Nógrád. 1970. március (26. évfolyam. 51-75. szám)
1970-03-22 / 69. szám
Köszöntjük a 75 éves Illés Bélát Csak azért, hogy balhé legyen... IVe legyünk közömbösek az utcán A mai magyar irodalomnak három „bácsi”-ja van. Pali bácsi — Szabó Pál. Péter bácsi — Veres Péter és Béla bácsi vagyis Illés Béla. Illés Béla mindjárt bácsiként kezdte. Pedig regényhőseihez méltó romantikus körülmények között: kezében fegyverrel és kenyérrel tért vissza 1945 szabadságot hozó telén Budapestre. Ez a katonalegendába illő bevonulása mindjárt a „nagy öreg” státusát és dicsfényét adta meg a férfikora delén járó írónak. Alighanem a hazatérés körülményei is tették, hogy őrnagyi, majd alezredesi váll-lap- ja sokak szemében eltakarták fontosabb rangjelzését — azt, hogy az irodalom generálisa. Illés őrnagy mögött akkor már nemzetközi sikerekben gazdag írói pálya volt. Az Aranyliba című elbeszélése a Le Monde-ban jelent _ meg annak idején, s a betűvetés nem kisebb mestere nyilatkozott róla elragadtatással, mint Romain Rolland. Könyve jelenik meg Spartacus életéről, Ég a Tisza címmel nagy regénye lát napvilágot 1929-ben a magyarországi proletárforradalomról, később pedig megírja a Kárpáti rapszódiát a XX. század magyar regény- irodalmának egyik legnagyobb hatású darabját. Írói sarzsijáról vall, hogy a fiatal szovjetország írószövetsége titkárául választotta, majd 6 töltötte Se tizenegy éven át a proletár írók világszervezetének főtitkári tisztét Az ötvenéves Illés Béla tért vissza Magyarországra 1945- ben, s rögtön odaállt, ahol a legnehezebb munka várt a szocialista irodalom úttörőire Anekdotázott nábobi gazdagságú életanyagából — s megírta a Honfoglalást. Pipafüstje, akár Mikszáthé a kedély és a csöndes emberség derűjével lengte be joviális alakját — közben lapot szerkesztett, a művészeti közélet egyik vezetője volt, s pártfogója csapatnyi fiatal írónak. Látszólag a múlt foglalkoztatta, de sokaknak adott erőt, hitet, bizodalmát a holnaphoz. Most hetvenöt éves. Nagy utat tett meg; jelentős művet alkotott; nem keveset szenvedett. Kommunista író. aki élete legfőbb céljának a nehéz sorsúak, a dolgos életűek szolgálását tekintette. E jeles születésnapján érezze azok szeretetét, és ragaszkodását, akiknek — a költő Zrínyi szavával szólva — egész életét dedikálta. (B.) A salgótarjáni 211. sz. MŰM Intézet diákjai esténként csoportosan indulnak haza. Az iskola igazgatója rendelkezett így. A rendelkezést megelőző szülői értekezleten a szülők felháborodva, s ugyanakkor megdöbbenve beszéltek a történtekről. Az eset Salgótarjánban sokáig beszédtéma volt, ma is az. A felháborodást nyolc salgótarjáni fiatalkorú garázda cselekménye váltotta ki. A Balassagyarmati Járásbíróság két napon át tárgyalta H. Adolf, 17 éves, G. József 17 éves, T. Róbert 16 éves. P. László 17 éves, M. György 16 éves, K. László 16 éves, R. István 16 éves és J. Zoltán 17 éves bűnügyét. A nyolc fiút együttesen elkövetett, a köznyugalom súlyos megzavarására alkalmas garázdaságban mondta ki bűnösnek a bíróság, és valamennyit végrehajtható szabadságvesztésre ítélte. Nyolc fiú elindult... H. Adolf, január 14-én, szerdán este hét barátjának panaszkodott. Elmondta, hogy egy ipari tanuló zaklatta őt — hogy Iá az és hogy hívják, azt a tárgyaláson sem tudta megmondani —, s ezért indítványozta, hogy néhány ipari tanulót meg kellene verni. A nyolc „erős” fiú elindult a Pécskő Üzletház teraszáról a Malinovszkij úti MÜM-intézet felé. A „büntető expedíció” először a Malinovszkij út 3-as számú intézetet látogatta meg. Az emeleten az egyik osztályban hat fiú. és négy lánytanuló volt. Bementek az osztályba, s ott ordítozni kezdtek. „Ne nevess, szétverem a fejed”, „Ne pofázz nyanya” — hangzott, s lökdösték a padokat, széket vágtak az egyik lányhoz, fejeket rajzoltak a táblára, majd kijöttek az épületből, s tovább indultak. A Malinovszkij úton, az 59-es szám alatti MÜM-intézetből 60 diák tartott hazafelé. H. Adolfék munkához láttak, és elkezdődött a bunyó. Válogatás nélkül ütöttek. Akinek szerencséje volt, csak egy pofont kapott, akinek nem, az kemény ökötesapásokat. Mint akik jól végezték dolgukat, a tizenéves bunyósok ezután visszatértek támaszpontjukra, a Pécskő-teraszra, s itt újráztak. Felosztották egymás között, ki kit ver meg. Volt olyan ipari tanuló, akit újra megvertek. Számolok hármat... — Beszélni akarok veled — mondta M. György, és máris lendült az ökle. „Kaptál már?” — hangzott a kérdés, s a megkérdezett azonnal kapott egy fülest. „Téged még nem ismerlek” — s a meglepett megszólítottra zuhogtak az ütések. „Számolok hármat, ha nem adsz egy pofont, te kapsz kettőt” — mondták az egyik megszeppent tanulónak, és nem kettőt kapott, hanem legalább ötöt. Az egyik, két verekedő által sarokba szorított fiú a Pécskő teraszán kétségbeesetten kérdezte: „Miért verekedtek?” Mire a válasz: „Ez nem verekedés, hanem verés”. A megvertek közül volt, akinek eleredt az orra vére, fájt a fogsora, megkékült az arca a pofonoktól, s bedagadt állkapoccsal, fájó gyomorral ébredt másnap reggel. Egy tanuló az ütések következtében nyolc napon túl gyógyuló sérülést szenvedett. H. Adolf társaival nem kevesebb, mint 30 ipari tanulót hagyott helyben. Miért tették? A nyolc fiú egyenként nem erős gyerek. Véznák, kamasz- korban vannak. A csoportos fellépés felbátorította őket. Garázda magatartásuk nemcsak megbotránkozást, hanem riadalmat keltett. Fellépésük, határozottságuk félelmet keltett a tanulók körében olyannyira, hogy védekezni is képtelenek voltak. Miért tették? — Nem tudtunk mit csinálni — csakhogy balhé legyen, nemcsak ők tudnak, én is tudok verekedni — hogy segítsek — nem vagyok gyáva — hangzottak a válaszok a bírósági tárgyaláson. Sportból, heccből, szórakozásból 30 fiút vertek meg, s hasonló garázda cselekményre még nem volt példa Nógrád megyében. A bíróság az ítélet kiszabásánál azt is figyelembe vette, hogy a megyeszékhelyen az utóbbi időben elszaporodtak a fiatalkorúak által elkövetett verekedések. A mérleg két oldala Galeriről, huligánokról van szó? Nem. A nyolc fiú véletlenül verődött össze az emlékezetes napon, s bár ismerik egymást, ketten-hárman szoktak „együtt járni”. Ketten közülük nem dolgoztak. Volt, aki a családi nevelés hiánya miatt jutott idáig. Akadt olyan is, aki rendezett körülmények között él, rendes szülők gyermeke, mégis bekerült a verekedők közé. Két fiúról kiderült, hogy az utóbbi időben italozik. Különváltan élő szülők, disszidens apa, „a nagymamánál lakom”, jellemzi másutt a családi életet. Nem igaz az sem, hogy csak a verekedés, a csavargás érdekelte a fiúkat. A sportot például nagyon szeretik. Sportlövészetet, labdarúgást, birkózást kedvelő fiatal van az elkövetők között. Másoknak az olvasás, a gitár, a mozi jelenti a szórakozást. A bűncselekmény megtörtént, s az eset intő példa, figyelmeztető legyen mindenki számára. A Balassagyarmati Járásbíróság H. Adolfot, G. Józsefet, T. Róbertét. M. Györgyöt 5— 5 hónap szabadságvesztésre. P. Lászlót, K. Lászlót, R. Istvánt és J. Zoltánt 3—3 hónap szabadságvesztésre ítélte, s a büntetést a fiatalkorúak büntetésvégrehajtási munkahelyén kell eltölteniük. Az ítélet nem jogerős. K. László tudomásul vette az ítéletet, a többiek és védőik enyhítésért, az ügyész súlyosbításért fellebbezett. Szokács László GORKIJ Leninről yin. Részletesen kikérdezett a Lenint azonnal külön helyre Elutazott, amazok pedig egy- capri halászok életéről, kere- sorolták. Nevetése megnyerő re kérdezgettek: setükről, a papok befolyásé- volt, annak az embernek a ról. az iskoláról; érdeklődésé- „szívéből jövő” nevetése, aki nek széles skáláján őszintén bár remekül észreveszi a su- elcsodálkoztam. Amikor fel- ta emberi butaságot és az elhívták figyelmét, hogy van itt me akrobatikus furfangjait, egy papocska, aki szegénypa- élvezni tudja az „egyszerű raszt fia, nyomban követelte, szívűek” gyermeki naivitását hogy gyűjtsünk neki adató- Egy öreg halász, Giovanni kát: milyen gyakran hajtják Spadaro, azt mondta róla: papneveldébe gyermekeiket a — Csak becsületes ember parasztok, s vajon a paraszt- nevethet így. fiúk visszajönnek-e szülőfalu- Lenin az égbolthoz hasonló jukba lelkipásztorkodni. kék és áttetsző hullámokon — Érti, ugye? Ha ez nem csónakázva, az „ujjával” ta~ véletlen jelenség, akkor azt nult halat fogni: zsineggel, jelenti, hogy ez a Vatikán po- horgászbot nélkül. A halászok litikája. Ravasz politika! magyarázgatták neki, hogy akNem tudok elképzelni más- kor kell rántani, amikor ujja valakit, aki ennyire magasan állt az emberek fölött, és mégis távoltartotta magától az önhittség csábítását, és nem vesztette el az „egyszerű emberek” iránti élénk érdeklődését. Volt benne valami delejesség. Vonzotta a dolgozó emberek szívét, rokonszenvét. Nem beszélt olaszul, de a capri ha— Hogy van signor Drin- drin? Nem csípi el, ugye, a cár? Nem emlékszem hogv Pleért halálra ítélt Lorence-Met- ner, Pavel Vigdorcsik és azt hiszem, még ketten — beszélni akartak vele. Plehanov elutasította őket. Joga volt hozzá: beteg volt, pihenni érkezett. Öliger ég Lorenc azonban elmondták, hogy nagyon sértő módon utasította el őket. Az ideges Öliger azt bizonygatta, hogy Plehanov valami olyasmit mondott, hogy „belefáradt a rengeteg emberbe, aki mind beszélni akar, de cselekedni nem tud”. Amikor megérzi a zsineg remegését: — Cosi: drin-drin Capisci'' (így: . Érted?) Lenin nyomban felrántotta a halat, megmutatta és gyermeki lelkesedéssel, a vadász szenvedélyével kiáltotta: — Ahá! Drin-drin! A halászok fülsiketítő, s ugyancsak gyerekesen jókedlászok, akik már találkoztak vű hahotában törtek ki, és Saljapinnal és más híres oro- halásztársukat így nevezték el: szókkal, valami megérzésből „signor. Drin-drin”. NÖGRÁD - 1970. március 22., vasárnap Lenin és Gorkij a halászoknál Capri-szigetén (Nalbadjan fest«ínye) hanov még Lenin előtt vagy nálam járt. valóban nem akart után járt-e Capriban. találkozni az ottani kolónia A capri emigráns kolónia egyetlen tagjával sem Vlagyi- néhány tagja — Öliger író, a mir Iljics mindenkivel talál- szocsi felkelés megszervezésé- kozott. Plehanov semmiről sem kérdezősködött, ő már mindent tudott, és ő maga mesélt. Oroszosán pazar tehetségű és európai műveltségű ember lévén, szerette fitogtatni ékes, szellemes beszédét, és nyilván éppen az el- mésség kedvéért kegyetlenül éreztette külföldi és orosz elvtársainak fogyatékosságait. Ügy véltem, hogy elmésségei nem mindig sikerültek; csak a sikerületlenek maradtak meg emlékezetemben: „a mértéktelenül mérsékelt Mehring”, „az önjelölt Enrico Ferro, akiben egy lat vas sincs” — amely szójáték azon alapul, hogy a ferro vasat jelent. És valamennyi ilyesfajta volt. Általában lenézően bánt az emberekkel, persze nem úgy. mint egy isten, de kissé hasonló módon. Mint igen tehetséges írót, s a párt megalapítóját, mélyen tiszteltem, de nem rokonszenveztem vele. Túl sok „arisztokratizmus” rejlett benne. Az is lehet, hogy tévesen ítélem meg. Nem szeretem különösebben a tévedéseket, de mint mindenki, én is tévedhetek. De ami tény, az tény: ritkán találkoztam egymástól annyira elütő emberekkel. mint Plehanov és Lenin. S ez természetes is: az egyik befejezte a régi világ lerombolásának munkáját, a másik pedig már elkezdte az új világ építését. Az élet olyan ördögi ügyességgel van elrendezve. hogy aki nem tud gyűlölni, az képtelen őszintén szeretni. Már pusztán ez az embert gyökerestül eltorzító lélekhasadási kényszer, hogy szeretni csakis gyűlölet által lehet, egymagában is pusztulásra ítéli a mai életkörülményeket. Oroszországban, abban az országban, ahol a „lélekmen- tés” általános módszere a feltétlen szenvedés, egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, senki mást nem ismerek, aki annyira mélyen és erősen gyűlölte, utálta es megvetette volna az emberek szerencsétlenségét, bánatát, szenvedését, mint Lenin. Ezek az érzések, az élet drámáinak és tragédiáinak ez a gyűlölete az én szememben különösen magasra emelik Vlagyimir Iljics Lenint, annak az országnak a fiát, ahol a szenvedés dicsőítésére és szentté avatására a legtehetségesebb evangéliumokat írták. és ahol a fiatalok az apró. köznapi drámák tulajdonképpen egyforma leírásával telezsúfolt könyvek szerint kezdik életüket. Az orosz irodalom Európa legpesszimistább irodalma, nálunk minden könyv arról az egyetlen témáról szól, hogy miként szenvedünk fiatalságunkban és érett korunkban: az értelem hiányától, az elnyomatástól, a nőktől, a felebaráti szeretettől, a világmindenség rosszul sikerült rendjétől; öregkorunkban: az életünk során elkövetett hibáink tudatától, fogaink hiányától, az elégtelen emésztéstől és a halál elkerülhetetlenségétől f Folytatjuk)
