Nógrád. 1970. november (26. évfolyam. 257-280. szám)

1970-11-07 / 262. szám

Selmeczi Tóth János — Kedves utasaink, kiérjük kapcsolják be a biztonsági öveket és a felszállás idején ne dohányozzanak... Szotná- kov Viktor Ivanovics. a gép parancsnoka és a személyzet üdvözli önöket az AERO­FLOT TU—104-es menetrend szierimti járatán. És a gép óriási zajjal, zú­gással feiiarneükediik. S ma is, minit tíz egynéhány éve min­den nap, kora reggel útnak in­dul Moszkvából Budapestre. Moszkvában ma esett, köd «autóit. Pesten napsütés, de- cüdit idő fogadta az uitasokat. fényképe: Szántó Piroska kü A kapitány házakat, a repülőtereit. Kicsit úgy jövök, mintha második hazámba jönnék. Pedig repü­lök másfelé is: Prágába, Brüsszelbe, Berlinbe, Oslóba, Bukarestbe, Istombulba, Tá­vol-Keletre ... Azt hiszem nincs olyan ember, akinek ne tetszene Budapest — Hány kiiométent repült már? — ötmilliót ^iádÉBifcit — Mióta? p , ifi — a Műcsarnokban, gyek. Vagy h« a rossz idő miatt sokat kiesik, vagy nem tud leszáll ni Moszkvában, a gép. A feleségem meg a gye­rekek azt szeretnék, ha min­dig jó idő lennel — Napjaink különös aktua­litása a repülőgépeltérítés. Nemrégiben szovjet gépet is... — Felháborító. Közönséges rablás — szakít félbe szen­vedélyesen. Aztán derűsebb témákra té­rünk. f — Mit csinál szabad idejé­ben? — Ez mindennapi probléma. Egyszer Itt van jól idő, más- ■Bor ott. Nem lehet probléma ■— mondja a kapitány. Kevés beszédű, barátságos mosalyú. » A repülőkről és a temgeré- a^ekről azt mondják, a szár nazfoldön nem érzik otthon magukat, Saottruiikov Ss örül, hogy a gépen beszélgetünk. Ez az ő birodalma. Műszereik, órák, mórőberendezésiek. — Régóta jár Budapestre? — 1958 óta, mióta megin­dult a menetrend szerinti já­rat a szovjet és a magyar fő­város között Én hoztam az első gépeik egyikét Azóta na­gyon sokszor jöttem Buda­pestre. Szeretem ezt a kedves városit s mindig öröm. ahogy meglátom a térképszerűen ki­rajzolódott tájai, a Dunái, a — 1949-ben Saaratovba re­pültem először, mini kapitány, b tizennégy éve járok külföld­re. Megtudom, hogy a Lenin- centenáriumra magas kitünte­tési kapott, mert hiba, bal­eset nélkül vezette ezt az öt­millió kilométert. S már ko­rábban elnyerte a Kiváló pi­lóta kitüntetést, Gépén sok neves személyi­séget hozott, vitt Moszkvába és Budapestre — minisztere­ket és államfőket, színészeket, művészeket, delegációkat és a családját Feleségét, aki orosz irodalomtanár. 10 éves kislá­nyát, s 14 éves fiát — Sokat van távol a csa­ládjától? — Majdnem minden nap velük vagyok. Csak akkor nem, ha távol-keleti útra me­— Horgászom, vagy autó­zom a fiammal. Szeretek fil­mes)! és olvasni. — Van a csatádban más re­pülő is? — Csak lén. A bátyám és a két nővérem bányamérnök. S a fiam is inkább tengerész szeretne lenni A gép tankol S hozzák már a csomagomat is. Alig egy­órás tartózkodás után indul a gép vissza, Moszkváiba. Be­szállnak az utasok. És újra felhangzik Lairisza Demiszova, a szép szóiké ste­wardess hangja: — Kedves utasaink... Szót. niikov Viktor Ivanovics, a gép parancsnoka é® a személyzet üdvözli önöket az AERO­FLOT TU—104-es menetrend­szerinti járatán... Kádár Márta így. De mikor kivette szabad­ságát. nem foglalkozott hiva­talos ügyekkel: vadászni járt, gombát szedett, horgászott, szigorúan betartotta a hatá­rozatot. Jellemző, hogyan gondos­kodott ő maga is az elvtár­sakról, amikor azoknak pi­henésre volt szükségük. Egyszer közölték velem: Feliksz Dzerzsinszkij már annyira túlzásba viszi a mun­kát, hogy vért köp, s amikor azt mondják neki. pihennie kell, csak legyint, és tovább dolgozik. Meg kellett ezt mondanom Vlagyimir l.ljics- nek. Fél óra múlva telefo­nált nekem: — Kérem, írjon egy hatá­rozatot: „F. E. Dzserzsinszkij köteles kivenni két hét sza­badságot. és azt Narofo- minszkban eltölteni”. De miért éppen Narofo- minszkban? Akkoriban ott működött a legjobb szovhosz, tehát a beteg Dzerzsinszkij mindent megkaphatott, hogy megerősödjék. Pedig Vlagyimir Iljics másképp is intézkedhetett volna: engedélyezi Dzenzsinsz- kijnek a szabadságot, és uta­sítja Sztaszovát. hogy keres­sen megfelelő helyet. De nem, ő maga gondolt át minden részletkérdést.., Vlagyimir Iljics rendkívül szerény volt. Az egyik kérdőíven, abba a rovatba: „Milyen nyelven be­szél?”, ezt írta: „Francia, an­gol és német nyelven rosszul, olaszul egészen gyengén”. Személyes tapasztalatomból két esetet mondhatok el ez­zel kapcsolatban. 1920-ban pártunk IX- kong­resszusa előtt, Moszkvába ér­kezett a Francia Szocialista Párt küldöttsége. hogy az orosz elvtársakkal tárgyaljon egy sor kérdésről. Tanácsko­zás közben — amely a dol­gozószobájában folyt —. Le­nin magához hivott, és így szólt: — Kérem, üljön mellém, és segítsen ki, ha egy-egy szónál megakadok, de ne hal­kan mondja, mert a suttogás megzavarja a gondolatmene- temot. Inkább hangosan szól­jon: nem baj, ha elfelejtek egy-ikét szót. A másfél órás beszélgetés során mindössze egyszer-két- 6zer kellett kisegítenem, olyan ragyogóan beszélte a francia nyelvet. A KOMINTERN II. Kong­resszusán, 1920-ban, Vlagyimir Iljics bírálta a Német Kom­munista Párt tevékenységét és az olasz Giacinto Menotti Serrati vonalát. Amíg a Né­met Kommunista Pártról volt szó. németül beszélt, de ami­kor áttért a Serratit érintő kérdésre, franciául folytatta. A Kreml-palota Andrej-ter- rae tele volt külföldiekkel, és emlékszem, milyen elismerő zúgás futott végig a sorokon­Szeretnék még valamit el­mondani arról a periódusról, amikor együtt dolgoztam ve­le 1919—20-ban. Hogyan folytak a KB ülé­sei? Ha az értekezletet tíz órára tűzték ki. akkor Vla­gyimir Iljics negyed tizenegy­kor feltétlenül megnyitotta az ülést. Tizenöt percet adott ,,kegyelemből” a pontatlanok­nak. Az ülésen órával a ke­zében figyelte a felszólaláso­kat: mindössze két perc időt engedélyezett. Gyakran mon­dotta: — Elvtárs, ideje befejezni, már így is fél perccel töb­bet kapott. A jelenlétében nem lehetett dohányozni. •. Kezdetben a dolgozószobájában volt egy tábla: „Dohányozni tilos!” De a látogatók nem mindig tar­tották be a szabályt. Gorkij például nagyon sokat do­hányzott. Távozása után Vlagyimir Iljics nyomban ki­nyitotta az ablakot. Egyszer behivatta a gondnokot, és így szólt hozzá: — Le kell venni ezt a fel­iratot. Felesleges kirakni Konsztaniyin Georgijevics Pausztovszkij: Az álmodozó EGY HÓNAPPAL ezelőtt hol nevetett, hol pedig befá- fáradttá, de mégis jóindulatú- Anfisza befejezte a középis- tyolosodott, és semmit sem vá vált. — Azzal dicsekszik, kólát. De nem tudta, hogy mi- látott a közelben. Mintha a hogy barátja volt Arenszklj lyen pályát válasszon. Apja, messzeségbe nézett volna, zeneszerzőnek, miikor itt élt, Nyikoláj Nylkitics, azt akarta, mintha elhagyta volna a föl- és a művészettől mégis csak hogy Anfisza Moszkvába utaz- det. azt követeli, hogy gyakorlati zék és iratkozzék be a Tyimir- , haszna legyen. A művészet jó jaziev Mezőgazdasági Akadó- — Ábrándozó — gondolta embereket csinál, és formálja miára. Anfisza egészen másra Nyikoláj Nylkitics , oh, be az emberi lelket. Ez minden, gondolt, valami ködösre, de so^ bánatot kel majd lenyel- „ ami csalogató: színházira, uta- emiatt az eletben. Elgon- A művészét ellenke­zásra dőlni Is szörnyű, milyen sok zet bátortalanul Nyikoláj Nyi­bánatot. kiitics. Ha könyveket Olvasott, gyakran valami csodálatos or­szágba képzelte magát. Látta,, amint kora reggel a hajóról kiszáll a partra és a nedves homokon ottfnaradnak láb­nyomai, e mindegyikben kék az árnyék, mert a nap móg- osak most kel fel és sugarai ferdén esnek a földre. A messzeségből pedig kék he­gyek látszanak. Zuhogva tör­nek elő belőlük a hideg víz­esések, s a köveken porrá zú­zák magukat. An Jásza majdnem minden nap aijart a városi könyvtar- üa kicserélni a kony vettet. A könyvtár a várossá főutcáján veit, az új mozi mellett, egy téglából eputt ház toidszuu- jen. Mindig nyomasztó hűség volt. A nap betűzött a zart ablakon át. Tisztaság volt. A befestett padlókat mindig rendesen fel törölték. A falon függött a látogatók résziére írt szaoalyzat és a faliújság, ame­lyet színes ceruzával rajzol­taik. Mindez az első benyomásra unalmasnak látszott, de ez a benyomás csalóka volt. An- íisza tudta, hogy a könyvtári polcok a gondolkodás és köl­tészet olyan kincseit őrzik, hogy ha az ember rágondol, a szeme is megmered. RÉSZEGEN olvasta a köny­veket. Falta az oldalt oldal után. Meghúzta magát a kert­ben egy lombsátorhoz hason­ló sötét vadszőlő 1 ugasban. — Anfisza, elrontod a sze­med — kiáltotta a kertből Nyikoláj Nyikitics, aki egész nap almafáival és szilvafáival bajlódott. — Mindjárt — válaszolta értetlenül Anfisza —, csak az új bekezdésig olvastam. —• Ejh, hiszen nincs Is rád szükségem — mondta békitge- tően Nyikoláj Nyikitios. — Te kis bolond! Csak a szeme­det kíméld. Elveszti a fényét és olyan lesz, mint valami ódompohár. De akármennyire félt Nyá- koláj Nyikitios, Anfisza szeme nemcsak, hgy nem veszítette el fényét az olvasástól, hanem minden érdekes könyvnél, hol könnyekkel telt meg, és ettől lett mélyebb ragyogáséi, Nyikoláj Nyúkitioset nagyon nyugtalanította Anfisza sorsa és olykor elment tanácsot kér­ni Nyina Porfirjevna Jevsze- jevához a városi orvoshoz, egy éltesebb, határozott, min­den 6zentirnentelizmustól mentes hölgyhöz. NYIKOLÁJ Nyikifics öreg kertész volt, olyan ember, aki azt gondolta magáról,. hogy nagyon szerencsés alkat. Sze­rette volna a lányát az élet mindenféle könnyelműségétől megőrizni. És könnyelműség­nek tartotta azt is, ha valaki művésznő akar lenni, és ver­seken és regényeken nevelő­dik. Mindez nagyon tarkának, cicomásnak, gyorsan hervadó­nak tűnt fel neki, mint né-' mely virág, amely elhullik még mielőtt teljesen kinyílott volna. Mint például a mák. Alig fúj a szél, szirmai máris lehullanak. Néhány óra múl­va már elhervadnak, beleke­verednek a porba a kerítés alatt. Persze, be kell vallani, Anfisza alakja színpadra való. A kislány arányos növésű, vé­kony és hangja is olyan, hogy az ember lelkét magával ra­gadja. Befont haja a földig ér. De nem is ebben van a dolog bökkenője. — Nem értem — mondta Nyikoláj Nylkitics Nyina Por- firjevnának —, kire ütött An­fisza. Az anyja házias volt, én pedig egészséges gondolkodású ember vagyok. Azt az emberi tevékenységet szeretem, amely megfogható eredményt ád. — önre hasonlít a lánya — válaszolta mérgesen Nyina Porfirjevna. — Ezt, hogy gondolja? Nem értem — csodálkozott Nyiko­láj Nyjkitics. — Én kertész vagyok, és belőle is kertészt akarok faragni, bőr ő mafcacs- kodik. Mindig csak egyet haj­togat. Színházba — színházba. Mi ebben a haszon? A szín­házban csak mulatnak az em­berek! — De a kertészet, ugy-e, az már igen! Maga kertész — szólt ellene Nyina Porfirjevna —, de miért neveli ön a vi­rágokat? A fél kertje tele van virággal. íme most is hozott nekem egy csodálatos virág­csokrot. — És a színház nem művé­szet? — krédezte Nyina Por­firjevna. — Hogy gondolja ön? Anfisza helyes utat vá­lasztott. Maga ne zavarja őt. Én bemegyek majd valahogy este hozzá, és beszélgetek ve­le. NYIKOLÁJ Nylkitics nyug­talanul indult haza. Már alko­nyat volt. A városban kígyói­tok a lámpák, de ezeknél job­ban megvilágította a csendes utcákat a nyitott ablakokon kiáramló fény. Nyikoláj Nyikitios házában sötét volt. — Vajon Anfisza elment? Sóhajtozott, meggyújtotta a kézi lámpát és kiment a kert­be, meg kellett támasztani az öreg almafát. A kertben a lócán ült An­fisza. Olyan csenben ült, hogy Nyikoláj Nylkitics hirtelen észre sem vette. Amikor meg­látta, megijedt. Ügy ült ott, mintha nem is élne, összegör­bült, beburkplódzott a kendő­jébe. Nyikoláj Nyikitics leült melléje, Anfisza hallgatott — Mi van veled, lányom? kérdezte Nyikoláj Nyikitics és rátette kezét Anfisza vállára. —• Csak nem vagy beteg? — Nincs semmi bajom _ v álaszolta Anfisza, és még jobban beburkol ód zott a ken­dőbe. — Miért ülsz itt a sötétség­ben? Anfisza visszafordult Nyi­koláj Nyikiticshez, és belené­zett a szemébe. A kézi lámpás a földön állt, alulról megvilá­gította Anfisza arcát. Nyikoláj Nyikitios összehúzta szemöldö­két Valami csillogott Anfisza arcán. Bágyadt fénnyel csur­góit aztán elvesztette fényét és leesett a sötét, homokos út­ra. — Apám! — átölelte Nyiko­láj Nyikitics ráncos nyakánál fogva, és odasimult a vállához —, kedves, jó apókám! — Na, mi van veled? — dörmögött Nyikoláj Nyikitios. — Talán szerelmes lettél va­lakibe? Vagy unatkozol? Mi? olyan felszólításokat, ámene­ket nem tudunk betartani. Ez csak a fegyelem megszegésére szoktatja az embereket. Vlagyimir Iljics nagyon becsülte a saját és mások idejét- Ha valakinek meg­ígérte, hogy fogadja, és az adott időpontban mégsem kerülhetett erre sor, akkor személyesen beszélt az illető­vel telefonon — nem a tit­kárján keresztül —, és álla­podott meg más időpontban. El kell mondanom, hogy nagyon vidám, közvetlen em­ber Volt. A Központi Bizott­ság ülésein gyakran előfor­dult, hogy nevetésben tört ki, és vele kacagtak persze a többiek is. JT gysaer megbetegedett, egy ideig nem láttam, de amikor találkoztunk, meg­kérdeztem : — Hogy van, Vlagyimir Il­jics? Ügy látom, kérdezni sem kell: bizonyára jól, mert ha- miskás a tekintete. Nagyon tetszett neki amit mondtam és így válaszolt: — Figyeljenek csak ide, mit mond Sztaszova! Azt ál­lítja, hogy hamiskás a tekin­tetem. . • , Iljics jól tudta, hogy való­ban ilyen a tekintete, de tet­szett neki, hogy én kimond- tam. — Ez a szemnek kellemes — magyarázta neki meggyő­zően Nyikoláj Nyikitics. Néz­ze csak ezeket a színeket, a vöröstől a kékig és az arany­színűig. Igen ritka virágok! — Hogy hívják? — kérdez­te szigorúan Nyina Porfirjev­na, miközben megnézte a ha­talmas virágokat, melyek már akkor is reszkettek, ha a szel­lő a kertből belibbent a ren­delőbe. ANFISZA rázta a fejét. — Nem, nem lettem szerel­mes. Én nagyon sok jót tehe­tek mindenkinek, apóm. So­kat, mindenkinek. Ismerem aa erőmet. Engedj engem színiis­kolába, apám! Soha nem bá­nod meg. — Ha megérjük — meglát­juk —’ hiszen nem holnap kell odamenni, hanem ősszel. — NEMEZIJA, afrikai vi­rág. Én egyenesen kdimád- koztam az egyik öreg virág­kertésztől, amikor Moszkvá­ban voltam. A térdei elé bo­rultam. ^.Tekintsen csak erre a sziromra. A kék hogyan mo­sódik a lilába és a lila bí­borvörösbe. — És mi ebben a kézzel fog­ható eredmény? — kérdezte váratlanul Nyina Porfirjevna. — Nem értem, mit kérdez? — Ml az eredmény ezekből a virágokból? Ön nem eladás­ra tenyészti, ugye? A szíve kihűlt. Nincs más hátra, mint elengedni. De hogy fog ő itt élni, turkálni a kertben Anfisza nélkül? A legjobb lenne minden félbe­hagyni, elutazni vele, és ott élni Moszkvában. — Érthetetlen a mostani fiatalság — mondta Nyikoláj Nyikitics csendesen. Anfisza erősen hozzásimult: — Hagyd abba, kis bolon­dom — mondta Nyikoláj Nyi­kitics szigorú hangon, de a pillája megrezdült —, lehet, hogy én is veled megyek. — Az életben soha egy szál DE ANFISZA sokáig nem virágot el nem adtom — vá- tudott megnyugodni. Amikor laszolta ünnepélyesen Nyiko- a patak felöl megindult a szél láj Nyikitics. — Csak ajándé- és kisírt szeme fázni kezdett, koztam. felállt és erősen belekapasz­kodva Nyikoláj Nyikiticsbe, — Ejnye, ejnye! — mondta bement vele a házba — az Nyina Porfirjevna és levette öregnek vacsorát készíteni. a cvikkerjét. Azonnal elvesz­tette szeme a szigorúságot, és Ford.: Lénárt Éva NÓGRAD — 1970. november 7., szombat 9

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents