Nógrád. 1970. július (26. évfolyam. 152-178. szám)

1970-07-26 / 174. szám

Kiss János:*

Kultúrtörténet

Elpusztult híres könyvtárak

Az autóbusz meg-megtor- panva zoty kölödótt a téli reggelben. Kriszta fáradt, karikás szemekkel, elszánt sértődöttséggel mereven előre nézett. Magasra tupírozott haján, a rázkódástól, félrecsúszott a tüllkendő. Menyhárt feje ide-oda himbálód- zott: tátott szájjal aludt.

— Mi van? Hol vagyunk? — riadt fel Menyhárt.

Ásított és kilátszottak a fogai, duzzadt nyelve. Csámcsogva fészkélődött, még szusszant egy párat, és a mel- lere ejtette a fejét. Kriszta arra gondolt: aludj csak, az a tied! És gyűlölte a mei- *ette hortyogó férfit- Ez az érzés viszont Bovarynet juttatta esze be.

Krisztának a Bovaryné volt « kedvenc olvasmánya. Ügv erezte, hogy mélységesen megérti. Olvasta a sorokat, es sűrűn sóhajtott: szegény, szegény asszony. Megfejthetetlen rokonságot érzett Bo- varynéval. Csakhogy hozza nem volt kegyes a sors. sohasem lepte meg a nagy kalanddal. Hétköznapokra szabdalt életét nem kavarta soha semmi. Bement az iskolába, idegeskedett a fafejü parasztgyermekekkel, hazajött es beállt a mosatlanok közé. Ennyi.

Ezért jelentett akkora izgalmat ez az utazás. O, micsoda remények tomboltak benne! Micsoda izgalom, micsoda álom!

Most újra a kopaszra nyirt fejek következnek. a mosat* tanok, hagymaszag, tenyérnyi ablak, unalom, emlékezés... Még ©miéknek sem lesz elég ez a bankett. Marad a menyasszonyság. Mégiscsak volt abban valami*..

A vőlegény alacsony hóm- lakú parasztlegény volt.

Kriszta, mikor ez eszébe Jut, sóhajt és pislog. Mostanában egyre kevesebb büszkeséget érez, inkább mártírom- ságot. Meirt lám, itt ül mellette. és hortyog. Döccen az autóbusz, és teljes súlyával nekidől.

Hát ez lett a romantikából.

Valamikor az a magához- emeiésess játék volt az uj- iászületés. Legalábbis akkor azt gondolta- Most már minden kétséget kizáróan emlékszik a dologra, hogy keserves belső harcok után emelte magához a parasztlegényt.

Valójában a harcot a legény vívta. Méghozzá a családjával. Az egykori legény szülei már kinéztek a fiúhoz ranyban-földben-miegy ebekben illő mátkát, s mint minden ember, ők is ragaszkodtak saját elképzelésükhöz.

Kriszta királynői szeszélyei között a tanulás is szerepelt. A legénynek tanulnia kellett. Ez volt az a bizonyos magához-emelés. Ez volt a romantika, mert hoesszű téli délutánokon együtt görnyedtek a könyv föléMenyhárt mindebből az alacsony homloka mögött nehezen mozduló agyával vívott embertelen küzdelemre emlékszik. A tanulás sohasem volt az erős oldala. De hát abban az időben mindenki ezt csinálta. Aztán nagyon kihúzta magat, amikor a faluban először szóltak utána: tanító úr! Legrosszabb pillanataiban sem tagadja, hogy Kriszta nélkül... Hálás is volt neki nagyon sokáig, de ráunt a mindennapos hálálko- dásra.

Viszont éppen ez fáj Krisztának- Az, hogy mire egyvo- nalba kerültek, a * romantikának is befellegzett. Jöttek h szürke hétköznapok, olyanok, amelyeket csak a naptárban lehet megkülönböztetni egymástól. Az élet ment előre a maga megszokott rendjén: utat javítottak, sáncot takarítottak, születtek, meghaltak, pletykáltak, sóhajtoztak, társulásba boro-' nálták a földeket, kollektiven arattak, emberek jöttek, emberek mentek, ma fent, holnap lent, nyár volt, tél volt, eső volt, szárazság — csak a Kriszta életében nem változott semmi.

Illetve... Egy-egy szélbor- zolás azért.-.

Üj agronómus jött például, Kriszta szeme várakozóan kitágult. Aztán nem történt semmi, és az agronómus Í6 bevonult a régiségek kelléktárába.

Űj körorvos érkezett... de már a harmadik nap kiderült, hogy családos.-. Tehát nem jöhetett számításba.

Es akkor jött ez az új lehetőség!

Az egykori legény — miután egyvonalba kerültek — megkóstolta a nyüzsgés ízét, rájött az előnyös oldalára, és ha kellett, ha nem, mindenbe beledugta az orrát. Már ahová hagyták neki. így sikerült, hogy nagyon lelkesen, de egyáltalán nem önzetlenül, mert némi pénzt is hozott a konyhára, közönségszervezéssel is foglalkozott. Jegyeket kapott a közeli város színházától, autót küldtek a nézők után. 6 így elég gyakran előbbre lendítette a színház megszorult közönségtervét. Teljesen érthető, ha a színház hálás vezetősége, fennállásuk ötvenedik évfordulóján, meghívót küldött a díszelőadásra.

Azt már Kriszta kombinálta ki, hogy a díszelőadás után bankettnek is kell következnie- Bár erről a meghívó nem árukodott. Különben is az ő fantáziája már régen lesiklott a meghívóról, s messze előreszaladt térben és időben, s különös pír égett az arcán, szemében gerjedel- mes fények sunyítottak.

Kitárta a szekrényt, és feltúrta kiszórta a ruhákat,* felkapta és mellére szorította, tükör előtt illegette... Jaj, neki ezen a banketten tündökölnie kell! Most vagy soha!

Én istenem, én istenem — motyogta mindegyre, nekipirulva, előreszaladó, megfékez- hetetlen fantáziávalMert az sem kétséges, hogy a banketten valamelyik színész mellé kerül.-. Igen, valamelyik színész. valamelyik csodálatos lovag mellé, akit annyiszor, de annyiszor megbámult a reflektorok csillogásában... Ott fog ülni mellette és az..- Én Istenem! Jaj- Elkerülhetetlen, hogy az ne udvaroljon... Rengeteg pajzán históriát hallott a színészek forróvérűségéről.-.

Biztosan udvarolni fog!

Negyed nyolckor ott voltak a színház előtt. Üres a térség. Rossz sejtelmekkel néztek egymásra.

— Ügy látszik. nyolckor kezdődik — vélte Kriszta,

— Lehet — hagyta rá Menyhárt.

Elsétáltak a sarokig és vissza. Kriszta lóbaltu a re- tiküljét, mozgatta az ujjait, és izzadt a tenyere- Hirtelen megállt:

— Vedd csak elő a meghívót — 6emmi jót sem ígért a hangja.

Menyhárt torkig volt a meghívóé érdeklődéssel, direkt más zsebében kereste, végre előkaparta a meghívót, és most, azonnal Kriszta szemébe ötlött az, ami eddig

bankett

teljesen elkerülte a figyelmüket: a díszelőadás délután hat órakor kezdődik.

— Te! — hörögte Kriszta

olyatn hangon, hogy Menyhárt önkéntelenül az arca elé kapta a kezét. Onnan pislogott Krisztára.

Álltak és néztek egymásra vad ellenségesen, és Kriszta úgy érezte, hogy süllyed alatta az aszfalt, hogy nagy robajjal összeomlik benne valami.

Mégis elmentek a bejáratig. Az üveges ajtón át jól látszott: tömve a ruhatár- A higanygőzlámpák fehér fénye gúnyosan verődött Y1®2" sza a színház nagy ablakai - róL

— Na menjünk — mondta Menyhárt.

— De hiszen... — hápogott Kriszta.

— Csak nem akarsz most bemenni? Majdnem két órája.-.

Kriszta azt akarta mondani, hogy a bankett... de nem jött ki több hang a torkán. Nagyon gyűlölte azt a polgárt, aki ott állt mellette.

Mentek csoszogva, lógó kezekkel. különösen feleselt lépteik alatt az aszfalt. Krisszta úgy érezte, hogy kóvályog a feje, bár feltehetően csak a szokatlanul fel- tupírozott haja vesztette egyensúlyát.

Most, ahogy az autóbusz döcceinve megállt, végre iel- állhattak, s kinyújtóztathatták zsibbadt tagjaikat. Fáradtan, dideregve kászálódtak le. A falu fölött éppen megvilágosodott az ég, s vékony szél sepert végig az úton.

A kicsi ablakú lakás lehelte a hideget. Kriszta nagykabátban állt, mozdulatlanul, egy pontra szegezett tekintettel. Menyhárt fújtatva hozta a forgácsot, petróleumot locsolt be a kály- baajtón, aztán- elégedetten dörzsölte össze a kezeit amikor pattogva felszaladt a láng.

— Csakhogy hazaértünk.

Kriszta kiégettnek, üresnek. becsapottnak érezte magát, vörös körmeit nézte; a plattni résein kikukucskáló lángok fénytáncot roptak sápadt arcán- Akkor Kriszta a volt legény elé lökte a kezét:

— Kapard le!

Menyhárt nem kérdezett

semmit. Mindig a zsebében hordta a bicskát, most elővette, és szó nélkül vájni kezdte Kriszta körméről a lakkot.

A LEGRÉGIBB sumer, babilóniai és asszír könyvtárak magukkal a birodalmakkal együtt pusztultak el. Megsemmisítésük majdnem kizárólag hódító háborúkhoz fűződik- E könyvtárak égetett cseréptáblákon őrizték koruk tudását, s könyveik különös anyagának köszönhetjük, hogy egy részük a romok alatt is épen maradt. Ur-ból kb. 6000 cseréptáblát sikerült a régészeknek megmenteni; ezek nagy része az i. e. 2500-as évekből származik. A nippurl nagy könyvtár romjai alól a pennsylvaniai egyetem régészei kb, 50 000 cseréptáblát mentettek ki- Lagash feltárása már majdnem százezer cseréptábla megmentését eredményezte.

4AZ ÖKORI Egyiptom Ife gazdag volt köz- és magán- könyvtárakban egyaránt. Az állami könyvtárak és levéltárak papirusztekercsek ezreit őrizték; a megmaradt, viszonylag kevés számú anyag a hieroglifák megfejtése után gazdag ismeretanyagot adtak az ókori Egyiptom életének megismeréséhez. A Ramesse- um épületében a könyvtárat már külön helyiségben helyezték el- Az edfui Horus templom, a philaei Isis templom könyvtára („Sását istennő könyveinek terme”) ugyan, csak nagy tömegű papiruszt őrzött. A megmaradt és Európa nagy könyvtáraiban féltve őrzött papiruszteker - csek természetesen csak töredékét képezik a hajdani nagy könyvtárak anyagának. Az európai műveltség bölcsőjét képező görög kultúra legnagyobb könyvtára Alexandriában volt. Egykori források szerint a Museion 400 000, a Seraphis templom könyvtára pedig 40 000 ~ tekercset őrzött Legismertebb könyvtárosa Kallimachos volt. a kiváló görög költő. Az a feltevés, hogy ezt a maga korában páratlan gyűjteményt 642-ben, Alexandria elfoglalása után az arabok gyújtották volna fel, az újabb kutatások eredményeképpen megdőlt. A Museion i- e. 47-ben, a Cea- ser—Pompeius háború alkalmával tűzvész martaléka lett. 390-ben pedig a templomi könyvtárt rombolták le. A könyvtár pusztulása sok olyan alkotás megsemmisülését vonta maga után, melynek kézirata csak itt volt található s amelyeket azóta is legfeljebb csak a címükben ismerünk. Az alexandriai könyvtár pótlására II. Eumenes által alapított pergamoni könyvtár (kb. 200 000 tekercs, csei) szintén a történelem viharának esett áldozatul. Ez a könyvtár volt az, amely a papirusz helyett a Pergament használta a könyvek előállításához.

*

A RÓMAI birodalom igen

sok könyvtárának is csak az emléke maradt meg az utókorra- A győztes római had- vezérek a római könyvtarakat zsákmányolt kéziratokkal gyarapították. Az első nyilvános könyvtárat Julius Caesar tervezte, da halála miatt Varró a tervet már nem vadíthatta meg. A Forum közelében levő Libertás templom könyvtára, a palatmu- sí Apollo templom könyvtára h06szabb-rövidebb fennállás után megsemmisült. A Bibliotheca Octaviana 1. u. SO-baji égett le. A Tiberius által alapított könyvtár (a Tempi um Augusti Noviban), azonban még Vespasianus alatt is állt, megsemmisülésének időpontja bizonytalan. Legtovább a Bibliotheca állta a történelem viharait, s még az ötödik századból is van róla híradásunk- Róma hatalmának a lehanyatlásával azonban a könyvtárak is majdnem teljesen elenyésztek.

4NAGY KONSTANTIN után Róma mellett Bizánc lett, a klasszikus kultúra második középpontja. Bizánc híves könyvtárát i. u. 354-ben 11- Konstantinus alapította, de ez 476-ban leégett. Helyette csakhamar újat szerveztek, s hogy az antik irodalom ^ egy része fentmaradt. az elsősorban ennek a könyvtárnak köszönhető. E könyvtár majd ezer év alatt a tudás végtelen kincsestárát gyűjtötte egybe* Amikor II. Mohamed csapatai 1453-ban elfoglalták Bizáncot, a könyvtár kincseinek legnagybb része is veszendőbe ment. A könyvtár kincseit részben elégették, részben drágaköves, aranyos-ezustas kötésüktől megfosztva szekérszám elkótyavetyélték, nagy kulturális veszteseget sosem tudta pótolni többet az emberiség.

*

magyar szempontból

a legszomorúbb Mátyás király európai jelentőségű Bib- liotheca Corvinianajának a pusztulása volt* Mátyás óriási anyagi áldozattal páratlan könyvtárat hordott össze, melynek kötetei nemcsak tartalmilag, de külső kiállításuk szempontjából Is méltán vívták ki Európa tudósainak az elismerését. A könyvtár szét- hordása már Mátyás halála után megkezdődött. A Budán megfordult követek, külföldi előkelőségek mind szívesen vittek egy-egy kódexet magukkal „emlékbe”. A pusztulást a török hódoltság fejezte be. amely a Koránon kívül alig becsülte a könyvet. A fentmaradt 168 hiteles Corvinából — amelyek világszerte a nagy könyvtárak féltve őrzött kincsei — hazánkban mindössze 43 kódexet őriznek; elkerülésük és visszakerülésük története valóságos regény.

4A HUSZADIK 6zázad elején

a legnagyobb könyvtári pusz- tulás a torinói Bibliotheca Nazionale-ban következett be, tűzvész martaléka lett. A könyvtár mint építészeti emlék is nevezetes volt, de fa mennyezeteit, fa könyvszekrényeit nem lehetett éppen korszerűnek nevezni, s éppen ez okozta — 1904. január 25—28-án a könyvtár vesztét* A villamos vezeték rövidzárlatot kapott, a faanyag rögtön lángba borult, s a tűzoltók minden erőfeszítése ellenére 32 000 kötet nyomtatott könyv és 3400 kötet kézirat pusztult el, amelyek közül az utóbbiak pótolhatatlanok. S amit a tűz megkímélt, azt a víz tette tönkre.

4A MÁSODIK világháború — elsősorban a légitámadások következtében — mérhetetlen károkat akozott a könyvtárakban. Az elpusztult egyetemi, városi, egyesületi' stb. könyvtárak felsorolása maga is külön kötetet tenne ki. A nagy nemzeti könyvtárak azonban — okulva az első világháború tapasztalataiból — értékesebb anyagaikat még kellő Időben bombabiztos helyeken rejtették el. Csak Varsó könyvtárait érte pótolhatatlan károsodás és a Szerb Nemzeti Könyvtárt, amely Jugoszlávia németek által történt lerohainá- sakor, 1941. április 6-án teljesen elpusztult* A pótolhatatlan veszteséget itt is a kéziratok elpusztulása jelen.- tette, amely a könyvtárat a Balkán tudományos centrumává avatta. Az 1832-ben alapított könyvtár könyv- anyagának 85 százalékát már pótolta ugyan, de a kéziratok pusztulása az egész világ tudományosságát komoly értékektől fosztotta meg,

»linmániai magyar íré

8 IMOGRAD - 1970, július 26., vasárnap

Galambos Ferenc

Eidős 1st v ín'* f

Játsszunk beket.

játszótér fölött sötétszürke esőfelhők lába lógott, de a srácok észre sem vették a közelgő zápor szelét.

— Játsszunk békét — mondta Jánoska, a házmester unokája. Lécparipáját bedobta a homokozóba, homlokába borzolt „mérges" haját megigazította. Kék volt a szeme, csillogóan kék, A hosszú lécdarabbal a homokozóban egy hároméves kisfiú azonnal elkezdett kutat ásni. ügyet sem vetve már kisvödörre, lapátra, hagyta, hogy azokkal két dvndi szöszke lány, elhúzódjon várat építeni.

— Hülye vagy Házmester — mondta Ottó, a harmadikon lakó kiemelt közgazdász fia — megint hülye vagy. A béke csak kizárólag a háború után jöhet, érted?!

— Unom a háborút, és a Titkár is únja. Jánoska megragadta a hirtelenszőke Gábor géppisztolyát, és letette a padra. — Igaz, Titkár?! Elegünk van a háborúból!

— Nem igaz, — sütötte le a szemét Gábor, és visszavette nyakába géppisztolyát a pádról.

— Tegnap te is azt mondtad, únod — erösködött Jánoska.

— Tegnap tényleg úntam mert csak négyen voltunk, de

í most lehet két jó csapatot csi- I nálni, még te is tiszt lehetsz,

Házmester, annyi kis kölyök van itt.

— így van. Helyes — lépett Ottó Gábor mellé —, igazad van, Titkár. Csinálunk két nagy hadsereget, s aki békéről pofázik, rögtön az elején főbe lövetem.

— Azt már nem — mondta Jánoska —, engem nem lövetsz főbe. Mert ha mégis háborút játszanánk, akkor én mától kezdve Cinkével leszek, és nem veletek.

Indult a homokozóba a lováért. Kerülte a rá szegezödő tekinteteket. Szégyellte magát gyengeségéért.

— Áruló! — kiáltotta Ottó, s összenéztek Gáborral. Gábor bólintott, s Ottó máris kiszakított mindig kéznél levő noteszából egy lapot, ráírta: áruló, s azon mesterkedett, hogy a papírt Jánoska hátára tűzze, hogy mindenki lássa. .

Cinke a szemben levő nagy toronyházban lakott, apja határőr tiszt volt, Cinke valamivel idősebb lehetett a vitatkozóknál, szeplős volt, határozott arcú, izmos.

— Házmesternek van igaza, azt mondom én is, játsszunk békét!

Cinke géppisztolya fekete műanyagból készült, maszek munka volt, hiába irigyelték a többiek, olyat nem lehetett apuval, anyuval áruházban vásároltatni, ebből alighanem egyetlen egy készült valamelyik műanyaggyárban, fusiban. Erős rugós szerkezettel, a forgatott műanyagkorongok különösen vad, csattogó hangon lőttek, ha Cinke hosszan meghúzta a ravaszt.

A kiskölykök már a vitatkozók körül csoportosultak. A lányok is abbahagyták a fo- gócskázást, beálltak a körbe.

—- Hogy a fenébe lehetne itt békét játszani — méltatlankodott Ottó, s Cinkéhez fordult. — Pont te támogatsz ilyen hülye ötletet. Cinke, mikor a géppisztolyoddal olyan hosz- szú sorozatot lőhetsz, amilyet csak akarsz, és még egyes lövésre is csak a tied állítható?! Mindig te győzöl, mit akarsz még? — Cinke levette Jánoska hátáról a papirt, amit a kisfiú nem mert leszakítani.

— Nem vagy áruló Jánoska, ne félj! Ezután az én barátom leszel.

Gábor feltűnően kacagni kezdett.

—- Ha, ha, ha.

—• Mit röhögsz? — kérdezte Cinke dühösen.

— Házmester a mi lépcsőházunkban lakik, és ha te nem vagy itt. Cinke, mit gondolsz, akkor kivel fog játszani? Kivel játszik majd a srác?! Velünk! De csak szeretne, igaz Ottó? Csak játszana!

— így van. Házmester kt van közösítve a gárdából. Ha kell, ezt írásban adom neked, Titkár — mondta Ottó, s nyúlt a notesza után.

Jánoska, bár nagyon nem akarta, sírni kezdett. Vékony, lányos arca remegett a visszafojtott zokogástól, kezét háta mögé rejtette. Elfordult.

Szerencséjére az eső épp ezekben a pillanatokban eredt el, s a srácok géppisztolyaikkal, a kölykök, a lányok mind fedél alá szaladtak. Nem látták zokogni.

fsak állt a homokozó szé- lén, s nézte egyetlen hadi felszerelését, a félig homokba csúszott lécparipáját. Ha rátaposott volna, a léc kettétörik. Sárba ragad.

De lehajolt érte, földhöz ütögette, majd hóna alá szorította, s a suhogó esőben csendesen hazaballagott.