Nógrád. 1970. szeptember (26. évfolyam. 204-229. szám)

1970-09-20 / 221. szám

*

Szobrászok a lengyelországi Bialovieza nemzetközi művésztelepen

S/FlKKI .V LAJOSs

Miért dalol a déli kék 'az égen, Miért ragyog az őszben régi nyár, Ki szóit felém ia hóra váró réten, A sárga lom bú sűrűben ki vár? Sugárkéve zuhant át a lombon nőtt avarra hintve bíborát,

É K

Még tavaszról Ismert röpke szellő Simítja végig a hegy oldalát. Borzongva éledt pillanatra-újra Szivárványszín harmatcsepp alatt Röpke-könnyű, vidám dalra gyújtvg A régi emlék máris elszaladt.

E M L

vánoR" — és mosolygott. De

ezt sem látta akkor igazinak. A borítékot átadta, kezet nyújtott. Tudta, hogy megkapja az egyhavi fizetését. Ez járt. A szemüveges főosztályvezető aztán nézett jobbra, nézett éB mosolygott balra. Látszott rajta, hogy nem tudja mit csináljon még, meddig illő maradnia. Még akarhatott valamit kérdezni, nyitó gáttá a száját, de Miatula Mihály nem hallotta a szavakat. Egyre az ajtót leste. Várta, hogy az mégiscsak kinyílik és bejön a vezér. Szabadkozik és azt mondja... De amikor az ajtó nyílt csak a főosztályvezető ment el. Nem is emlékszik az emberből semmire, afak a szájára. Mindig nyitogatta. Egy darabig még állt, füle készült a szavaikra: „Matuia bátyám, az az ötven év, nem akármilyen teljesítmény volt! De nem áím! Ezekben, a mai fiatalokban nem tudom, lesz-e ennyi erő és hűség..." Arra mát emlékszik, hogy a gyárkapu előtt Is a kezében szorongatta a borítékot és látta, hogy a sárid óta tizenegyet mutat. Otthon sem nézte meg a pénzt. Az asszony számolta meg. Mindjárt meg is kérdezte: „Ugye, a vezér adta át?” Bólintott rá és kiment a konyhába.

Bandukolt a folyó felé. Itt

már nyitottabb volt az ég, a nap is -kisütött. *A városban nem is a felhők, hanem a mindennapos füst rejtette el. A bokrok alján még foltokban látszottak a tél nyomai. Na, hol is van az a hely? Meglátta a két ismerős fát. Egy törzsről nőttek. Ott van a fia horgászhelye. A bokroktól még nem láthatta, hogy áll-e a parton valaki. De biztosan ott van. Talán ott találja azt a szakállas öregurat is. akivel a múltkor összeismerkedtek. Valami biológiai professzor volt, az egyetemen tanított, de mór Ő is nyugdíjas. Igaz, öregebb is. A szomszédságukban telepedett le kis, összecsukható székére. A fia már régebben ismerte, dóba lettek. Egymásra találtak a folyó és a halak közvetítésével. A múltkor is, a fia átkiáltott a kis öregnek: „Professzor űr, harap!” Jót nevették, mert olyan mókásan rántott a horgon, hogy a könyve is leesett. Mert könyv nélkül nem ült le a folyóhoz. Kis hal volt a horgon, megnézegette, bólogatott, hüm- mögött, aztán visszadobta a vízbe. Odajött hozzájuk és elmagyarázta, hogy milyen hal volt a horgán, és miről nevezetes. Mutatta a könyvben is. Szívesen hallgatták és nézegették a színes képeket. Sose hitte volna, hogy ennyiféle hal van g világon. Egy áránál is tovább hallgatták a kis öreget. Azt sem hitte volna, hogy a bálna emlős. Ha más mondja, nem is hiszi el, de annak a kis öregnek el kellett hinni. Aztán madarak kerültek sorra, meg a füvek. Abból Is mennyi van és milyen különös szép hangzású a nevük. Amíg a még nála is keszegebb szakálla* beszélt, eltűnődött, hogy mennyi mindent elmulasztott. Madaraik, halak, füvek, fák, kották és városok. Igen, városok. Araikról a díjbdrkózó beszélt. De hol van az már, és mégis, itt a parton az is eszébe jutott. Meg a tenger. Filmen már látta, de sose hitte el egészen, hogy valóság. Ahogy ment, érezni kezdte a lábát. Apró, bütykös kezével felhajtotta a nadrágszárát.

— Hm, — mondta — megint virágzik, időváltozás lesz.

Ez a seb óvta meg a háborútól. Éppen akkor kapta meg

a behívót, amikor nyílt töréssel a kórházban feküdt. Vonaton járt be á gyárba és belefutottak egy másik szerelvénybe. Akkor volt életében először és utoljára betegállományban az elmúlt ötven év alatt. Erről megint eszébe jutott az igazgató. Nem jött eí, pedig az emberek is mondták, Mihály bácsi, maga a vezér jön él, meglátja. Ha magához nem jön el, sikkor senkihez. Dehát, úgy látszik, nem ért annyit Matuia Mihály hűsége. Na, mindegy. Folytatta útját a folyó felé. Délután pedig meglátogatja az unokáját. Jó volt, hogy sajgóit a sebhely. Ha érezte, olyan volt, mint egy nagy csokor szarkaláb.

Az emberek rendesek voltak. A brigádtól órát is kapott. Gyakran megnézte a karján. Amióta viseli, valahogyan másképpen tartja a kezét és nézegeti, mint a gyerekek. Nem is,akarta elfogadni, de azonnal fölcsatolták. Azóta már elhatározta, hogy az óra Jancsikáé lesz, neki adja születésnapjára. Megérdemli. Jól tanul. A tanárja mondta, Matuia papa, ebből a gyerekből művész lesz, igazi művész. Istenem, istenem, milyen i* az ember. Még itt a folyóparton •is könnyek szöktek a szemébe. Biztosan az lesz Jancsika. Csak még, megérné. Ezt sokért nem adná. Amikor utoljára állt a gépe mellett, úgy érezte, hogy megszakad a szíve. Mintha valami elevent szakítottak volna ki belőle. Arra gondolt, mi is lesz ezután? Lesz-e még valami? Mit csinál a napjaival? Felnézett az égre, az enyhe szél messzire terelte a felhőket. Most már nyugodt. Tudta, hogy szüksége lesz a napokra. Megismeri a madarakat, a füveket és talán a kottát is. „Csak az az elveszett

Csak türelem nincs?

Egy kritikus meditációi

Kit érdekel a kritikusmeditációja? Talán a szerkesztőjét. De azt se nagyon. Meditáljon odahaza magában, hagyja békén, a közvéleményt. Úgyis eleget bosz- szantják a nézőket, olvasókat. Gondolkodjanak magukban, egyedül.

Igen óm, de a kritikus* sem

hagyja nyugodni a közvélemény. (A karikaturistákról és a humoristákról most ne is beszéljünk.) Egy-egy film vagy tévéjáték recenziója után néfea esőstől érkeznek a levelek. Az még a finomabb változat, amikor a levélírók megái lapítják, hogy a kritikus antidemokrata, műveletlen, űdkó, ajánlatos, hogy ne vegyen többé tollat a kezébe. Az erőteljesebb változatok pontosan körülhatárolják, melyik állatfajtával azonos, és egyértelmű tanácsokat adnák, mit műveljen a jövőben.

Csak ritkán adódik olyan pillanat, mint a közelmúltban, amikor, — tisztelettudó hangnemben —, a nyilvánosság előtt vitát folytattam filmügyben egy nézővel. A hitelesség érdekében — sajnos — a nevét és a címét is megírtam, mire 5 bét nap múlva nagy szemrehányások közepette jelentkezett. Nem, nem azt panaszolta, hogy nem egyezik a véleményünk, ezt tudomásul vette, hanem azért hívott, mert címe alapján kinyomozták a telefonszámét, és egy vasárnapja azzal telt el, hogy ismeretlen telefonálók olyas- Tniket mondtak neüri — amit máskor a kritikusnak szoktak megfeni. Dehát miért ez az ádáz harag, ba Kovács József tánodalénekes hangjáról, a Ha című angol fűmről, egy Bartók-koncertnől, vagy egy Picaoso-fcépről van szó? Erről talán érdemes a nyilvánosság előtt meditálni,

A közönség talán enftt mérgéé, mert neki más tetszők, mint a kritikusnak, tehát vagy

ember, akinek az agya, a széliemé öregszák” — mondta múltkor a kis tudós. Igaza lehet. Hát majd vigyáz. Olvas, a szeme jó, nem kell neki üveg se.

Az ikerfánál nem volt senki.

Csönd volt, mélységes és megnyugtató ! Megállt és a folyói) nézte. Ez is milyen szép láti vány, ez a néma hömpolygés, Hirtelen megszerette a folyót:

Váratlanul vette észre a kis saéket és megkönnyebbült Itt van az öreg. Nemsokára meg is’látta Őket. Nem mesz- szire álltak, fogták a botot és beszélgettek. Amikor észrevették, intettek neki, hogy üljön le. Visszaintegetett, aztán leült. Jólesett a pihenés. Nyugalom töltötte el. A szék előtti kis tócsán felhő úszott át. Ezt is utoljára gyerekkorában figyelte meg. Ügy tűnt, ő indult el nesztelenül a tócsa tíikréveL Közel hajolt a víztükörhöz és nézte a homlokán a ráncokat. A fényesen forgó hengereken szokta néha figyelni az arcát, de azok már sose tükrözik vissza. Az jutott eszébe, hogy olyanok a ráncai, akár a kottavonalak Csak több. Kilencet számolt meg egymás felett. Igen, éppen olyanok. Jobban szemügyre vette a homlokát, a kis törések pedig mintha hangjegyek lennének. Az idő, a sor* hangjegyei. Milyen különös is ez, hangjegyeik az ember homlokán. Talán még valami nóta is kerekedne belőlük, ha valaki lejátszómé. Keserves lenne vagy más? Nem tudta. Jancsika mór biztosan le tudná játszani. Még megérheti. Imre el is játssza és sokan, nasv.n sokan meghallgatják. Unneol' ruhában ülnek majd és a végén tapsolnak. Nem is sejtik, hogy ez az ő muzsikája, volt.

Matuia Mihály mosolygott.

buta a kritikus, vagy — ami még rosszabb, ezt is sokan feltételezik — Ugyanaz a Véleménye, minit a nézőnek, csak ezt nem meri, vagy nem akarja leírni, tehát be akarja csapni a nézőiket.

Am, ha valaki a bossaanko- dáson túl egy percig tovább gondolkodik, fel kell tennie a kérdést: melyik kritikusira haragszik és mikor? Mert például itt volt a Fényes szeleik vitáijia. SzéP, kihegyezett, imitt-amott mérgezett nyilak röpködtek jobbra és balra, a vélemények — enyhén szólva

— megoszlottak. S a néző el- dömbhette, kivel ért egyet, kivel nem. Igen óm, de itt volt, egy újabb vita — a napokban a rádióban még folytatták — a Régi nyár című televízió- operettről. Most megint öez- szekülönbözött a kritika egy része, nagy a valószínűsége, hogy aki ezt figyelemmel kíséri, és állást foglal, annak most arra keli mérgelődnie, akivel korábban egyetértett, és megfordítva. S így megy ez napról napra, hétről hétre: a kritika új meg új csatárlánc- ba áll össze, s ez bizony, élég ritka a teljes egység. Mert hiszen elég ritka a hibátlan remekmű, de még csak a gyengeségekből álló abszolút rossz fércmű is (persze, ez utóbbiból jóval több akad, mint az élőbbéből.) S a ritka végleteket kivéve, a kritika elég gyakran megoszlik. Már csak ezért sem egészen jogos általában elfogultsággal, befodjrá- BoihatóBággal vádolni.

Persze, persze — vethetik sokan ellene — éppen ez a káosz a baj. összevissza firkálnak a lapokban. Hogyan lehet ugyanarról a dologról jót is meg rosszat is tani? Mondjuk, itt van a Régi nyár, ami mégiscsak egyetlen tv-operett. Ugyanazokat a színészeket láthatták, ugyanazokat a zeneszámokat hallhatták Deve- cseren, Mágócson, meg Budapesten, a Nagyfuvaros utcában a tévéelőfizetők. Ha már a kritikusok azt állítják masukról, hogy valamit értenek (ahhoz a művészeti ághoz, pmélyről írnak — vagy, ha nem állítják, de gondolják ezt, ■J-, akikor milyen szabályok azoic, milyen az a kritikusi mérce, amelyik mást mutat a budapesti Blaha Lujza téren, mint a miskolci Kossuth Lajos utcáiban?

Van ebben sok igazság,

mert a bíróit mű, az mindig és mindenütt azonos önmagával, a művészet szabályai is általában egységesek — vagy változásaikban egységesek —, s a magyar kritikusok azt tartják magukról, hogy egy tudományos világnézet alapján vizsgálják a valóságot, s annak művészi tükörképét. Mitől hót mégis, hogy a végeredmény nem egyforma?

Mert itt van, mondjuk, öt kiló só, ami a föld felszínén, nagyjából, mindenütt öt kiló

— a Barkókon talán több a súlya, az Egyenlítőnél valamivel kevesebb- de ez a differencia elhanyagolható. Egy ötkilós kis bronzszobor is nagyjából ugyanannyi súlyú mindenütt. De önmagában a legszebb formábba kiöntött bronz sem műalkotás, ha nincs, aki nézi. Akkor lesz műalkotássá, ha van valaki, aki megérti, továbbgondolja mindazt, ami miatt a művész a szobrot éppen ilyen formájúvá és nem másmilyenné faragta. Hiába vannak hát a műalkotásoknak azonos szabályai — amelyeket

éppen a legkitűnőbb művészek rendszerint át is hágnak, hogy maguk teremtsenek újakat, —> ahány néző, ahány befogadó, annyi különböző múlt, g|letrta- pasztalat, élmény. Annyi ember. S persze, a kritikus is ember.

Szóval minden hiba mindig

a közönségben van? Mert nem érti meg a művészt. Meg a kritikust. Már Komlós János is írt erről a Népszabadságban. Jó vicceset. A művész felrúghatja a szabályokat, mert hátba újakat csinál. A kritikus is csak ember, tehát tévedhet. Kizárólag a néző az. aiki mindenről tehet, ha nem tetszik neki egy film, pedig ,a művész is, meg a kritikus is jónak tartja? El kell ismerni, vannak művészek, és kritikusok is, akik így gondolkodnak. Elfeledve Brecht figyelmeztetését: „A közönséget pedig nem lehet leváltani”.

De hát hogyan lehet egyszerre igaza a közönségnek, a művésznek és a kritikának? Ilyesmi csák akkor válna lehetségessé, ha nemcsak a kritika lenne egységes, nemcsak a művészek lennének mindenben azonos véleményen, hanem, ha egyáltalán léteznék olyasmi, hogy „a” közönség. Általában a közönség. Pedig annyira nincs ilyen, hogy mindenki tudja, még ugyanaz a néző is, tarthat egy fámét th aenöt éves korában remekműJ nek, harmincéves korában unalmasnak^ negyvenévesen pocséknak, prémiumosztáa után vidámnak, lottófőnyeremény elnyerése esetén nagyszerűnek! . — „

Akkor tehát nincs egységes kritika, nincs egységes művészet, nincs egységes közönség. Mégis, mi van? Mert valami azért mégiscsak van, ha Rajkin szavai szerint nem_ is mindig az igazi. Természetesen van egy változó, fejlődő, sok nagyszerű eredmény, és nem kevés középszerű vagy még rosszabb művet produkáló művészeti élet. Van egy nagyon összetett, változó, fejlődő, az igazán nagy művekre rendszerint nagy tömegben reagáló közönség. Csak türelem nincs. Vagy csak igen ritkán mutatkozik. Úgy látszik, nagyon kevés van belőle.

Türelem az iránt, aki

nem szereti Bartókot, és a komoly zenét, és az iránt is, aki szereti, mert nem ritkán sznobnak tartják ezért. Türelem ahhoz, aki a beatzenéért rajong, mert attól még kitűnően tanuló, jói dolgozó, s gondolkodó fiatal lehet, s a beatzene is lehet művészet. S türelem az Idősek iránt, akik teljes joggal menekülnek a hangerősítő közeléből, amelyből már csak a ritmus hörgg- se hallható, a dobhártyaszaggató üvöltés. A párhuzamokat folytathatnánk. Türelmet persze, a templomban szoktak prédikálni. De néha a művészet ügyében sem árt. Nem azért, hogy ötdszebéküljön az összebékíthetetlen, hogy mindig csak az maradjon, atni vian, hogy megszűnjék minden változás, s ezzel megálljon a fejlődés. Csak azért, hogy a művészet ’kérdéseiben ne akarjuk egymás vérét venni (vagy egymást benzinnel leönteni, mint egy „szíves” levélíró tanácsolta.). Mindenkinek nem lehet igaza, de akikről kiderül, hogy tévedtek — legyen az művész, kritikus, vagy néző — azok' sem feltétlenül selejtjei az emberiségnek.

Bernáth László

NÓGRÁD — 1970. szeptember 20., vasárnap 9