Nógrád. 1970. július (26. évfolyam. 152-178. szám)
1970-07-05 / 156. szám
4» wF'T,'r' 7AMAS MENYHÉRT: Változások A pajtában falnak dől a kiszáradt fűzkosár, résein kibújt gyermekkorom emlékezete, szótlanul int, s a halk házsorok közé kisér, ahol a teljesedő ép teljesedő álmokat rajzol az ablakokra, a papsajtos árokpartok már nem ismerik a szorongást, az út szélén kövémeredt hitek hevernek, ahol rozsdás-kifincsű kápolnákban emészti magát az isten. Különben, a napkelte olyan, mint akkor volt, a föld föld maradt, a munka munka — kemény, de könnyebb, akár a megosztott gond, csak a dombok válla roskadt meg, súlyosodtak a völgyek: termőbb lett ölük. BÉNYEI JÓZSEF: Mint a táltos Álltam gátat az árnak, átléptem pattogó forrást, tapostam tükör-pocsolyákat. Ismernek engem a hegyek. Es ismernek a vizek is. Jól ismernek a házak. Köszöntem kéményeiknek, vándorként jöttem, befogadtak. Ültem a nyikorgó lócán, pohár vizet is adtak. Fallá emeltem a téglát, cipeltem gerendákat. A kiskapukat kinyitották: várnak. Ismernek engem. Tenyerem zászlóját lengetem feléjük; Napot, Holdat, madarakat hívok, zsolozsmázzanak értük. GYURKOVICS TIBOR: Vasárnapom A levegő oly tiszta, mint a pont, hűvös, egyszerű, végtelen, a lebegő vasárnapot arcommal megérinthetem. Fekete villanyoszlopok állnak a sínek ujja közt, s bár nem világit semmi se, mégis úgy érzem, hogy te jössz, a domb mögül, a fák közül valahonnan előteremsz, s a madaraknak prédikálsz, ahogy assisi szent Ferenc. Erre más senki sem lakik, pörgedezik a vakolat, s az összedült kapuk alól elköltöztek a madarak. SOMOSKŰI LAJOS: Óda, csitri lányokhoz Jönnek a tavasznál szebben, kendőket virágzó menetben. Körbe állnak, hajladoznak, színes karikákkal forognak. Virágzó ág; karjuk, lábuk, játékos szél kap utánuk. S míg nézem őket elmerülten: árnyuk virágzik a fűben... Ó, csitri lányok, bimbók, virágok! Telt illatoson, virághabosa n, ti adjatok majd helyettem is dalt: két kamasz fiamnak! DARÁZS ENDRE: Vizes nyár Nyáját tereli a juhász A mából a tegnap felé, Hol bőven zöldéi! még a fű És nem csapdos fel szürke lé. Véle szemben megdöcögő, Áldottan ringó asszonyok. Szivük alatt forrás buzog Es abban jövőnk ring, mozog. A daruk vonalai (Koppány György felvételei Horváth József: Szükség törvényt kíván Godfrey Cambridge: Hogyan szerezzünk A CÍMBEN NINCS tévedés, a szóban forgó ügyben a szükség a törvényt már megbontotta. A borravaló olyan tényező, amely az ország pénzügyi vérkeringését és az életszínvonalat egyaránt érinti, és hogy erre nézve hivatalos adatok nem ismeretesek, azt a Központi Statisztikai Hivatal hiányos kapacitásának tulajdonítom. Hajdanán. úgy tíz évvel ezelőtt, a borravaló elleni lázadás még mindennapos téma volt a sajtóban, a közéletben. Aztán megszoktuk ezt is, mint kisgyerek a verést; józan ember ma már nem emel szót a borravaló ellen, sőt, az igények gyors növekedését követve, a borravaló összegét emeli. Természetesen jómagam sem a borravaló ellen prüszkölök (az emberi élet túlságosan rövid ahhoz, hogy feleslegesen vesztegessük el az időnket). Nem is az a rossz, hogy borravalóit kell adni. Borravalót kapni pláne jó, ezt állíthatom, noha csak egyszer kaptam életemben, amikor egy riport kedvéért beöltöztem taxisofőrnek egy farsangi éjszakára; a kapott borravaló jelentékenyen túlszárnyalta újságírói fizetésem aznapra jutó hányadát. Csupán az nincs rendjén, hogy a társadalom anyagi tevékenységének ebben a jelentős szektorában merő spontaneitás uralkodik. Ha a borravaló egyfelől jog, másfelöl kötelesség, véleményem szerint okvetlenül szükség van a törvényes szabályozásra. Jogászkodásról lévén szó, civil vagyok a pályán, mégis felvázolnám itt egy laikus elképzeléseit Jfimondjuk régi, szép, szláv eredetű szavunkat: udvar és nosztalgikus érzésekkel eltelve visszaröppenünk a múltba. Korunk többek között az udvar megszűnésének a kora is. Az új lakótelepek házai köré, mellé, alá nem udvart, hanem parkot, elkerítetten közteret terítenek és tűzdelnek meg egy kis zölddel, hintával, homokkal, loacskaringós autóutakkal az építészek. Nagyon helyesen, csak talán még nem szoktuk meg ezt a nyílt, semleges és éppen elkeritetlensége miatt köztulajdonszerűbb Fórumot, szemünk, agyunk még a régi, azonkívüli személyre, családra vonatkozó ítéletalkotásra tápot adó udvar látványát keresi. benézni egy udvarba, s megmondani kik lakják a házat. A történelem is Így tanította, illetve így tanultuk belőle, amikor már kisdiákésszel megmosolyogtuk a különbséget két nagybetűs Udvar, mondjuk Mátyás Udvara és Dobzse László rendetlen és eladósodott Udvara között. Aztán az irodalom is hány meg hány hőst és antihőst jel. lemzett udvarával, vagy azzal az udvarral, amelyikbe belépett vagy amit elvesztett. Merész állítás: a régi emberhez Mindenekelőtt arra hivatkozom, hogy jogi szabályozás híján a borravaló átnyújtását és elfogadását egy igen kellemetlen álszemérem érzete lengi körüL A borravalót rendszerint dugva, lesütött szemmel, zavartan makogva és nyögidécselve kell átadni, viszont fölényes, hanyag eleganciával, számolatlanul kell zsebre vágni. Valamikor a leánykéréshez kellett annyi lelkierő, mint most a borravaló-forgalom lebonyolításához. Mire jó ez? Engem mindig megviselnek ezek a kínos jelenetek. Van úgy, hogy napokig készülök a ceremóniára. Legutóbb például így szóltam a pedikűrösömhöz, a borravaló várományosához: „Aranyos Lujzika, mindazért, amit értem tett, hálából egy pasaréti villát szántam magának, mivel azonban az nekem nincs, kérem, fogadja el ezt a húszast”. Föltalálva a legalkalmasabb lélektani pillanatot, amikor éppen senki sem néz oda, végre átcsempésztem a borravalót az illetékes kézbe, de ezzel még távolról sem estem túl a belső gyötrődésen: vajon elégedett-e, ide merhetem-e tolni a képemet a jövőben is, nem jártam volna-e jobbéin, ha előre átadom a borravalót és így tovább. Tessék 'elhinni, már csak a kínoktól való szabadulás miatt is jogszabályokba kellene foglalni a borravaló-forgalmat, eltörölve a kötelező tapintatot és szemér- mesikedést. AZT IS MEG KELLENE határozni: ki kinek tartozik borravalót adni. Szerintem mindenki mindenkinek, aki foglalkozásánál fogva maga is Csurka István: Búcsú az az udvar talán még jobban hozzátartozott, mint a ház. Mindenesetre nagyon tudott árulkodni róla. Később aztán valami zűrzavar keletkezett. A párosba tulajdonképp nem fért bele az udvar, de a hirtelen szaporodó lakosság még nem tudott lemondani róla. Bérkaszárnyák épültek római udvarral, négyzetesen kővel körülvéve, egy nevetséges kis udvarkarikatúrát, amelynek egyetlen dicstelen dísze a porolóállvány volt; szükséglakások épültek szükségszerűen parányi és nyomorúságos udvargyomorral, és ugyanebben a történelmi korban megszületett az otthon, a családi tűzhely felé vezető utak legsi- ralmasabbja: a gang. Folytassuk egy kissé mulatságos elszólással: ezek az udvarok még itt vannak köztünk —, mert, persze mi vagyunk bennük, rajtuk és köztük. A képzavar azonban véletlenül mond valamit. Azt jelenti, hogy ez az udvar, az kap borravalót. Ez volna egy egészséges, igazságos körforgás: ami borravalót kapok, azt továbbadom. Akik pedig foglalkozásuk jellegénél fogva soha, semmiképp sem kaphatnak borravalót, igazolják ezt hiteLt érdemlően egy, borravalóra jogosultakból álló bizottság előtt (hogy aztán semmiféle liberalizmus meg körmönfontság gyanúja se essen rájuk), kapjanak erről egy pecsétes igazolást, amit borravaló helyett mutassanak fel a kellő pillanatban. (Ha aztán valahol, ennek ellenére előnyben részesítenék a borravaló adására kötelezetteket, némi borravalóval ezt is át lehetne hidalni.) A JOGÁSZOKNAK kellene válaszolniuk arra a kérdésre, hogy szocialista bérezési kategória-« a borravaló? Ha ugyanis az, akikor a borravaló ' nagyságát a nekem tett szolgálatok színvonala, a részemre elvégzett munka minősége szerint kellene megszabnom. Ha például tökéletesen elégedetlen lennék, törvényesen megtagadhatnám a borravalót, amit ma dehogyis merészelnék. Persze a jogszabályalkotók gondoljanak arra is, hogy a borravalóra jogosultak közül egyeseknek még hiányos a szocialista öntudata, ezért nem tudnának azonosulni a premizálási elvvel. Ezeket ugyancsak pecsétes írással kellene ellátni, amellyel viszonylagos elmaradottságukat hitelt érdemlően igazolnák, s ha ezt felmutatnák, minden körülmények között igényt tarthatnának a borravalóra. Kétségtelen, hogy a borravaló-forgalomban a jogi szaudvartól elmúlt udvar megszemélyesíthető. Egy haldokló személyre, aki ha még oly kevés örömet is adott, részvéttel tekintünk. Az életünk része volt. Tanúja és tanúsítója a szociális nyomornak, hagyta végiglépkedni magán a postást két világháború behívó parancsaival, s megrendültén hallgatott a mankóval visszatérő apák, fiák, testvérek lépteinek koppantakor, elviselte az egymásra utalt szomszédok acsarkodását, a feljelentéseket és a letartóztatásokat, de segített bújtatni az üldözötteket és a katonaszökevényt. Látta a csókokat a holdfényben és hallotta felsírni a levegőre jutó újszülötteket. Mindent látott és mindent hallott. Ezért szeretjük, nem a szépségéért. Még egy kis játék: udvariatlanság lenne, ha elhallgatnánk a legnagyobb hibáját: egészségtelen volt. Nem is elsősorban egészségügyi szempontból, hanem társadalmibályozás hiánya egy nemtelen versenyt is eredményezett. Ezért rögzíteni kellene a borravaló-tarifákat a különböző szakmai ágazatokban. Manapság megesik, hogy az ember egy szép borravalót ad az arra jogosult személynek, abban a hitben ringatja magát, hogy ezek után rendesen szolgálják ki, csakhogy jön egy licitáló hiéna, abnormálisán nagy borravalót dug oda a szolgáltatónak, mire csakis ő lesz körülugrálva. Arra Is megoldást kellene találni, amire az élet, a gyakorlat már régóta figyelmeztet: a borravalóra jogosultak sokasága csak bezsebeli a borravalót, de ugyanolyan pocsék munkát végez, mintha mentességi igazolást mutattak volna föl neki. VÉGÜL, FELTÉTLENÜL be kellene vezetni a borravaló könyvelését és bizonylatozá- sát. íme, mi történt egy ismerősömmel. Befeküdt a kórházba, vakbé'lműtótre. Hogy a műtét rendesen sikerüljön, előtte egy borítékban ötezer forintot csúsztatott a sebész fehér köpenyének zsebébe. Amikor a műtét után magára eszmélt, elborzadva vette észre, hogy egy száznegyven centiméteres vágás, illetve varrat van a testén. Először azt hitte, hogy túlfizette a sebészt és ő — meg akarván szolgálni azt a szép summát — sem a kést, sem a cérnát nem sajnálta tőle. Később kiderült, hogy a sebész nem tudta, miként került a zsebébe az ötezer forint, bizonylatozás híján azt hitte, hogy smucig volt az ismerősöm, ezért lebt akikora a seb. lag. Mert bezárt, elrekesztett. Nem a szabadság és a közösség felé irányította a tekintetet, hanem a köldökre. Szélvédett hely volt, ahová az új szelek sem nagyon törhettek be. Megállt benne a levegő és ételszag terjengett benne, meg füst. Ez az írás tehát tulajdonképpen egy nekrológ. Csakhogy az elhunyt még él. helyesebben: még van. Mégis, már most elbúcsúztatjuk, mert a dolog természeténél fogva, ha már nem lesz, nem is tudjuk elbúcsúztatni. Mire az utolsó nyomorúságos udvar helyét is valami nyílt tér vagy akár egy oszloplábakon álló égre törő ház foglalja el, senki nem fog már emlékezni az utolsó udvar kortársaira. zekből nem lesz skanzen. Noha, talán lehetne. Kuriózumképpen oda kellene tenni egy-egy ilyen tágas lakótelepi tér sarkába például egy-egy hűen rekonstruált udvart, hadd lássák a mostani teenagerek majdani tee- nagerei, hogyan éltek az ősök az ősvárosban. Béke veled! — udvar. — Megleszünk . nélküled. Hogy hogyan? Nem rajtad múlik. taxit New Yorkban? (Amerikai ncgerhumor) Manhattan belvárosában a négereknek egyre nehezebb taxit kapniuk. Sok az olyan . kocsi, amely nem hajlandó megállni, ha egy néger int neki, néhány méterrel arrébb felveszi a fehér utast. Ez különös nehézséget okoz a színes bőrű zenészeknek, színészeknek, kiknek munkája az éjszakai órákban végződik. Nekik javasolja a Godfrey Cambridge a következőket: Az ártatlan arc módszere Széles, jólelkű mosolyt öltök az arcomra. Leveszem a napszemüvegemet, nehogy azt higgyék, hogy a kábítószerélvezők közé tartozom. Nagy diplomatatáskát szorítok a hónom alá, ebből is lássák, hogy igyekszem hasonlítani a fehérekhez. így talán összetévesztenek egy vállalatvezetővel. Csípd el a sarkon módszere Ügy csinálok, mint a turista, ide-oda pislogok, aztán rávetem magam a kocsira, és feltépem az ajtaját. Ha egyszer már benn vagyok, csak nem tudnak kitenni. A behízclgés módszere Beszólok az ablakon „Hello, sofőr úr! Szép időnk van, ugye?". Ezen meglepődik. Összebarátkozunk. Akkor aztán bevágom magam az ülésre. A sivítoző, de baráti módszer Sivítva, és félreérthetetlenül kiabálom: „A belvárosba megyek, értse meg, a belvárosba! NEM MEGYEK HARLEMBE!” Ahol a partner is besegít Feltűnően hangosan magyarázom a partneremnek: „Nem, dehogy is megyünk Harlembe. Te hol laksz? Az East Side-on?! Remek, akkor hazaviszlek”. A sofőr ezt meghallja és készségesen megáll. A repülőtéri játszma Minden sofőr álma egy utas. aki a repülőtérre tart. Hat dollár! Ehsért aztán teleragasztom a bőröndömet hotel- cédulákkal, és még lóbálom is, hogy feltűnőbb legyen. Végül mindig akad egy sofőr, aki beveszi a csalétket. Nátha árán, de hazajutok Ha frakkot, és keményített inget viselek, akkor széttárom a kabátomat, bármilyen fagyos is az idő, hadd lássák. Az biztos, hogy senki sem fogja leütni a sofőrt hátulról, aki frakkot visel. A módszer beválik, de ha esik az eső. pokoli náthát szerezhetek. Készpénz a kézben módszer Meglengetek egy húszdollárost. Ugyanakkor a másik kezemben néhány egydollárost is tartok, hogy mutassam, van aprópénzem. A fehér kisegítő módszere Ha a fent javasolt módszerek mindegyike csődöt mond, akkor kétdolláros órabérért szerződtetsz fnagad mellé egy fehér embert, s őneki mást se kell tennie, csak inteni a taxi után. E’ordította: Zilahi Judit NÓGRÁD — 1970. július 5., vasárnap 9 T
