Nógrád. 1970. július (26. évfolyam. 152-178. szám)

1970-07-26 / 174. szám

Egy agglegény Csontos Gábor* VASÁRNAPJA Elmúlt a nyár reménytele­nül. Most kilenc óra, addigra kiderülhet, de nem valószínű. Nem is szeptemberi eső ez, in­kább didergő október végi eső szakad az égből. A nyitott ablaknál állok ing­ben, glóriában. Lúdborözök, de lusta vagyok elmozdulni. Szép kertet varázsolt a nyár abla­kom alá, most az eső földig alázza a rózsaszirmokat. A rózsaszirmok, mint részeg fér­jek elől menekülő asszonyok, hangtalanul sikongatnak, kap­kodják fejüket, mindhiába. Szép fényű hajuk, szirmuk cso­móstul a sárba hull. Eljövök az ablaktól, A für­dőszobában ázik egy lavórnyi ingem. Tán már szaga is van, bár hét közben kétszer is ön­töttem a vízbe Unimót. No, nézzük, egész jót tett neki az egyheti ázás. Tiszta, langyos víz, újabb adag Unimó, 11-re kész vagyok a hat darab ing­gel. Jöhetnek az alsónadrá­gok... Nem, nem, először a zoknik, ez a víz még jó lesz nekik. Nézem magam a tükörben, szőrös vagyok, délután jön An­na. Hat éve minden vasárnap délután feljön. Délelőtt a há­ziasszonyom a templomba megy, nyugodtan moshatok! Istenem, hatszázért még mos­hatok is... Délután, az öreglány felmegy a Hárshegyre, ott ápolják egyetlen fiát a sárga házban. Agysérülés. Háborús. Ez az öregasszony vasárnap délutá­ni programja, már több mint húsz éve. Egész héten harag­szom rá, vasárnap minden bű­nét megbocsátom. Mintha hoz­zám imádkozna, feloldozom, pedig nagyon rigolyás vén szi- pirtyó. Elrendelek magamnak öt perc cigarettaszünetet. Kime­gyek ismét a szobámba az ab­lakhoz. Reménytelenül konok az ég. Anna jön, délután há­romkor itt lesz, addigra min­dennel kész leszek. Csúnya, esős vasárnap, de Anna min­dennel dacol, a hideg esővel is, Anna itt lesz. Értelmes, okos lány, imádom. Néha, ha dü­hös vagyok, elzavarom, azután rohanok utána, mint az őrült és visszacsalom.-„Szeretlek kedvesem, sze­retlek tégedet...” Szavalom Petőfit, ö sír, sírva csókol és ölel. Utána kávét főz a kony­hában, a házinéni rezsóján. Derekára törülközőt csavar, papucsom a lábán és behozza a kávét. Azonnal átöltözik, a törülközőt leveti és belebújik a fürdőköpenyembe. Ilyenkor olyan törékeny, olyan védte­len, úgy szeretem és szeretném magamtól is megvédeni. De csak dörmögök, nehogy észre­vegye érzékenységem. — Gyenge a fekete — ezt minden vasárnap elmondom és ő minden vasárnap igy vála­szol: — Te olyan vagy, mint a ku­tya. Örömödben is, arra is akit szeretsz, csak csaholni tudsz. Pontosan úgy, mint az ellenségeidre, akire haragszol. — Ne plagizálj,! Ezt én már hallottam valahol — válaszo­lom, de tudom, hogy amikor először hallottam is, szíven- ütött ez a megállapítás. Telita­lálat, de miért pont Anna is­mételgeti. Visszamegyek a fürdőszobá­ba, hálóinget, atlétatrikót, zsebkendőt, alsónadrágot mind be a gépbe. Órám a tükör tar­tószögén lóg: tíz perc be, tíz perc ki... A kád tele tiszta hi­deg vízzel, öblítek. A házinéni minden vasár­nap este, ha megjön, a sok fe­hérnemű láttán arcot vág és elhúzott szájjal azt kérdi, mi­ért vagyok én olyan smuclg? Miért nem viszem a fehérne­műimet a Patyolatba? — Csak! — válaszolom min­den vasárnap ismét ugyanazt, mert szomorú vagyok, mert Anna ilyenkor már elment, mert nincs kedvem a beszéd­hez, mert Hatszázért: csak?! Egyszer azt válaszoltam, hogy ez az én munkaterápiám. A néni akkor sírt, éjfélig me­sélte, hogy a fia milyen, hogy látja a szemén, mindent meg­ért, ha beszélnek hozzá, de vá­laszolni képtelen. Akkor, azon az éjszakán hajnalig vigasztal­tam. És ez bizony egy kissé fárasztó volt. Tizenkét órát harangoztak« rádióban, amikor megjött az öregasszony. Már szombaton megfőzött magának, most csak melegített, evett és már bú­csúzott is. Én is feltettem a konzervsóletet a gázra, fel­javítottam két szelet sült sza­lonnával és hagymát pirítot­tam alája. Az ebéd rövid volt és ízet­len. A hagyma sem segített. Ismét az ablakban álltam, ci­garettáztam. Lestem az utcát, vártam Annát. A felhők csönd, ben szakadozta, valahonnét elő­bújt a nap és feltámadott a szél. Jött Anna. A sarkon be­fordult, kabátja mint angyal szárnyai röpültek szanaszét. Szoknyáját minden lépésnél feltűrte a szél, combjai asz- szonyosak is, lányosak is. Hogy takarjam el? Megérkezik, liheg. Elmon­dom mire gondoltam, míg jött. Arca piros, ajka nyitva, fe­hér gyöngyfogai kedvesen csillognak és megszólal: — Irigy kutya vagy! öreg morózus, rabiátus agglegény. Feudális főúr, aki azt hiszi, hogy én az ő jószága vagyok. Ez már biztos öregedés jele. Mindezt még kabátban mond­ta, nevetett, szellemes akart lenni, de erre csak akkor döbbentem rá, amikor a pofon már elcsattant. Rámnézett, nem sírt, nem rohant el. Csöndben kigombol­ta a kabátját, levetette a szok­nyáját, blúzát, mindenét. A törülközőt maga köré csavar­ta, és nem csókolt meg. Ki­ment a konyhába, megfőzte a kávét, behozta, átöltözött, de nem a fürdőköpenyembe, ha­nem a saját ruhájába bújt vissza. Fejem két kezébe fog­ta és a szeme most már köny- nyes volt. — Szóval, itt az ősz, beszö­kött a mi szívünkbe is? — kér­dezte, s a kérdéstől a szívem majd megszakadt — Elmegyek, kisöreg... Nem tudtam, képtelen vol­tam utána futni. Odaálltam az ablakhoz és csak néztem An­na eltűnő alakját, az ismét zuhogó esőben. (suha) HIÁNYZOL Amikor leálltam a meló- ** val, azt hittem, hogy végre kivágnak a gyárból. Magam is ezt akartam. Sok minden megfordul a fejemben most is, hogyan tudnék meg­szabadulni tőlük. Előzőleg ugyanis már tettem egyet, s mást, amiről azt gondoltam, majdcsak jobb belátásra bírja a fejeseket. Azzal kezdtem, hogy csök­kentettem a normámat. Nem sokkal, úgy 40—50 százalékkal, ami azért már úgy általában szemet szúr. A művezető há­rom napig úgy kerengett kö­röttem. mint kémbolygó a laktanya felett, aztán a vál­tamra tette a pracliját. Na, mondom, most bevagdos ne­kem, máris szedhetem a cuc- com. „Maga áttért a minő­ségre, szaktárs... — mondja — én is azt vallom, hogy ke­veset, de jót". Szóval, ezzel nem mentem semmire. Másnap fuserálni kezdtem, minden harmadik darab se­lejt. Láttam, ahogy a műveze­tő mond valamit az üzemmér­nöknek, az hallgatta, de olyan illetődve állt ott, mint kecske a növényvédelmi kiállításon. Egy lépést nem tett felém. Pe­dig előre készültem, mit mon­dok majd neki, hogy még pi- pásabb legyen. Ebből sem lett semmi, maradtam a helyemen, szemmel láthatóan levettek a napirendről. A művezető később mégis aktualizálta magát. Egy ideig sompolygott mögöttem, mint rongyszedő a divatbemutatón, aztán mellém állt és úgy fi­gyelte, hogy mit csinálok, mint aki a kádban tanulmá­nyozza az óceánt. Végre meg­szólalt: „Magának rossz a gé­pe, szakikám, ha nem tud­ná..." Azzal hívta a szerelőt, szét­dobták a masinámat, mert csak ezzel lehet baj, ha ennyit Kerekes Imre: Melléfogtam fuserálok, én, aki az utóbbi időben csak minőséget adtam. Már láttam magam, hogy innen megyek nyugdíjba, ha­csak nem újítok valami mar­haságot. Az idő sürgetett, mert aznap éppen három hó­napja melóztam egyfolytában, zuhant az árfolyamom, már csak tiszteletbeli tagja voltam a galerinek, a Mucusnál is csak hetenként tettem egy tiszteletkört, a talponállóból tegnap kinéztek. Mindenfelől környékezett a balhé. Nem akarom tovább mesélni önér­zetem történetét, de úgy érez­tem magam, mint toronyőr az aluljáróban. Ettől a rohadt melótól sehogyse tudtam meg­szabadulni. Mondom egyik nap a mű­vezetőnek, idefigyeljen szak­társ, volna egy újításom, fel­találtam a mélyhűtött szandált kánikulára, nem tenne el et­től a géptől? Szeretném ma­gam átképezni ablakmosónak. A szakinak fülig nyúlt ap etetője, azt mondja nekem, maga a haverom. Három hó­napja hirdetjük az újságban, de egy szál ablakmosó még nem jelentkezett, maga az el­ső. Hát erre csúnyán ráfáztam. Egy blama az egész. Beláttam, a helyzetem most már olyan védhetetlen, mint a vásárlók érdeke. Egy teljes hétig úgy kóvályogtam egy vizes vödör­rel meg egy ablakmosó ronggyal, mint újonc a vi­lágűrben. Az ablakot megutál­tam, még ki se néztem rajta. Gondoltam, majdcsak észreve­szik. Már azt hittem, hogy be­futok, kezdtem magam úgy érezni, mint kisregény ötszáz oldalon. Éjszaka aztán kitört a balhé, olyan zivatar lett, hogy mire reggel bementem fénylett az üveg, mintha egész éjszaka szarvasbőrrel sminkel­tem volna. Na. mondom, sasz- szé előre, ha most ki nem emelnek brigádvezetőnek, ne nyeljek többé egy pofa sört. Egész nap törtem a fejem míg rájöttem, hogy van még egy dobásom azzal a vödörrel, ha felhúzok a művezető kalit­kájába, ami úgy lóg ott, mißt a kuruckor hősei a múzeum falán. Szóval, úgy döntöttem, hogy onnan nyakon öntöm a műhelymérnököt. Szereztem vagy öt sörös- korsónyi mosogatóiét a kony­háról, aztán fel a kalitkába, mintha az üvegfalat mosnám. Ügy ráborítottam a mérnökre azt a moslékszerű mosogató­iét, hogy a vödröt is a mű­vezető akasztotta le a fülé­ről. Még aznap felvették a jegy­zőkönyvet, hogy üzemi baleset, ilyen előfordul. Majd fizet a biztosító. Álltam ott, mint munkám mellékterméke. Biz­tattak, hogy ne szívjam mell­re, nem kell mindenből nagy ügyet csinálni. Erre már én Is bepipultam. Elhúztam a csíkot a szerelőcsarnok má­sik sarkába, leültem egy ládá­ra, ott gubbasztottam váltásig. Utána egy műszakot lenyom­tam a WC-ben, másnap egész- délelőtt főztem a tyúklevest az állami konnektoron. Ügy ku­porogtam a fazék előtt, mint A KUTYÁSOK ISMÉT le­jártak a rakpartra, a fű kizol- dült. napközben tarka kendős lányok gereblyézték a park ágyásait, s talicskán friss só­dert hordtak az utakra. Né­hány napig esett az eső, de ettől még tisztább és áttet- szőbb lett a levegő, a tavasz kimosdatta a parkot­Zotyi estefelé mindig lent ült a bokrok előtti pádon, s rendre megkerültek a többi­ek is: Pucér, Nahát és a két Hobó. A lányok közül csak Szöszmösz jött le. Egész télen át nem látták. Megtelt a keb­le, az arca tele lett apró pör- senésekkel. Fenekén feszült a farmernadrág, s egészében véve más lett. A Kishobó meg is kérdezte tőle: „Mi van, Szöszmösz, tán meny­asszony vagy”? A lány nagy szemet meresztett: „Bezsong­tál? Nem vesztem meg”! Ez­zel ismét helyreállt a múlt évj őszi állapot. Ültek a padom, cigarettáz­tak. olykor körbejártak a parkban, később meg, amint a kutyások kisorjáztak a rak­partra, odaálltak a vaskorlát mellé, lekönyököltek rá és bámulták a kutyákat- Néha megjegyzéseket tettek. Nem állhatták a kutyákat, s akik sétáltatták őket, azokat sem. Egyszer egy busafejű szőr- gomolyag szaglászni kezdte Nahát lábát, a gazdája, egy kövérkés nő, hiába hívogatta, mire Nahát lehajolt a puli­hoz, megsimogatta, majd hir­telen megcsavarta a fülét: „Eredj anyuekádhoz. nem hallod, hogy hív?” Mind ne­vettek, a kutya nyüszítve el­iramodott, a nő pedig ronda huligánoknak nevezte őket. Ilyesmi szórakozásaik vol­tak, ha ugyan, el nem mentek a közeli moziba, de csak rit­kán. Péntek volt, amikor Zotyi felfedezte az új plakátokat. A hirdetőoszlop ott állt a bokrokon túl egy fa törzsé­hez bűjva, s kissé féloldalra dőlve, szóval nem éppen ele­gánsan. A pádról szemben látszott a zászló, nemzeti szí­nű volt, s mögüle kilátszott a vörös zászló széle- Izmos kéz tartotta a zászlókat, leg­alul meg a nagy 1-est lehe- tett látni. Május elsejei pla­kát volt. A fürdőruhás nő fSjsssssssssrssrsjwssrssssrsssjvrrJJJJTTr.' | angyalok a bazilikán. Egyszó­val: leálltam. Éppen kanalaztam a tyúíc- levest, amikor hívták hozzám az üzemorvost, onnan egyene­sen bekísértek a munka­pszichológushoz. Játszottam az eszem előtte, rángattam a fe­jem. mint néző a pingpong- rangadón. Hegyezte a ceruzá­ját, na, mondom, végre kapok egy flepnit. Aztán odalép hoz­zám ez a piszokmókus, azt mondja nekem, fel a fejjel, apuskám, nincs itt semmi baj, az egész csak átmeneti letörés, a nagy hajtásba kikészültek az idegei. Kaptam két hét beutalót az idegszanatóriumba, el is fo­gadtam, mert láttam magam a szemközti tükörbe. Ügy mu­tattam, mint vereség az ered­ményjelző táblán. Itt a szam­ba most elég jól érzem ma­gam, mert amit itt kell csi­nálni, ahhoz én is értek. Di­lizni én is tudok. Így aztán időm is van, hogy leírjam a kóresetet, ami elkapott, mert mostanában így még nem ver­tek át. Tfedig nagyobb szükségem 4 lenne arra, hogy ki­vágjanak, mint egy falat ke­nyérre. Ez ugyanis a 23. mun­kahelyem. Eddig még mindig magam léptem ki. De, ha ez így megy tovább, olyan le­szek, mint védjegy a babgu­lyáson. A végén lelepleznek. Itt az ideje, hogy valami ali­bim nekem is legyen. Ha ez lenne, a következő munkahe­lyen már rá se rántanék, ki­nyomhatnám a mellvédöt. az­tán magyarázhatnám a fej­nek, hogy haver, én stabil tag vagyok. Dehogy váltok én munkát, ha nem személyileg bosszulnak meg. mert olyan vagyok, ahogy itt lát. Értse meg apafej. én nem bulizok, nyugodtan felvehet. Engem kirúgtak... kissé oldalról látszott, alakja egészen keskeny volt, de azért persze éppen szembe­tekintett Zotyival. A fiú meg­szívta magát a párás, rügy- szagú levegőből, aztán felállt és a plakáthoz lépett. „Jó nő” — állapította meg. Néhány­szor elsétált előtte, igyeke­zett úgy tenni, mintha nem a meztelenséget nézné, csu­pán a hirdetés betűit. Ké­sőbb rágyújtott és nekitá- maszkodott vállával a plakát­nak- Ügy számította ki, hogy karja a nő combjával érint­kezzék. Izgatta a játék. Később visszaült a padra és onnan leste a plakátnőt. Ceruzát halászott elő a zse­béből és visszament a pla­káthoz. Vastag hegyű kék ce­ruzája volt. A fürdőnadrággal egyvonalba odaírta a szélé­re: „Hiányzol!” Gondolta, igazság szerint legalább há­rom felkiáltójel kellett vol­na, de nem lépett megint oda, nem akarta, hogy valaki meg­lássa. Később jöttek a töb­biek és sötétig együtt lötyög­tek­Másnap, ekkor volt szombat, pontosan tudja, mert hiszen addig csak egy színes kép volt az egész nő, legyökere- zett, amikor közel ért az osz­lophoz. A kék betűk alatt írást látott. Gyorsan odalé­pett. A „Hiányzol!” alatt ez .állt: „Te is nekem!” A ci­garetta reszketni kezdett a kezében és íorróság lepte el. A nő hirtelen testi valójá­ban állt mellette, nem ismert nekitémaszkodni, ahogy ter­vezte, csak állt kissé oldalt és nézte a szemét, haját, fi­nom bőrét, telt kebleit és gömbölyű combját. Körbele­sett, majd gyorsan odaírta: „Szép vagy!!!”; Rövid töpren­gés után még egy kérdőjelet is rajzolt a három íelkiálltói jel után. Elvégre, gondolta, aki írta, nem biztos, hogy ilyen szép, mint a plakát nő­je­VISSZAÜLT A PADRA és tervezgetésbe fogott: miként folytatja a levelezést az Is­merős-ismeretlen lánnyal, de megjöttek a többiek. A rak­part felől jöttek, volt vala­mi balhéjuk állítólag, de Zotyit most hidegen hagyta a dolog, el volt foglalva a gondolataival. Söszmösz kért tőle egy cigarettát. — Már dohányzol is? — kérdezte tőle. — Ezt se tudtad? — nézett rá a lány. Az arca simább és barnább lett az elmúlt néhány nap alatt, de Zotyit zavarta, hogy széles és lacsony hom­lokát teljesen eltünteti seszí- nű hajával. — jobb lenne a hajad úgy-.. — kezdte, de nem fe­jezte be, nem akarta elárul­ni titkát a plakátnővel. — Hogy? — hajolt köze­lebb a lány. — Hát úgy... Másként — vörösödött el a fiú. Hátra­dőlt és arca elé bocsátotta a füstöt, mögüle lesett a pla­kát felé és mégállapította, an­nak a nőnek nem csak a ha­ja jobb, mint a Szöszmöszé, hanem mindene- A lény most rövid szoknyában volt, kilát­szott vékony combja, hegyes térde. „Ez még csak egy csaj” — gondolta Zotyi és igyeke­zett nem törődni a lánnyal. Másnap a kék írás alatt ott állt a válasz: „Azt mondják, kb ilyen”. És nyíl vezetett a fürdőruhás nőhöz, sőt a nyíl bele is fúródott a comb­jába. Zotyi most csak any- nyit írt oda: „Vs 6”. S még este. amikor elvált a többi­ektől, hogy elsétál a nő előtt, látta, máris megvan a vá­lasz. Ez: „*/j 8”. Tehát addig járt itt a nő, amíg ő a fiúk­kal a Szigeten kódorgott. De nem bánta különösképpen, hogy nem találkoztak, magá­ban egy kicsit félt az isme­retségtől, szeretett volna tisz­tába jönni néhány dologgal. „Szeretsz csörögni? Én nem”. Ügyes ötletnek tartotta, hogy a maga részéről mindjárt nyilatkozott, így rövidítheti a levelezést. De biztonság ölűi­ért másnap félhat tájban ott ült a pádon, hátha eljön a lány Aztán Va 8-kor is visszatért, talán akkor kíván találkozni vele. De sem a lány, sem a válasz. A KŐVETKEZŐ NAPON viszont ott állt a kinyilatkoz­tatás: „Én is inkább mást sze­retek...” Aztán alatta: „OME­GA — irtóra birom őket!” Zo­tyi is az Omegát szerette a legjobban és most már való­ban kíváncsi lett a lányra. Nem beszélve a relytélyes első mondatról- Nem akarta hinni, hogy a lány nyíltan írná. hogy ugyanarra gondol­na. mint ő. A következő napokon to­vább folyt a levelezés. Zotyi jóformán egész este őrizte a padot, a többiek meg szid­ták. Azt hitték, ki akar ma­radni közülük és haragud­tak érte. Különösen Szösz­mösz szállt rá, igyekezett a fiúval maradni és teljesen belébújt. Zotyi bűntudatot ér­zett társai iránt, jól jött hát a lány társasága, ezt megér­tették a többiek. De amikor a lány odatartotta neki szá­ját, restellte magát, hogy azt a másikat megcsalja- „Még szerencse, hogy sötét van — gondolta, — nem láthatja meg a másik”. MÁR SOK MINDENT tu­dott a nőről, s ahol bizonyta­lanságban hagyta a válasz, például, hogy milyen színű a haja. meg hogy dohányzik-e. a saját elképzelése szerint alakította a dolgot. Általában minden teljesen rendben volt. még a nő láthatatlan tulaj­donságai is kedvére alakul­jak. Szöszmöszt azonban igyekezett lerázni, mert 'na vele volt a lány, nem írha­tott kedvére a plakátra. Tar­tott attól is, hogy Szöszmösz miatt elszalaszthatja a mási­kat. Most már látni akarta feltétlen, s őt fogni át, nem Szöszmöszt. Fel is írta; „Hi­ányzol! Hallod? Most már irtóra keiiesz”­A következő napokon nem jött válasz. De azt se bánta volna, ha a lányt kapja eL Ott kószált a pad környékén, bujkált a bokrok közt és ke­rülte a lámpák fényét, mert nem akart együtt lenni Szösz- mösszel. Aztán május else­jén sötétedés után meglá­tott valakit a piakát előtt Egy nőt. Sietve osont köze­lebb, s látta, hogy ír a lány, de mindjárt azt is észrevet­te, hogy csak Szöszmösz az. „Hát ez? — döbbent meg- — Mit akar ez itt?” Egy pilla­natig sem hitte, hogy az ő nője azonos lehet Szöszmösz- szel. Mikor a lány elment, rágyújtott a plakát előtt, Nem volt fajta új- írás, csak egy nagy kérdőjel , legalul. Ebből semmit nem tudott megállapítani. „Ügy látszik, mégis rájött, hogy itt levele­zek” — gondolta. Aztán le­gyintett: „Közelebbit úgyse tud. És nem is fog”- Odafir- kantwtta a kérdőjellel egyvo- nalban a másik plakát nagy 1-ese mellé: „Ki vagy? Tud­ni akarom!” Egy hétig hiába leste a vá­laszt. Űjra mászkálni kez­dett a srácokkal. Szöszmösz ismét rászállt. ímmel-ámmal megszorongatta, közben szidta magát, mert télé volt kielé­gíthetetlen vágyakkal. Amint egyik este a parkon át ha­zafelé tartottak, s elhaladtak a hirdetőoszlop mellett, a lány odakormányozta Zotyit a plakáthoz. — Válaszoljak? — nézett rá titokzatosan és odanyomta combját a fiúhoz. — Mit akarsz válaszolni? — Ne marháskodj! Hát amit kérdeztél! — Azzal a nagy 1-es mellé, a „Ki vagy? után két betűt írt- Zotyi a félhomályban a keze mozdu­lásából olvasta el: „Én”. A fiú hallgatott. Aztán el­vonta a kezét a lány dere­káról. — Nem is szólsz semmit? — kérdezte Szöszmösz. — Nem. SZŐ NÉLKÜL váltak el Másnap épp a pádon ült Zo­tyi, amikor egy férfi új pla­kátokat ragasztott az oszlop­ra. De előbb széles csíkokban letépte a régit. v NÓGRÁD - 1970. július 26., vasárnap 8

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents