Nógrád. 1970. december (26. évfolyam. 281-305. szám)

1970-12-08 / 287. szám

Képernyő előtt

A szülőföldről, két hangnemben

Néhány hónapja, hogy a televízió műsorában űj és vonzónak ígérkező műsorötlet bukkant fel. A várakozás nem volt érdektelen sem témáját, sem a műsort vezető „riporter” személyét illetően.

Akkor csak futólag említetten meg az eseményt, most bővebben szeretnék visszakanyarodni hozzá, —, nem csupán azért, mert meglehetősen mély nyomot, érzelmi rezonanciát hagyott bennem, de a tévé elmúlt heti hasonló műsorával érdemes összevetésül is szolgál. A sorozat célja, feladata, hogy jelentős írói, közéleti személyiségek közreműködésével bemutassa hazánk különböző helységeit; történelmét, múltját-jelenét, embereit. Így ismertem meg Erdei Ferenc okos kalauzolásában, a szülőföld szeretetétől bensőségesen átitatott vallomásában, emberekkel való beszélgetésében Makót, a dél-alföldi nagy mezővárost, melyről — vall- ;am be? — eddig csak a valahai iskolás lényeget tudtam: hagymatermelő vidék.

Nos, Erdei Ferenc olyan dús Ismeretekkel halmozott el erről a sajátos városról, amit csak az képes nyújtani, aki annyi ezer szállal kötődik a szülőföldhöz, annak minden zugához, szögletéhez, házához, temetőjéhez, gazdasági, széllé- I mi, kulturális múltjához-jele- I néhez, mint ő.

mek színpadi és prózai mű alkotója vállalkozott idegenvezetői, riporteri tisztre szülőfalujában.

Bizony, keserves volt a csalódás és kiábrándulás már a dokumentumfilm első kockái után. A néző az első percek után megállapíthatta, hogy a rangos író gyarló riporternek mutatkozik, a kérdések sablonosságát, érdektelenségét illetően még a gyakornok sairrf - jét is alig-alig üti meg. És ami a riport lényegét: érzelmi fűtöttségét illeti, az már az írói hozzáállás közömbösségéről árulkodott. Mondhatni (ámbár a szólásmondásnak más az eredeti magyarázata): annyira volt e tekintetben Erdei produktumától a Némethé, mint Makó Jeruzsálemtől, —, illetve Mezőszilastól.

Az egész közegtől való hűvös távoltartottság jellemezte Németh László múltat-jelent vallató riportját, végül is alig- alig tudtunk meg valamit a dunántúli kis faluról. Az író unottsága szinte minden kérdés mögül érződött, hasonló interjúkérdésekre a feleletek sem lehetnek érdekesek. Németh László íróilag jóval több

és gazdagabb mint amennyit

itt, ez alkalommal nyújtani bírt, vagy akart. S ráadásul néhány könnyen félreértelmezhető kérdésfelvetése és megállapítása is elhangzott.

Talán nem tévedek, ha a műsor summázataként azt mondom. hogy Németh — bármennyi művének hősét mé- zőszilasiakról mintázta —, meglehetősen érdektelennek mutatkozott szülőföldje múltja és kelletlennek, közömbösnek jelene iránt. Csupán szemlélője és tudomásul vevője volt a gyermekkortól eltelt változásoknak, a jelen busz- kétkedésre méltó eredményeinek.

Az elmúlt hét említésre érdekes eseményei között sorolhatom fel még a Halló! — Ez fantasztikus! című összeállítást, mely a jövőt illetően a képzeletet és a tudományos lehetőségeket méri össze, a Kettős gyűrűben című izgalmas, háborús témájú jugoszláv filmet, a Juhász Ferencről készült lírai riportot és változatos, élvezetes Télapó-műsort kaptak szombaton a gyermekek is.

(b. t.)

,, \em mindegy, hogyan lát fűk a világot** (11.)

Gredméiiiek és kudarc* ok

A tanfolyam egyik vezetője Szabó Béla muzeológus volt. A benyújtott kívánságra az alábbiakban válaszolt:

— Meglepetésként hallom most az igényt. Igaz, hogy kísérletképpen működött a tanfolyam, de azon az egykét hónapon egyáltalán nem múlhatott, hogy abbamaradt az előkészítő munka. Mi hat vagy hét hónap alatt is közreadtuk volna az anyagot.

A heti órákra való készülés kétségtelenül nem volt köny- nyű a dolgozók számára. A nagyüzem munkásainak tekintélyes hányada Salgótarján környékéről jár be nap mint nap. S ha felmerült a hosszabbítás gondolata, mit tettek az üzem vezetői a bejáró dolgozóik iskolai végzettségének emeléséért?

MERLÄK ERVIN: — Kísérletképpen azzal is próbálkoztunk, hogy egy-egv községben csoportosítjuk az ipari munkásokat, létrehozunk egy kihelyezett osztályt Vidéki dolgozóinknál nehéz helyzetbe kerültünk a nyolc általános pótlásánál. Nem tudtunk betömi, bármennyire is próbálkoztunk. Még a középkorosztálynál is, akiknél joggal elvárhatjuk a követeimén veket.

ANTAL GYULA: — Vidéki

A műsor ugyancsak meggondolkodtatott, mégpedig abban a tekintetben: ha történetesen Salgótarjánt, vagy megyénk valamely más helységét, szándékozna bemutatni, a sorozat, akadna-e érdemes és országosan ismert férfiú, irodalmi-közéleti-tudományos reprezentáns, aki a makóihoz méltón tölthetné be a feladatot? Nevek között keresgéltem, s megvallom, bizonyos lehan- goltsággal zártam le a válogatást. Erdei szociográfiai kis- remekét megismételni, színességében, elevenségében túllépni bizony nem könnyű és nem hálás vállalkozás.

Ezért vártam felfokozott érdeklődéssel az elmúlt pénteket, amikoris Szülőföldem, Mezöszilas címmel Németh László, a kiváló író, annyi reA levél legyen szabványos méretű

A postbadí isaabá« rendeűfce- zésének megfelelően 1971. január elsejével szabvámymétre- tű levél-díjszabás kerül bevezetésre. Ezzel kapcsolatban a következőket közönjük olvasóinkkal.

Szaibványméretű levédnek bírálja el a posta azit a levelet, amelyet 114x162 millimé- terű borítékba helyeztek, és Leragasztva adnak postára. A méretnél egy centiméternél kisebb eltérésit a posta nem kifogásol. Feltéttele még a szabványlevélként történő elbírálásnak, hogy a küldemény összenyomott állapotban i® sírna felületű legyen.

A fentiek alapján: a) Nem bírálható el szab- ványméretű levélnék az olyan

küldemény, amelyet nem, a meghatározott méretű borítékban vagy nem borítékban, hanem a fent említett méretnek megfelelő nagyságú papírba vagy egyéb csomagoló- anya-gba csomagolva adnak postára.

b) Nem bírálhat» el szah- ványméretű levélnek a küldemény, ha azit nem leraigasz- táissal, hanem egyéb módon zárták le.

c) Szabványúié ne tű levélnél a. tartalomnak a boríték teü- jes terjedelmét ki kell töltenie úgy, hogy a küldemény felülete összenyomott állapotban is egyenletesen sima legyen. Elfogadható tehát a boríték nagyságának megfelelő méretű vagy ilyenre összehajtott írópapírt, kartont, mű- amyagiiapat, kartonlapoűc közé helyezett bélyeget stb tarta 1- maizó boríték. Ezzel szemben nem fogadható el szabvány- méretűiként a levél, ha virágot, harisnyáit, töltőtollat, a borítékot nem teljes nagyságban kitöltő igazolványt (MÁV- arcképes, személy stb) tartalmaz, mért ilyenkor a levél felülete összemomyoitt állapotban nem sima.

A szabványméretű levél díja — a levélre megállapított 500 gramm maximális súlyhatárig, súlyra való tekintet nélkül egy forint. A sízab- vényméretű levél feltételeinek meg nem feleSő, úgynevezett egyéb levél díja 250 gramm súlyig két forint. 250—500 gramm súlyig három forint.

dolgozóink úgy fogalmaznak, hogy ők nem kétlakiak. Valójában azonban azok. Ha a

vidéki munkás befejezte nyolcórás munkáját, hazamegy, s akkor nem tanulni, hanem a háztájiét kell megdolgoznia. Ezeknél az embereknél mindenféle agitációs érv hiábavaló.

TÓTH KAROLY, a személyzeti főosztály vezetője: — Ha megnézzük a statisztikai adatokat, láthatjuk, 12 évre nyúlik vissza az az erőfeszítés, ami a nyolc osztály, illetve az általános műveltség megszerzése érdekében folyik a vállalatnál. Eleinte nehezen ment a meggyőzés, 1959/60- ban mindösszse 27 dolgozó tette le a vizgát. Többen jelentkeztek, de nagy volt a lemorzsolódás. Két év múlva elértük a bűvös 100-as létszámot. A következő években még többen jelentkeztek, 1964/65-ban. már 160 dolgozónál tartottunk, a jelentkezes pedig 200 körül mozgott. A csökkenés 1967/68-ban mutatkozott először komolyabban. Ennek az okát ón is a szabadabb munkaerőmozgás lehetőségében látom. A munkaerő-utánpótlást ugyanis csak olyan személyekkel tudtuk pótolni, akiknek az általános műveltsége alacsonyabb volt azokénál, akik tőlünk más vállalatokhoz mentek el dolgozni.

— Kik végezték el a nyolc általánost az elmúlt években?

TÓTH KAROLY: — Első- sősorban a szocialista brigádtagok, valamint azok, akik valamilyen funkcióban tevékenykednek. De azt is figyelembe kell venni, hogy 12 év alatt a nagyüzemitől kb 400 dolgozó ment nyugdíjba. S ha ehhez hozzáadjuk a már végzett 881 személyt, akkor ez a szám körülbelül 1300-as létszámot jelent. Ha figyelembe veszem, hogy akkoriban mennyiem rendelkeztek nyolc osztályos végzettséggel, s azt összehasonlítom a mai statisztikával, kiderül, hogy a kérdés magjához érkeztünk. Újratermelődött az általános iskolát nem végzettek száma. Bármilyen erőfeszítéseket is tettünk mi, a nyolc osztályt végzettek száma a 12 évvel

ezelőttihez viszonyítva mindössze százzal csökkent csak! Bár megjegyzem, hogy akik elvégezték, közülük kétszázan tovább folytatták magasabb szinten tanulmányaikat.

— És a kihelyezett osztályok?

TÓTH KAROLY: — A

helybeli társadalmi szervek és az iskolák nem éreztek felelősséget ezekkel az emberekkel szemben, A problémákról nem kaptunk visszajelzéseket. 50 százalékos volt a lemorzsolódás. A munkás- szálló lakóit is beiskoláztuk.

— Mi a legnagyobb probléma?

TÓTH KAROLY: — Nincs

társádalmi kényszer, hogy ezek az emberek elvégezzék a a nyolc osztályt. Nálunk az agitáció, a nevelés, a meggyőzés a legnagyobb eszköz, hogy megszerezzék a szükséges végzettséget. A fiatalok körében is nagy az újratermelődés. A KISZ sem foglalkozik teljes súlyával ezzel a kérdéssel, másrészt a fiatalok felelősségérzete nem jutott el még odáig, hogy szükségesnek érezzék a legminimálisabb iskolai bizonyítványt. Nagyon sok szülő úgy gondolkodik, hogy eleget járt már a gyermeke iskolába, eleget áldozott rá, most már ideje lenne, ha valamit keresne, s visszaadná azt, amit rá költöttek.

— A dolgozók érdeke hogyan, mennyiben viszonylik ehhez a kérdéshez?

ANTAL GYULA: — Azt Mondja: ha én elvégzem a nyolc általánost, anyagilag sehogy sem fogok jobban járni. Ha viszont elvégez egy tanfolyamot, ahol ő betanított munkás, vagy részben szakmunkás lesz, ez sokkal jobban találkozik az érdekével, mert előreléphet, s anyagilag jobban megbecsülik. A dolgozó érdeke azt kívánja, hogy a borítékja legyen vastagabb. Márpedig nem az általánoos műveltség után kapja a fizetését, hanem a szakma után és inkább vállalkozik szakmai tanfolyam elvégzésére, semmint a hetedik és a nyolcadik osztály elvégzésére.

Molnár Zsolt

(Folytatjuk)

Vörösköy János:

A fekete macska visszatér

KÉMlthGÉMV

A násfai Kölcsey utca, a dunántúli kisváros csendes

mellékutcája, melyre ZaLay alezredes parancsnoki irodájának vasrácsos ablaka nézett, már sötét volt; az íróasztalon égett az olvasólámpa, de Beke még nem fogyott ki a kérdésekből. Pontosan ismerni akarta annak a tíz katonának a múltját, egyéniségét, akit leginkább gyanúba vehetett. Hatan a harmadik üteg első lövegénél teljesítettek szolgálatot, négyen pedig a két utolsó teherautóban ültek.

Zalay alezredes — kövér, lassú mozgású, ötven körüli szőke férfi — már az előző napon beszerezte a tíz ember adatait, néhányat pedig semélyesen is jól ismert.

— Boda, a lőszeres kocsi sofőrje, gazdag, maszek autószerelő fia. Mielőtt bevonult, a Gömbvillám nevű beatzenekaiban játszott. Gitáros. Az együttessel többször járt már külföldön. Az NSZK-ban és Spanyolországban is. A honvédségnél büntetve nem volt.

— Ki ült mellette?

— Gruber tizedes, ö nemrég fenyítést kapott. Súlyos fegyelemsértést követett el. őrségben állt, de fegyverét letette, odatámasztotta a laktanyakerítéshez, és beállt a focizó fiúk közé. Civilben egyébként fodrász Pesten. Néha engem is megborotvált, s ilyenkor hagytam fecsegni, szel- lemeskedni. Persze, módjával. Ügy látszik, mégis hiba volt, elkapattam. Ha kíváncsi rá, — dörmögte Zalay —, most már villanyborotvát használok ...

— Lássuk az élelmiszeres kocsit! A sofőr?

— Czukor Pál, civilben motorversenyző. Nem épp nagynevű, nemzetközi mezőnyben nem is indult még. Azt mondja: elnyomják. Se a pénz, se a politika nem igen érdekli. Sőt, a lányok se. Egy istene van: a motor, egy szenvedélye: a sebesség. Fenyítve egyszer sem volt.

— Kísérője?

— Király őrmester.

— Öt ma már láttam. Ott volt a szemlén.

— Régi, kipróbált bútordarab, legalább húsz parancsnokot elkoptatott már. Sokszor megkísérelték, hátha tisztet tudnának belőle nevelni. Aztán beletörődtek: nem tanulásra született, ő pedig meg volt elégedve a helyzeté— 19 —

vei. Nem lángész, az biztos. Mégis, inkább a lányokkal szokták ugratni.

Ebben a pillanatban a rácsos blakon egy fekete cica ugrott be. az otthonos vendég nyugalmával. Az íróasztalra szökkent, majd egyetlen lendülettel a páncélszekrény tetején termett, ahol egy tányérka tejet talált. Beke nem sok figyelmet szentelt neki. Visszatért Király őrmesterre.

— Fenyítve volt?

Zalay legyintett:

— Az ősszel, úgy tudom, szóbeli figyelmeztetést kapott. Az ügyeletes a kiképző tiszt irodájában találta, este, amikor semmi keresnivalója nem volt ott. Ügy értem, hivatalosan. Király rettentően elszégvellte magát, s később ki is nyögte az igazságot a szocialista verseny kérdéseit másolta le, hogy elárulja a katonáknak. Hiszen ismeri az ilyesmit: jó pontot akart szerezni a fiúk számára. Legalább az ő eredményeikre lehessen büszke! A dolog elítélendő ugyan, de akasztás azért nem lett belőle... — ke- délyeskedett az alezredes.

— Reméljük, ezután sem lesz.

Beke, egy véletlen mozdulattal, rákönyökölt az olvasólámpa gombjára, s a körte kihúnyt, a szobában sötét lett.

— Bocsánat! — mondta.

De Zalay már meg is nyomta a gombot, s a villany ismét kigyulladt.

— Násfán, sajnos, gyakran van áramszünet, de minket nem érint. Nekünk is, mint a kórháznak, kettős áramellátásunk van. — Zalay tovább beszélt a kisvárosról, a nyáron megnyíló strandfürdőről, de Beire nem tudott figyelni rá: az iménti véletlenen tűnődött.

Látott valamit aboan a sötétségben? Maga sem tudta... Valami, mintha egy kicsit furcsa lett volna. Igen, szokatlan, felemás!... De mi? Hogy időt nyerjen, amíg tudatában felbukkan, felszínre kerül annak a parányi meglepetésnek a titka, szórakozottan megkérdezte:

— öné a cica?

— Ö, nem. Még az is lehet, hogy gazdátlan. Rendszerint éhes, és enni jön ide. Sajnálom, de nem merem hazavinni, mert a feleségem ki nem állja a macskákat. Néha, esténként, amikor egy-egy okmányt tanulmányozok, beugrik egy tányérka tejre. Ne tartson érzelmesnek, de jól esik, hogy nem vagyok annyira egyedül. Ide telepszik az íróasztalomra, és ül, bámul, bölcsen, akár egy hadtörténész .. . Igen — ■ nevetett Zalay alezredes —,

együtt mélyedünk az iratokba . .

Beke ebben a pillanatban, de most már szánt szándékkal, ismét rákönyökölt a kapcsológombra, és eloltotta a villanyt. Tudta, hogy Zalay ismét kinyúl a kapcsoló után, így felső karját otthagyta, ránehezedett vele az olvasólámpa talpára.

— 20 —

— Nem értem... — mondta döbbenten az alezredes, amikor a sötétben megérezte az izmos kar ellenállását, s ráeszmélt az elhárító tiszt manőverére. „Csak nem engem gyanúsít?” — mondotta megbántottam — De kérem, őrnagy elvtárs!. .

Beke a páncélszekrény tetején parázsló pontra meredt, a kis, ragyogó fénypontra: a fekete cica szemére, amelynek nem volt párja! Ha élő, valódi szem lenne, a másik éppúgy világítana, mint ez! —■ villant át rajta. Igen, az előbb is ezt <*rezte furcsának, „felemásnak”. Mert a fekete macska csak a sötétben látszott félszeműnek, világosságban mindkét szeme valódinak tűnt. Embernél hamarabb észrevenni az ilyesmit, a macskák tekintete azonban merev és rejtélyes. Az ismeretlen, aki az állatot „megoperálta”, nyilván nem egyszerű üvegszemet szerzett számára, hiszen nem a cica szépsége érdekelte, s nem is egérlyukat akart megfigyeltetni vele ... Az üvegszem aligha rögzítette volna az iratokat, amiket Zalay alezredes esténként, zárt ajtó mögött, tanulmányozni szokott! Az, amit a sötétben nem lehet felfedezni, ami most vaknak látszik, igazából egy parányi fényképezőgép lencséje.

Beke tétovázott, s végül is rosszul döntött. Nem tudta, hogy felkattintsa-e a villanyt, vagy sötétben közelítse meg a páncélszekrényen gubbasztó macskát. Ha megnyomta volna a kapcsológombot, talán jobban jár. így, amikor a sötétségbén lassan a cica közelébe óvakodott, az állat felállt, s mire az őrnagy utána nyúlt, az íróasztalra ugrott.

— Segítsen, sziszegte Beke.

De Zalay sokkal idegesebb és zavartabb volt, semhogy feltalálta volna magát. Beke megkísérelte elérni az ablakpárkányra szökkenő macskát, a mozdulat azonban elkésett: a fekete cica egy pillanatra visszanézett rá, félszeme még egyszer felragyogott, aztán egy ugrással az ablak előtti pázsiton termett. Beke előkapta a revolverét, a cica azonban már átbújt a kerítés rácsán, s kint volt az utcán. Az őrnagy felindultságában kishfján utánalőtt, de végül is uralkodott magán, belenyugodott a kudarcba. Az utcán emberek jártak, és Beke nem akart kockáztatni.

Zalay felgyújtotta a villanyt.

— Mi történt? — kérdezte sápadtan.

— Az ön „hadtörténésze” egyáltalán nem gazdátlan!

— Hogy érti ezt?

— Ügy, hogy a gazdái tányérjába alighanem kémek töltögetik a tejecskét...

Zalay végre megértette a helyzetet.

— Holnap vissza fog térni, s akkor elkapjuk!

(Folytatjuk) '

— 21 —