Nógrád. 1970. március (26. évfolyam. 51-75. szám)

1970-03-15 / 63. szám

FELSZABADULÁSUNK IRODALMA lalay Sándor Bujdosäsunk története Az utóbbi években egyre és mindenkor lesznek.” A di- toüb fórumon hangzottak el csőséges Tanácsköztársaságról vélemények ifjúsági irodai- máig is a legsikerültebb ifjú- munk helyzetéről és állapi- sági regényünk, amelyből fu­tották meg, hogy csak az a met is készítettek, mű jó és hasznos a gyermek Népszerűségnek és sikeré- számára, amely érdekelheti nek egyik titka: stílusának a felnőtteket is, és — ahogy elevensége és a valósággal va- Gorkij megállapította —ilyen ló közvetlen kapcsolata, ater- művek alkotásához „nem mes- mészet nagyszerű ismerete, terember kell, hanem mű- Csak egy példát a „Simeon- vész.” Móricz Zsigmond is ház”-ból: „Akkor a hajnali úgy vélekedik, hogy a gyér- madarak fölröppentek akút- mekek számára csak a legne- ágas borostyánkoronájából és mesebb és legbölcsebb írók- bent, aki ébren volt, hallotta: nak volna szabad írni. Azok- élesen csikordult a kútgém, nak, akikben megvan az is- amint kimozdult éjszakai pi- teni szikra, hogy az életet a henőjéből, aztán a sudárfa, legfinomabb és legmagasabb mint kilőtt nyíl száll az ég szempontok szerint nézzék, felé. Ahogy a kűtágas merült Mindezeket azért tartottuk el utoljára az éjszakába, a szükségesnek előrebocsátani, kűtágas kelt életre először mert Tatay Sándor személyé- minden reggel. A virágos ud- ben az egyik leghivatottabb vart kerítés választotta el a ifjúsági írónkkal ismerked- gazdasági udvartól és a hét meg az olvasó. kúttól, mely az első Bakonytamásiban született udvar közepén volt, hosz- 1910. május 2-án. Ősei majd- szú és keskeny fenyőfába vájt nem mind lutheránus papok vájú vezette a vizet az istái- voltak, fel egészen a gályarab- lóig. Ezt a fenyőfát valaha ságot szenvedett Tatay 1st- májusfának állították a le- vánig. Az író maga is kiug- gények a ház elé.” rótt teológus, majd a böl- Dicsérhetnénk elbeszélő mű- csészkaron szerzett abszolu- vészetét (Jelek a porban, tóriumot. Gyalog bejárta Eu- Ének a szőlőhegyről, Kelj fel rópa nagy részét. Volt alkal- és járj) kötetei alapján, „Vul- mi építőmunkás, hólapátoló, kán” című regényét, amely- címíró, házitanító. Polgári ál- nek cselekménye 1945 végén lást mindössze másfél évig játszódik le, a világrengés töltött be, a Budakalászi Tex- után az elrendeződés korá- tllműveknél tisztviselőskö- ban, amelyről az író kimond- dött. ja: Mindenki a maga dolgá­Élményei a Badacsony vi- nak tegyen eleget, az ember dékéhez kötik legmélyebben, keresse meg végre a maga ő maga is szereti a kétkezi erejéhez mért feladatát a föl­munkát. szőlőjét ma is ma- dön. ga műveli. Tatay tudatosan vallja, Elbeszélései, cikkei a 30-as hogy a gyermekek általában évektől kezdve láttak napvi- igényesebbek a felnőtteknél, lágot. Írói hírnevét a „Zápor” kevésbé tűrik az ügyes sem- című regényével alapozta mitmondást, az irodalmi meg, amelyben egy dunántúli üresjáratot. Ezért dolgozik község rajzában helyesen vi- szívesen az ifjúságnak, ezért lágítja meg a falu társadal- adják eddig megjelent művei mi osztályai és rétegei között nagy részét az ifjúsági regé­levő áthidalhatatlan ellenté- nyék. Ezek között az egyik tét. m ^ legnépszerűbb a „Kinizsi Pál”­A méltán élete főművének ról szóló műve, amely bár a tekinthető Simeon család tör- név a külföldnek nem sokat ;énetét megörökítő regény- mond, mégis ott is népszerű, ciklus (Simeon-ház, A máso- a „Bujdosásunk története” dik leány, Kenyér és virág, című regényének két hőse A nyugati kapu, Az ítélet Mikus Áron — aki maga me- napja) családregény, egy kö- séli el a fiataloknak élete zéprétegbeli magyar família történetét — és barátja, Mik- sorsának a tükre. Az író vé- lós, két Erdélyből Nyugatra leménye szerint egy középré- indított árva gyerek, akik a leget a legnehezebb elfogu- Balaton környékén 1944 lattanul, igazságosan értékel- őszén egy légitámadás alkal- ni. S hát még ha ez a réteg mával „meglépnek” a leven- maga is sokrétű, tele erkölcsi tealakulattól és önállósítják és eszmei ellentmondásokkal, magukat. Robinson-életük al- Ezért igyekezett az író —aho- kaimat nyújt az írónak arra, gyan a ciklust záró „Az ítélet hogy megmutassa természet- napja” című regényében szeretetét és megszerettesse a mondja — minden gyötrelem fiatal olvasókkal is a Bada- árán az események rugóit ke- csony vidékének szépségeit. A resve feltámasztani az elmúlt fiatalok házat építenek ma- ötven esztendőt. Ennek során guknak, a természet nyúj- megtanulta maga is mélyen tóttá „kincsekből” táplálkoz- tisztelni az élet, az új élet nak. Számtalan kalandon men­törvényeit. „Azt, hogy az új nek keresztül, segítenek rej- élet kohói nemcsak a világ- tőzködő kommunistáknak, politikai események szinterén majd a katonafiát visszaváró izzanak, hanem minden kis Róza néni „unokáiként” meg- nép külön küzdőterén és tanulják a szőlőművelés min- minden családi tűzhely me- den csínját-bínját. A felsza- legén. A döntő harcnak csak badulás után maguk is föld- rettenetes és végre tán nem igénylők lesznek, s bár Mik- is szükséges epizódja százmii- iós útja a város felé vezet, iiós népek egymást gyilkolá- Áron ott marad a kis dunán- sa.” De kimondja a regény túli faluban. Élete tanulsága- végső igazságaként azt is, hogy ként hirdeti a fiataloknak, ..a szabadságot mégsem le- nem igaz, „hogy aki egy ki- het örökölni, csak az számít CSj területen való munkálko- annak, ha az ember maga le- dással tölti az életét, az el­rázza a bilincseket.” esik a nagyvilág sok-sok kin­Ennek a hatalmas történél- csétől. Mert a világ végtelen mi körképnek egy kis szaka- összefüggések sorozata, és ha szát örökíti meg a „Puskák egy helyen megtanultunk el­és galambok” című regénye, igazodni, akkor könnyen iga- amelyben kimondja ítéletét az zodunk el mindenütt, akár ellenforradalmi rendszer fe- csillagok járásában, akár az lett. A regény indításához sze- emberi lelkek egymáshoz va- mélyes emlékek adják az oko- 15 bonyolult viszonyában.” kát az írónak. „Tatán jártam Szép és tanulságos könyv a gimnáziumba, mikor Tatabá- Bújdosásunk története.” A két- nyán sortüzet adtak a nyolc- szeres József Attila-díjjal ki­órás munkanapért tüntető bá- tüntetett író ebben is a ter- nyászokra. Ennek az emléke, mészet és a haza igaz szerete- gy érmék játékaink a tatai ro- téré tanítja ifjú olvasóit és mantikus környezetben adták ezért melegen ajánljuk mln- az indító motívumot a könyv den ifjú és romantikát ked- megírásához. Az egyes alakok- veig idősebb olvasónknak is ban olyan gyermekeket akar- ezt az igaz emberségre neve- tam megírni, amilyenek ak- tg művet, kor is voltak, ma is vannak, Csukly László 8 NÓGRÁD — 1970. március 15>, vasárnap Csorba Antal 'Szárny nélkül A fiú, aki valahonnan a fák klizül bújt a „prérire", a gyepszélről figyelte a Góbét, a kézen fogott sast, a lebbenő pillangót, ahogy szárnyvégeit tartva, hajózó ruhában futot­tak vele a fiúk a feszülő kö­tél után. A fiúk elmaradtak mellőle — egy pillanatig még a földön kocogott, rohant, majd erős szárnyakkal a fák fölé szökkent, a vét fölé, a sóvárgók fölé. Akik a földön maradtak, fölnéztek rá: értőn, vágyva, hittel, de nem látták elérhe­tetlennek. Először az anyja karjából nézett így az égre a fiú. Ké­sőbb azt mondta vasárnapon­ként az anyjának, hogy temp­lomba megy. Az anyja nem tudta, ■ hogy a gyülekezet szárnyra kelve mondja a mia- tyánkot — például akkor, ha hírét veszik, hogy délutánra egy kis zivatart küld az Űr­isten. A pilóták szívesen bíz­ták meg apróbb feladatokkal. A szemén, a lelkesedésén lát­szott, hogy mit vár a szolgá­lataiért. Dehát repülni nem vihették. Ha azt hallotta, hogy repül­ni jó, hogy repülni szórako­zás, értetlenül bámulta a beszélőt. Hitte, hogy nemcsak ennyi, neki nem. Neki több lesz. Pihetollú madárfiókák hisz­nek így leendő szárnyaikban. Arra várt, arra készült, hogy tizennégy éves legyen. És lett. A születésnapján re­pülőorvosi vizsgára ment. Bol­dogan várakozott a rendelők előtt. A belgyógyász mondta meg neki, hogy szívgyengeség miatt alkalmatlan. Ezért állt most a gyepszé­len. Nem akarta, hogy sajnál­kozva nézzenek rá, nem akart ott lenni, amikor tudomásul veszik, hogy csalódtak a hoz­záfűzött reményekben. Ügy érezte, hogy szégyenlené ezért magát, és nem tudná meg­magyarázni, hogy mit keres itt. Nem messzire tőle, járó mo­torral egy Tréner típusú is­kolagép állt. A légcsavar­széltől földre hajolt a fű a szárnyak alatt. Ritka dolog egy Tréner ezen a prérin. Mo­torral itt csak a vontatógé­pek repülnek, a Kánya és a DO—2. Arra gondolt, hogy gázadás­nál a gép mögött is elfeküd­ne a fű. Olyankor biztosan ő sem tudna talpon maradni. Nagy gázt kéne adni, nagy gázt.,. Akkor a gép megin­dulna, végigvágtatna a pré­rin, egy kicsit elemelkedhet­ne vele a talajtól. Ha. ö most egy pici gázt adna ... Egy kicsit elképzelné magának, hogy kört repül a hegyek fö­lött. Ügy osont a géphez, hogy ne láthassa senki. Már ezerszer lépett szárny­tetőre pilótás mozdulattal, most ezeregyedszer reszketett a térde. Mindent jól ismert, amit maga körül látott. Tíz­éves volt, amikor megszerezte a repülés tankönyveit. Nem tanulva, érdeklődve olvasott. Gyakorlott pilótaként ült most a műszerek közé. Amit tanult, azt felhasználta ábrándjaihoz. Ilyenkor a keze is mozdult, érezte a kormányerőt, észre­vette, ha csűrés közben job­ban belépett a kelleténél. Sza­bályos iskolaköröket repült, figyelembe vette a szélirányt és nemcsak tudta, de érzékel­te is, ha hibázott. Egyre ke­vesebb hibát vétett, biztosra vette, hogy már tud repülni. Elképeáztette a növendékeket és oktatókat, ha a repülésről beszélt. Az ábránd szárnyain szerzett tapasztalata azonos volt a valósággal! Hallgatta a dörmögő mo­tort és nem is vette észre, hogy keze mozdul a gázkaron. Nem érti teljesen, hogy a bot­kormány most igazi, a moz­dulatok annyira ismerősnek hatnak. Pontosan így lódult alatta a föld, egy másik va­lósághoz, az ábrándjaiban is. Ha nem álltak volna eléje a kifutóra, szerelme hancúroz- va teljesülhet az éggel; — de megállították. Még dübörgőit benne az izgatottság, amikor kilépett a szárnyra. Szeretett volna haragudni valamiért azokra, akik körülállták, jól esett volna az is, ha kiabál­nak vele. Akkor nem kellene így szemtől szembe szégyen­keznie maga miatt, talán az is eljutna a tudatáig, amit ne­ki mondanak. Nem értette, hogy mit mondtak, menjen-e vagy maradjon, csak akkor tudta meg, hogy elmehet, ha akar, amikor a pilóta beült a Trénerbe, hogy helyére vigye. Elment. Senki sem látta többé a reptéren. Egy évig minden megszer­zett fillérjét léggömbökre köl­tötte. Anyja, szegény, azt hit­te, hogy a fia megzavarodott. Nagyot nézett, amikor egy va­sárnapi hajnalon a fiú fogta a két nagy papirdobozt az ezernyi léggömbbel, egy nap­ra való zsíroskenyeret kért, és taxival vitette el magát 'vala­hová. Csak annyit mondott, hogy kirándulni megy és a luftballonokkal tervei vannak. Szokatlanul vidám volt, ilyen kedvesen nem is látott még ekkora gyereket hízelegni. A reggel az erdő tisztásán talált rá. Léggömböket töltött, és hosszú spárgával engedte őket az ég magasáig. A spár­ga másik végét felcsatolt, sa­ját készítésű hevederéhez kö főzte. Százával lebegtek feje fölött a megtöltött léggöm­bök. Kapkodó, reszkető kezek­kel kötötte a csomókat, s mindannyiszor felnézett min­den gömb után. Elmúlt dél. Ekkorra, ha lépni próbált, ug­rás lett belőle. Azután a sok színű, óriás szőlőfürt már vit te volna. Szerette volna elér­ni valahogy a zsíroskenyeret, hogy magával vigye, de a pányva, amivel a gázpalack­hoz kötötte magát, nem ért odáig. Még egyszer körülnézett és elhatározta, hogy a fákat fogja nézni addig, amíg csak egy levél lesz fölötte, aztán visszanéz a tisztásra és azt mondja majd. hogy nahát, si­kerültI Ezt feltélenül kinyilat­koztatja majd, így hitelesíti a start sikerét. Egyszer azt is elhatározta, hogyha majd a halálán lesz, megmondja ma­gának, hogy ennyi és ennyi ideig élt. Az lesz a utolsó gondolata. Ollójával elvágta a pányvát. A győztes isten diadalával szállt az erdő fölött, a város fölé. Ezer méterről nézett le a városra. Kétezer méternél fázni kezdett és ollójával el­vágott néhány zsinórt, hogy az emelkedést megszüntesse. A zsinegek azonban lógva ma radtak az orra előtt. Rádöb­bent, högy hiába vagdalódzik, az ezernyi zsinór között nem ismeri ki magát, hiába vágja el a spárgát, a léggömbök nem tudnak elszabadulni azoktól, amelyek körülötte kötve maradtak. Lehetetlen kitalálni, hogy melyik zsinó­rok vezetnek a fürt széléhez. Már nem vághat el több zsi­neget, mert ha jön a szél. ki­fújja majd az elszabadított gömböket a többi közül. Nem ijedt meg, csak várta a sze­let. Nem is félt. Körülötte röpködtek az ábrándjai. Segít, ha jön a szél, a szél­lökés, ha szél, ha jön... De szélcsend volt. Nem tudta már, hogy a sztratoszférában fúj a szél. Palotai Boris SZERENCSE — Vegyek lottót? — kér­dezte tőlem egy napon Kati néni, a takarítónőm. Kétfelé simította hüvelyk- és mutató­ujjával a szája szélét, ami ná­la a töprengés jele volt. — Legalább tízet szeretnék ven­ni — mondta, majd bevo­nult a másik szobába és föld­rengésszerű robaj jelezte, hogy indulatok csatáznak ben­ne. Mintha egyszerre hősies elszántság ütközött volna ki az öregasszonyban. Mintha boldogult férjének, a zord népfelkelőnek a lelke költö­zött volna belé. Rohamot in­tézett az ágy ellen, leigázta a székeket, a díványt meg­torpedózta, s a cipőket úgy hurcolta a sarokba, mint a legyőzőiteket. Valósággal be­vette a lakást, s a törlőron­gyot győzelmi zászlóként tűz­te ki a hősi halált halt bú­torok fölé. Tudtam, hogy ez a tisz­tasági roham nem magáért a rendért történik, csupán azt akarja bizonyítani vele, hogy telik az erejéből! Már jött is kifelé, s valóban ilyesformán gondolkodhatott, mert hely- reráncigálta fején a kendőt, és azt mondta: — Ezt csinálja utánam az a sok taknyos az udvarban! — Jól van, Kati néni — nyugtatgattam, félve, hogy újabb bizonyításra kerül sor. De Kati néninek egyéb cél­ja is volt a rendcsinálással. — Már megvettem a sors­jegyeket — vallotta be és a cipőjére pislogott. — Mert teccik tudni, az már biztos, hogy nyerni fogok. — Mért olyan biztos? Kati néni arcán mosoly fészkelődött. — Érzem én azt. Világéletemben éreztem, hogy szeret engem a jóisten. — Miből érzi? — faggattam azzal a kétkedéssel, melyet viszonylagos kényelmem, für­dőszobás lakásom belémne- velt — Hát sokmindenből — fe­lelte Kati néni és restellkedés nélkül adta át magát a bol­dogságnak, még a kendője csücske is ragyogott. — Első helyen vagyok én beírva a jóistennél. Teli van a szobám ágyrajárókkal. Minden kis zu­got kiadok, még az összetolt székeken is alusznak. Áz ide­jét sem tudom, mikor alud­tam egyedül. Rapcsáknéval hálok egy díványon, aki ab­lakmosást vállal házaknál. Eleinte akkorát taszított raj­tam, hogy földre estem, mert derék testes asszony, megvan vagy kilencven kiló. Most már úgy összeszoktunk, hogy ha taszítani talál, álmomban is kikerülöm. — Köténye zse­béből kihalászta a sorsjegye­ket, sorolva az okokat, me­lyek arra indították, hogy a jóisten kedveltjének érez­ze magát. — Hát ahhoz mit tetszik szólni, hogy ki­lencvenéves koráig én tartot­tam el az édesanyámat. Ki még olyan szerencsés, hogy össze tudja kaparni, ami az öreg szülőjének kell. Mert ezt kívánt, azt kívánt, még fü­gére is jött gusztusa, meg tyúkszemirtóra! Én meg min­dent helybe hoztam neki. Mondta is anyám, jó asz- szony vagy Katus, kár, hogy nem vihettek magammal a másvilágra. Ügy látszik még valamit tar­togatott döntő érvnek, mert mély lélegzetet vett, tisztes- ségtudóan köhintett, s csak aztán vágta ki: — Hetven­éves múltam ősszel, s még mindig úgy dolgozok, mint egy brigád! S még csak gir­hes sem vagyok tőle. Riadtan néztem végig rajta Olyan, mint a fazék alján ma­radt aszalt szilva, melyről le­főtt már a lé. Idősebbnek lát­szik, mint amennyi, szottyadt bőre üresen lóg. Göbös kezeit kiette a lúg, ujja vége rán­cos. Bizony, ideje volna mái ölbe ereszteni a két kezét, kiülni a ház elé, pihenni. De ő annak örül, hogy tovább vesződhet, hajlonghat, cipel­het, futja az erejéből! Hetek múltak el, aztán hó­napok, de a lottóról nem esett többé szó. Kati néni végez­te a dolgát, csakúgy, mint máskor. Olykor ugyan furcsa átrendezési düh kerítette ha­talmába, sutba dobott holmi­kat léptetett váratlanul elő. megfújta, megtisztogatta őket és a főhelyre állította. Ami alul volt, azt felülre tette, mintha ősi ösztönök dolgoz­nának benne, melyek így tör­nek utat. Egyszer aztán mégis rá­szántam magam, és megkér­deztem : — Na, mi lett a lottóval, Kati néni? Hányas találata van? — Egyet sem húztak ki •— mondta egyszerűen. Várt egy darabig, gondolkodva kevert- kavart egy fazékban, majd mint aki rájön valami fontos dologra, melynek birtokában minden megvilágosodik, fel­szabadultan sóhajtott: — Tessék elhinni, egy sze­rencse, hogy nem jött ki a számom. Mert mit csináltam volna annyi pénzzel? Egy csomó gond szakadt volna a nyakamba. Elbíztam volna magam, kirakom az ágyrajá- rókat, és akkor régen fuccs lenne Mozsár Jóskának! Ná­lam lakik tíz hónapja, igen rendes ember, sose aiszik ru­hában, előre fizet, mondom, jóravaló ember, nincs vele semmi baj. Csakhát szerelmi bánatba esett, lenyelt vala­mit, s mire innen haza ér­tem, úgy hörgött, hogy egy köménymagot se adtam vol­na az életéért. Én azután rendbe tettem, mert ahhoz is értek. A végén már úgy meg­lágyult, hogy enni akart. Mar­hapörköltet főztem neki. Esze. be se jutott, hogy meg akart • halni. Nahát, mi ez, ha nem tiszta szerencse! Ki tudja, nem pusztul-e el ez a Mozsár Jóska, ha beüt a négyes ta­lálat! Fakó szeme rámvillant: — Mondtam én mindig, hogy szeret engem a jóisten. Ezt is milyen jól elrendezte. Pataki József: Lovacskák

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents