Nógrád. 1970. november (26. évfolyam. 257-280. szám)
1970-11-07 / 262. szám
T 1 Aki az Auróra cirkálóról tüzelt — Ma Jevdukom Ognyev- ről, az Auróra legendás tüzér irányzó járói mesélek nektek, aiki a ti földi tek, gyerekek! — mondta a tanító megremegő hangon. Felmoraj lik a kis csapat, kérdések záporoznak a tanítóra. S ő nyugodt hangon válaszol: —■ Sajnos, földirtk további sorsáról semmit sem tudunk. De tudjátok-e, mi volt a jelszavuk azoknak, akik utat törtek az ismeretlenbe, az Északi-sarkra, meg a sivatagokba, a hegyekbe? ..Keressünk és találjunk, harcoljunk és ne csüggedjünk!” Jó jelszó, igaz, gyerekek? Van valami javaslatotok? — Keressünk és találjunk, harcoljunk és ne csüggedjünk! Azon az esős napon, a Rosztov megyei proletarszki járás egyik falusi iskolájának tanterméből elindult a vörös nyomolvasók nemes mozgalma. A gyerekek levelet írtak leningrádi barátaiknak. Hisz’ ez a város a forradalom böl_ csője. Az ott élő úttörők és komszomolisták gyorsan válaszoltak, megírtak mindent. amit tudtak. Elküldték a fényképet is a legendás irányzó mellszobráról, amely a múzeummá átalakított cirkáló egyik kabinjában áll. S még azt is írták: „1917 decemberében az Auróra matrózai kérést intéztek Leninhez: Mi, az Auróra cirkáló bolsevik matrózai, kérjük, hogy küldjenek ki minket szülőfalunkba, hadd teremtsük meg ott is a szovjethatalmat”. S az Auróra matrózai szétszéledtek az ország minden részébe, zsebükben „A szovjethatalom meghatalmazottja” igazolvánnyal. Ognyev irányzótisztes útja a Szaíseki sztyeppébe vezetett, az egykori Velikok- nyazsoszk faluba, amelynek ma Proletarszk a neve. A kör tagjai hamarosan kiderítették, hogy a forradalom előtt a Piac utcában (amelynek ma Üttörő utca a neve) csakugyan lakott egy Ognyev család, de senki sem tudja, hová költözött el. A diáikok csapatai sorra jártaik a környező tanyákat, falvakat, de semmit sem találtak. Aztán mégis nyomra akadtak. A járási lapból megtudták, hogy Proletarszkban lakik Hja Zaszorin, a falusi tanács első elnöke. — Igen — mondta Zaszo- rin —, harcolt a mi vidékünkön Jevdokim Ognyev, az Auróra irányzótásztese, hősi halált halt, de hogy hol és hogyan, nem tudom ... A fáradhatatlan nyomol- vasók felkutatták Jevdokim Ognyev két földijét, az ugyancsak „aurórás" Iván Popovot, és Vlagyimir Scser- bakovot. Tőlük megtudták, hogy Ognyev szította fel a forradalom lángját Prole- tarszkbam, s hívta harcba a szegényeket a gazdagok ellen. Ognyev vörös partizánosztaga egyesült Bugyonnij lovasságával. Vorosilov hadseregével. A fehérkozákok bekerítették az osztagot, de sikerült kitörnie, és folytatta útját. Ám. nyilván parancsot kaptak, hogy tartóztassák fel az ellenséget, mert hirtelen visszafordultak. A parancsot teljesítették. Az irányzó derekasan forgatta a kardot. A ló úgy száguldott vele, akár a villám. Ki is vitte volna a harcmezőről az irányzótisztest, ha egy alattomos golyó el nem találja. Valahol a Manics partján temették el az Auróra hősét... A proletárszki nyomolvasók szép vállalkozásába bekapcsolódtak más falvak — Veszelovszk, Kazacsij Ho- mutyec — úttörői és kom- szomolistái is. Tamara Sram- ko, a veszelovszki iskola út- törővazetője elkísérte < a nyomolvasókat a falu öregeihez, akik még emlékeztek az 1918 áprilisában itt fellángolt harcra. De nem sokra mentek volna. ha az öregek nem említik meg Kmcskovot: „Egyedül ő maradt meg Ognyev osztagából...” Pjotr Kiricskov kiment velük a Manics partjára, mégkeresett egy alig észrevehető kis halmot, letérdelt előtte, és halkan mondotta: — Itt nyugszik Jevdokim Ognyev, a küldöncével, egy kisfiúval együtt... A Ma- nicsban találták meg őket akkor. Ognyevet a viharka- bétjában és Auróra feliratú kedvenc matrózsapkájában temették el. Ott esett el a domb alján... F. Ivanov lszak Bábel? A Tetők felett EZ A NAP is úgy jött, mint a többi, üt órakor csörgött a vekker és Margit, a felesége, megmozdult az ágyon. Először nyújtózott, ásított, aztán átnyúlt a dunyha fölött és megrázta a vállát. — Imre! Hallod? Már régen csörgött az óra. ö tudta, hogy az óra nemrégen csörgött, hiszen már az első berregésre kipattant szeméből az álom, azt is tudta, hogy az asszony kelteni fogja. így ment ez már harmincegy esztendeje. Valamikor tényleg ébreszteni kellett, de az utóbbi években már ébren aludt. Ha az óra csörgött, szuszogott, fújta a kását, har- kantott is egyet csak úgy, tettetésből —, és várta, hogy az asszony megrázza a vállát. Pirkadt, amikor kilépett az ajtón. A kefe, meg a súly, az öv is ott voltak a heiyükön és ő megszokott mozdulattal pakolta magára a holmit. A folyosón megállt egy pillanatra, és rágyújtott. E nélkül sohasem indult. A kémények itt-ott már füstöltek. Először a Kovácsék kéményét nézte, mert ők gyújtottak be- legelőbb. Hozzáértő ember olvasni tud a füstből. Az akácfának bodros, habszínű a füstje, a tölgyé, a cseré, már jóval morcosabb, a szén füstje kormos, fekete, az olajfüst sötét és elszorítja a torkot. Csípős volt a reggel. Az állomáson már nyitva volt a bódé. f — Csak nem fázik, mester? Megállt az ajtóban és onnan nézett vissza, de senkit sem látott. — Valaki tréfál — gondolta, az tan megállt a pult előtt. Jakab kimérte a szilvát, ő pedig a tenyerébe fogta a poharat. Szopogatta, kortyolgatta az italt és közben figyelte az arcokat. Minden reggel itt találkozott velük. Feltűntek néhány percig, aztán akárcsak jómaga, tovább- álltak. Előfordult, hogy egyik, vagy másik fizetni akart, de ő nem engedte. — Maga a földön sétál, én meg a háztetőn — mondta ilyenkor, de ha valaki nagyon szíves volt, esteleié még betért egy fröccsre. Amikor a pohár fenekére ért, levette a fekete sapkát és fizetett. A fején tartotta a pénzt, amiről nem tudott az asszony. Tetőre ért már. amikor elő- bújt a nap. Gyámoltalanul csúszott ki a felhők mögül, s mégis egyszerre más lett a világ. A telefondrótok ragyogtak, a palaszürke háztetők megfiatalodtak és fényben fürdött az utca. — Milyen más innét minden. .. Lent, mint szürke ólomkatonák siettek az emberek, játékautók dudáltak és szem- pillantás alatt eltűntek a sarkon. És a tetők! Egyik vörös, másik palaszínű, szürke, távolabb a gyár körül már feketéit a tetők, szurtosak, mocskosak és megtörik rajtuk a fény. A padlások világa furcsa. Kimustrált székek, jobb napokat látott pincskalapok, félre dobott hintalovak, ócskavasak, letaposott sarkú cipők. Amikor közöttük Járt, mindig úgy érezte, ötven, vagy száz évet is visszafordult az idő. A kéményekről jobb'nem is beszélni. Az új házakkal nincs baj, de a régiekkel annál több. A szűk kis kürtők, a beszurkosodott, huzat nélküli járatok? csupa kínlódás velük. Súlyozni kell, leveretni a megkövesedett szurkot, aztán dróttal belemenni, és csak úgy jöhet a kefe. VÉGZETT AZ első házzal. Annkuu.- a földre ért. sajnálkozva nézte a járókelőket. Vájjon láttak-e ezek igazi napfelkeltét? Mikor a nap egyenesen az ég enyhéből bú- iik elő? Igazi napfelkeltét csak a háztetőkről látni. A másik házban nem történt semmi különös, a Harmadikban egy testes asszonyság sápogott. Füstöl a kályha? Mit tehet ő róla. Lenet, hogy nem is a .tömény a hibás... Delet harangoztak, amikor végzett a negyedik házzal. Már hárman várták pamasz- szal. A szél néha konu abon- tot csinál, és ilyenkor a kéményből szerszámmal, kézzel kell kihalászni a dugót. Nem örült a plusszmunká- nak. Fáradt volt es ujjnyira dagadtak a bőre alatt az erek. Az orvos fáslit rendelt és óvta az erőltetéstől. Ezen csak nevetni tudott. Egyszer ki is számolta. Átlagosan napi 300 lépcső, az havonta 8400, egy év alatt 93 600 lépés fölfelé. És még neki mondja az orvos. hogy kímélje a lábát. Először úgy gondolta, nem vállalja a kéményt, de aztán, hogy az asszonyok könyörgésre fogták a dolgot, nekilátott. Újra a tetőn volt. Régebbi divatú cserepes tetőn, amely 8 NÓGRÁD — 1970. november 7., szombat még jóval a háború előtt készült Felszedte a cserepet, aztán kiült a lécre. Alatta járókelők siettek, egy gyerek kerekes korcsolyán csörömpölve gurult végig a betonom. A templom tetején hegyes galambok tollászkodtak és verebek ültek a csatornán. — De miért nem tud szállni az ember?... Eszébe jutott, hogy egyszer olvasott valami szárnyas emberről, aki elindult a napba és leolvadtak a szárnyai. Üj- ra eszébe jutottak a lépcsők, fájós, visszeres lábai, a doktor intelme. 93 600 lépcső Ennyi egy év alatt, de kiteszi a százezret is, ha hozzászámítja a díjbeszedést. Fi zetni nem mindenki szeret, és néha háromszor-négyszer is meg kell mászni az emeletet azért a néhány forintért. Cigarettát kapart elő, aztán a gyufáért nyúlt, amikor a iába alatt hirtelen megindult a cserép. Érezte, csúszik és körmei szinte szikráztak, hogy Kapaszkodni próbált. A csatornánál megakadt a lába. Tenyerét, húsát széthasította a rozsdás lemez. És a nagy szédülés.,. Emberek rohanlak, sikoltoztak és egyszerre mély csönd, ködös, ^jszerű üresség támadt. — Mi történt? — kérdezte egy púpos emberke, amikor a mentők visszafelé jöttek a hordággyal. — Valaki lezuhant a háztetőről. A műtőben három orvos is dolgozott. Vérátömlesztés! Fehér arccal, eszméletlenül feküdt. A szeme fölött fekete folt sötétedett. Vér és korom. — Szörnyű zúzódás — mondta az egyik orvos. A kórterem, ahová bevitték, üres volt. Este nénány percre, talán csak pillanatra újra eszmélni kezdett Soksok csillagot látott, apró, vakító fényeket,' majd házak és kémények jöttek. Az egyik házon szürke volt a tető, a másikon ezüst fényben ragyogott a cserép. Később Jakabot látta a pálinkás üveggel és ő mint mindig, most is a sapkája alól fizetett... Fél tizenegy volt. Hord- ágyat hoztak, fehér lepedőbe burkolták, úgy vitték. A FOLYOSÖN papucsban végigcsoszogott valaki. a szemben levő ajtó is kinyílt — Mi történt?.., Az üvegajtónál halkan suttogták: — Meghalt a kéményseprő. Szalay István Munka voltál (Leninről) Az erő nem egy fölemelt kéz nem csak eszmék nem is a jelszavak s nem a szakállad volt a lényeged megfontoltság taktika indulat és lehetetlen hogy ne értsek munka voltál tevékenység iram a foradalom nem egy pillanat de te tudtad azt a pillanatot melyben a tettnek döntő súlya van és lehetetlen, hogy ne tudnák mi állt. mi bukott emberségeden lövetni, s reménykedve tudni hogy a kínból a jövő megterem dandárparancsnok Bugyonnij ezüstsávos vörös nadrágban állt a fánál. A 2. dandár parancsnoka az imént esett el. A hadseregparancsnok Kolesznyikovot nevezte ki helyébe. Egy árával ezelőtt Kolesznyikov ezredparancsnok volt Az újdonsült dandárparancsnokot odarendelték Bugyon- nijhoz. A hadseregparancsnok állva várta a fa mellett. Kolesznyikov Almazovval, a politikai biztosával érkezett. — Szorongat bennünket a nyomorult — mondta a hadseregparancsnok vakító mosolyával. — Vagy győzünk, vagy megdöglünk. Másképpen nem lehet Megértetted? — Megértettem — válaszolta Kolesznyikov, és szeme kidülledt. — Ha pedig megfutamodsz, golyót kapsz — szólt a hadseregparancsnok, és mosolyogva fordította tekintetét a különleges osztály parancsnoka felé. — Igenis — szólalt meg a különleges osztály parancsnoka. — Gördülj, Kerék (Kolesznyikov=kerekes) kiáltott félénken az egyik kozák a sorból. Bugyonnij gyorsan megperdült a sarkán, és tisztelgett az új dandárparancsnoknak. Az pedig ellenzőjéhez emelte ifja- san rózsaszín, öt, szétterpesztett ujját, s verejtékezve megindult a felszántott mezsgyén. A lovak ott vártak rá, alig száz ölnyire. Lehorgasztott fővel haladt, kínos lassúsággal emelgette hosszú, gacsos lábát. A bíborvörös, természetfeletti esthaj- nalpir végigömlött alakján. S a szétterülő földön, a pucéron sárgálló, feltúrt mezőkön hirtelen nem láttunk egyebet, mint Kolesznyikov keskeny hátát, himbálódző karját és szürke sisakos lehorgasztott fejét. A küldönc elővezette lovát. Nyeregbe pattant, és dandárjához ügetett anélkül, hogy hátrafordult volna. A lovasszázadok a Brodiba vezető országúinál vártak. A szélben sóhajszerű „Hurrák” foszlányai jutottak el hozzánk. , > Szememhez emeltem a távcsövem, és megpillantottam a dandárparancsnokot, sűrű porfelhőben forgolódott a lován. — Kolesznyikov támadásba vitte a dandárt — jelentette a megfigyelő a fa tetejéről, a fejünk felett. — Jól van — válaszolta Bugyonnij, rágyújtott és lehunyta szemét. A ..Hurrá” elhalt. Az ágyúzás elfulladt. Egy eltévedt strapnel pukkadt szét az erdő felett. S meghallottuk a néma, nagy kaszabolást. — Lelkemre való legény — szólalt meg a hadseregparancsnok, és felállt. — Keresi a dicsőséget. Feltehető — kiránt bennünket. Bugyonnij kérte a lovát, és megindult az ütközet színhelyére. A törzs nyomába eredt. Kolesznyikovot még aznap este sikerült meglátnom, egy órával azután, hogy megsemmisítette az ellenséget. Dandárja élén lovagolt magányosan, fakó ménjén bóbiskolva. Jobb keze felkötve csüngött. Mögötte tíz lépéssel egy lovas kozák vitte a lobogó zászlót. Az 1. század lomha vontatottsággal énekelt egy trágár nótát. A porlepte dandár véeeláthatatla- nul vonult, mint a vásárra induló parasztszekerek sora. Valahol az oszlop végén pihegtek a fáradt rezesbandák. Azon az estén Kolesznyikov tartásából értettem meg a tatár khánok uralkodó közönyét, ráismertem benne a híres Knvlga, az önfejű Pavlicsenko és a lebilincselő Szavlckij tanítványára. Fordította: Wessely László# KISS KAROLT: Földutakon, holt legelők mentén... Földutakon, holt legelők mentén, ködtengerben gázoltunk előre, meg-megálltunk minden kis bereknél egy kortyintás szivmelegítőre. Foszladozni kezdett a köd habja, idegesen károgtak a varjak, s földek, egek egymást betakarva hallgatták a megfagyott nyugalmat Aztán újra. Szállni kezdtünk újra. Négyen ültünk a gépkocsi mélyén, s mintha nem is a gépkocsi futna az elfáradt pusztaság szegélyén, összevissza, szép csapata szállna! de a tanyák, falvak, szénaboglyák S már odafönn megnyílt a magosság mondhatatlan aszimmetriája. Vlagyimir Iljicsről Jelena Sztaszova emlékezéseiből VT lagyimir Iljics rendki* via fegyelmezett volt 1918-ban, hamarosan azután, hogy Pétervárról Moszkvába telepedett át, családjával együtt beköltözött a Kremlbe. A Kreml parancsnoka. Malkov elvárs a Vlagyimir Iljics lakásába vezető folyosóra állandó őrt állított az összorosizoirszáigi Központi Végrehajtó Bizottság iskoláinak növendékeiből. Sóik fiatal, ember volt közöttük, akik nem ismerték Lenint személyesen. Egyszer Lenin, hazafelé tartva, már az őrhöz ért, amikor észrevette, hogy nincs nála az igazolványa- így szólt: — Ez az én lakásom ajtaja. — Azt én nem tudhatom — felelte a növendék. — Parancsot kaptam, hogy igazolvány nélkül senkit se engedjek be. Vlagyimir Iljics elment a párán csnokhoz, egyszeri belépési engedélyt kért, és így tért haza. Amikor az ügyeletes jelentette parancsnuuianak, hogy valaki igazolvány nétKül aKart bemenni, az megkérdezte: — Tudod, kit nem engedtél be? — Nem tudhatom! — A Népbiztosok Tanácsának elnökét. Vlagyimir Iljics Lenint. A fiatalember megijedt, és szaladt Vlagyimir Iljicshez bocsánatot kérni, ö ezt felelte: — Nincs miért bocsánatot kérnie- A parancsnok rendeleté a Kreml területén törvény. Hogyan sérthettem volna meg azt akkor ón, a Népbiztosok Tanácsának elnöke? Én hibáztam, önnek igaza volt Eszembe jutnak még ilyen esetek. 1917—20 között (a Központi Bizottság titkára voltam akkor) Nagyezsda Konsztantyinovna és Marija Iljicsna szívélyesen és telefonon is közölték velem: — Hozni kell valami intézkedést. Vlagyimir Iljics any- nyira agyondoigozta magat. hogy már aludni sem tud. és amikor azt mondják neki, hogy pihennie kell, csak legyint és így felel: „Nincs időm rá”. Telefonáltam a Központi Bizottság tagjainak. hogy hozzanak határozatot Lenin szabadságolásáról. — Vlagyimir Iljics — közöltem vele —. van a Központi Bizottságának egy határozata, amely ennyi meg ennyi nap szabadságot ír elő önnek. Nagyon haragos hangon válaszolt: — Mikorra parancsolja, hogy kivegyem a szabadságomat? Nem vitatkozott, ha már megvolt a Központi Bizottság határozata, de haragudott: mivel a Szervezeti Szabályzat szerint a határozathozatalnál jelen kell lennie annak az elvtársnak, akire vonatkozik, mi pedig a távollétében és akarata ellenére döntöttünk í
