meg. És ebből az következik, hogy felesleges volt az életünk is. — Biztos vagy ebben. Éva? Kérdéssel válaszol. — Tudod te, hogy mi a mai ember legjellemzőbb vonása? Az a vágy, hogy minél több élvezetet sajtoljon ki az életből. És az élvezetek hajszolása közben elfelejt élni. Ma egy új autó a cél, holnap egy ház, aztán nyaraló a tengerparton, nincs megállás, mire az egyiket megszerzi, rohan a másik után. És nem hagy időt sem az igenlésre, sem a tagadásra. Feláll, megigazítja oombkö- zépig érő antilopszoknyáját. — Ne politizáljunk, jó? Legyünk újra jókedvűek és vidámak. Ketten úgyis kevesen vagyunk ahhoz, hogy megváltsuk ezt a zaklatott, felboly- dult világot. ígérd meg, hogy nem vitatkozunk többet. Holnap már utazom tovább. Ugye megígéred? Szép vonalú szája körül ígéretes mosoly bujkál. Megadóari megfogom félém nyújtott kicsi tenyerét. Másnak távolba szakadt hazánkfia. Nekem: az első szerelmem volt. Vidor Miklós. V onatablak A fölső sztíllózőinyíiáson résnyj égdarab világított be a zuhanyozóba. Szederjeslilának látszott ez a esik a fölszálló gőzökben. A meztelen, erős mellkasú férfi Eürkészőn nézte, válla, nyaka csupa vízgyöngy. Észbekapott, hogy sietnie keli. leitatta magáról a vizet b hátrament az öltözőbe. Már a tükör előtt fésülködött, mikor vállára nehezült egy kéz. Meglátta maga mögött a művezető vájt, csontos arcát. Egrinél sosem tudni, milyen hangon szólal meg. Csupa sörte a képe, szeme is öklelő. — Beszélni szeretnék magával. — Most? — sebesen karórájára pillantott. — Nem annyira égető, ha nem ér rá. — Jó lesz holnap ebédidőben? — Lehet, — hagyta rá Egri s kiment. ö meg át az udvaron, egyenest a vasúthoz, hogy elkapja, a kettő ótvenötős-t. Fejében az egesz menetrend Reggelenként jó háromnegyed órát utazott a Nyugatiból. Műszak után a három tizessel fordult, vagy ezzel a kettő öt- venötössel ment tovább egy állomást. Az eget kémlelte, hülő parázsszínét. Sem esni nem tud. sem kiderülni. Mit akarhat Egri? Utoljára akkor állította meg két hete, mikor a festődébe bevezették a légtisztító berendezést. ..Már nem köhögnek, mi?” — hunyorított. Csókolt volna kezet érte? Megváltotta jegyét, — s mintha csak ezzel döntötte volna el, hogy nem haza megy, hanem Ilonkáékhoz. Ilyenkor, szezonnyitás előtt legtöbb a dolog az üdülőben. Legalább a gyerekeket is látja. Ledöccent a fülke padjára, elkezdődött alatta a jól ismert ringó zötyöges, már az járt az eszében, milyen virágmagot ültessen az első gruppba. Hátul a kamrában billeg a polc, a kút fedőlapja félig elkorhadt. Ügy vette számiba a ki- lencperces úton a teendőket, mint három éve, a válásuk előtt, mikor ő volt még a gondnok. Imre, a nagyobbik fiú szaladt elébe, nyomában a farkaskutyával. — Kékcsíkos trikójában még soványabban hat, haja sörtére nyírva, minden tagja külön kaszál Futólag megölelte, beküldte vele a táskát s indult a szerszámokért. — öcsi? — szólt utána. — Lement focizni a pályára. Fehér köpenyben, bekötött fejjel lépett ki a házból Ilonka. Mint egy nővér. • A járása is olyan célszerű, sietős. Kivágott orrú.' fűzős cipője reggeltől estig le sem kerül róla. — Megszögel-hetnéd a napozóágyakat. — Hétig van időin. Távolian álltak egymás mellett. — Hozok ki uzsonnát — Most ebédeltem. Az asszony a ház fele fordult: — Imre! Imre! — s mikor a gyerek feje kibukkant, szigorúan: — Meg ne lássalak, míg a fogalmazás nem kész! Itt a lankák közt más a levegő, átlélegzik a fák. Lekuporodott a zsámolyra, szétnyitotta az első fekvőszéket, a szerszámok közt kotorászott. — Mit művelnek az emberek. .. mindent csak szétnyúzni! Az asszony nézte tanácstalanul, maga sem tudta men- jen-e, maradjon-e Közelebb lépett, hogy suttognia kelljen csak! Beszélj a gyerekkel — Baj van megint? Én nem tudom, mi mozog ennek a fejében. . — hangsúlyával mondta csaK, amit elhallgatott: „a te fajtád”. — Az iskolában? — Én már be sem merek menni... Eljátszana az egész életét. Kopácsolt. Hát ez van. ha kijön Mire Imre előkerült, már a kút pergő fajú lapját mérte. Csak szennyezi a vizet. összepászft négy deszkát, pánttal lefogja, a végét lefűrészeli, kész a kocsi. — Eredj csak a fűrészért. Ahogy a gyerek nekilódult, látszott, örül, ha maskodhat mellette Nemcsak a munkáért, az apja miatt. Elmehetett volna ez is a futball- pályára a másik után. Ilonka mégis rá panaszkodik folyton. — Tartsd szorosan! — fektette le a deszkát. Mikor a fűrész éles sivítással keresztülvágta, megkérdezte: — Mivan azzal a fogalmazással... meg a többivel? A fiú rebbenő tekintettel kutatta rajta, mit tudhat. Ha a másik vonatot választja, rég otthon lenne. Terim tán számított rá. Megint sanyarú képpel fogadja majd este, megáporodik a levegő. Kedvetlenül tolta félre a deszkát, lecsapkodta kezéről a fűrészport. Elindult a gyümölcsfák felé. A gyerek szótlanul követte. Sokáig tartott, míg a férfi megszólalt: — És jövőre? Hová vesznek majd föl, mit gondolsz? Imre nem gondolt semmit Üres, védtelen lett az arca. Mennyivel olcsóbb megúszni egy pofonnal! A deszkákra már csak a fémpántot kellett fölerősítenl. A gyerek segíteni se mert A tányéron négy karéj érintetlen vajas kenyér. Az ásító farkaskutya beült közéjük hallgatni harmadiknak. Meg sem mozdult, míg öcsit nem érezte. De akkor háromnegyed hét volt már, indulni kellett a vonathoz. Épp csak elvülant előtte a kisebbik fiú, éneklő köszöntése búcsúzás is volt. — Csoó-kolom! * M aga mellé tette a kopott barna táskát, lezökkent a padra. Élesen előtte volt a két gyerek. Régen is Imre lógott örökké utána. Oldalt pillantott, látta magát a vonat ab1 álcán. Mindent tudott erről a hosszúkás arcról, a mélyen ülő élénk szempárról. Viszi a vonat, hozza a vonat, s mire munka után az állomáson van újra, maga sem tudja, a pestire szálljon föl, vagy a tovább indulóra. Mintha ott maradna a peronon valaki, hogy elmenjen helyette — oda, ahol nagyobb szükség van rá Bámul a távolodó kocsik utón fakón, — mert sosem ő tart jó irányba, mindig a másik. Nem találta otthon Terkát Moziba ment. vagy a szüleihez látogatóba. Nem kívánhatja, hogy estig strázsálja. A rádió gombját csavargatta, félhalk zenét fogott ki. Megint Egrire gondolt. Mintha egy kis gúny villogott volna a szemében. A múltkor sem ért rá mikor a sakk-körbe hívták. Valaha harmadik táblás volt a gyári csapat8 NÓGRÁD - 1970. december 13., vasárnap
