Nógrád. 1970. április (26. évfolyam. 76-100. szám)
1970-04-01 / 76. szám
Élő tanúk a negyedszázadról A mérleg a mi javunkra billen A baglyasaljai születésű, s most 58 eves Nagy József életútja elégge göröngyös- Amikor a 'múltról, illetve az elmúlt negyedszázadról kívántam beszélni vele, - már a társalgás első percében elhatároztam, hogy múltját sehogyan sem hagyom el. Egyszerűen nem is lehet! Nagy József igazán fiatalon kapcsolódott be a munkás- mozgalomba, s az sem a véletlen műve, hanem egy élet kemény harcának az elismerése, hogy párttagságának kelte: 1929. — Tizenhét éves lehettem, amikor megismerkedtem Kátai Rezsővel Baglyasalján. Először csak beszélgettünk a munkásosztály szerepéről, a dolgozók harcáról, amikor már azt vettem észre, hogy magam is a munkásmozgalom egyik tagja vagyok, a párt az ifjúsági munkával bízott meg. Én lettem a KIMSZ területi titkára. Fontos és nagyon felelősségteljes munka volt ez. Az idősebb elvtársainkat már ismerték a csendőrök, nehezebben mozoghattak, mint mi, fiatalok- Kakukk József és Hován elvtárstól kaptam a munkát. Budapestre jártam röpcédulákért, sajtótermékekért, azokat terjesztettük a szénmedencében. Később, mint ifjúsági vezetőnek kapcsolatom lett Kazárral, Zagyvarónával, sőt Salgótarjánnal is. Hosszú az idő 1929. és 1945. között. Ez az idő Nagy József életében szinte végig • katonáskodással telt el Amikor 1934-ben behívják Salgótarjánba katonának, az első hónapot a telefonosoknál tölti le. De jött a .,drót” a csendőröktől is. Nagy József kommunista, ilyen bizalmas helyen nem lehet tartani — hangzott az utasítás. Kerékpáros lett, s majd mivel hat hónappal büntetésből meghosszabbították szolgálati idejét, mesterségét, a kőművességet folytatta a honvédségnél is. Nagy József ifjú kommunista. Egyik munkahelyről a másikra kénytelen vándorolni, biztos kenyeret sehol- sem talál. A megélhetés űzi országjárásra, hogy letelepedjen Csepelen a papírgyárban— 1944 októberében talán ötödször kaptam behívóparancsot. Aszódra, majd Veszprémbe vittek, ahol felfegyvereztek bennünket. Innét kerültem vissza Vecsés mellé, ahol már a front javában tartott. Két esetben készülődtünk, hogy átszökünk a frontvonalon. Másodszorra kilenced magammal sikerült is. Veszélyes körülmények között, aknamezőkön haladtunk méterről méterre, míg elértük a szovjet katonákat- Ma sem értek egy dolgot Cegléden önként jelentkeztem az újjászervező magyar Vörös Hadseregbe. Volt ott egy magyar tiszt, az tolmácsolt, s az az érzésem még ma is, az beszélt rosszul, nem vehettünk részt hazánk felszabadításában. .. Fogságba kerültünk. Dolgoztunk, építettünk a szovjet elvtársaknak- A jó munkáért 1947. júniusában már itthon voltam. Hozzásegített ehhez az is, hogy a lágerben tagja voltam az antifasiszta szervezetnek. Visszamentem a Csepeli Papírgyárba. Azonnal beléptem a kommunista pártba, mindjárt háromhetes pártiskolára kerültem. Azóta is pártmunkát végzek. Megint felsorolni, hogy milyen munkaterületeken dolgozott Nagy József, hosz- szú lenne. Amit a párt rábízott, azt minden esetben becsületesen, tudásának legjavával végezte- A papírgyárban mint üzemi bizottsági elnök és káderes folytatta azt a munkát, amit még 1929-ben itthon, Baglyasalján megkezdett. — Az ellenforradalom bennünket sem került el. De 1956 decemberében tizen- ketted magammal már megalakítottuk az MSZMP-t, s az intéző bizottság elnöke lettem. Szervezte a pártot. 1957 nyarán azzal keresték fel a salgótarjániak, jöjjön haza, végezzen itthon a párt megbízásából munkát- így került az Állami Építőipari Vállalathoz a munkaügyi osztály élére. — Ez csak a hivatali munkám volt. Mellette végeztem a párttitkári feladatokat, később, mivel akkor még nem volt függetlenített, pártbizottsági titkár is voltam. Mi volt a célom? Ami a többi becsületes emberé. Mind több lakást, középületet emeljünk Salgótarjánban és a megye más településein. Én így segítettem a párt politikájának megvalósítását. •. Megöregedtem, elfáradtam. Szak- oktatási felelős vagyok a vállalatnál. Nagyon szép munka. A jövő, a holnap szakembereit kell biztosítani az országnak, a vállalatnak. És ha arra gondolok, hogy a több ezer salgótarjáni új lakás, a korszerű művelődési központ, számos közintézmény mellé — ami az elmúlt negyedszázadban épült a városban, a megyében és az országban, — azok a fiatalok építenek még szebbet még nagyobbat, akiket most mi nevelünk nemcsak szakmai, hanem politikai téren is, akkor azt mondom, érdemes volt harcolni, nélkülözni. Az ember évtizedes álma ölt ma testet az ember, a dolgozó ember keze nyomán— Hogyan summázhatnám az elmúlt negyedszázad eredményeit? A fejlődésről, a haladásról már sokan és sokat beszéltek. Igaz, nem lehet annyit, hogy elegendő legyen. Én éppen ezért az életemhez nagyon közel álló egyetlen tényt emelek ki. Ezt mondom az embereknek is a beszélgetések során. Ha semmi mást nem hozott volna is ez a társadalmi rendszer csak azt, hogy megszüntette a munkanélküliséget, akkor is megérte a harc. Amikor kidobtak a munkahelyről, a csendőrök kísérték az ember útját, hogy másutt is megakadályozzák a munkavállalásban. Most nincsenek éhező emberek, koplaló gyermekek- Persze az sem helyes, hogy egyesek csak a hibákat keresik. Márpedig ha a kedvező és kedvezőtlen jelenségeket mérlegre tennék, a mérleg a mi javunkra billenne. Ezt azt hiszem, fölösleges is bizonyítanom. És ehhez a pozitív eredményhez, ha nem is sok, de az én tégláimból is jut. Somogyvári László GORKIJ Leninről xv. Gyakran felfedeztem benne, lrogy büszke Oroszországra, az oroszokra, az orosz művészetre. Ezt a tulajdonságát — Leninről lévén szó —, néha különösen idegennek, valósággal naivnak éreztem, később azonban megtanultam, hogy ebben a munkásnép iránti, mélyen elrejtett szeretet csengett viszCaprihan, amikor azt figyelte, milyen óvatosan bogozzák szét a halászok a cápák által széttépett és összekuszált hálókat, megállapította: — A mieink fürgébben dolgoznak. Amikor pedig kijelentettem, hogy én ebben kételkedem, nem minden neheztelés nélkül mondta: — Hm, hm, nem felejti el maga Oroszországot, amíg itt él, ezen a földkupacon. Gyesznyickij—Sztojev mesélte, hogy egyszer Svédországban egy vagonban utazott Leninnel, s egy Dürerről szóló német monográfiát nézegetett. A mellettük ülő németek megkérdezték, miféle könyv u/. Majd kiderült, hogy sohasem hallottak nagy festőmű- ■ észükről. Lenin ettől szinte fellelkesült, és kétszer is büszkén mondta Gyesznyickijnek: — A saját embereiket sem ismerik, mi pedig ismerjük. Egy este. Moszkvában, Peskova lakásán Lenin, amikor Beethoven szonátáit hallgatta Issay Dobrowen előadásában, így szólt: — Nem ismerek szebbet az Appassionátá-nál, mindennap szívesen végighallgatnám. Lenyűgöző, földöntúli zene. Mindig büszkén, talán naiv büszkeséggel gondolom: milyen csodákat tudnak alkotni az emberek! És hunyorítva elmosolyodott, majd szomorúan hozzátette: — De nem hallgathatok gyakran zenét, hat az idegeimre, ilyenkor szeretnék kedves butaságokat mondani, és megsimogatni azoknak az embereknek a fejét, akik a szeny- nyes pokolban élve ilyen szépségeket tudnak alkotni. Pedig ma senkinek a fejét nem szabad megcirógatni, mert leharapnák az ember kezét, hanem ütni kell a fejeket, irgalmatlanul ütni, holott ml eszmeileg ellenzünk minden emberellenes erőszakot. Hm- hm, pokolian nehéz a mi dolgunk! 1921. augusztus 9-én, már majdnem betegen, nagyon fáradtan ezt írta nekem: Alekszej Makszimovics! Átküldtem levelét Kame- nyevnek. Annyira fáradt vagyok, hogy semmihez sincs erőm, ön viszont vért köp, és nem utazik el! Igazán mondom, ez lelkiismeretlenség és ésszerűtlen dolog. Európában egy jó szanatóriumban majd kezelik is, és háromszor any- nyit dolgozhat. Bizony-bizony. — Nálunk pedig se gyógykezelés, se munka — csak kapkodás. Hiábavaló kapkodás. Utazzék el, gyógyuljon meg. Kérem, ne makacskodjék. Az ön Leninje Több mint egy évig lenyűgöző csökönyösséggel követelte, hogy utazzam el Oroszországból, és én csodálkoztam: ez az ember, akit teljesen elborít a munka, hogyan emlékezhet arra, hogy valaki, valahol beteg, és szüksége van pihenésre? A fentebb idézett levélhez hasonlókat bizonyára tucatjával írt különböző embereknek. Elmondottam már, milyen rendkívüli kapcsolat fűzte az elvtársakhoz, s milyen mélyre ható figyelmet tanúsított irántuk, szinte kitalálta életüknek még a legapróbb kellemetlenségeit is. Ebben az érzésben azonban sohasem fedeztem fel azt a bizonyos haszonleső gondoskodást, amelyet olykor az okos gazda tanúsít becsületes és ügyes munkásai tránt. Nem, ez igazán az őszinte elvtárs szívből fakadó figyelmessége volt, az egyenlő emberek egymás iránti szeretete. Tudom, hogy nem tehetünk egyenlőségjelet Lenin és pártjárnak még legkiemelkedőbb emberei közé sem, ő azonban mintha nem tudta volna ezt, 4i NOC* ÁD — 1970. április 1., szerda Hazánk legnagyobb építő alapanyaggyára abban a városban létesült, ahol a szabad' ságharc két fontos ütközete zajlott. A Migazzi püspök által emeltetett kupolás székesegyháza 1763- és 1777. között épült, anélkül, hogy a rejtvényben szereplő gyár egyik nyersanyagára igényt tartott volna. Kérdésünk: Hol van a képen látható üzemóriás, és mi a neve? Indul a földalatti A budapesti földalatti keleti—nyugati új vonalának első szakaszán április 3-án, indul meg a menetrendszerű forgalom. Miután a szerelvények az Örs vezér tértől a Deák tériig órámként átlagosan több mint 17 000 utast számítanak majd, a felszíni töimagkö zLeíkedésa járművek útvonalét, menetidejét ehhez a forgalomhoz kell igazítani. vagy inkább nem akarta tudni. Ha vitatkozott, éles hangon beszélt, könyörtelenül kinevette, sőt, néha maróan kigúnyolta az embereket — ez mind igaz. De, hányszor megtörtént, hogy az előző napon kipellengérezett és „megrótt” emberekről szólva, hangjából egészen tisztán kicsendült, milyen őszintén tiszteli ezeknek az embereknek a tehetségét, és erkölcsi állhatatosságát, az 1918—1921-es évek pokoli körülményei között végzett szívós és nehéz munkájukat, amikor a világ minden országának és pártjának kémei vették őket körül, s az ország háborúban lesoványodott testén gennyes daganatokként duzzadtak az összeesküvések. Pihenés nélkül dolgoztak, keveset és silányat ettek, állandó nyugtalanságban éltek. Maga Lenin azonban mintha nem érezte volna e körülmények súlyát, és a polgárháború vérzivatara által alapjaiban megrendített élet riadalmait. Csak egyszer történt, meséli Andrejeva, hogy — az ő szavait idézem — beszélgetésünkkor . valami panaszféle tört ki belőle: — Mit is tehetnénk, kedves Marija Fjodorovna? Harcolni kell! Feltétlenül! Hogy nehéz a dolgunk? Persze! Azt hiszi, nekem sohasem nehéz? De bizony, és még mennyire! Nézze csak Dzerzsinszkijt, mi lett belőle! Nincs mit tenni. Inkább legyen nehéz a sorunk, csak megbirkózhassunk vele! Én magam csak egyszer hallottam panaszkodni: — Kár, hogy a Martov nem tart velünk, nagyon kár! Milyen bámulatos elvtárs, milyen tiszta ember! (Folytatjuk) Kétszer három nap A nyírségi Ids faluba, Nyír- saőllősre egy őszi vasárnap jöttek be először a felszabadító szovjet katonák. — Az ott ragadt nyilasok addigra mindenféle rémhíreket terjesztettek — emlékezik a salgótarjáni Szalai Gáspár- né, aki akkor még Nyírszőllő- sön lakott. — Nem is emberek azok, kutyafejű tatárok: rémítgették az embereket. A nyírszőllősiek pedig szegény napszámosok voltak, hitték is, meg nem is. Az apám hét évig a Vörös Hadseregben harcolt, szembeszállt a hazug propagandával. — Három napig maradtak a szovjet katonák a faluban, akkor aztán újra visszaverekedtek magukat a németek. Kitelepítették az egész falut, kiki rokonához, ismerőséhez menekült, a szomszédos falvakba. Mielőtt azonban a németek véglegesen eltakarodtak volna, ott hagyták maguk mögött véres kezük nyomát. A falu határában 12 szovjet katonára találtak rá, tizenegyméhány éves volt valamennyi. Agyonlőtték mind a 12 fiút. Ügy mondták, partizánok voltak. — Három napig tartották még magukat a németéit, de egyre szorongatottabb lett a helyzetük, kénytelenek voltak engedni. A szovjet katonák egyre előrébb nyomultak, míg ismét elfoglalták a falut. De biztonságban még nem érezhettük magunkat, hiszen az egyik utcában szovjetekkel, a másikban németekkel találkoz- hatott az ember. Kétszer cserélt gazdát a falu, míg végre szabadon lélegezhettek fel az emberek. Kétszer három napig tartott, míg szabaddá vált a nyírségi napszámosfalu, Nyírszőllős. A felszabadulás után földet kaptak az egykori nincstelenek. Szalai Gáspárné, Hangácsi Mária édesapja hét hold földhöz jutott, a szabadság első ajándékához. — szendi — Megnyílik Nógrád megye első ABC áruháza PÁSZTÓN 1970. április 4-én 12 órakor. ___________________________________________