Nógrád. 1970. szeptember (26. évfolyam. 204-229. szám)

1970-09-13 / 215. szám

% *—-——

Gellérthegy-oldalá mellékutca. Az emeletes villa négy fala vadszőlővel futtatott. A több száz négyszögöles kert közepén úszómedence A házi strand partján friss homokban egy férfi és egy gyerek hempereg.

A csöppség kócos, fürdőru- has, kis potrohú, három év körüli. A nagyság gondosan fésült, enyhén pocakosodé.

A játszótársakat az utca felől. a drótkerítésnél két bakfis bámulja.

— Jé... a.— mutat a szőkébb csitri, s kimondja a színházból, filmről, rádióból, televízióból ismert szerelmes színész nevét. Ideál. Szépfiú. Előadás előtt, előadás után a kiskapunál autogramm-gyűjtők hada lesi. Horgászok tiszteletbeli elnöke, pincérek barátja, futballisták .élbiztatója. Ruhatárosnők kedvence, agg pályatársak jótevője. Hódításairól pletykál a körúti koz- metikusnő, — szóval hős.

— Fiatalabb, mint a színpadon — lelkesedik a rácsnál a kontyos vöröses. — Nézd, milyen kedves... Klasszabb a Gábor Mikinél, fessebb a Básti Lalánál, strammabb Bessenyei Ferinél... (a Mi- kizés, Lalázás, Ferizés „természetes”. A becézés Pesten

díjnál több: rangjelző, népszerűségmérő.)

A produkció szünet nélkül folytatódik.

Az amorózo nem titkolja: tetszeni akar. Kacagást vár, sikerre vágyik. Nem a kívülálló leányzókkal törődik — a kis legény mosolyára, tapsára, elismerésére vadászik. Grimaszolva, ripacskodva, minden áron. Cyrano bukfencet hány, Oberon békaügetésbe kezd, Agárdi Péter kézen, áll... Majd földre huppan.

fáradtan elnyúlik, talán liheg Is.

Hiába.

Kis közönsége nem hagyja pihenni, ismétlést követel:

— Napapa, még egyszer.. Napapa, még egyszer.

A kislányok továbbállnak,

elindulnak. Szó nélkül, csöndesen.

S a napapa ujrázfk

2. ------------------------------------P

éter és Pál együtt jártak iskolába valamikor. Péter jó tanuló volt, Pál rossz. Péter eminens, Pál bukott diák. A szülőik milliószor említett példaképe: Péter — a mumus, a rém pedig Pál. Míg aztán, miért, miért nem. Pált elérte a végzete, aminél szörnyűbb

annak idején egy gyerekkel

sem történhetett. Papája nemcsak ígérte, hanem meg is tette: suszterinasnak adta a fiát.

Pál, az osztály szégyene — cipész lett. Régen volt, réges- régen. Ma meg ma van. S Pál ma is cipész. Maszek kis, iparos a Lipótvárosban.

Péter kitüntetéssel maturált, summa cum laude doktorált. Tanár lett belőle. Pedagógus ma is. A minap látta, mutatta is kisfiának a zsúfolt 6-os villamos ablakából egykori osztálytársát.

— Látod ott azt a bácsit, abban a vadonatúj Opel Rekordban?... — s büszkén

tette hozzá: — Együtt jártunk iskolába.

A Vörösmarty téri cukrászda pultja előtt egy nagyon- nagyon idős nénike és egy nagyon-nagyon fiatal leányka áll. A rövid hajú matróna kedvében szeretne járni a még rövidebb frizurájú csit- rinek.

— Neked mit vegyek?

— Semmit.

— Rigó Jancsit?

— Nem...

— Indiánért?... Dobost?.,.

Sarokházat?...

— Nem kérek.

— Nézd, francia krémé«. Most hozták ki, meg egészen friss.

— Kösz, de eütlre nincs kedvem...

Az öreg hőig? tovább kapacitál:

— Hát akkor mire?.:; Válassz!

A bakfis menten rendel. Határozottan. magabiztosan:

— Egy fél gint...

László Miklós

Thomas Mann;

Válogatott tanulmányok

A SZÁZAD európai irodalmának kiemelkedő alkotója nemcsak íróként, hanem esz- széistiaként is maradandó, klasszikus értékű művet hagyott az utódokra. Ezit igazolja az a két testes kötet, mely az Európa Könyvkiadó Magyar Helikon műhelyének gondozásában, Domokos Mátyás értő válogatásában, a Thomas Mann művei sorozatban jelent meg. „Egész életemben csodáltam azt, ami nagy és mesteri — hisz műveim mellett minden esszém merő csodálatból áll; s műveim maguk a nagyság láttán, a szeme előtt, egyre rá felpillantva születtek — fel-, s egyúttal bele is pillantva, amihez néha vakmerő bizalmaskodás is járult’’ — írja Thomas Mann, megértést segítő útmutatásként művei, köztük esszéi tanulmányozásához.

Valóban, a két kötetbe foglalt írások ezt a szüntelen, az emberi alkotókészséget mindennél fontosabbnak tartó rá- csodálkozást tükrözik. Nem véletlen, hanem törvényszerű ezek után, hogy újra meg újra visszatért ahhoz, akiben a nagyság és a mesteriség megtestesülését látta: Goethéhez. A válogatott tanulmányokban hét remek esszé igazolja, hogy Thomas Mann alkotói módszertana valóban a csodálat volt. Am nem az állítató«, bálványozó csodálat, hanem az értékeket és gyengeségeket összevető, az okozatok és okok hol szembetűnő, hol mélyben rejlő kapcsolatait kutató tisz. telet. Hét remek esszé Goethéről, s ezek mellett írások Lessingről, Kleistről, Wagnerről és Hauptmannról, Tolsztojról, Kafkáról, Shawról es Csehovról.

Aj alkotók puszta névfelsorolása is sokat mond arról, kikre hintette a csodálat — nem a kritikátlan csodálat — fényét Thomas Mann. Azokra, akikben nemcsak rokonvonásokat fedezett fel, hanem

akik műveikkel a vox humana-t, a szó teljes és legigazibb értelmében vett emberi hangot szólaltatták meg Ez maga a vallomás, ám még inkább az, ahogyan Thomas Mann ezekben az írásokban ember és művész, alkotó és alkotás egységét, s különbözőségét kutatja. Mert ez fog? lalkoztatta leginkább: a?- igazi érték, a múlandóságban rejlő maradandó. Mint maga írja: „Ahol nincs múlandóság, nincs kezdet ás vég, születés és halál, nincs idő sem — az időtlenség pedig az egy helyben álló Semmi, így hát tökéletesen érdektelen.”

A német és a világiroda*

lom köréből merített esszéket műhelytanulmányok egészítik ki a két kötetben annak igazolásául, hogy Thomas Mann mások és önmaga tevékenységében is mindig a változást

tartotta a legfontosabbnak. Áz „egy helyben álló Semmi”, a „tökéletesen érdektelen” elkerülését tehát. Akár Csehovról írjon, akár a Doktor Faustus keletkezésének, egy regény regényének sorait is vesse papírra, az ember és környezete, egyén és közösség kölcsönhatásának dinamizmusa irányítja érdeklődését, s tollát. Ez jogosítja fel „vakmerő bizalmaskodásra”, arra a közvetlenségre, mely soha nem bántó, s ez Thomas Mann út- ja a megismerésből következő megértésnek, bármely alkotó esetében. S hogy ezt nemcsak mások, hanem a maga esetében is következetesen alkalmazta, azt legjobban az a 23 írás tanúsítja, amely alkotói kétségeiről, szenvedéseiről, kudarcairól, a művek születésének titokzatos, s mégis mélyen emberi pillanatairól vall.

A K®T vaskos kötet, a Válogatott tanulmányok szép kiállítása a Kner Nyomda munkáját dicséri.

M. O.

Á kicsi szívja a tejet az üvegből, lehunyja a szemét, és úgy szívja, olykor abbahagyja, aztán újra szaporán belekezd, anyja az üvegen érzi, mikor ernyed el a gyerek szájában a cucli.

— Ha valami baj érné, nem élném túl, suttogja maga elé az asszony. Egészen halkan mondja, párás szemekkel:

Naps

Szemben ültek egymással, kétoldalt a földbe vágva égnek meredt a két kapanyél.

— Meleged van? — kérdez-, te a férfi.

— Ég rajtam a ruha —

mondta az asszony.

— Vesd le!

A haragoszöld, éles kukoricalevelek összefenődtek a forró szélben. A szél alulról fújt, egyenlőtlenül, forró porszaga volt.

Az asszony szemealja besüppedt, megfeketedett és kigyöngyözött.

— Értetted? — kérdezte a férfi.

— Mit?

— Amit mondtam.

— Mit mondtál?

— Gyémánt kukorica.

Kiszorítja szeméből aköny- nyet, felnéz a mennyezetre, feje felett egykedvűen pörög a piros léggömb. Aztán a für- dőteknőre téved a tekintete, a szappanos vízben széttárt ujjakkal megremeg a kis gyereking; a konyha alatt, a pincében valaki fát vág.

z ú r á s

— Hogy vesd le a ruhád. És fürödj meg!

— Jó volna megíürödni. A tengerben — mondta az asz- szony csüggedten. A fejét még mindig lógatta, agyonnyomta a hőség és ez a számára szokatlan, nehéz munka.

— Hol?

— A tengerben.

— Ez is tenger. Emeld fel a fejed, és nézz körül, A zöld hullámok tele vannak ezüsthátú halakkal.

Az asszony a férfi szemébe nézett, megremegett az ajka.

— Ne haragudj, — mondta engesztelőn.

— Miért haragudnék?

— Hogy én már megint csak a szavaidat hallom.

— Most csak azokat halld meg.

— Néha nagyon bántóak.

— A szavak? — kérdezte a férfi.

— A puszta szavak.

— Kívánlak — mondta a férfi alig hallhatóan.

Az asszony nézett a férfi arcába, aztán lassan behunyta a szemét. Ajka körül eltűnt a remegés, nyugodt volt, mintha játék közben döbbent volna rá sorsára.

— Biztos vagy benne? — kérdezte az asszony, és a nap felé fordította lehunyt szemét.

— Ilyet nem szoktak kérdezni.

— Most mégis megkérdezem. Válaszolj.

— Biztos vagyok benne — mondta a férfi, de maga is érezte, hogy megtorpan a hangja.

Lehunyó szemét az asz- szony a nap felé tartotta:

— Mert én is érzem a föld forró szagát, a napot, és hallom a fűszálak nedvkeringését, a párzó bogarak neszét. És Itt ülnek körülöttem az arcukat eltakaró, de az ölüket feltáró parasztmenyecskék, és mind látom őket. meztelen barna karjukat, vágyakozó szemüket, ugyanúgy, ahogy te meséltél róluk. De én most

nem lennék neked földszagú,

íűszagú, napszagú királynő. Talán sose voltam az. Nem tudom. .

Az asszony lehunyt szeme megduzzadt, szeme gödréből eltűntek a tűhegynyi verejtékgyöngyök, a homlokán, a haja tövében ütköztek ki.

— Er re én igazán nem gondoltam — mondta a férfi száraz torokkal. — Honnan jutott most eszedbe?

— Amióta itt ülünk, másra se gondolok. Nem is bírtam másra gondolni. Sose hittem, amit mondogatni szoktál. Hogy a föld és a nap ilyen erős lehet.

A férfi megérintette azasz- szony karját:

— Az csak hülye, ostoba mese volt — mondta.

— Nem volt mese — mondta a/- asszony, és ahogy a férfira nyitotta szemét, kibugy- gyant belőle a könny. Karját arca elé, a nap elé tartotta — Én akarok lenni az erősebb.

A férfi fölegyenesedett, a durva lópokróc alól előhúzta a vizeskonsót, s szétvetett lábakkal addig ivott, míg egy csöpp maradt a korsóban.

— Nem való neked ez a munka — mondta, s keze fejével megtörölte a száját. — Kösd be a fejed, mielőtt naP- szúrást kapnál.

Igazi szenvedély, nem pótszer

— Abody Béla hobbyja, a

lemezgyüjfés, hogyan kezdődött?

— Szüleimnek operabérletük volt. Egyszer apám megbetegedett, és én mentem el helyette a Háry Jánosra. Felismerésem; van még valami a három dimenzión túl. Azóta sem gyógyultam ki ebből a meggyőződésemből, a csukott ajtókat azóta is kinyitogatni vágyom. Tizenkettedik születésnapomra’ kaptam egy lemez, játszót, négy lemezzel. Ez a korszak, operaszerelem lemezek nélkül. Az ostromig a négyes szám harminchatra, nőtt, de akkor elpusztult az egész gyűjtemény. Viszont a negyvenhat utáni cserekereskedelemből volt két lemeznyi hasznom. Azóta hol dagadt, hol apadt a gyűjtemény, társadalmi és anyagi helyzetemtől függően, — de ezt a két lemezt őrzöm ma is. Főleg, a fiatalságom egykori nagy énekeseit szeretem és a kuriózumokat. Megvan például Saljapinnala Marseillaise, néhány Pataki Kálmán és Németh Mária lemezen is egyedi, vagy majdnem az. Dédanyám olasz volt, ükapám kávéházi vándormuzsikus. Én is tanultam énekelni évekig, de sajnos-e, vagy hálisbennek, az irodalom elcsábított... Talán azért is maradt meg ilyen szépnek az éneklés, mert hivatáson kívül maradtam, mint amolyan középkori olasz zenekedvelő. Dilettáns vagyok, de ezt tulajdonképpen büszkén mondom, mert műalkotást valóban megérteni semmivel sem ke? vesebb, mint megteremteni.

— Ezt feltétlenül írja meg: borzasztóan kevés dologhoz ér . tefc, de az emberi hang megítéléséhez tévedhetetlen érzékem van. Értékét, lehetőségét, kifutási , idejét biztosan ítélem meg. A zeneakadémiai vizsgaelőadásokon mondott jóslataim, még mindig kísérteties pontossággal beigazolódtak. Nagyon kedvezőnek ítélem meg az Operaház mai helyzetét. A holnap nagy aranykorszakot hozhat, olyan óriási adottságú fiatal gárdát gyűjtöttek ott egybe.

— Kikapcsolódás, pihenés a lemezezés, vagy az íróAbo- dynaik van szüksége az emó- ciónális zenei élményre?

— Bizonyosan. Érzelmi, erkölcsi kondíciómhoz kell, emberi állapotom teljességéhez.

— Tehát nem is vallja magát gyűjtőnek?

— Nem szeretem az öncélú gyűjtést, a tárgyakhoz való beteges ragaszkodást Én az állandó osztozkodás állapotában élek. Utálatos dolog kiírni a könyvespolcra, hogy könyvet nem adok kölcsön. Én könnyen szétszórom a tárgyaimat. Ragaszkodom az örömben való osztozkodáshoz

is. Amit én szeretek,'* azt a családomnak is szeretnie kell, Sűrűn idéznek operaszövegeket otthon a gyerekek, még a hároméves ia

— Azt hiszem a íó hobby lényegét így lehetne megfogalmazni: ami nem szállítja le az embert, hanem megeme_ li, ami nemcsak pótlása valaminek. Az igazi szenvedély nem pótszer, nem műanyag- érzelem.

— Nincs nosztalgiája a Pólya iránt?

— Nincs. Semmiféle sérelem nincs bennem a világgal szemben, amiért nem lettem hivatásos énekes. Valójában rajtam múlott. Kisebbségi ért zésem sincs. Produkálni nem fogok, és nem Is akarok ebben a műfajban soha. Bár az előadóművészt félistennek tartom, — ezért nem is keresem a találkozásokat. Gyorsabban dobog a szívem ma is, ha egy társaságba kerülök velük, legszívesebben autó- grammot kémék tőlük, de egyik-másik néha megelőz. Fogyasztó vagyok, és maradok, a szó klasszikus értelmében. Improduktív javakba fektette apám is a pénzét: jó könyvek, jó lemezek, érdekes ételek. Nagyon szerettem az apámat. Az ő emlékével is összeköt ez az operakedvelés, és egyre jobban kapocs lesz az idő múlásával. Ö negyven- szer-ötvenszer hallgatta meg legkedvesebb operáit. Halála előtt másfél órával is együtt lemezeztünk.

— Mindenki kerget! a gyermekkorát, mivel akkor tudjuk a legmerészebbeket és a legtisztábbakat álmodni. A felnőttkor adja az erőt, elérni ezeket a színes léggömböket, megmászni a megálmodott csúcsokat. Remélem, még néhány nekem hátra van.

Lejegyezte: Ónody Sva

Tíz éve halt meg a modern magyar képzőművészet egyik legnagyobb mestere, Szőnyi István, Kossuth-díjas festő és grafikus. Műveit Európa és Amerika számos múzeumában és magángyűjteményében őrzik. Kiváló művész-pedagógus volt, a Képzőművészeti Főiskola tanáraként tehetséges fiatalok sokaságát indította el pályáján. Utolsó éveit a Dunakanyar festői táján, Zebegény- ben élte le, fáradhatatlanul alkotva. Műterme ma kis múzeum, ahová nemcsak tisztelői zarándokolnak; a ze- begényi Szőnyi- házban nyaranta művésztelep működik. Képünkön: Szőnyi

István női aktot ábrázoló rézkarca

NÓGRÁD ~ 1970. szeptember 13., vasárnap 9