Nógrád. 1970. június (26. évfolyam. 127-151. szám)
1970-06-21 / 144. szám
Mii takarnak a fák? Bepillantás egy művelődési ház életébe A színvonalasabb iskolákért Mátranovákon két művelődési ház van. Az egyik a telepen, a másik a faluban, zöldellő fák, bokrok mögé bújtatva. Ezt látogattuk meg, hogy megtudjuk, mit takarnak a fák, a bokrok, avagy milyen belső tartalmi munka folyik a szem számára tetszetős épületben? — Amikor 1968-ban ide kerültem, bizony kevés ember járt a művelődési házba. A lehetőségek nem voltak megfelelőek, gyér volt a berendezés. Akkoriban egyetlen szervezett forma: a pártklub működött. Volt ugyan egy honismereti szakkör, ám ez az iskola vezetése alatt állt, és általános iskolások voltak a tagjai — mondja Johann János, a művelődési ház igazgatója. Milyen változások történtek azóta? Végigjárom az épületet. Magnó, lemezjátszó, rádió áll a fiatalok rendelkezésére. Az ifjúsági klubban modern kis asztalok, kényelmes fotelok sorakoznak a falak mentén. — Mindezt részben a költségvetésből valósítottuk meg A fő érdem azonban a járási művelődési osztályé, amely gondoskodott az ifjúsági klub bútorzatának beszerzéséről. — Milyen hatással volt a környezet változása a tartalmi munkára? — Sikerült elérni azt, hogy az emberek esténként szívesen keresik fel a művelődési házat. Járnak ide öregek, fiatalok, fele-fele arányban. — Hogyan szórakoznak a fiatalok? — Az ifjúsági klubnak 6C- tagja van. Szombatonként előadásokat rendezünk, ahol az ifjúság problémáit vitatjuk meg, no és a közérdekű eseményeket. A Morál ’70 címmel rendezett előadáson a vb- titkár válaszolt a fiatalok kérdéseire. Az előadást élénk vita követte. Ismereteik bővítésére Mi a pszichológia címmel hallhattak előadást. Az összejövetelek híre túlnőtt a falu határain. A környező területek fiataljai is szívesen jönnek a klubba. Johann János elmondta, hogy az ifjúsági klub jó kapcsolatot tart a mátramind- szenti és az egri klubokkal. Csereakció keretében kölcsönösen meglátogatták egymást, és hasznos tapasztalatokkal, ötletekkel gazdagodtak. — A művelődési házban működik a községi fórum, amely a felnőtt lakosságot tömöríti. Mi ennek a célja? — A fórum létrehozásával az volt a célunk, hogy egybe- gyűjtsük, összefogjuk a vitázó szellemű embereket, hogy ne csak az értelmiség, de a világ eseményei iránt érdeklődő munkásemberek is eljárjanak ide. Jelenleg 30 tagunk van. Előadásaink sokrétűek és az igényeknek megfelelőek. Szó van itt a komoly és modern zenéről, a vallás helyéről a mai világban, szóval a mindennapi problémákról. Szeretném, ha a fórum tagjainak utánpótlása az ifjúsági klub tagjai közül kerülne ki. Sétálgatunk az épületben. A pártklubban —, ahol az évfordulós rendezvényeket, tanácskozásokat tartják — ilyenkor, délelőtt csak a biliárd és a sakk hódolói találhatók. Őszintén meglepődöm a korszerű moziterem láttán, amely 260 férőhelyes, és a filmvetítéseken kívül helyet ad a Déryné Színház és az OEI előadásainak. — Hogyan dolgozik a könyvtár? — Négyezer kötet áll a 400 beiratkozott olvasó rendelkezésére. Lehetőség van a helyben olvasásra is, 19 folyóirat közül válogathatnak a látogatók. Az ünnepi könyvhét alkalmával író-olvasó találkozót rendeztünk, Katkó István részvételével. Nézegetem a munkatervet, melyből megtudom, hogy a művelődési ház évi. saját költségvetése 46 000 forint. — Mivel járulnak ehhez a kulturális és társszervek? — A tanács évente 50 000 forintot ad a fenntartási és egyéb költségekre. A tsz elsősorban természetbeni juttatásokkal, így fával vagy ingyen fuvarral segít. A községben működő Ganz-MÁVAG hídépítő gyáregysége is felajánlotta, hogy a karbantartási munkálatokat vállalja. — És az iskola? — Az iskola elsősorban a gyerekanyagról gondoskodik. Gyakoriak a közös rendezvényeink, a tanárak is szívesen járnak a művelődési házba. — Milyen terveik vannak? — A jövőbeni legfőbb feladat a már meglevő szakkörök, klubok színvonalának emelése, az irodalmi színpadi képzés, a rádióamatőr szakkör fejlesztése, egy új tv-készülék beszerzése; mind közeli gond. Mátranovák arculata lassan megváltozik. A bányák megszűnésével az emberek nagy része a Ganz-MÁVAG hídépítő gyárában helyezkedett el, ami az életforma megváltozását is maga után vonja. — Milyen feladatokkal jár ez a művelődési háznak? — Szeretnénk átképzés tanfolyamokat indítani a munkásoknak, és a szocialista brigádoknak. így a jövőben még több ember töltené estéit a művelődési házban. V. Kiss Mária A salgótarjáni és a drezdai fotóklub közös kiállítása Együttes kiállítást rendezett a drezdai művelődési palotában a salgótarjáni József Attila művelődési központ fotóklubja a drezdai fotóklubbal. A salgótarjániak 16 amatőr fotóművész 50 képével szerepelnek. A drezdaiak 45 szerző 145 képét állították ki. A kiállítást a drezdai fotóklub elnöke, Werner Siegmund nyitotta meg. Jelen volt a megnyitón a salgótarjáni fotóklub háromtagú küldöttsége is. A salgótarjáni és drezdai klub között a kapcsolat 1968- ban jött létre, drezdai fotósok salgótarjáni látogatása során. Ekkor állapodtak meg a most megrendezésre került kiállításban is. A drezdai tárlat anyagát még ez év nyarán Salgótarjánban, a József Attila művelődési központ üveg- csarnokában is bemutatják. Tlyenkor tanévzárás után mindig az az elsődleges kérdés, javult-e az oktatás színvonala, többet tudinak-e a mai fiatalok, minit a régebbiek. A válasz persze nem könnyű, mert nehéz az ösz- szevetés. Az osztályzatok még iskoláin belül is eléggé viszonylagosak, nemhogy lehetőséget adnának generációk, vagy évjáratok összehasonlítására. Valami eligazítást az egyetemi felvételi vizsgák, illetve az évek óta vizsgáztatók adihatnámak. Csakhogy eléggé eltérőek a vélemények, mert egy részük némi javulásról, más részük kifejezetten hanyatlásról beszél. Aztán ha közelebbről vizsgáljuk a kérdésit, kiderül: a tananyag tartalma a reform következtében jobb, korszerűbb lett, inkább a tudás mélységével, tartósságával, az ismeretek önálló alkalmazási készségével vannak problémák. Az okokat keresve pedig aroa a következtetésre jutnak, hogy az új tantervekhez hiányzik még a megfelelő tanári rutin: az ismeretanyag nem kielégítő szelektálása és rangsorolása következtében túlterheltek a diákok és a tanárok, s ezért nem jut elég idejük a gyakorlásra, a tananyag rögzítésére; nem tartunk lópést a kor igényeivel, nem szorgalmazzuk eléggé az iontenzív oktatási formákat; nem szélesítjük megfelelően a tehetség és aiz érdeklődés azierimt differenciált képzést; nem építünk a fakultatív ok- iatás előnyeire. I Aiz biztos, hogy a ssaín- vonaljavítás elsősorban a pedagógusokon múlik. Ezért elengedihetetleniül szükséges például a tanári I tevékenység racionalizálása, iílyien magas órasizámok mellett képtelenség elvárni a nevelőktől, hogy maguk legyenek az iskolák könyvtárosai, szertárosai, szemiélltetőanyag előkészítői, sőt — mai gyakorlat ! — adminisztrátorai is. Azután a pedagógusok iskolán kívüli társadialmi tevékenységét, pontosabban annak értelmezését is rendezni kellene. Gyakran hallani beszámolókban, hogy a pedagógusok mi mindennel segítik a társadalmi szerveket, de e munkák között meglehetősen kevés az iskolával összefüggő. Valahogy fordítani kellene a dolgokon, s e társadalmi szerveknek kellene segiÉ elhaltak a ballagónóták, csend üli meg a máskor hangos iskolákat. Diák és tanár ismét öregebb lett egy esztendővel: az egyik az élet, a másik a sír felé tett egy visszahozhatatlan lépést. Különösnek tűnhet: most mégis úgy szeretnék az élet felé balingáknak néhány búcsúszót mondani, hogy közben egy nagyon tiszteletre méltó művésztanár életútjának tanulságai felett elmélkednie igyekszem megfogalmazni mondanivalómat. Vajthó László „Tanári pályám emlékezete” című könyve egy munkában, tapasztalatokban gazdag élet összefoglalója. Olyan ember írása, aki elsősorban tanárnak nevezi magát, pedig emellett irodalom- történész, író, műfordító, az irodalomtudományok kandidátusa. „Nagy költők tízezer verse zsong bennem.] Ezért nem sikerült nagy költővé lennem” — mondja szerényen. Számára az irodalom az egész világ, gyak. ran kárpótol az életért, szenvedéseiért, csapásaiért. Ennek az irodalomnak alázatos szeretetére nevelte tanítványait egész életében, de különösen eredményesen azokban az évtizedekben, amelyeket a „Markában” vagyis a budapesti Berzsenyi Gimnáziumban töltött. Itt szerkesztette „diákjai munkaközösségében” a Magyar irodalmi ritkaságok sorozatot, amely 63 kötetétfSaPhapi /eyíjzet r Útra való... vei régmúlt irodalmunk kéziratokban porosodó alkotásait tette széles olvasóréteg számára elérhetővé és dokumentálta a tanuló- ifjúság és az irodalom eleven kapcsolatát. Ugyancsak kiemelkedő alkotása a „Tanítás problémái” c. sorozat 22 kötete. Ezekben ismertette irodalomtanítási koncepcióját is — Tanulók szerepe az irodalomtanításban —, amelynek lényege: az iskolai tananyag valamennyi témájának volt az osztályban egy-egy olyan „szakértője”, aki bármikor helyettesíthette a tanárt, a hivatalos tananyagon túl az illető terület legjobb ismerője volt, olyan tanuló, akinek élményévé vált az illető korral való foglalkozás. (A jelen sorok írója Vajthó Laci bácsi mellett volt gyakorlótanár és személyesen is tapasztalta: milyen eredményesen működött az a kitűnőek iskolája.) Tanári gyakorlatában érvényesült az emberség legközvetlenebb hatása az emberre. „A tanulóra ráerőszakolt nézeteknek nem sok hasznát láttam, annál több kárát, így hát nem éltem vele” — mondja az a tantár, aki egyébként azt is vallotta, hogy egy mű nem azért szép, mert barokk vagy reneszánsz — kivált, ha a szakemberek sincsenek felőle egyezségben —, hanem, mert tehetség alkotása. S azért, mert valaki egy ízlésdivatnak minden törvényét kielégítette, még nem feltétlenül bizonyos, hogy alkotott is. Ügy nevelt ízlésre, hogy a diákokat nem kényszerítette a tanári vélemény rabságába, de sugalmazta, hogy essenek az alkotások önként vállalt „rabságába „Mert rabság nélkül nincsen semmiféle tudományos vagy művészi munka.” Diákjai szerették szerénységét. imponáló tudását, örökösen ébren levő és önmagát is ellenőrző tanári lelkiismeretét. „Ha egyes diákok idegenkedtek tőlem: valószínűleg én voltam az oka. A diák szíve minden műszernél érzékenyebb ...” „Milyen furcsa is a tanár, az örökös diák” — mondja egyhelyütt az immár nyugdíjas, nyolcvan éven túli szerző, aki azóta is „egyre zavartalanabbá dolgozik.” Ha én a ma fiataljainak eszményképeket ajánlanék, közöttük lenne Vajthó László örökifjú alakja is. Azt mondanám, hogy az ő példája nyomán induljanak el, ők is „használni akarjanak, ne tündökölni”. Legyenek olyan emberek, akik tudják, hogy az élet „gyönyörűségek és gyötrelmek, reménységek és kétségek, nagy nekibuzdulások és letörtségek, feltámadások és megsemmisülések szűnni nem akaró hullámzása”, de aki tisztességgel akar helyt állni, annak hűséggel kell szolgálnia a legnagyobb eszményeket, amelyekért embernek érdemes élni a földön. ha ilyen példákéig pékét hordoznak — nem malom- kőnyi jelvényekben a mellükön, hanem féltve, őrizve a szívükben, — akkor nem válnak hazájukat há- ládatlanul elhagyó „varga- zoltánokká", jó sorsukban is elégedetlenkedő „illésekké”, minden kozmopolita törekvés és divathóbort majmolóivá. Akkor Keleti Ágnesek lesznek, akik az ellenforradalomban feltámadó kísértetek riasztó hatása alatt is négy aranyérmet szereznek hazájuknak, Szent-Györgyi Albertek és Bartók Bélák szeretnének lenni, akik gyalázatában is szerették nemzetüket és Vajthó László szellemében nőve fel, egy küzdelmes élet után együtt mondják a költővel: „Nékem is áldott a bölcső, mely magyarrá ringatott.” Csukly László termők az iskolákat feladataik ellátásában. S ha a pedagógusok megbecsüléséről szólunk, nem szabad megfeledkeznünk az anyagiakról sem. Itt nemcsak arról van szó; hogy mikor kapnak több pénzt — tudják, hogy gondjaikat ismeri a kormány. Sokkal inkább az egyenilősdiséget fájlalják. azt, hogy azonos korcsoporton belül legfeljebb száz. vagy ritkábban kétszáz forint különbség van a hivatásuknak élő, önmagukat továbbképző, a gyerekeket szerető nevelők és a semmivel sem törődő, csupán az órákait jól-rosszul megtartó pedagógusok között. H Rendkívül nagy sizínvo- t nalemelő hatása van az oktatás körülményeinek, jó feltételeinek is. Nagy csoportokban például nem lehet eredményesen nyelvet tanulni, s viszonylag kevés idő jut a matematika, vagy a fizika gyakorlására. Ezért egy újabb szakasz kezdetének kell tekinteni az oktatási kormányzatnak azt a részben már gyakorlatba átültetett elhatározását, mely szerint az idegen nyelvekkel kezdve, s a természettudományos tárgyakkal folytatva, fokozatosan hozzákezdenek az intenzív, kiscsoportos oktatás bevezetéséhez, azaz egy-egy tanulócsoportnak az említett órákon való kettéválasztásához. Ami pedig a tárgyi feltételeket illeti: miként földrajzot nem lehet térkép nélkül, s irodalmait könyvek hiányéiban oktatni, úgy a többi tárgy szemléltető eszközeit sem nélkülözhetik az iskolák. Igaznak tűnik, hogy a tárgyi feltételekben bekövetkező minden egyes százalékjavulás egyenes arányban növelné a színvonalait. És a tehetség, valamint az érdeklődés szerinti nagyobb differenciálás is hozzájárulna az oktatás színvonalasabbá tételéhez. Mert valljuk be: a középfokú oktatás tömegessé válása némileg csökkentette a színvonal kívánt mértékű növekedésének ütemét. Különböző okok miatt — de mindenekelőtt tanulmányi elmaradásból következően — az első osztályba iratkoaoétak- nak így is csaknem egyhar- mada lemorzsolódik a négy év alatt, miközben a tehetségesebb és az érdeklődőbb tanulók ereje, energiája gyakran nincs teljesen kihasználva. Ebből a nézőpontból vizsgálva, mddenképpen üdvözölni kell a tagozatos osztályok szaporodását. m Persze minden iskolai izínvonalemelési törekvés — sok egyéb között — felvet egy nagyon lényeges kérdést. Nevezetesen aizt, hogy viszonylag rövid Időn beliil megvalósítható-e valamennyi iskolában. Pontosabban: megvalósítható-e a rosszabbul ellátott külterületi, falusi, avagy éppenséggel tanyai iskolákban is? Mert ha csupán jól felszerelt, kiválóan képzett tantestülettel rendelkező városi iskolákban lehet eredményeket elérni akkor az óhajtott szír vanalemelkedés kontraszelekcióhoz vezet. Itt van például a már említett differenciált oktatás, önmagában nagyszerű dolog lenne a bevezetése. Ám kérdés: hol van ma igazán lehetőség arra, hogy differenciáljunk a tehetség szerint, azaz külön osztályt nyissunk ma" az általános iskola felső tagozatában az irodalmait, a történelmet, vagy a matematikát kedvelő és értő diákoknak, hol tudnánk megfelelő szaktanárokat biztosítani a fakultatív tárgyakhoz? Nyilvánvalóan a nagyobb városokban, s ott is csak a nagyobb iskolákban. Napjainkban a falusi kisiskolákban még az a gond, hogyan szerezzenek egyáltalán szaktanárokat, hogy a számtant ne az énektomár tanítsa, vagy fordítva. Tévedés lenne természetesen mindebből azt a következtetést levonni, hogy akár a fakultatív, vagy a differenciált oktatás gondolatát, akár az egyéb színvonalemelési törekvéseket el keLl vetni az egészséges társadalmi mobilitás biztosítása kedvéért. Sőt! Teljesen válágosan Látni kell, hogy csak úgy tudunk gyorsabban előrehaladni az élet minden területén, ha mind az alapozás, mind a középfokú oktatás színvonalasabb és megbízhatóbb tesz. A színvonalemelés és a kontraszelekció összefüggéseire, veszélyeire csupán azért kell felhívná a figyelmet, hogy egyrészt lehetőleg az iskolák különböző körülményeit figyelembe véve nyúljunk a színvonal javítás témájához, másrészt, hogy érezzük, lássuk az oktatás-nevelés feltételei javításának fontosságát. Ha például a tanyai diákoknak kollégiumot építünk, ha a fizikai dolgozók gyerekeinek jobb tanulási feltételeket teremtünk, nem csupán személy szerint az érdekeltekkel teszünk jót, mert többek között az is lehetővé válik, hogy a munkásság és a parasztság érdekeinek sérelme nélkül magasabb fokra lépjünk az egész oktatásban. f\T összefoglalva: íme | Y egyetlen téma, az oktatás színvonala, s ez is lencseként összegyűjti az iskolák megannyi gondját. Mert mi tagadás, gondokról, problémákról szóltunk. De most, amikor iskolaévet zártunk, előre is tekinthetünk, s a hosszabb távú tervezés szinte megköveteli a bátrabb elemzésit. Egyébként is csak naív ember képzelheti, hogy valaha is meg lehet oldani minden gondot. Az étet minden fokán jelentkeznek ellentmondások, de természetesen mindig más jellegűek. A felszabadulást közvetlenül követő években fel sem vetődhettek a mai formában az említett problémák. Ezért a gondok minősége is jelzi fejlettségünk fókáit. Előrehaladásunkat tulajdonképpen a problémák változásaival is fel lehetne vázolni. Nem is lenne fetesleg.es egyszer ezt is megírni. Tóth László Csak mászik, csak mászik... A minap — remélem — emlékezetes sorokat írtam a rántott békacombról. Már akkor tervbe vettem, hogy megemlékezem a csigáról is, ami a magyar ízlés szerint a békacomb méltó párja: legtöbben egyformán idegenkednek tőle. Pedig nagyon finom étel, az olaszok, franciák, belgák és Európának még sok más népei tanúsíthatják. Magam is megízleltem néha, valaha Bruxelles-ben utcasarkokon, hengeres főzőbői facsíptetővel húzogatták ki a főtt csigát, picit meghintették sóval, mint nálunk a főtt kukoricát, s már csak le kellett nyelni. Az igazi, jól megtermett csigabigából négy darabot adnak Tarjánban, az étlap szerint 8 forint 20 fillérért. Csak tudnám, miért ilyen drága? Mert a békánál még meg lehet érteni a 20 forintos árat. az napp>al elugrik. Akkorákat, hogy Jesse Owens, vagy Kalocsai is megirigyelhetné, csupán alkonyat után gyámoltalan, A csiga azonban csak mászik, csak mászik. Tavasz táján, (ez az igazi Ínyencek csigája, a tavaszi, amikor még nyílását hártya fedi), de így nyáron is, nedves bokrok árnyékos tövében annyi van, hogy csak győzzük megenni. Ám nem győzzük, így tetemes fölöslegünk exportra kerül. Ez okozza, hogy mi meg sokszor itt állunk egy szál csiga nélkül, amikor pedig éppen a legjobban kellene. Tegnap is így jártam. Csiga csak az étlapon szerepeit, a konyhában egy sem akadt. Egy adag túrós csuszával vigasztaltam magam ... — szky — NÓGRÁD — 1970. június 21., vasárnap 7 i
