Nógrád. 1970. szeptember (26. évfolyam. 204-229. szám)

1970-09-13 / 215. szám

Egyik határszéli kis ff1«; D’mjén rttiklós: ban egy öregasszony lakott •nyolcéves kis unokájávaL Mindenki elhalt a családiból, rokonságból-, csak ketten ma­radtak. Az öregasszony mos­ni, takarítani járt, ebből fu­totta a nagyon sovány életre. Jancsi már harmadikos, csen­des, szófogadó gyerek volt. A nagy szegénység megtaní­totta a tűrésre. Barna bögre November havában jártak. Egyik este az öregasszony a nagy darab zsíro&kenyér mel­lé egy bögre tejet adott va­csorára a kisfiúnak. Ritkán futotta tejre, de aznap a ta- nítóéknál mosott, és ilyenkor mindig aditak valamit, mert Jancsit szerették, jól tanult, soha nem volt vele semmi baj. Nagyanyja ilyenkor min­dig meséigetett. — Az én legnagyobb örö­möm — szövögette a múltat az öregasszony —, amikor olyan kicsi voltam, mint te, a reggeli jó édes malátakávé volt. Talán azért örültem olyan igazán, mert hát egy szép barna bögréből ittam. Ez a barna bögre szinte hozzám­nőtt. Nagyon szerettem. Min­dig szomorú vagyok, ha ar­ra gondolok, hogy a maláta­kávé is elmaradt, meg a bög­re sincs többé. A petróleumlámpa már gyengén világított. A falra rajzolódó karikák egyre ki­sebbek lettek, majd a szobá­ra lassan ráborult az éjszaka. Másnap reggel Jancsi az is­kola után a boltos fiához szegődött. — Nagyanyámnak kará­csonyra szeretnék venni egy szép barna bögirét. Szegény vagyok, de megjlátod. meg­adom majd az árát, ha kap­hatnék egyet hitelbe. A boltos fiú először durván leszólta a társát, de egyszer­re csak tágra nyílt a szeme, kaján ötlete támadt. — Ide hallgass, nem bá­nom, megkapod karácsonyra a barna bögrét, de aaént meg keld, hogy dolgozzál. — Megdolgozni? De hát hol és mit dolgozhatnék? — A karácsonyi szünidőig minden reggel eljössz a há­zunk sarkához és a táskámat elvíszed az iskoláig. Ha meg­teszed, megkapod a bögrét hi­telbe. Jancsi Lesütötte a szemét, nagyon is jól megértette, mi­ről van szó, de nem habozott egy pillanatig sem, vállalta a feladatot. Nagyanyunak meg lesz a barna bögréje. Napról napra cipelte a bol­tos fiú táskáját, meg a sa­játját. Kétszer annyi utat kellett megtennie, mint ez­előtt, mert ellenkező irányban laktak. Egy hét múlva szokatlanul nehéznek találta a táskát, a rákövetkező héten még sú­lyosabbnak. Érezte, tudta, hogy a másik ki akar vele babrálni, de meg sem muk­kant. Biztos, hogy tégla van a könyvek között Szerencsére eljött a kará­csonyi szünidő, letelt a sú­lyos penitencia. Jancsi pedig megkapta a barna bögrét. Szép, ünnepi estjük volt. Nagyanyu boldogan forgatta a barna bögrét, és kortyol­gatta az ízes malátakávét Csípős, hideg karácsonyi éjszaka volt. A körúti taxi­állomásnál megállt egy köp­cös, olyan hatvanas féle férfi. — Jól megfizetek, aki haza- visz Érdre. — Hazaviszem én, paracsol- jon. S már indult is a taxi. Az utasból áradt a szó: — Kis házam, gyümölcsö­söm van Érden. Naponta- busszal járok be a műhelyem­be. Maszek vagyok. Iparom van ... Két kultúra? X se#Br csak hallgatott, nem volt kenyere a sok be­széd. Közben, régi sofőr­szokás szerint jól megnézte utasát a visszapillantó tükör­ben. Nem tudta hová tenni ezt az arcot. Valami motosz­kált az agyában, Hol is látta ezt az embert? De az isten­nek sem tudott rájönni. — Tudja — dőlt a szó a másikból — Szatmár megyé­ből jöttem fel Pestre, ott szü­lettem Kocsordom... A sofőr szeméről egyszerre lehullott a hályog. Ez a ko- osordi boltos gyereke! Kese­rű történet pergett le az agyában. Lázas izgalom for- rósította a homlokát. Lám, a Varga boltos vásott kölyke most itt ül mellette. Rövid percek alatt formát öltött benne az elhatározás. Már jó ideje futott a kocsi az országúton. — Mennyire van még ide a2 érdi ház? — Van az még jó 7—8 ki­lométer — felelte az utas. A sofőr, mintha csúszna s kocsi, kifutott az országúi szélére. Egészen balra fordí­totta a volánt, úgy, hogy í taxi majdnem keresztbe álll meg az úton. A sofőr ki-ká­szálódott a kocsiból. — Valami baj van. Leállt s motor... Szálljon le ön is egXütt jobban boldogulunk — Fontoskodva vizsgálgatte a motort, majd oda szólt aa utasnak: — Álljon egy kissé hátrább két három méterre. Én visz- szaülök. megindítom a mo­tort, figyelje majd, hogy fo­rog-e a hátsó kerék? Beült a volán mellé, és csak úgy félvállról kiszólt az ablakon: REDE ANWA: Már nem várom Már nem várom, hogy megtérjen hozzám akár árnyék, akár vihar képében az a fekete asszony, aki voltam nagyon keleten, valaha régen. Már nem figyelem a pulzusomban vad zuhatagok zubogását. Már nem keresem a pupillámban volt tűzvészek szelídült mását. Sorsomhoz magasodva mondom: itthon vagyok, nagyonis jó itt Már nem kutatom a horizonton hajdani létek vízióit. S ha álmomban még megrohannak régi regék, dallamok, képek, és kalandozva, rég-elhamvadt távol korok ködébe lépek; Európára ébredek fel, erre a csupafény pokolra, telve hitekkel és sebekkel, gyönyörködve és fuldokolva. ZELK ZOLTÁN: Körbe - körbe Kórház eszpresszó orvosságszag Kérek egy duplát azután Kórház eszpresszó orvosságszag Fizetek főúr aztán Kórház eszpresszó orvosságszag- Korszerű műveltség! i mióta — több, mint tíz ™ éve — megjelent C. P. Snow világhírűvé vált tanul­mánya a müvel'seg kettésza­kadásáról, különböző szinte­ken és nézőpontokból, egyet­értőn, vagy tagadón, világ­szerte sokan foglalkoznak a két kultúra létezésének a problémájával. Azzal tudniil­lik, hogy az úgynevezett hu­mán műveltség, elsősorban a művészetek körébe tartozó is­meretek jobban közkinccsé váltak, szélesebb rétegek ké­pesek ezek megközelítésére és feldolgozására, mint a tudo­mányos, elsősorban a termé­szettudományi ismeretek bir­toklására. S ennek következ­tében a művelt ember fogal­mái a közvélemény szerint inkább fémjelzi a humán, mint a természettudományos tájékozottság. Aki a humán ismeretanyag iránt érdeklődik, az közvetlen kapcsolatba kerül a megalko­tott produktummal. Olvas, színházba jár, filmet néz, ze­nét liallgat. Ha rendszeresen teszi, akkor a művek keletke­zésének folyamatáról is fogal­mat alkothat magának. Élvezi a kapott ismereteket, de nem tartja fontosnak, hogy min­denképpen a kulisszák mögé lásson. Sőt, olykor egyenesen zavarónak érzi. ha beavatják a mesterségbeli fogásokba. Másfelől viszont mindenki nap mint nap találkozik a civilizáció fejlődéséből adódó lehetőségekkel. Tudja, példá­ul, hogy a villannyal világít­hat, gépeket üzemeltethet, s azt is tudja, hogy a technikát természettudományos törvény­szerűségek határozzák meg. De míg a humán ismeretek esetében csak a produktumok közvetlen megismerése teheti értővé a produktum élvező­jét, a természettudomány eredményei azok értése nélkül is élvezhetők, a technikai vív­mányok úgy is használhatók, ha működésük törvényszerű­ségeit a laikus nem ismeri. A közművelődés fontos kér­dése: az egyik terület kép­viselői milyen mértékben is­merik a másik területet, il­letve; milyen mértékben vált a humán és a természettudo­mányi műveltség a kultúra alkotórészévé. Minthogy Magyarországon, ha műveltségről volt szó, hosszú időn át csak a humán műveltséget értették (amely egyébként egy szűk réteg bir­toka volt), ma is elsősorban érnék a terjesztésén munkál­kodunk, ami helyes, már csak azért is, mert egyre szélesebb rétegek érdeklődnek iránta. De az már kevésbé örvende­tes, hogy az általános művelt* ség megítélésekor a termé­szettudományos tájékozottság még ma is másodrendűnek minősül. A sajtó, a könyvki­adás termékei, a rádió és a tévé műsorai is ezt fejezik ki. S az aránytalansá got csak nö­veli az, hogy sokan a pusztán szórakozást, nem egyszer két­séges értékű szórakozást szol­gáló produktumokat is a hu­mán műveltség részének tu­lajdonítják. A művészeti alkotások csak akkor válhatnak az általános, korszerű műveltség részévé, ha az egyén közvetlen kap­csolatba kerül a lényegükkel, tehát a „mondanivalójukkal.” Ez a kontaktus eredményezhet egyetértést vagy ellentmon­dást, a hangsúly a kontaktu­son van. A természettudomá­nyos eredmények esetében más a helyzet. Gondoljunk például arra, hogy mindenki használ gyógyszereket, de mi. lyen kevesen képesek akár körvonalazni azok hatásmec­hanizmusát, összetételét stb. Természetesen nem arról van szó, hogy az általánosan mű­velt embernek az eredmények létrejöttében kell jártasnak lennie, amint erre a humán ismeretkörbe tartozó esetek­ben sincs szükség. Viszont el­engedhetetlen, hogy a problé­mák között a laikus is eliga­zodjék. S ez már a természet- tudományos szemlélet kérdé­se. Ennek hiánya folytán a világ jelenségeinek — köztük jó néhány humán ismeretkörbe tartozó jelenségeknek is! — a megértése nehézzé, esetenként lehetetlenné válhat. A természettudományos mű­veltségen elsősorban nem ada­tok és konkrét ismeretanyag felhalmozott tudását kell ér­teni, hanem azt, hogy megha­tározott esc' ékben, meghatáro­zott probléma kapcsán az egyén tudja: hová kell for­dulnia, hol kell keresnie 3 kérdés helyes megoldását. Komplex természettudomá­nyos tudás ma, a fokozódó specializálódás korában már szakemberek számára sem ér­hető el. Eligazításit biztosító módszerre van szükség, amint azt Szent-Györgyi Albert nemrég megjelent tanulmány­kötetében (Egy biológus gon­dolatai) kifejti a tanulás fő eszközéről, a könyvről; „Az ismereteinket tartalma­zó könyvek természetéről szé­les körben elterjedt egy hely­telen felfogás. Ügy vélik, hogy ezeknek a könyveknek a tar­talmát a fejünkbe kell pré­selni. Azt gondolom, ennek az ellenkezője közelebb áll az igazsághoz. A könyvek azért vannak, hogy megtartsák ma­gukban a tudást, mialatt mi a fejünket valami jobbra hasz­náljuk. .. én nem becsülöm le a tudást... De csak azt tar­tottam meg, amire szükségem van a dolgok egyféle megérté­séhez, intuitiv megragadásé hoz és ahhoz, hogy megtud­jam melyik könyvben mit ta­lálok meg... nekünk nem ta nulnunk, hanem átélnünk kell a dolgokat...” Ilyenformán tehát nem is elsősorban a két kultúra prob­lematikájáról kell beszélni, nem a két területet megkülön­böztető tényezőket kell hang­súlyozni, hanem sajátosságaik tisztázása után szoros köl­csönhatásukat, s lényegi egy­ségüket kell tudatosítani a közvéleményben. L őrünk irodalmának, mű­" vészét! ágainak alakítói jóideje már bőségesen merí­tenek a természettudományok í* a technika vívmányaiból, éppúgy, ahogy az utóbbiak művelői is hasznot húznak a humán kultúra eredményeiből. Természetes tehát, hogy a köz­nevelés tömegeket érintő bo­nyolult és szerteágazó munká­jában is arra kell töreked­nünk, hogy a két terület meg­felelő arányban szerepeljen. A modem tudomány és kultúra kérdései nem érthetők meg. ha két kultúra kategóriájá­ban gondolkodunk. A termé­szet törvényszerűségeit és az ember szellemi törekvéseit csak a valamennyi folyama­tot összefogó, korszerű mű- ve'tség hozhatja közös neve zőre! Koránjii Tamás 8 NÓGRÁD - 1970, szeptember 13., vasárnap — Tudja-e, hogy ki vagyok ón? Az utas meglepődött. — Nem én! — Hát én is kocsordi va­gyok. A Balázs gyerek. Ba- Lász János — és tréfásan hu­nyorított a szeméveL — Maga a Balázs, a Jan­csi? — vidult fel a másik. — Hát ez nagyszerű, hogy így összetalálkoztunk. Micso­da szerencse...! — Lehet, hogy magának szerencse. Nekünk azonban van egy kis elszámolni va­lóink. Sejti, ugye, hogy mi? Egy barna bögrét vettem egy­szer 'magától hitelbe. Varga Imre elvigyorogta magát. — Nahát, ez Igaz, milyen jó az emlékezete. — Jó bizony. Idehallgasson Varga úr. A barna bögre ára pontosan annyi, mint ameny- nyit idáig az óra mutat. így hát kvittek volnánk. De ami hátra van az útból, azt a hat-hét kilométert most már a saját lábán fogja megtenni. Jó éjszakát! Beindította a motort, s már futott visszafelé a taxi. — Játszóté­ren. Hóbor László felvé­tele. Tompa kövön tompa falábak Tompán kopogva körbe járnak És azután és azután Németh István Jugoszláviai magyar író két novellája: R e g g e 1 Az asztalon kibontott pó­lya. A pólya közepén fehér ingben csecsemő, apró lábaival kalimpál, meg-megűjuló kedv- vei és erővel. Pontosan a csecsemő feje fölött a meny- nyezetről piros léggömb lóg, pörög a vékony zsinegen. A baba nevet. A fiatalasszony arcával rá­hajol, azzal simogatja, köz­ben ilyeneket mond: mu-mu, puc-puc, betye-betye. Feleme­li a fejét, ujjával megérinti a gyerek lágy tokáját, kör­mét néhányszor végighúzza rajta, de — szeretné belemár­tani. — Mindjárt megeszlek! A gyerek hangosan nevet. — Megráglak! Megragadja a gyerek hur­kás combjait, az ujjaiban ru­gók feszülnek, egész testén villám cikázik át. A gyerek sikongva nevet. — Megeszlek! Megráglak! Szétmarcangollak! Elereszti a gyereket, fel­egyenesedik, elmerülten, tág­ra nyílt szemekkel nézi. A ba­ba most még szaporábban ka­limpál kövér lábaival, karjai a semmiért kapadoznák, csak néha sikerül hangosan nevet­nie, s ilyenkor mintha az egész kis motor új erőre kap­na. Az asszony egy pillanatra magára hagyja a gyereket. Beleönti a kisteknőbe a vizet, mezítelen könyökével meg­érinti, kevés hideget löttyiint hozzá. Bal karjára fekteti a kicsit, leoldja róla a kisinget, s belenyomja a kád vizébe. A pucér kölyköt egy percre visszafekteti a pólyára, aztán hasra fordítja, ráhajol, dús, leomló erős hajával végigsöp­rő a meztelen testet. A gyerek íuldoklik a neve­téstől. — Hát most megeszlek! — mondja a fiatalasszony. Előbb csak csókolgatja a kölyök kövér kis fenekét, mint feszes labdát, aztán az ajkával próbál beleharapni a gyönge húsba, aztán a fogai­val. A hirtelen beállt csendben fölkapja a fejét, de abban a pillanatban keserves sírásra fakad a gyerek, 8 csak akkor eszmél rá mit csinált. Ott ma­radtak foga mély nyomai. Karjaiba kapja a kicsit, ré­mülten magához szorítja. — Megverjük a mamát, drá­ga életem, megverjük a rossz mamát, ne síriál. Arcát a kicsi arcához szo­rítja, s ilyeneket mond: — Nem bánt a csúnya mama, nem bánt, csillagom, jaj, de­hogy bánt! Járkál vele az asztal körül, rázogatja a karjában, bújik az arcába, csókjaival csitít- gatja. A konyha ablaka már tel­jesen beizzadt, kint a havon szikrázik a hideg reggeli napfény. Megy most már minden sorjában, oda se kell figyel­nie, nem Is arra figyel már. amit csinál, valami megma­gyarázhatatlan kétségbeesés tölti el egész lényét, szoron­gató csend veszi körül. Gyorsan megfüröszti a ki­csit, puha törülközővel fel­itatja bőréről a fürdő vizét, habtiszta, puha ingecskét ád rá, gyöngéden beköti a pó­lyába, tejet önt az üvegbe és a gyerek szájába adja.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents