Nógrád. 1970. december (26. évfolyam. 281-305. szám)

1970-12-25 / 302. szám

Háromkirályok

BOLDIZSÁR MEGDÖRZSÖLTE szemét és Menyhárthoz fordult.

— Indulhatunk.

— Megvárjuk Gáspárt — felelte a hórihorgas a szere- csenraek.

— A háznál találkozunk. Elvitte a létrát, azt mondta, megnézi a csöppséget.

Felvették, bundájukat, a tarisznyát vállukxa akasztották. Lefelé mentek az ösvényein. Menyhárt elővette a rádiót. Hallgattak.

— .. .valamennyi kedves hallgatónknak kellemes karácsonyt kívánunk...

— és békességet — tette hozzá Menyhárt.

Mire a házhoz értek, vastag hóréteg rakódott bundájukra. A neon alig látszott a hópelyhek között. Csak a fehér pislogást látták. Gáspár a létra tetején gubbasztott Mint egy földhányást, betakarta a hó. Boldizsár felmászott melléje.

— Lassabban, mert eszre- vesznak.

BENÉZTEK AZ ABLAKON.

A fürdőkádban habzott a víz s a gyöngyfürdő kellős közepén egy aranyhaj ú kislány tapsikolt Aztán halacskát vett a (kezébe, s a buborékok után kapkodott. Harn-ham — isááltott boldogan a szőke gyermek. A szülők a kád szélinél álltók és gyönyörködtek.

— Gyere gyorsan. mert megfázol — mondta az édesanyja.

— Nem, nem — szólalt meg

* gyermek. Adjál, adjál, mondta kétszer és beletúrt a habba.

— Bájos gyermek — szólalt meg a létra tetején Boldizsár. Gáspár szótlanul ránézett s elképzelte egymás mellett a kettőt, az aranyszőkét és a szerecsení.

— Indulnunk kell — mondta Menyhárt. A többiek lemásztak a létráról és folyosót húztak a hóesésben.

— Ki csönget? — kérdezte

* szerecsen.

— Hagyjuk meg Gáspárnak — mondta Menyhárt.

' Szőnyeget terítettek, hogy hangtalanul érjenek föl a lépcsőn. Az ajtó mellé álltak és hallgatóztak. Baba. baba — sikongatott a kislány. Aztán csend lett.

— Kijöttek az előszobába — mondta Boldizsár. — Kézen fogva vezethetik a gyermeket.

GÁSPÁR CSÖNGETETT..

Odabent elhalkult minden. Réka. Réka, hallották, s kinyílt az ajtó.

■— Szép jóestét kívánunk, kívánunk, háromkirály mi vagyunk — kezdte Gáspár, s belépett az ajtón. A kislány az anyjához húzódott, kezében lógatta babáját.

Odament a gyermekhez, megsimogatta aranyszőke haját, s tovább folytatta.

— „Gáspár volnék, afféle földi kdnály személye.”

Belépett a másik kettő is, illő köszöntéssel.

— „Menyhárt: király a nevem.”

A kislány kibújt anyja szoknyája aneliől. s a harmadikra nézett.

— „Éti vagyok a Boldizsár, aki Lszerecsen király" — mondta az vidáman, s fölkapta az aranyhaj út

A KISLÁNY MEGFOGTA

a bundáját, s a hóval megtörölte a szerecsen arcát. Tá- tott szájjal figyelte őket. Azok elővették a sípokat, muzsikálni kezdtek. Csillogtak az arcok, bekapcsolták a színes égőket. Csillagokat kergettek a fa ágain. A gyermek ott állít mellettük, eltartott szájjal, szemei körbe-körbe forogtak. Nézte a vendégeket, akik a hóval érkeztek és nem tudott róluk semmit.

Leültek a he verőre. A szerecsen ölébe vette az aranyhajút, mesélni kezdett.

— „Főtt koffibászuník rmircd elfogyott /fényes csizmánk is megrogyott/, hoztunk aranyat hat marékkai, /tömjént egész vasfe^ätot”’

AKTÁN Ciha kezükbe vették a sípokat és muzsikáltak, muzsikáltak, mint akik aranyra találtak. A kislány tapogatózva egyenként odament hozzájuk, kivette kezükből a sípokat és letette a szőnyegre. Egymás mellé helyezte őket és várt Majd fölállt és elindult egyedül, megkerülte a csillagokat kergető fát. Odaszaladt Menyhárthoz, ölébe fektette kis fejét és düny- nyögni kezdett. A hórihorgas kihúzta magát, a többiekre pislogott. Zsebéből elővette a babát, letette maga mellé. A gyermek összecsapta kis tenyerét, s annyit mondott boldogan: jaj, jaj. Fölmászott a heverőre és megsimogatta a háromkirályok arcát. Azok egymás mellé húzódtak, hogy egyszerre érezzék az aranyhajú melegségét.

A kislány apja mézszínű bort töltött, s föláüva kiitták mind a poharakból egyszerre. A gyermek ott állt közöttük, mint egy aprócska madár az óriások között. Fölfelé nyújtotta karjait. Boldizsár a nyakába vette, s elindultak a szobában, megnézni a csillagokat, melyek oly magasan ragyogtak, hogy csak a kislány láthatta. Átölelte a szerecsen fejét és mutogatott kifelé az ablakon, ahol sűrű pélyhekben szállt a hó, békességet borítva a kinti világra.

A háromkirályok süteményt adtak a gyermeknek, s együtt szedték fel a morzsáikat a szőnyegről. Az aranyhajú megfogta a baba kezét és elindultak a fához, hogy szemükön tükröződjék az első karácsony valameny- nyi égője. Nézték a gyermeket, aki megfogta a tűéles leveleket. s nevetett, ha megszúrta a fa egy-egy ága.

A szülők és vendégek halk beszédbe elegyedtek, s a kislány csak azon csodálkozott, hogyan lehet megtörni ezt a szép csendet. Aztán észrevétlenül elaludt, babával a kezében, a fa mellett.

FÖLÁLLTAK a háromkirályok.

— Szépjóestét kívánunk, kívánunk, három király mi voltunk — mondták egyszerre, s tarisznyájukat váltókra akasztva úgy. ahogy érkeztek. váratlanul távoztak.

A kislány a fa mellett aiud- ta aranyhajú álmát, s álmában szótagolva, érthetően mondta:

— „Kedves háromkirályok/ .jóéjszakát kívánok.”

MOLNÁR ZSOLT

A CSODA

Ha akarom, minden napom ünnep. Rajtam múlik.

Rágyújtok egy cigarettái» a kis szobában, ahol két öregúr beszélget a régi időkről.

— Te jártál a Pannóniában?

— Hajaj.

Egy kovácsról folyik a szó. Ha összesúgtak mellette a kávéházban, ideges lett. Ahol megjelent, mindig akadtak sugdolózók. Ha nem is volt titkolni valójuk, összedugták a fejüket, mintha lenne. Egyszer rábeszélték a mestert, adjon fel egy köcsög töltött, káposztát távolban élő fiának, ha szereti. Elment a kovács a köcsöggel postára. A csomag összetört, nem írta rá: törékeny. Máskor játékpisztolyba való durranópapírt adattak fel vele, tudta nélkül. Bélyegzéskor történt a robbanás.

Törékenyek a napok, mint a kovács köcsöge. És robbanékonyak. mint a durranópapír. Lehet valahol egy láthatatlan tisztviselő, aki rájuk üti a pecsétet. Talán a múló idő.

— Most a diófát is kivettük tavasszal — mondja édesanyám. — Vasárnap délután állt neki apád, következő vasárnapra kidőlt. A Varga Józsi is, a Géza is ott cigarettáztak. Hétfőn délután már mozgott a fa. A János bácsi váltig mondogatta, kijön az, egv jó főszél kiteker5. A tóban meg a nyárfákat géppel húzatta ki Dave cseri Laci. Mondói: majd nekimegyek a géppel, bátyó. A, nem kell, mondta apád. Vett eg.y szép nagy fűrészt Szombathelyen. No. ki tudnál jönni fűrészelni. kérdezte. Most a törzs két nagy darabban van. jól megveszik a diófát, csak akadjon

rá vevő. Szegény, most már nem termett, hát ne árnyékolja a krumplit se. A szomszédok, egyik a másikra nézve, kipusztították a fákat, ugye. a kert aljai földet beszámították a háztájiba, ott kell termelni ezt. azt. A fa csak útban lenne. Már nem termett, pusztulnia kellett. Ami nem terem, kivágatik és tűzre vettetik.

Ronda idő van, mint amikor a hóesést keli várni.

Ilyenkor sokszor furcsákat álmodom. Tegnap éjjel álmomban, mintha tengerparton lettem volna, de a vizet nem láttám. Halász voltam. Sötét éjjel közeledett. Meggyújtottam egy lámpát, ami kifeszített kötélen lógott. Halászitársam egy hal farkával babrált, világító mécsest csinált belőle és valami masszából. Nem tudom, hogyan láthattam, hiszjen sötét volt. De láttam. Kis fadarabbal nyúlósra keverte az anyagot, s meggyújtotta. Erősen himbálta a szél a különös mécsest a kötélen, mint a városi utcák fölé feszített drótokon függő villanyokat. A halász dörzsölte a kezét a sötétben, fújt a szél, zúgtak a tenger hullámai, és ő „hallotta a halakat.”

— Jönnek a lialfarokböl készült mécses szagára — mondta örömmel.

Máskor egy zöld lányról álmodom. Osztályteremben vagyok, fiúk. lányok között. Idősebb vagyok náluk, de ez nem

tűnik fél. Odajön hozzámegy

kisfiú.

— Hát a lány? — kérdezi.

— Miféle lány?

— Nem találkoztatok? — mondja. Ekkor veszem észre, hogy a zöld lány hiányzik-. Később levelet kapok tőle/ „Tudom, hogy szeretsz. Találkozzunk. ha akarod, minden nap, de úgy, hogy a felnőttek ne tudjanak róla”.

Kórházba nem szereitek menni, még látogatóba sem.

— Ilyen kicsi a látószögem

— mondja a beteg, fejével az ablak felé intve. Hanyatt fekszik. nem ülhet fel az ágyban. — A szomszéd épület felső emeleti ablakait látom, meg a sárga levelű fa csúcsát és a lakótelep házainak tetejét.

— Meg dombon az erdőt

— mondom neki.

Kicserélem a vázában a vizet. Néhány szál virágot eldobok, hervadtak. A betegágyon. a fehér takarón egy katicabogár mászik.

— Ne dobd el — hallom a kérlelést. — Ez a bogárka azóta itt van, mióta Gabi hozta ezt a csokrot. Tedd a virágra. ott jól érzi magát.

De a katicabogár lehull a kezemről. Az éjjeliszekrény üvege aíá bújik. Majd később felmászik a virágok közé.

Az idő egyre romlik. Esőre, vagy hóra áll. Ahogy kinézek a szoba ablakán, jobbra egy kőfal meredezik. Négy-öt szemetes vödör áll ott. tele hulladékkal. Lejjebb

Kántáló-szerelem

M

anapság már nagyon

kevés faluban divat a (karácsony esti kántá- lós. Legfeljebb ha kora este gyerekek, s sötétedés után be- iitalozoitt suhancok állmaik meg egy-egy ablak előtt, hogy beszóljanak: szabad az Istent dicsérni? Az ilyen reges-régi szokások elhaliványodiásának történetében tíz—'tázenöt óv

is nagy idő.

Egyetemista koromban az egy-két napos karácsonyi szünetet mindig szülőfalumban töltöttem. A szenteste érzelmes szertartásai, gyertyagyújtás, ajándékozás után, miikor a családnak már nem volt feltétlen kötelező együtt maradnia, szívesen megálltam a kapunk mögött, s hallgattam a kantáták különös énekét. Nem volt ezek között az énekek között számomra ismeretlen, mégis olyan egzotikussá vált általuk minden, színessé fonták a kissé álmosító hófehér karácsonyit. Álltam a kapu mögött, távoli villanylám- páfc fényében szikrázott a hegyoldal, és valami különös eseményre vártam. Éveken-át soha . nem történt semmi; bebe tért egy-egy jó barát, ittunk, kikérdeztük egymást, éjféli misére mentünk, s az éjszakai templombelső nagy fényében majdani szerelmekről álmodoztunk.

Aztán egy karácsony esten minden egészen másként alakult. Tíz óra lehetett talán, mikor gyerekkori barátaim magukkal sodortak álmodozó magányomból rozzant kapunk mellől. Nagy társaságiba kerültem. Öt-hat fiú és két lány. Összekapaszkodva . jártuk a falut, énekeltünk mindent, ami eszünkbe jutót, örültünk a tél különös varázsának, egymásnak, a friss hónak, minden pothár boroknak. Mért végül kántáltunk má is. Először tréfából egy régi kedves tanítónk ablaka alatt énekeltük a Sződd a selymet kezdetű dalt, aztán némi ital hatására mindenféle egyházi énekeket, mindenféle ablakok alatt Karéjban mentünk az utca közepén, mikor szembe jött velünk egy autó. Kénytelen volt megállni miattunk. A sofőr után három férfi szállt ki belőle. Szembeálltak velünk. Egy bőrkabátos, kétméteres óirtás lépett legközelebb.

— Mi van fiúk? Fiúk-lá- nyok! Jókedvetek van?

— Az — mondta minriany- nyiunk nevében, s nem ke- i véslbé kihívóan Nagy Józsi,

egy utca* lámpa, a fedelét csapkodja., emelgeti a szél, mint vaiami kalapot. A lámpa bádogfedelének olyan hangja van, mintha cintányért csapnának össze. A szél játszik vele. A lakás ablaka keletre néz. onnan bukkan fel a Nap. Ilyenkor meleg, sárga fény önti el a szobát. De most felhős az ég, a szél du- dorászik. a lakásban is tompán hangzik. Az ablak alatt elíagyott a fű, vastagon borítják a falevelek. Az előbb egy marékkai felkapott a szél, megpörgette, s az erkélyre csa-pta az egészet. Egy pillanatra kisütött a Nap a felhők közül, átvilágította a kavargó levélcsomót.

Reggel lármára ébredek. A gyerekek kiszedtek a kőfal résébe rakott fészekből két madarat.

— Gyere ide — fciabal az egyik. — Kiszedtek két pin- 5 úri verebet.

— Két verébbel kevesebb

— hangzik a válasz.

A madarakon összeverekednek.

— Miért verekedtek? — kiált le valamelyik erkélyről egy felnőtt.

Gyuri agyonvert két madarat — árulkodnak.

— Jő, majd megígéri, hogy többet nem veri földhöz őket

— csitítja a gyerekeket a hang az erkélyről.

Az ünnepek a napok lehetőségei. De az ünnep nem rajtuk múlik. Rajtam. Kérdés, mennyire óhajtom a tisztaságot. Mert az viszont az ünnepből jön. De ez sem csoda. Ha az lenne, ki lehetne találni az egészet Az vH- lehetetlen.

Voill

maga is száWa ember, a bőrkabátos sízemébe nézve.

— Az útból azért elállmá- tok, ha szépen kérem —- kérdezett tovább kihívóan a bőrkabátos, s az erős emberek nyugalmaival közeledve lépésről lépésre leszorította a társaságot az útról.

A jobb kezem Zsuzsa szorította, bal kezem kirántottam Nagy Józsi kezéből. De ekkor már az autó elhúzott mellettünk. Oda lett a jókedv, értetlenül szégyelltüik magunkat, egyrészt gyerekességünkért, másrészt, mert úgy bánba,ttak vélünk mint rosszalkodó gyerekekkel.

Szótlanul, céltalanul ballagtunk, mindenki az idegenekkel foglalkozott gondolatban. Zsuzsa mellettem jött.

— Láttad a kocsiajtó mellett azt a szőke srácot?

— Láttam! Különös arcú gyerek volt.

— Inkább a szeme volt furcsa— mondta Zsuzsa, és szentimentálisán bámult maga elé.

— Nocsak. — mondtam, mert más nem jutott eszembe, s i-ettenatesen zavart, hogy a szentestére elképzelt idiülbe, Zsuzsa és közém egy ismeretlen arc tolakodott.

A társaság később csak a hangulat fellangyosításán fáradozott már, s ennek érdekében kellett leülni a presz- szóban is. Sört ittunk, mindenki vidám volt újra, akkor vettem észre a zongora mellett ülni autós barátainkat, s azt a tény, hogy Zsuasa meg az a szőke ismeretlen úgy bámulják egymást, mint csodára szokás nézni. Zsuzsa megszépült a különös feszült figyelemben. Szeme megtelt az ámulat, s az öröm melegével, arca fénylett.

Amikor az autósok indultak, éreztem, ezer rugó feszíti, felállni. De csak az ablakhoz hajolt, elhúzta a függönyt, arrébb tette az asztalon a vattaruhás minlkarácsonyfát, s úgy nézett kifelé, elfelejtve teljesen, hogy nincs egyedül. A szőke fiú állt a kocsi ajtaja mellett, nézett vissza. Zsuzsa izgalmában fülére csavart hajitincsedít morzsolta. így tartott ez tíz percig, ha nem tovább, s egyszeresek a Volga megindult, s a fiú ott állt, egyedül az ablakkal — az ablak mögött Zsuzsával szembe •- nézvé.

Zsuzsa vette kesztyűjét-, sapkáját, indulni készült.

— Hová, hová tanító néni?

— kérdeztem idétlenül, azt 1 alakítva, hogy semmit sem

láttam.

— Elmegyek, srácok. Saaa.

Indult. Nekem tán tíz

másodpercre sem volt szükségem, hogy ismertessem a tényállást a többiekkel. Rohantunk utána. Már az ajtó előtt elértük őket. Álltaik egymással szemben.

— Mit csinálnak maguk együtt — kérdezett a fiú.

— Kántálunk — válaszolt Zsuzsa —, de én már itt vagyok. Teljesen itt vagyok.

A fiú ránk sem nézve konstatálta közvetlen jelenlétünket.

— És a huligán barátai? Nem fél tőlülkl?

— Ha maga nem féli? Én nem.

És elindultak egymás mellett. Tíz lépést sem tetteik, megfogták egymás kezét. Dühítőién közel mentünk hozzájuk, észre sem vettek. A fotó beszélt.

— Éjfélre Kecskemétre érnek, reggel tovább utaznak Vásárhelyre.

— És maga?

— Én itt vagyok.

— És?

— És semmi. Véled vagyok itt.

Zsuzséék háza elé érve megálltaik. Csóikolóztak. Ügy, hogy két lépésre álltunk mellettük. Aztán Zsuzsa álamban jánva házuk félé indult.

— Majd várlak. Mindig

várlak...

— Jövök én akkor — motyogta a fiú és szemét elöntötte a könny.

Mikor Zsuasa eltűnt a hés- ajtó mögött Nagy Józsi a fiú mellé lépett, s valószínűleg a köztünk levő barátság nevében pofon vágta az ismeretié® fiút.

— Csibész.

A fiú mosolygott a köny- nyein át. Rokonszenves volt, mégis rettenetesen gyűlöltük valamennyien. Ott, Zsuzséék háza előtt rettenetesen megvertük. Talán a részegség lehetett mentségünk.

Mikor a fiú kiegyenesedett, miég körülötte álltunk. Némán törölte arcát. Aztán ennyit mondott:

— Köszönöm fiúk. Elvégre karácsony van. & minden csodálatos.

t/V gy indult el a fény® országúton a hegyek felé, mint egy megdí- asőült. Sokáig néztük imbolygó alakját, s mikor éjféli misére harangoztak, templomba mentünk.

Ez egy alkalommal kántál- tam én karácsony éjszakáján.

Erdős István

i

Bettehentesek

Radios István linómetszett

NÖGRAD - 1970. december 25., péntek II