Nógrád. 1970. augusztus (26. évfolyam. 179-203. szám)

1970-08-09 / 186. szám

Emberek, házak, emlékek ÜrMi» ütőn sodrában Ülünk az Iskolában, az igazgató szobájában. Magunk­ra hagytak bennünket, hogy felelevenítsük azt a kétszer két hetet, amely elmúlt, de az ö életükből kitörölhetetlen. Hosszú hallgatás után törik meg a csendet. Az emlékek veszik át a szerepet. Hatalmá­ba kerül mindenki. — Különvonat indult Pest­ről. Nehezen hagytuk el a fő­várost: négyszázzal többen voltunk, mint amennyien je­lentkeztünk. Álltunk az ajtók­nál, az ülések között. Fehér­gyarmatra jókedvűen érkez­tünk. Huszár László megfontolt szavai ezek. Kezét összekul­csolja — három héttel ezelőtt téglát emelt vele és betont kevert. Fehérgyarmatról busszal vittek bennünket Tivadarba — hallom a folytatást. — Az első nap nem tudtak velünk mit kezdeni. A harmadik al- táborban laktunk. A tábor­rendezést bízták ránk. Más­nap már akadt munkánk. Kérsemlyénbe jártunk dolgoz­ni. Tízfős brigádokat alakítot­tunk. Mi jelentettük a segéd­erőt. Amerre a víz levonult, lát­ták a sodrás irányát. Meg­próbálták elérni kinyújtott ke­zük magasságával a fákon az iszap vonalát. Aztán emelke­dett a talajszint. Bepállott bútordarabokat nyaldosott a homok. Most már megnyugodott minden. — Milyenek voltak az em­berek? — Bizalmatlanok — mond­ják szinte egyszerre. — Nem hitték, hogy dolgozni fogunk. Csak néztek bennünket és nem segítettek... A magunkra hagyott szobá­ban ismét csend lesz. A há­rom tanár és a három diák egymásra néz. Bólintanak a szemek: igen, ezt el kell mon­dani, nem szabad elhallgatni. Valahol megváltoztak azok az emberek. A levertség bénító hatása, a semittevés aztán mégis segítéssé alakult. Megszólal az egyik tanár, Kazinczi Zoltán. — A faluban nem nyúltak hozzá semmihez. Csodálkoz­tunk is: mi ez, hát nem az ő házukat építjük? Az építők elkezdték a mun­kát. Reggel négykor már em­berszótól volt hangos a tiva- dari tábor. Aztán nekiláttak. Három-négyszáz kilométerről jöttek ide dolgozni. Az építőket nem érdekelte, kinek a házát alapozzák. Az sem, hogy az otthoniak mit csinálnak, ők dolgoztak. Sántha Ottó: — A veszpré­mi munkásoknak segítettünk. Együtt építettük a házakat, betonkoszorút húztunk. Ha es­tére elfogyott az anyag, reg­gelre ott volt az új. Hordtuk a sódert, bekevertük. Égett a kezünk alatt a munka. Nemcsak a víznek van sod­ra. Az újjáépítésnek is. Az emberek elcsüggedhetnek, de hitüket nem veszíthetik el. Az ott lakók példát vettek építő diáktól, felnőttől. A munká­val mérték, mit érnek az ide­gen, de segítő kezek. Lakatos László: — Egy hét alatt megváltozott a légkör. A házat, amelyet építettünk, gyümölcsfák vették körül. A gyerekek gyümölcsöt akartak szedni. Mondtuk nekik: nem Hadjárat az eg-ye ni őségért Franciaországban a nőszö­vetség évek óta hadjáratot folytat az apa és az anya egyenlő jogának elismerésé­ért. Legutóbb elkészült az a törvénytervezet, amely java­solja, hogy a polgári törvény- könyvben az „apai felügyelet" kifejezést a „szülői felügye­let” kifejezésre változtassák, és azt a megfogalmazást, hogy „az apai felügyeletet az apa mint családfő gyakorol­ja”, váltsa fel a következő megfogalmazás: „a házasság­ban az apa és az anya a szülői felügyeletet együttesen gyakorolja”. lehet, fiúk. A háziak, akik szótlanul nézték a jelenetet, egyszercsak hozzánk fordul­tak: hagyják csak, úgysem tu­dunk mást adni. Utána mindennap barátsá­gosabb szót váltottunk. Be­szélgettünk velük. Látták az újjászülető falakat. Tudták, tető lesz felettük. — Megértettük azokat az embereket. Más szemmel ér­tékel az ember, ha ott lakik. A segítség után nem hiszem, hogy maradnak kétkedők. Látták, hogy megmozdul az or­szág. Nem szavakat hallottak — tetteket láttak. Knapicius Nándor tanár szavai eloszlatnak minden kétséget. Aztán a három tanár szinte közösen mondja: — Abból, hogy gombamód­ra nőttek a házak, a mi gye­rekeink is kivették részüket. Sziwel-lélekkel dolgoztak: 45—50 ház felhúzásában vet­tek részt. Ha csak a diákok munkáját vesszük alapul, nyugodtan mondhatjuk, hogy 15 házat ők építették fel. Az igazgatói irodában az emlékek világából lassan a jelenbe érünk. A kézzelfogha­tó valóságba. Az építők, köz­tük a három tanár: Lakatos László, Kazinczi Zoltán, Kna­picius Nándor és a három ta­nuló: Huszár László, Medve Vilmos, Sántha Ottó kitöröl­hetetlen napokat kapott em­lékül. ők hatan is közremű­ködői voltak az új élet terem­tésének. Adalék: A kohó- és gépipa­ri miniszter engedélyezte, hogy a diákok a négyhetes nyári gyakorlat terhére két hetet az árvíz sújtotta terüle­ten töltsenek. Június 29-től július 25-ig a Stromfeld Aurél Általános Gépipari Techni­kum és Szakközépiskola 120 diákja dolgozott két csoport­ban a tivadari táborban. A csoportoktól azt kérték: egy tanár utazzon velük. Salgó­tarjánból négy tanár ment. Kőszegi Jenő igazgató asz­talán olvasom az oklevelet: A Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottsá­ga, a Stromfeld Aurél Gépipa­ri Technikum KlSZ-szerveze- tét dicséretben részesíti, a Ti­vadar. Szamuely Tibor önkén­tes ifjúsági építőtáborban el­ért kiváló eredményéért. Molnár Zsolt DÉL [volt, rekkenő hő­ség, amikor a kombájn vé- gigzörgött a falun. — Mi van már megint? — ^ Illés Miklós, a hasznosi ter­melőszövetkezet elnöke bizony tanácstalanul kapta fel a fe­jét. — Most voltam kinn az aratóknál. Akkor még nem volt baj a kombájnnal. A gép közben közelebb ért, de az elnök nem tudott meg többet, Mert a két fiatalember csak legyintett és megállás nélkül vitték a kombájnt a ja­vítóműhely felé. Dolgozhat ve­le Vígh István, a gépcsoport vezetője. Azt mondta az el­nök. „jó fogást”, csináltak, amikor Vígh Istvánt elhozták a gépjavító állomásról. Tudja, melyik alkatrészért hová kell mennie és nem tagadja meg hajdani szerelő mivoltát sem. így aztán, ha valami baj tör­ténik a gépekkel, maga sem restell beállni a vizsgálódó szerelők közé. — Nehéz az idei aratásunk nagyon — összegezte a lá­tottakat az elnök. Tóth Jó­zsef, a főagronómus a határ­ból jött. egészen eleven ta­pasztalatokkal bizonyított. — Majdnem ötszáz holdról aratunk gabonát. Az eső sok gyomot nevelt, s bizony a kombájn nehezen halad... Van aztán olyan területe is a hasznosi határnak, ahol sem a kombájn, sem az arató­gép nem dolgozhat. A kézi ka­szások szerződtetése meg egy­Kedvező kilátások re nehezebbnek tűnik. Hiába ígérnek 300 forintot holdan­ként az aratóknak. A dűlt, gyomos gabonába nem igen igyekszenek az emberek. Kü­lönösen akkor, ha a szövetke­zetben más, könnyebb mun­kával is megfelelően lehet ke­resni. Mit tehettek hát a szö­vetkezet vezetői ? Beállították a búzatáblába a fogatosokat, mert a szem nem pereghet el. Hiszen a hozamok a szeszé­lyes idő ellenére sem rosszak, őszi árpából 14—15 mázsát takarítottak be holdanként A főagronómus úgy számolt, a búza sem adja alább a ter­vezett termésnél. Már most azt latolgatta az elnök és a főagronómus. hogy az ősszel több gabonát is vethetnének. Akkor azonban erősíteni kell a gépparkot a jövő évi ara­tásra. Nem rosszak éppen a húsz­holdas kertészet kilátásai sem. Május végén jég „sza­ladt át” a palántákon, de azért paradicsom, paprika is van szépen. Van dolguk a szövetkezeti asszonyoknak. Ha a MÉK-kel nem volna kisebb- nagyobb vitájuk az átvételnél, akkor egészen elégedettek lennének a szövetkezet vezetői és az asszonyok is. A főköny­velő, aki néha sajnálja az időt, a fáradságot, gyakorta ellen­őrzi a szövetkezeti bevétele­ket. A növénytermesztésből — a kertészettel együtt — két­millió-kétszázezer forintot várnak. A legutóbbi felmérés 170—200 000 többletet mutar- tott. Még a gondokról, bajokról is higgadtabban ejt szót az ember, ha kedvező hónapok elé néz. Így volt ezzel Illés Miklós és Tóth József is. — Most fejeztük be a tbc- mentesítést a szarvasmarha- állománynál — magyarázta Illés Miklós. — Így aztán az eredményekkel nem dicseked­hetünk túlságosan... — De később annál inkább — vetette közbe a főagronó­mus. Van annyi takarmá­nyunk. hogy máskor három esztendőben sem gyűjtünk ennyit. A százhúsz hold pillangós területről átlagosan harminc mázsa szénát hordtak be. A gyakori esőzések ellenére is sikerült időben, jó minőségben kazalba rakni a takarmányt. A 160 holdnyi rét is bőven fizet. Nemcsak a közös állo­mánynak van elegendő szé­nája. Végre eljutottak odáig, hogy nem jelent gondot a háztáji ellátása sem. Pedig tudott dolog, hogy Hasznoson sok, majd "ötszáz szarvasmar-, hát tartanak a háztájiban. Erre a nagy állattenyészté­si kedvre alapozza jövőbeni terveit a termelőszövetkezet. A korszerű állati férőhelyek lehetővé teszik a mostani száznyolcvanas szarvasmarha­állomány növelését. A köz­ségtől távol eső Fallóskúton pedig a juhászok „rendezked­nének be”. A jövő évben juh- hodályt építenek a legelő kö­zelébe, ezer jószágnak. A jövedelmező csibenevelés ter­mészetesen továbbra is a ter­vek között szerepel Haszno­son. S ha a keltető állomásról egészségesebb szárnyasok ér­keznek a telepre, nem is lesz semmi baj. Mert a gondozás, a takarmányozás, no meg az állatorvosi felügyelet — dr. Bea Józseffel „szerződtek” a szövetkezetiek — szinte kifo­gástalan már most. — Ezekkel az Intézkedések­kel nagyon határozott célunk van, — magyarázta a fiatal, energikus főagronómus. — Szeretnénk, ha minél előbb az állattenyésztés bevétele lenne a mérvadó a szövetkezetben... Megvannak hozzá az adottsá­gaink. MOST | azonban még „csak” egymillió-háromszáz­ezret hoz az állattenyésztés és hizlalás Hasznoson, a növény- termesztés több mint kétmil­liója mellett. A szövetkezeti­ek viszont váltig állították, hogy ez az állapot hamarosan megváltozik. Vincze Istvánná Magyar autómosó- és szárító- berendezés Modern autómosó- és szárí­tóberendezés üzemi próbáit kezdték meg a Petőfi-híd budai hídfőjénél. Az auto­matikusan működő berende­zést a híradástechnikai gép­gyárban készítették. A sike­res próbák után rövidesen üzembe helyezik az új gép- kocsimosó-állomást. (MTI fotó — Jármai Béla felv. — KS) Hirosima szemtanúi ív. Az atombomba gyűjtőpontja alatt (Nomura Eizo beszámolója) Azóta már újjáépítették a Tüzelőszállítási Vállalat köz­pontját, a Motojasu-hidtól dél­re. Akkor a Hirosimái Tüzelő- elosztó Igazgatóság székelt itt. Az épület háromemeletes volt, a föld alatt pedig erős, vas­beton óvóhellyel rendelkezett. Mindez 100 méterre délnyu­gatra attól a ponttól, ahol a bomba robbant... Aznap, mielőtt munkához láttam volna, észrevettem, hogy bizonyos iratok hiányoz­nak a helyükről. Nyilván az osztályvezetőm vitette le a bunkerbe, és elfelejtette visz- szahozatni. A bunker akkora volt, mint a ház alapterületének egy- harmada, mintegy 30 négyzet- méter, és állandóan égett benne a villany. Nem találtam sehol a keresett' iratokat, hát a lépcső alatti kasszához mentem. Hirtelen súlyos, tom­pa zaj hallatszott. A villany kialudt, fejemre kőtörmelékek zúdúltak. Amikor mindez történt, köz­vetlenül a lépcsőnél álltam. Léptem tehát felfelé 2—3 fo­kot, de aztán már nem volt lépcső, csak gerenda, cserép és kőhalmaz. Valahonnan férfihangot hal­lottam: „Mentsetek meg!” Né­hányszor megismétlődött, majd zokoígásba fulladt. Igyekeztem tovább jutni, de fejem bele­ütöttem valamibe. Ahogy megtapogattam, éreztem, hogy betonfal lehet. Teljes erőm­ből megpróbáltam áttörni, persze hasztalanul. Mitévő legyek?! A ház va­lószínűleg telitalálatot kapott, föld feletti részét a bomba lerombolta, csak a bunker maradt. Itt kell hát meghal­nom, ha nem jutok ki? Ebben a pillanatban vízcsobogást hallottam. A bunkeren vízve­zeték húzódik át, a Motojasu- híd alatti vezeték folytatása, — amely biztosan megrepedt — gondoltam. Akkor pedig megfulladok! Eszméletem utolsó pillanatában gyermekei­met láttam magam előtt — majd a vízió is eltűnt. Elá­jultam. Amikor magamhoz tértem, a földszinten voltam. Az első, ami a sötétben sze­membe ötlött, egy árnyszerű emberi alak az ablakkeretbe kapaszkodva. Inkább sejtet­tem, mint láttam, hogy pol­cok, asztalok, székek és más bútordarabok feküsznek kö­rülöttem, egymás hegyén-há- tán, összetorlódva. Kiszabadít­va magam ebből a halomból, eljutottam az ablakig, és az ott álló alakban Hírősét vél­tem felismerni. — Mi van kint? — Utca — felelte — „KI tud ugrani?" „Persze, hogy ki!” —• Mindketten kiugrot­tunk az utcára. A füsttől olyan sötét volt, mint amikor csak a félhold világít. Ahogy jobban meg­néztem, észrevettem, hogy Hírőse arcából és kezéből öm­lik a vér. A Motojasu-hídhoz siettünk. A híd közepetáján egy fiút láttunk, hanyatt fek­ve, meztelenül, karjait az ég felé emelve. Remegett. Bal kezénél valami égett. A folyón túl az utcák vöröses lángban égtek, fekete füstbe göngyöl­tén. Nem mertünk átmenni a hídon, inkább abba az irányba futottunk, ahol most a Béke- torony áll, és kijutottunk arra a térre, ahol ma kertek • zöl­dellnek. Mindketten leültünk a folyómederhez vezető lépcső egyik fokára. Csak ültünk ott, és nem gomdoftunk semmire. Körül­néztem — a föld és az ég fe­kete füstfelhő. A füstben alig lehetett látni a szakszerveze­tek épületét, de a folyón túl, még állt az Iparfejlesztés Há­za. Balszárnyin látható volt az Ipar- és Kereskedelmi Kamara épülete. A füst alatt a láng egyre nőtt. Mikor először oda­néztem, ez a három épület még nem égett, de néhány perc múlva kigyulladtak. Emléke­zetem szerint elsőnek a pos­tahivatal lángolt. Ezalatt hoz­zánk menekült még 8 ember a szakszervezetekből: 4 férfi és 4 nő. Így, csoportosan ültünk a lépcsőn. Az egyik kislány elvesztette látását, egy férfi hányni kezdett, egy másiknak szörnyű fejfájásai támadtak, így viselte mindenki sérülését, ki testén, ki belül. Csodálatos volt, ahogy min­denki némáin tűrte a fájdal­mát. Senki sem jajgatott. A tűz gyorsan terjedt. Már tes­tünkön éreztük melegét, A vízszint egyre alacsonyabb lett az apály miatt, mind lejjebb húzódtunk egy-egy fokkal. A postahivatal, mely átlósan szemben volt velünk, okádta a fekete, sűrű füstöt, mely töl­csérként szökött az ég felé. Időnként a füsttölcsér szétte­rült olyan alacsonyan, hogy bennünket is beburkolt, mi­közben égő pléh- és fadara­bokat hányt magából. Akkor hirtelen a Motojasu folyó megduzzadt, közepén tölcsérként magasba szökött, majd zivatarként hullt ismét alá. A tűzvész a folyón túl még erőteljesebben dühöngött, a füst és a szikrák egyre job­ban veszélyeztettek bennün­ket. El kellett hát menekül­nünk innen, a kőlépcső feletti kis térre, de ott még jobban rohamoztak a szikrák. Nem volt más hátra, összeölelkez­tünk a kőlépcső szögletében, lemezekkel védtük magunkat a hőség ellen, Időnként megned­vesítve azokat. Közben köze­lebbről és távolról durranások hallatszottak, mintha benzines hordók robbannának. Aztán hirtelen zuhogni kezdett az Amikor elállt, remegtünk a hirtelen lehűléstől. Most már mi mentünk közelebb a tűz­höz, hogy megmelegedjünk. Sisido, szakszervezetünk pénzügyi osztályának tisztvi­selője megkért, hogy keressem meg a segélycsapatot és kér­jem segítségüket. Elindultam, hát, Hacukaicsimacsi város felé. Délután 2 óra 30 perc­kor érkeztem a városba.,. Aztán múltak a napok. Szeptember 1-én éjjel hirtelen hidegrázásra ébredtem, 40 °C lázzal. Ez az állapotom 7—8 napig tartott. Abban az időben Hirosimában naponta haltak meg, akiknek hasonló tüneteik voltak. Torokfájás, vérfoltok 5—6 helyen a bőrön, fogíny- rothadás, kóros hasmenés, több mint 10 napon át, a test elsorvadt, és semmi gyógy­szer — az orvos nem tudott mit kezdeni velem —, csalá­dom már lemondott gyógyulá­somról. De csoda történt: az Idő múlásával testem fokozatosan erősödött, visszanyertem egész­ségemet. Tudom azonban, hogv még mindig sokan vakulnak meg, felgyógyulásuk után is, az atombomba okozta régi sé­rülés következtében. 37 társam közül, akikkel azon a reggelen együtt voltam, 36-an már nincsenek! Én meg­maradtam, hogy tanúságot te­gyek szenvedésünkről. Fordította: Dr. Szerdahelyi István (Vége) NÖGRAD — 1970. augusztus 9., vasárnap 5

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents