Nógrád. 1970. szeptember (26. évfolyam. 204-229. szám)
1970-09-20 / 221. szám
ZEEK ZOLTÁNT Egy régi perc A márvány-sűrű hófúvásban Egy izzó perc zöld dobbanása' S a hirtelen fény sátorából Kilép, kilép egy tulipánja. Egy gyermekszem ű asszony arca Egy zápor égő vitorlája, i Egy kiáltás boldog rezgése •— Kinyílt, kinyílt a tulipánfa! Tizenöt év csattog fölöttem, Egy föltámadt perc szárny csapása Tizenöt tél hóviharában Forog, forog egy tulipánfa. Üdülőközi fricskázások Az NB I-es mérkőzés televízió-közvetítésével tört ki a csatározás a gyógyfürdő üdülői közt. A Száraztészta-rojtozó Vállalatnak volt egy vadonatúj Favorit-készüléke, amit koronagyémántként, őrzött illetéktelen betolakodóktól. A Törökbors-aszaló Vállalat három futballrajongóját is kitessékelték: — Sajnos, gondnokváltozás van, nélküle nem intézkedhetünk. A borsosok ósszenéztek — Rendben. De maguk se jöhetnek át pingpongozni. Leszereljük a hálót és elzárjuk az ütőket. Pillanatnyilag elképzelhetetlen volt súlyosabb megtorlás, mivel a tésztások ugyancsak kedvelték ezt a sportot. Sőt. További bosszantásra újszerű fricskát eszeltek ki, s a Vackornemesítő dolgozóival szövetkeztek. Nekik fűnyíró gépük volt, és egy eredeti hongkongi zsebsakkjuk. Se sakk. se fűnyírás az irigy tisztásoknak. A frissiben kelt kultúregyezményt kölcsönös aláírásokkal hitelesítették. Egyék csak meg a tésztájukat, televízióval együtt a tésztások. Ám de a vackorosofc az opportunisták gerinctelenségé- vel szegték meg a szerződést. Egyenként szállingóztak át a száraztésztások drótkerítéssel körülzárt üdülőjébe. Drótvágó ollóval törtek maguknak utat, s a nyitott ablakoknál helyezkedtek el, félig guggoló testhelyzetben, plint potyanézők. A borsosok összedugták a fejüket. — Hóhó, ez nyílt szerződésszegés. Törünk mi borsot az orrotok alá. Nem pingpongozhattok ti se! — hetvenkedtek és bezárkóztak fűszeres magányukba. — Így is jó -r válaszoltak a wackorosok. — De ti se láttok többé hongkongi zsébsak- kot. Fölverheti a gaz a kertet az ablakokig, nincs fűnyírás, még utószezonban sem. — Befele mosolyogtak, nem szívták mellre a fenyegetést. összedobták a pénzt, vásároltak pingpongasztalt, csapkodták a labdát még holdfénynél is. Nagyokat vihároztak. ha mellé ütöttek, mint szilaj kis- csikó, ha zabos tarisznyát szimatolnak. Alvásról szó se lehetett. A zsebsakkot különleges zárü és jelzőberendezésű páncélszekrénybe rejtették. A borsosok már csak kiadós holdfogyatkozásban reménykedtek, vagy jó étvágyú komondorban, hogy az majd kettéharapja a labdát. De zsebsakkot mégse vásároltak, ezt önsanyargató riposztnak szánták. Dacosan malmozni kezdtek. Hunyadi István AZ ASSZONY két mellé kö ze fogta a kenyeret, szelt belőle. Az ura figyelemmel nézte. — Mit látsz rajtam? —• mosolygott az aszony. Csak arra gondoltam: attól lesz jobb ízű a kenyér. — Ugyan te! — mondtá belepirosodva az asszony. Egyszeriben arra gondolt, hogy a gyerek, amit magában rejt, majd erre a szikár emberre hasonlít. Elképzelte az urát munka közben, kormos arcával, kezével, s hozzá hasonlította a csupa rózsaszín csecsemőt. Nevetnie kellett. — Mi jutott eszedbe? — faggatta az ura. — Titok! — mondta évődve. Feltálalta az ételt. A konyha megtelt jó illatokkal. Leültek. — Csak az éjszaka ne volna — sóhajtott az asszony. Egyre jobban vágyódott arra, hogy az urával együtt lehessen. Amikor magára maradt, kicsi félelmek látogatták. — Ne félj, itt marad veled a fiam — mondta büszkén a férfi. — Sokra megyek vele! Csak rugdalja a szegény anyját! — A fűtő belátott a szobába, s a szeme a vetett ágyra tévedt. Keserűség futott a torikába. Dehát mit tehetett volna? Maga vállalta az éjszakai beosztást, a több keresetért. — Ha a fiam megjön, nem csinálom tovább — vigasztalta a feleségét. — Addig még ötve- net is elalhatok egyedül — számolta az asszony az ujja- in. — Addigra elmegy a tél is. — Elhallgattak. Az asszony az edényekkel zörgött. Nem szerette a csendet, gyerekkori meséiből úgy emlékezett, hogy a csöndesség szikár banya, s ha az ember egyedül marad vele, ijesztgeti. — Hány óra van? — kérdezte a férfi. Az asszony látta az órát, de rögtön nem mondta meg. Mindig kísértésben volt, hogy legalább negyedórával kevesebbet mondjon. Na, mennyi? — kérdezte ismét a férfi. — Hat — mondta kurtán az asszony. — Nemsokára mennem kell. Az asszony ennivalót csomagolt. Belerakodott az ura táskájába. Percnyi időre benne hagyta a kezét, s még később is érezte a bőr savany- kás szagát. A férfi felöltözött, elbúcsúzkodtak. — Ügyelj magadra — mondta szerettettél az asszony. A férfi bólintott. Már akkor a munkájára gondolt. A váltótársa már várta. Kezet fogtak. — Van valami újság? — Semmi. Nálatok? —- Megvagyunk. — Az asszony? — Jól van. — Alighanem éjszaka hozzák a szenet- — mondta még a nappalos. — Majd fogadom. — Akkor békességéé jó éjszakát! — Viszont kívánom. Egyedül maradt, elrakta a ruháit, az ennivalóját. Aztán körüljárta a kazánházat Mindennap néhány perc szükséges, hogy az ember belerázódjék, attól fogva aztán a megszokás irányítja. A fűtő a kazánokra nézett. — Nem fáj Egyik ismerősöm, aki a diplomáciai szolgálatban tisztviselő volt, a k°vetkező történetet mesélte el nekem, amelyet változtatás és kommentár nélkül idézek: Bíekmira mentem látogatóba. Késő volt, ezért elhatároztam, hogy taxival megyek. Fél órás várakozás után végre megpillantottam egy közeledő taxit. Futottam elé. Sajnos, amikor' kinyitottam a kocsi ajtaját, velem szemben deresedő hajú, előkelő tekintetű urat pillantottam meg, aki a másik oldalon akarta magát befészkelni a kocsiba. Villámgyors szóváltás robbant ki közöttünk: Janusz Oseka: Találkozás — Kimászol, vagy nem? ■— Menj innen a fenébe! — Ne lássam itt tovább a pofádat! — Pofája az ökörnek van, meg neked, te marha! —Idegbeteg vagyok, és szétcsaphatom a koponyádat! — Csak ki ne tépjem a... Még láttam, hogy a deres hajú férfi egy másik taxihoz rohan. Nemsokára megérkeztem ismerősömhöz. Kiszálltam a taxiból, fizettem. És már üdvözöltem is a háziakat. Néhány perc múlva megjött a következő vendég is. A deres hajú, disztingvált úr volt. akit nem is olyan régen volt szerencsém megismerni. A házisasszony bemutatott bennünket: — K. úr, a mi híres diplomatánk ... — Z. úr, az akadémia professzora. Barátságos mosollyal üdvözöltük egymáfit. Ügy láttam,' hogy egészen kedves ember. Szürke szemének szelíd tekinteté volt, hóm. laka magas, intelligens, finoman élcelődött. Hiába, mégiscsak az akadémia professzora ... De elhatároztam, ha taxit keresek, amikor hazafelé megyek, igyekszem elker'i’nl. mert az oldalamban még n.'-n- dig éreztem a fájdalmat A professzornak olyan ökle nőit, mint egy hordárnak. Lengyelből fordította: Bába Mihály — Én foglaltam le a kocsit. — Hallgass, idióta! — De uram, hiszen látja, hogy én! — Tessék kiszállni! — Szálljon ki ön! — Nagyon fontos ügyben megyek a repülőtérre! — Én meg a miniszter feleségének a temetésére! — Szálljon ki gyorsan! — Hogy merészel így beszélni? — Tűnj el innen, te tökfil- kó! — Gazember! E rövid szóváltás után kinyújtottam jobb karomat, erő. sen összeszorítottam a fogamat, és a disztingvált urat kezdtem kituszkolni a kocsiból. Egy pillanat múlva már kint volt, de még maradt any- nyi ideje, hogy ököllel oldalba csapjon, úgy, hogy nyögve estem a kocsi ülésére. Elsut- tugtam a címet. ElinduÜunk. 8 NOGRAD - 1970. szeptember 20., vasárnap Simon Emil: Az éjszakás fűtő semmi, öreg Mard? Es neked, Jónás? — Megveregette lemezoldalukat, mintha nyugvó állatok lettek volna. Tíz óráig csendben telt az idő. Majd egyszerre motordübörgés rázta meg a vasajtót Vattás ruhába öltözött ember lépett be, hunyorogva nézett körül. Meglátta a fűtőt, odakösaönt. — Erőt, egészséget, Kálmán! — Jó estét! — Megjöttünk a szénnel. — Ez az első forduló? — Igen. — Hányán hordjátok? —- Ketten. — Hát csak rajita! A dömperek szakadatlanul jártak, bőgött a motorjuk, csapódott a tartályuk. A fűtő, ha kifelé figyelt, hallhatta a szén örplését. Kiment az udvarra, szippantott a friss levegőből. Mart a hideg akár a mérges kutya. Éjféltájban a dömperesek beültek melegedni. — Igazi tél van — mondta a fűtő. A kazánra támaszkodott, mozgó ujjainak képe felnagyítva ve- títődött a falra. — Nem unod még az örökös éjszakázást? — kérdezte az egyik sofőr, aki falubelije volt a fűtőnek. — Mindent meg lehet szokni ■— mondta a fűtő, s egy pillanatra az otthonára, az asz- szonyra gondolt. — Csak a halált nem — mondta a másik sofőr. —• Legalább pálinkád lehetne! — mondta a falubelije. — Az kéne! — nevetett a fűtő. — Majd odahaza, Abonyban! — A szülőfalu említésére kicsit eltűnődtek. Odahaza a ítél is más: játék. Idegenben legyűri az embert, akár a fizetett birkózó. — Indítsunk — kelt fel az egyik sofőr —, mert még az árokban keresnek bennünket. Nagyot ásított, ny ijtózkodott. A másik is feltápászkodott, kelletlenül csoszoglak kifelé. A fűtőnek hirtelen eszébe jutott valami. Te, Sándor — szólt utána a falubelijének. — úgy gondoltam: néhány fuvarral közvetlenül beállhatnátok. — Hát — állt meg a sofőr. Körülnézett, aztán lépésekkel mérte a távolságokat. — Ügy látom, beférünk. Mennyit fizetnek a behordás- ért? — Négy húszat — mondta szégyenlősen a fűtő. — De nem azért. Mintha fáradtabb lennék, mint máskor. — Jól van — vont vállait a sofőr. — Nem szabályos, de éjszaka félrenéz az ember. Nyomós, cimbora! — karolt bele a társába, s odaszólt a fűtőnek: — Köszönjük a meleget! — Bár aranyat adhattam volna! — intett utánuk a fűtő. ÜGY GONDOLTA, hogy amíg a sofőrök megfordulnak, elintézi a salakozást A salakozóban fojtó a levegő, pedig a szellőztetek szünet nélkül forognak. A gáz alattomosan megbújik a padló közelében. Ha az ember vigyázatlanul lehajol, az arcába Csap, s csak hosszú, kínos köhögés után engedi el a torkát. A fűtő nem félt a gázoktól. Megindította az elevátort, s bukni kezdett a salak. Tü* zes izzását permetező víz hűtötte. Csavarodva szállt fel a gőz, s bibliai képeken rajzolt alakokba formálódott Kavarogtak a mennyezet közelében, majd szétfoszlottak, s lebegtek, akár a magasból ejtett kendő. Olykor percekig belefeledkezett a nézésükbe. Közben hallotta, hogy a dömperesek megérkeztek. Tú- ráztaitták a motort, s a falak visszhangozták a lármát. A szén tompa zubogással ömlött a betonra, s percegve szétgörgött. A fűtő arra gondolt, milyen szerencse, hogy éppen Sándort osztották be, a fuvarra. A kazánban fellobbant a megtisztított tűz. A fűtő kikapcsolta a szállítószalagot, s indult felfelé. Nyitni akarta az ajtót, de az csak résnyire engedett. — Ej — mérgelődött magában —, rádöntötték a szenet! — Nekitámaszkodott az ajtónak, .6 hosszas erőlködéssel kinyitotta annyira, hogy átpréselhette magát Nagy nehezen be is csukta^ s amikor megfordult, akkor vette észre ,a befelé toiaitó dömpert. El akart lépni onnan, de a rázkódástól megmozduló szén a térdéig elborította. A dömper közeledett, s egyszeriben centiméterekkel az arca előtt fékezett. — Állj meg! — kiabálta kétségbeesetten, s hadonászott a karjával. A sofőr nem hallotta a hangját, s nem is látta a fűtőt a tükörből sem. mert éppen a két kerék között szorongott. A motor felbőgött. ahogy emelés elótt nekifohászkodík az ember, a Táncok megfeszültek, felcsapódott a tartály, vaskos pereme éppen homlokon ütötte a fűtőt Teste megdőlt, s a ráömlő szén beborította. Néhány perc múlva a dömper kifutott A motor hangja vergődött a kazánház falai között, majd minden elcsendesedett. Megjött a következő fuvar, s a leboruló szén mozgása kilökte a fűtő kezét Amikor a dömperesek visszamentek az újabb szállítmányért másfelé vezényelték őket. Még dohogtak is, hogy nem tudtak szólni a fűtőnek, s majd hiába várja őket visz- sza. Korán hajnalban a művezetőnek gyanússá vált, hogy az érlelő teknőbe nem érkezik elegendő gőz. Elment a kazán, házhoz, bekiabált a nyitott kapun. — Kálmán! —■ Várt egy darabig, aztán beljebb lépett. Ijedten látta a feszmérő órák mutatójának esését. — Kálmán! — szólt még egyezer. Átmászott a szénrakáson, s akkor meglátta a fűtő kinyújtott kezét. Először azt hitte, egy odavetett rongy tréfálja meg a szemét, aztán felfogta, hogy igazi, emberi kéz. Elsápadt, hányinger szorította,, váltakozó hideg-meleg öntötte el a testét. Bukdácsolva kirohant, telefonált. Aztán visszament, kívül várakozott, s nem mert benézni. Negyed óra sem telt, megjöttek a ■ dömperek. Elébük szaladt, rémülten lengette a karját. A nehéz járművek, remegve fékeztek, a sofőrök leállították a motort. Egyszerre csend' lőtt. — Ti jártatok bent az éjjel? — kérdezte a művezető a sofőröket. — Igen — mondta habozva egyikük, mert a tagadásnak nem sok értelme lett volna, hiszen a keréknyb- mok mindent elárultak. — Megöltétek a fűtőt! — ordította a művezető, és két kar, ját az ég felé rázta, mintha átkozódott volna. A sofőröket megdenmesztet- te a hangja, döbbenten ültek, nagysokára tértek magúkhoz, lekászálódtak. Szemük a kialvatlanságtól, s az iszonyattól mély gödörbe süppedt. — Nézzétek, ott látszik a keze! — mutatott befelé a művezető. — BORZALMAS — mondta egyikük. A másik hallgatott, mintha hirtelen megfagyott volna. „Melyikünk?” — gondolták csaknem egyszerre. Testük nyirkosra izzadt, fejű- két elfordították, s nem mertek egymásra nézni. Kiss Dénes: Milyen is volt az ég — Tulajdonképpen nem olyan nagy dolog az egész, és mégis fáj — mormogta maga elé. Mert azért kimondhatatlanul rosszul esett, hogy ÖÍt- Ven évi munka után, amit egyetlen gyárban töltött, nem jött el az igazgató. Járt volna neki, hogy eljöjjön, és azt mondja: „Matula Mihály bácsi...” Vagy valam> ilyesfélét. —Ejh! — legyintett. Mi a csodát kesereg annyit. Ne mérgelődjön, aki pihen Egye a fene azt az igazgatói kézfogást. Inkább nézze a rügyekre váró fákat, a tavaszra vetkőző folyót. A fia ugyanis kint van, korán kelt, hogy kihasználja a szabad szombatot. Azt mondta, hogy a szokott helyre megy horgászni, meg levegőzni. Jót tesz a vegyigyár mérgeit kifújatni a tüdejéből, beleharapni a szabad levegőbe. Talán már fogott is valamit, akkor hal lesz ebéd- re. Toporgott, nem bírt nyugodtan állni. Újra az jutott eszébe, hogy mit mondhatott volna az igazgató. Talán azt, hogy „Mihály bátyám...” — Szabad? — felnézett, magas nőt látott, és nem értett hirtelen semmit. A nő ingerülten mondta:— Le akarok szállni! Elállta az utat az ajtónál. Teljesen elfeledkezett róla, hogy hol van. Talán még hangosan is beszélt? Töprengett, és bocsánat-kérőén nézett ki az ablakon a magás nőre, mert az sem állta meg, hogy visz82a ne nézzen, és ne dobjon az üvegnek egy mérges fintort A villamoson többen voltak, mint ahogy az elmúlt hetekben megszokta. Amióta nyugdíjas, másképpen nézi a hétköznapi délelőttöket. Az is szokatlan, hogy Matula Mihály hétköznap délelőtt ennyit ül a villamoson. Utoljára falán csak tizennégy éves korában villa- mosozott ennyit délelőtt. Akkoriban ritkán, fizetett. A külvárosi fiúkkal de Sokat potyáztak. Egyszer egy ellenőr kétszer is elkapta ugyanazon a napon. Kapott két pofont. Dehát nem volt más mód, ingyen kellett utazni, a pénz kenyérre is kevés volt. Vajon ma is potyáznak a srácok? Nahát, miken jár az esze! Talán Jancsika, az unokája is megpróbálja, ha másért nem, hogy bátorságát bizonyítsa. Felderült az arca, amikor a kisfiúra gondolt. Délután találkoznak és akkor meghallgatja, hogyan hegedül. Valamikor még ő kezdte tanítani egy öreg jószágon, de most a kisfiú régen túltesz rajta. Már nehéz kottákról játszik, ő sose tudta megtanulni a kottát, nem volt ideje rá, de most az unoka miatt, titokban nézegeti a vonalaikon ülő jegyeket. Az egyszerűbbeket néha mintha értené is. Ha tizennégy éves korában nem kellett volna kifutónak menni a gyárba, és előtte évekig a piacokon segíteni, talán többre jutott volna. De mindez már hol van! Mintha egyetlen sra- hanással futott volna el feje felett az idő. Amikor leszállta villamosról, fölnézett az égre. Most is olyan, mint ötven éve volt? Nem tudta, akkoriban talán sósé nézett így fel az égre. Legalábbis úgy rémlett most. Milyen is lehetett akkor az ég? Vett egy újságot. Kinyitotta. Lám, a gyár hirdet, munkásokat keresnek. Vajon az ő helyére is kell ember? Valahol azt olvasta, hogy minden ember pótolható. Tényleg így lenne? Pótolható 6 is? Nem, Megrázta a fejét. Bizonyos volt abban, hogy senki sem pótolható. Ö sem. De talán még az a díjbirkózó sem, akivel any- nyira összebarátkozott a gyárban. Mikoris volt? Harminc éve? Pedig nem bírta ott a sarokosztályon a munkát. Pokolnak hívták a többiek is azt az üzemet. Csak Matula bírta. Az a marhaerős ember csak a tenyerére vette és egy kézzel felemelte. Aztán kilépett egy hót múlva. Kiléptek, eltűntek sorban az emberek. Ö maradt, biztosabban állt, mint a gépek. Nem győzte le a gyár. És most mégis vesztes lesz. Megint eszébe jutott az igazgató. Hiába, itt volt, jött vele, és sajgóit a csalódás. A ’ főosztályvezető jött el búcsúztatni. Azt mondta: „Az igazgató személyes küldötteként gratulálok. Matula bácsi, az ötven évhez, a szorgos munkához és persze, jó pihenést ki-
