Nógrád. 1970. november (26. évfolyam. 257-280. szám)

1970-11-01 / 257. szám

Farkas—Réti-kiállítás

Balassagyarmaton élő festő- múvészeink, Farkas András és Réti Zpltán közös kiállításai évek óta az érdeklődés homlokterébe állítják megyénk képzőművészeti életének két igényesen alkotó munkását. Nemcsak Nógrád második városában, hanem azon tül, sőt esetenként a megye határain kívül is. A két művész alkotásai legutóbb már szerepeltek a Horváth Endre Galériában, és másutt.

A múzeumi hónap egyik figyelemre méltó programjaként most a balassagyarmati Palóc Múzeumban rendeztek közös tárlatot. A palóc nép, palóc táj szerelmesei ők. Művészi eszközeik közelebb állnak az úgynevezett hagyományosabb ábrázoláshoz, így közérthetőségük folytán is felkeltik az emberek érdeklődését. (Már eddig is több, mint ezer látogatója volt a tárlatnak.)

A Palóc Múzeum által szervezett kiállítás igyekszik hű képet adni a két balassagyarmati művész munkásságáról, illetve az utóbbi években létrehozott alkotásaikról.

Néhány adat a két művészről, bár e hasábokon is többször szólottunk már róluk.

Farkas András 1920-ban Abaújszinón (ma Sena, Cséh- szlovákia) született. A balassagyarmati Balassi Bálint Gimnázium tanára, s tagja a Képzőművészeti Alapnak, s a Magyar Képzőművészek Szövetsége északmagyarországi területi szervezetének. Budapesten, Balassagyarmaton, Salgótarjánban és másutt rendezett egyéni tárlatot, s képei gyűjteményes kiállításokon is rendszeresen szerepelnek.

Réti Zoltán Érsekvadkerten született 1923-ban' Zenei tanulmányokat is folytatott, ma Balassagyarmaton a zeneiskolában és a Balassi Gimnáziumban tanít. A „Szocialista kultúráért” kitüntetésben 1955-ben részesült, s ez évben' kapta meg a „Balassagyarmatért” emléklapot. Kiállítása volt már Balassagyarmaton kívül Miskolcon, Moho- rán, Salgótarjánban, Érsekvadkerten. Képei szerepelnek az északmagyarországi művészek területi tárlatain, Budapesten a Műcsarnokban, az egri ak var el 1-bi ennálékon, a fővárosi Derkovits Teremben, a Képcsarnok és a TV Galéria akvarell-bemutatóján.

*

Barkas András ezúttal olajképekkel és grafikákkal ad számot a legutóbbi évek terméséről. Képeinek meleg színei, gazdag érzelemvilága a palóc népet és tájat hozzák közeibe. Alakjainak egyéni ábrázolása, belülről fakadó őszinte melegsége jellemzője a művész tevékenységének. Felfogása szerint a művész feladata elsősorban annak a tájnak, s az ott élő embereknek hiteles ábrázolása, ahol él, dolgozik.

A Temetés. a Családunk, az önarckép, a Két világháború között című képek arról a törekvésről vallanak, hogy a mai élet megjelenítéséhez szükséges történelmi hátteret tisztázni kell. E tisztázáshoz

Farkas András segítségül hívja a személyes élményt, s ez különösen a Családunk és az önarckép című képeken hiteles légkört teremt. Hiszen a történelem valóban nem önmagában jelenik meg, hanem az egyének, családok életén keresztül tör utat- Farkas András érdeklődési körének tágasságára utal a Villon, vagy a Diakonissza című mű is. Azonban itt is érvényes az a megállapítás, hogy a művész nem hagyja el egy pillanatra sem a palóc tájakat és emberéket. Inkább arról van szó — s ez rendkívül szimpatikus törekvés —, hogy például Villont is „ide hozza” palócországba. A Diakonissza jelrendszerében felfedezhetjük a Temetés-en látott jelkép-, rendszer motívumait is, bizonyítva a művész gondolkodásmódjának szisztéma-tik us- ságát, következetességét. Grafikáiban mindenekelőtt a lí- raian finom, ugyanakkor mégis erőteljes, kevés eszközzel mély gondolatiságra utaló fogalmazás lep meg. akár a Műterembem vagy éppen a Parasztfej , című munkára utalunk.

*■

Réti Zoltán mindenekelőtt az akvarell mestere, bár e kiállításon számos olajképét és grafikáját is láthatjuk. Felfogása szerint a műfajok közötti különbségtevésnek nincs helye a képzőművészetben, a törekvések az adott műfajon belül sikerülnek jobban, vagy esetleg gyengébben. Szívesen és sokszor bejárja Balassagyarmat környékét, figyeli a falvak, a

Űj palócegyüttes?

ÉrdékM-e a mai fiataldkiait a néptánc, vagy sem?

Ez az újságok levelezési rovatába kívánkozó vitatéma nemrég Balassagyarmat városi Tanácsának VB-itag- jait foglalkoztatta, a művelődési ház működése megítélésének kapcsán. Balassagyarmatnak ugyanis néhány éve volt egy jó nevű néptánccsoportja, a Palóc Népi Együttes, amely nemcsak hazánkban, hanem a szomszédos Csehszlovákiában is több, nagysikerű előadást tartott. A csoport azonban lassan feloszlott, a hagyományos palóc táncoknak jelenleg nincs ápolója a városban.

Cseppet sem csodálható, hogy Balassagyarmat „városatyái” egy közös tárgyaláson az együttes újjáalakítása melett tették le voksukat. Csakhogy a kérdés eldöntése csak részben múlik rajtuk. Népi együttes alakításához elsősorban szakképzett vezető, aztán a csoport költségeiről — nem is jelentéktelen költségeiről! — gondoskodó szerv, megfelelő helyiség, zenekar szükségeltetik... Ha mindez együtt van, a fiatalok sem fognak távol maradni — a tartalmas szórakozás, a testedzés, s az utazás lehetősége minden bizonnyal csábítani fogja a tehetségeseket.

Mondvacsinált probléma tehát a mai fiatalok és a népi művészet szembeállítása. Egymásra találásukhoz azonban nem elég csak a városatyák jó szándékú szarva — a város hathatós segítségére is szükség van. v B. L.

tájak, a természet életét- Olajképei közűi mindenekelőtt a Börzsöny-t említjük. A „testközeli” kis hegység vonulatainak ' ritmusát, szelíd színeit úgy véljük, itt sikerült a leghitelesebben megfognia. A kép szerkezete egységesen épített kompozíciós munkáról vall, s a művész egyik jellemző képét eredményezi. Olajban is feldolgozza, természetesen, a fákat, a növényvilágban felfedezett ette? ven ritmust az élet és a halál a változatos természetben Példa erre — többi között — a Fák, az Ágak ritmusa, az öregember, öreg fa. Azt hisz- szük, üzemábrázolása még nem egészen kiforrott, inkább az üzemet is a táj külső részeként veszi észre- (Kábelgyár)- A gyáron belüli élet még nem vált igazán művészi élményévé. Annál szervesebben kapcsolódik azonban munkásságába a zenéléssel kapcsolatos élményvilág,

amelyet különböző műfajokban dolgoz fel, olajpasztell- ben, akvarellben, grafikában. Grafikáit viszont ezúttal is .kísérő tevékenységként” tekintjük az akvarell és az olaj mellett. T. E.

Koós Pál (Salgótarján) Szerelem című fényképére a zsűri 8 pontot adott

Fotózzon

a

NÓGRÁD-nak!

Kiss László (Salgótarján), Perspektíva című felvételét 7 pontra ismertük el

HAJSZ

ESTE HAT óira körül járt az idő. Dühöngött a csúcs- forgalom a Nagykörúton. A villamosokon lassan, de érezhetően emelkedett az utasok vérnyomása. Magam is görcsösen igyekeztem egy idegen könyököt eltávolítani az oldalamból. amikor Ilonkát, volt munkatársnőmet fedeztem fel a könyök folytatásában.

— Ráér egy kicsit? — kérdezte bevezető nélkül— Hááát... akad egy kis időm... Ha akarja, leülhetünk egy feketére és elbeszélgethetünk a régiekről.

— Nagyan érdekel, hogy mi van a régiekkel, de most fon- tosabb dolgoról van szó- Azonnal szálljon le velem a villamosról,

Meg sem várva a válaszomat, lerángatott a kocsiról.

— Rövid leszek — nézett a szemem közé komoran. — Segítene nekem? Valakit hajszolok.

— Kit? — kérdeztem kíváncsian.

A

Ilonka valami központot hívott fel telefonon- Határozott női hang válaszolt: Itt Sommerné! Jelentést kaptam a 11-es körzetből. X-et perceké ig figyelték, de sikerült egér- utat nyernie. A 14-es körzet felé menekült. Tíz perc múlva hívjon fel újból. Vétel. Vége.

— Vettem19 óra 4 perc: Ilonkával elértük a 14-es körzetet. Óvatosan megközelítjük a 196 759- es italboltot. A helyiség előtt egy nő lép Ilonkához és jetyasávHafti jegyzet Három találkozás

L Utam a téren á rozs* ^ dabarnaságát oly hir_ télén eihullajtó őszben, s lábammal megérintettem egy- -egy falevelet, ahogy csónakszerű ingázással leereszkedett a földre. Jártam a hegyekben, a szivacsosan la- za avarban. Szomorú fák kö-’ zött vitt utam, egy-két levél ringatózott csali a megmaradt ősz végi csendben.

Tulajdoniképpen tudtam, éreztem, minden útnak van egy találkozása, egy előre nem tudott, de remélt várakozás, amely végképp megmarad az ember emlékezetében. A meghittséget keresltem, s a napúkban meg is találtam.

Díszes volt az első íalál- ! toozás, a tarka szőnyeg ké- I pét vetítette elém, s én bó- i dultan tűnődtem: mily gaz- i dagok vagyunk mi, ernbe- | rek. milyen hatalmas a mi kifejezhető világunk, meny- i nyi őszinteség és emberség fér bele.

Hétfő este volt, szokásom szerint lenyomtam a rádió fehér billentyűjét, s felcsendült a régen várt dallam, az ismeretlenségében is oly ismerős Vox Humana. Talán csak akkor éreztem magam így, mikor életemben először pillantottam meg a tengert, amint sirályok tengernyi csapata alatt nyújtózott el a horizontig, s a szél homokzenét játszott a dűnák percről percre változó karéjai között. Az emberi hangot hallottam meg, ahogy mérföldeken keresztül kúszott át az éterben a rádióhullám. Kézen fogtak az ismerős hangok, s a mesebeli szőnyegen utaztam együtt kisdiákként a Szvesnyikov- kórus testté-lélekké összeforrott művészeivel. Örültem ennek az utazásnak, s még jobban a meglepetésszerű találkozásnak.

A második -találkozásira kedden került sor. Ültünk a teremben, s a belőlünk hirtelen kitörő érzelmeket csak lelkes tapssal tudtuk kifejezni. Tehetetlenek voltunk, á mesét hallgató gyermek boldogságával léptünk ki saját magunkból: egyszerre zuhantunk a lélegzetelállító csönd forrósiágából a feltörő tetszésnyilvánításba,

ahogy elvonultak előttünk az égővörös színben lovagoló forradalom katonái. Boldogok voltunk, hogy velük együtt vonulhattunk mi is, ahogy a Belorusz Állami Táncegyüttes beavatott fenséges nyugalmába, szárnyai alá vett bennüket, s mintp a rádió hullámai, az utazás élményében részesített bennünket.

A harmadik találkozásnál hiányoztak a rádióhullámok, és mégis, hangunk talán még messzebbre jutott, mintha az éter segítségét kértük volna. A találkozásra Jobbágyi határában került sor, ott, ahol a téglalap alakú tábla arra figyelmeztet: újból hazaérkeztél, megyénk vándora. A „Nógrád” felirat mellett vártunk ebben az október végi csinos szélben. Testünk minden porcikájában éreztük a hideget, de átforrósodott a levegő, mikor a buszokról leszálltak soha nem látott barátaink. akik Indiából, vagy a portugál gyarmatokról érkeztek rövid időre hozzánk, hogy velünk együtt örüljenek a barátságnak, a szolidaritásnak. hogy együtt mondjuk el ökölbe szorított kézzel mondandónkat. Igen, míg az első két találkozás — túl a barátságon —, a két nép testvéri együvé tartozását deklarálta a tánc és a zene nyelvén, talán még annál ig többet jelentettek a különböző nyelveken kimondott szavak: együtt kell haladnunk, hogy ők is igazán örülhessenek a találkozásoknak. Egyszerű, komoly szavakkal fejeztük ki magunkat, hogy az egész világ érezze a népek szabadságát, hogy ne fújjon lőporfüstöt a fák koronájáról alábukó szél.

D úcsúzáskor álltunk a

** téren, a rozsdabama- ságát oly hirtelen elhullaj- tó őszben. Keményen nyújtottuk egymásnak jobbunkat, nem úgy mint, akik először látták egymást, hanem a megértés jegyében, jeléül annak, hogy soha nem felejtjük el ezt az emlékezetes találkozást.

Molnár Zsolt

— Egyelőre nevezzük X- nék. Ennek az X-nek legkésőbb negyven percen belül a kezem közé kell kerülnie, különben végzetes következmények várnak rám...

— Állok rendelkezésére — támadt fel bennem a lovag, a nők hőslelkű védelmezője.

Ilonka katonásan rendelkezett:

— Igazítsuk össze az óránkat! Nálam 18 óra 24 perc van.

— Nálam 18 óra 36 perc. Valami baj van a hajszálrú- góval — mondtam mentege- tődzve.

— Nem baj. Állítsa vissza a mutatót! Tíz perccel ezélőtt kapott telefonértesítés szerint X-et 18 óra 10-kor a 4-eg körzetben látták utoljára- Onnan már bizonyára továbbhaladt, Tehát irány az 5- ös körzet, ami az V. kerület bizonyos területét jelenti a Tanács körút környékén.

— Gyalog nem mehetünk

— biccentettem előkelőén, és magamhoz intettem egy taxit:

— Jónapot! Legyen szíves megmondani, hányas autóbusszal jutunk a Tanács körútra?

18 óra 31. Átfésültük a 8- as körzetet. Eredmény nincs.

lenti:

— A kijáratot elálltuk! A férjed a boltban van. Még ki tudja mondani a nevét és emlékszik a születési évére.

Ilonka bólint.

— Köszönöm! — majd felém fordul. — Most már elárulhatom, hogy a titokzatos X azonos a férjemmel. Somfai Bélával- Csak eddig restellettem bevallani.

A HANGULATOSAN piszkos helyiségben Somfai Béla a rozoga pultnak támaszkodva szürcsölte a szekszárdi kadart. Ilonka egyetlen ugrással mellette termett és el- s zed tg a pénztárcáját. Lázasan kutatott benne, majd megkönnyebbülten sóhajtotta: „Még csak 57 forint 20 fillért ivott el. Időbeli érkeztünk- mert egy órai bemelegítés után általában rátér a pálinkára és akkor már nincs hatalom, ami megfékezhetné. Rutinos mozdulatokkal összecsomagolta férjét és indult a kijárathoz. Az ajtóban álldogáló harcias őrszem irigyen mormolta:

— A maga férje már megvan- Most az enyémet fogjuk megkeresni.

Galambos Szilveszter

NÓGRÁD — 1970. november 1,, vasárnap 7

r

/