Nógrád. 1970. február (26. évfolyam. 27-50. szám)

1970-02-15 / 39. szám

FELSZABADULÁSUNK IRODALMA Sodor József Emßerek és állomások 1 „Nem voltam én hős, szent, mártír vagy kisisien, /De jó volt, tömérdek, ttut vittem e testben/, Igazság, szabadság, békesség, s a szépség/ Alma ,draga, nagy szók!/, mik lép­tem vezették, /Sok bolond rajongást is, hiszen vihettem/. Es mint hittem, más lett sok­szor, mire tettem. Mire tettem, szép volt, egy igaz emberség, /S nem nyug- hattam, bármely címmel hogyha nyesték/, Szót sok­szor emeltem száz ellen vitá­ban/, Most már mindegy min­den, de jó, hogyha álltam, /S ha fáj, hogy mit hittem annyit, sok ma szólam/, „Más eszmény s való”:—ha hittem bízva, jól van. Végső szókkal: Míg vagy, vallj csak jót, igazt itt, /Ha útszélre hull szód, van, kit jóra mozdít/, Tudom, mert megéltem, van ember, elég® még, /Kikért most indulva, mint a régi, égnék/. „Ha tíz Jó van, — s, ha egy” — szólt egy itt részegség, —/ S ma kezdvén másképp nem, soha nem tehetnék.” Aki e szerénységükben is megindítóan szép sorokat le­írta 19 kötettel a háta mö­gött „Végső szókkal” ma­gyarázván meg ars poétikáját. Fodor József KoSsuth-díjas költőnk Erdély szülötte, Ady pátriájához közel, a Szilágy­sággal szomszédos Nagy- Ilondáról indult el magá­nyos. küzdelmes élete pálcá­ja 1896. április 22-én. Öt­éves korában elveszítette édesanyját, majd tordai gim­nazista korában édesapját is. Mint a négy gyermek között legidősebb, ő veszi át a ve­zetést a családban. Szánt, vet, pásztorkodlk, felváltva fogja hol az ekeszarvát, hol a jegyzői tollat. 1916-ban be­vonult katonának, harcolt az olasz és román frontokon. Olaszországban a tellmaini hídfőnél súlyosan megsebe­sült, gránátszilánk érte és maga alá temette a robbanás, félholt állapotban ásták elő a föld alól. A légnyomástól egészen megbénult, hosszú ideig nem tudott beszélni, súlyos combsebével, tönkre­zúzott csípővel hónapokig le­begett élet és halál között a különböző kórházakban. Fő­hadnagyi rangban szerelt le a háború végén. A dicsőséges Tanácsköztár­saság ideje alatt ismét kato­na: végigharcolta a honvédő háború szinte minden szaka­szát, Tokajtól a Tisza vona­lán át le Erdélyig... Har­cos alakja, melyet publicisz­tikai cikkeiből is ismerünk, igazi harcok tükrében edződött tehát. A „Dalok az ország­úton” című versciklusának egyik legszebb darabja őrzi többek között 1919 emlékét. „Mielőtt a sor tovafutna /Emlékezz még egy régi út­ra/, Avval kezdted, s vele ha végzed, /Evvel lezárod az egészet/. Hiszen harcoltál volt előtte /Világ-zajló napok gyűröttje/. Tóiméin. Tölgyes ismeri múltad /A hadak út­iét megtanultad/. Sok seb­ben, bajban, ami rágott. 'Mégis, egyre hints te virá­got/. Ha a szemed messze odaréved, Mint visszaszá­molsz negyven évet/, /Piros arccal t— ha hívni szánnád — /Mint keltél, nézd még a Tiszán át. S csúcsán, küzd­őén haddal, s a hóval /Piros hittel és lobogóval/, Mert vitt még szebb harc, ifjú-könv- nved. /Aztán vetted a tollad. v a könyvet/. S még nem tu­dós: a gondla tépett — Szolgálni a jót és a néoet./ Emlékezés hogy szerte lob­ban, Hát láb, ma lépj a régi sorban, /S nézd, zengd, mi tett szép láza nemrég/, S öregvő szívben lassan emlék. Emlék: ám még süt dús-ve­rőén/. Erő, s úi had forrása bőven: /Mert értőbben, friss '•élt csodákon/. Épülsz, míg éls-r e vén világon.” A Tanácsköztársaság bu­kása után effv ideig alkal­mi rmmkákhó! él. Volt éiie- liőr raktári munkás, bizto­sítási intézetben tisztviselő. 1923-ban, amikor Mikes La­jos az Esti-lapok felejthetet­len szerkesztője felfedezte — már több száz vers költője volt. Mégis ez az év számít indulásának. Tóth Árpád mu­tatta be az induló költőt: „ ... Nem könnyű költő, egy- egy verse máris súlyos olvas­mány. komplikált, nagyszerű muzsika”. József Attila, a pro­letárköltészet későbbi óriása ifi azonnal megérzi, hogy „van egy valaki, akivel érdemes felvenni a versenyt, különben ez a valaki nagy súlyával be­lém fullasztja a szót, az én gyönyörű igéimet egy másik igehirdető: Fodor József.” Évekkel később a „Lihegő erdők” 1927-ben megjelent verseinek együtteséből kide­rül, hogy mindenekelőtt lá­zadó egyéniség, aki „zendü­lésének színterét áttette a világegyetembe”. Költészeté­ről Szerb Antal találóan írta, hogy ez az ítélkezés, a tiszta ember ítélete a tisztátalan kor fölött. Korai költészetének egyik legérdekesebb darabja „A pa­radicsomok és a kert”. A köl­tő „Emlékek a hőskorszakból” című memoárjában elmondja, hogy eredeti szándéka szerint az a vers nem született más­nak, mint egy különös ter­mészeti látvány visszaadásá­nak. Ám amikor egy jeles előadóművészünk a MEMŐSZ. ban elő akarta adni, a Hor- thy-rendőrség egyik tisztje visszautasítja. Véleménye sze­rint a „paradicsomok valóban ártatlan valamik, de csak szósznak a hús mellé, nem pe­dig e versben, ahol úgy van­nak tálalva, hogy még a hü­lye is láthatja. hogy ők a nagy, piros pofájú kizsákmányo- lók — és alattuk a sárga szá- racska a kiszívott vérű nép, aki olyasmit érez e költe­mény hallatán, mintha maga tartané ezeket a kövér para­dicsomokat .. A költői hivatásnak örök erkölcsi szabályai vannak, ez pedig az igazság, az ember­ség és a haladás szolgálata. A fasizmus előretörése és a háború Fodor Józsefet is vég­leg az új világért küzdők tá­borába viszi, egész életére el­kötelezi magát népe sorskér­dései mellé. A felszabadulás pillanataitól már derűsen és lelkesen készül az újjáépítés nagy munkájára, „víg mérés, erő, kedv, harc” lüktet ver­seiben. Magát a felszabadulási a Feltámadás című versével üdvözli, a szovjet hősöknek pedig a „Piros fejfák” című közismert versében hajt zász­lót. Az „Emberek és állomások” című könyvében folytatja visszaemlékezéseinek leírását A harmincas évek elejétől majdnem napjainkig terjedő­en beszéli el a vele és körü­lötte történő eseményeket. A visszaemlékezések is igazol­ják. hogy Fodor József min­dig nvílt sisekkal állt szem­ben a jobboldal, a gátlásta­lan fasizmus képviselőivel, legszenvedélyesebben éppen azokban az esztendőkben — 1938—1944-ig —, amikor ez a legkockázatosabb volt. „Ettől az időtől kezdve verseim mel­lett, publicisztikában is igye­keztem álláspontjaimnak, az események jóformán minden mozzanatára reagálva hangot adni.,. míg a tollat kezem­ből ki nem ütötték”. Ezek a bátor hangú írások a zsidó- törvényeket, sajtócenzúrát, a jobboldali demagógiát stb. pellengérezték ki. De ugyan­ilyen elvi szilárdságot tanúsít 1949 után is Fodor József ma ismét az egyik legaktívabb költőnk. A „nagy nemzedékből” nőtt be­le irodalmi életünkbe. Emlé­kei, irányító munkája nagy segítség lehet a fiatalabb nemzedéknek. Ezért jó tudni, hogy a ”Jó volt szenvedni a csatán, /így nyer ön-oldást azután/, Ki csendben ül” költője, mint ezt emlékeit tar. talmazó kötete is igazolja, nem pihen, ■ hanem írásainak őszinteségével segít jobban megismerni mai valóságunkat is. Cfiukly László S NÖGRÁD — 1970. február 15., vasárnap a távot, sokunk közös ts­merősével, nem először találkoztam a minap. Sárgán, csontosán, soványan futott, mint máskor, egy ir­datlan-ormótlan gumirádlis kocsit húzva maga mögött. Va­lahányszor találkozom vele, mindig ezt a kocsit húzza. Csúnya kocsi, csúnya ló és nem nyerne szépségversenyt a kocsisa sem. De nem a ko­csiról, kocsisról, gumirádliról. hanem a lóról szeretnék el­mondani valamit. Valamikor én is kijártam az ügetöre. Kimentem egy-két versenyre, s elnéztem, ho­gyan futnak a csodaszép pa­ripák. a fehérek, feketék, a pirosak meg a kesék, hogyan trappolnak a gyönyörű pejek. Kecses kis könnyű kocsik előtt vágtattak a fiatal csikók, ame­lyek kint az ügetőn sem sová­nyak. sem csúnyák nem vol­tak, ellenkezőleg. Szép volt a pálya, szép a futás, amely verseny volt a javából, de amelyről mindenki tudta — vagy legalább sejtette —, hogy nem mindig a valóságos erő­viszonyok alapján dől el, nem mindig a legjobbak, legszeb­ben futó és legtisztábban ver­senyző paripa és hajtó győz. az igazi versengés a pénzért, az izgalomért és persze a lát­ványért volt érdekes. Az tige- től napok, a szerdai és a hét­végi napok meg a vasárnapi nagy futamok, az izgalmas derbyk a serlegekért sok em­ber számára valóságos ünnep- számba mentek. Engem azon­ban nem az emberek, nem a nyereség, hanem a lovak ér­dekeltek. A nyereményhez egyébként is pénz szükséges. Ha valahol maradéktalanul ér­vényesül az a mondás, hogy a pénz csinálja a pénzt, akkor az ügetőn ez fokozottan így van. Akinek nincs pénze, az nem nyerhet. Marad a tiszta, de azért nem minden tanulság nélkül való szemlélődés és az érdek nélküli gyönyörködés a futamokban, lovakban. A mi korunk különben sem kedvez a lovaknak. Hovato­vább a múzeumba, állatkert­be, vagy ameddig ez az intéz­mény még fennáll — az ügető- re kell elmenni, hogy lovat lásson az ember. A régi jóba­rát. a mindennapos segítőtárs rövidesen a bölény érdekessé­gével és ritkaságával is fel­Vatahi László A 16 ereje veszi a versenyt. Néztem a pályán a paripákat, a nagy­nevű táltosokat — majdnem azt írtam: Pegazusokat, pedig csak bizonyos asszociációval (már tudniillik annyiban, hogy nagyon sok írót, hires költőt láttak azok a lelátók) lehet itt az ihletet jelképező szárnyas lovakról említést tenni. De sok költő, író esett le az ügetőn ilyen „Pegazusról”. Szépek voltak, kecsesek, iz­mosak és büszkék — igen, ez a legmegfelelőbb kifejezés — büszkék arra, hogy a leghosz- szabb távot is egy lendülettel, jó hajrával, egyenlő tempóval, ritmussal, egyforma fejtartás- sai és lábszedegetéssel futot­ták végig. Mert az ügetőn a legfontosabb lótulajdonság az, hogy a paripa nem keveri ösz- sze az ügetést a vágtával, a galoppal. Hogy mégis mi a különbség az ügetés és a vágta között azt a lovak megtanulták a ke­mény tréningek idején — gya­nítom, az ostor segítségével —, a pénzüket vesztett emberek pedig egy-egy futam végén, amikor kiderült, nem jó lóra tettek: a Vakapád, a Jeromos vagy a Favorit akkor „vágott fel", amikor már nyerésben volt a futam, és két kézzel tágította a zsebét a fogadó, hogy a nagy pértZ beleférjen. A felvágós ló a legbiztosabb tippet is meggyilkolja, és arra kényszeríti a szerencsétlen szerencsehajhászt, hogy a fu­tam végén szitkozódva, sírva, nevetve vagy néma elszánt­sággal tépje a .legapróbb da­rabokra a tikettjét. Az a 16, amelyik felvág, vagyis a si­ma futásból egyszerre Csak át­csap egy csúnya vágtába — bizony menthetetlenül kiesik a versenyből. Az ilyen lóra mondják, ha ráadásul kiszá­míthatatlan is, hogy „fux”, sötét lovacska. Az a jó ló, amelyik egyen­letesen, egyforma tempóval fut, nem vág fel a táv felénél vagy közvetlenül a cél előtt, végig versenyben marad és le­hetőleg elsőnek érkezik. A jó lovak arra voltak büszkék, hogy egyenletesen tudtak fut­ni és nyerni vagy akár veszí­teni is felvágás nélkül, mert ez a legfontosabb. A diszkva­lifikált ló nem jobb a kecs­kénél. Azt a lovat, amelyikről be­szélni szeretnék, szinte na­ponta látom a város utcáin. Ez az a bizonyos csúnya, sárga, sovány, kisfejü és nagytestű, csapzott szőrű elég öreg jó­szág, amelyen az a legfeltű­nőbb, hogy nem megy lépés­ben. Ezt a lovat én lépésben menni még nem láttam. Min­dig futott és mindig egyenle­tesen szedte a lábát, úgy, ahogy talán valamikor az ügetőn futhatott, vagy szere­tett volna futni, ügyelve arra, hogy ne vágjon fel, mert ak­kor megcsapkodja a hajtója, kifütyöll a közönség, mert a közönség akkor veszti el a pénzét, ha ö „felvág". Néztem ezt a kiöregett üge­tőmént, ahogy a város egyik végétől a másikig, aztán meg vissza, egyenletes, Szép tem­póval futott, maga után húzva a rettenetes gumirádlis tá­kolmányt, rajta valami rossz zongorát, szúette fiókos szek­rényt vagy más házi ócskasá­got. Néztetn ezt a tiszteletre­méltó lovat és közben arra gondoltam, hogy ülő lenne levennem a kalapom. Illő lenne köszönteni ezt a kiöre­gedett mént, akitől — így mondom, embernek kijáró tisztelettel — „akitől" talán a legfontosabb dolgot tanultam meg. Ez az öreg ló nem vesz­tette el a reményét. Elhiszi ma is, hogy valamikor még sorompóba állhat és előtte is felrántják majd a startszala­got, 6 is elindulhat a többi­ekkel együtt egy nagyszerű futásban, egy szép és gyors, tiszta és nyerő versenyben. Nem vesz tudomást arról, hogy mi van mögötte, nem vesz tu­domást az évekről, a sok száz vagy ezer kilométerről, arról a hatalmas súlyról, amit kiöre­gedett derbycsikóként hurcolt távol a pályától, a város al­végétől a felvégéig Futásá­ban nem befolyásolja a zötyö- gő kocsi, a kisfröccsös gazdá­ja, a gyakrail oktalanul és Céltalanul csapkodó Ostor csí­pése. Nem vesz tudomást egy Sereg olyan körülményről, amely más lovat esetleg rég a hentes keze alá hajtott volna, hogy Önként hajtsa szomorú lófejét a bárd alá. Sok mindenben különbözik a többitől, de a leglényegesebb különbség mégis abban van, hogy van valóságos lóereje. Ereje a reményhez, ahhoz, hogy majd jobbra fordul. Ez a remény őrzi lömlvoltát, ver­senyló lényét, amelynek meg­tartásához szüksége van a vele összefüggő vagy inkább, hoz­zá kapcsolódó erőre, a lóerő­re. A gép lóereje abban van. hogy hány átlagosan számított erejű lóval egyenlő a teljesít­ménye, a teherbírása. A ló ló­ereje — azt hiszem, most már tudom — azzal határozható meg, hogy milyen tartósan ké­pes megőrizni a reményt egy olyan életért és célért, amely a legjobban futó, legtisztábban versenyző lovak előtt lebeghet csak. Az ember ereje — ezek után én legalábbis így gondo­lom — nem is lehet más, mint az a képesség, amelynek se­gítségével megőrzi álmait, és folyton, minden körülmények között, minden visszahúzó súly és szembejövő gát ellenére is törekszik azzá lenni, amivé szeretett volna gyermekkorá­ban, vagy később, fiatalabb éveiben. Akkor még nagyon egyszerűnek, tisztának és sza­badnak tűnt a pálya, nem lát­szottak azok az akadályok, és nem kerültek ránk azok a súlyok, amelyek nélkül az élet, sajnos, elképzelhetetlen, de amelyek nélkül elviselhe­tetlen is lenne. a z időközben felbukkanó akadályok és a néha mázsásnak érzett sú­lyok sajátja, hogy az erőtlene­ket, a reményvesztettekét, á gyengéket és a belenyugvókat. arra kényszerítik, hogy le­mondjanak az álmaikról. Ar­ról, hogy előbb vagy utóbb, de mindenképpen még ebben az életben versenyképesek le­gyünk. Barna Tibor A színész elköszön A SZÍNÉSSZEL a darab szünetében találkoztam. Az első felvonásban volt néhány mondata, ázzál végzett is. Vissza vedlett furcsa törökös kosztüméből szürke utcai ci­villé és betért Ide, a kul.túr- házzal szomszédos presszóba. Fáradtnak tűnt, ahogy mel­lém telepedett. Máskor har­sány vidámsággal köszöntött, ha találkoztunk, most csak kesernyésen mosolygott. Szo­katlan állapota meglepett. A kesernyés mosoly mögötti okot fürkésztem. Bizony, nem mai gyerek. Dohányhamuszí n arcét elnyűtte a színpadi festék. Nyúlánk alakja is mintha megroppant volna kissé — eddig ezt nem fi­gyeltem meg — persze, szín­padon kitartja magát, az más, ott nem ernyedhet eh mint most, az apró presszóezéken. Itt mér magánember, megte­heti, kinek, mi köze hozzá, vége a szerepnek, nincs sem­mi kedve tovább játszani egy fáradságos, terhes pózt. Szórakozottan kavar gáttá a kávét. — Fáradtnak tűnsz, Pali­kám — jegyeztem meg. — Csodálod? — pillantott fel a csésze párolgó gőzéből. Arcán még mindig azzal a furcsa, grimaszszerű mosollyal, mely az üdvözlés pillanatá­ban vetett görcsöt arcára. — Hja. öregem, vége a komé­diának. Finita, la commedia. — Karjával széles ívet ka- nyarított a levegőbe, mint klasszikus hősöktől búcsúvé­tel jeleneteiben megszoktuk. — Nem értelek. Minek van vége? — Én tulajdoniképpen bú­csúzni jöttem hozzáld. Látta­lak a nézőtérére gondoltam, megkereslek. Éz az utolsó szerepem. Még eljátszom né­hány helyen, amíg a darab fut, de nálatok most léptem deszkára utólszor. .. Hát el­búcsúzom. És köszönök min­dent. Megütött a tőié szokatlan, levert hang. A különös re­zignáltság mely mostani tar­tásából áradt. — Tréfálsz ugye, öregfiú?, — Egész életemben most beszélek legkomolyabban — jelentette ki, s hosszút kor­tyolt kávéjából. — A legko­molyabban. Gondolom, épp eleget bohóckodtam ahhoz, hogy egyszer komoly lehes­sek. Most itt az alkalom. — De ilyen hirtelen. ..? — Persze. .. Hirtelen, — Szinte késleltetve a művele­tet. cigarettára gyújtott, csak néhány szippantás után folytatta: — Nektek. Privá­toknak. .. Mi nektek húsz év, amit én végigcsináltam!? Esőben, sárban, .hóban, la­tyakban, fagyban, hideg fa­lusi öltözőkben, dermesztő színpadokon?! Holnap, hol­napután, és azután és húsz esztendőn át mindig máshol... Mit tudjátok ti, ml nálunk ennvi idő!... MEGINT SZIPPANTOTT, én nem tudtam, mit feleljek a szemrehányásra. — Bocsáss meg, kérlek, nem akartalak megbántani. Te voltaképp ama kevesek közül vagy, akik pontosan tudják, megértik. De mégis­csak én csináltam. És elfá­radtam. Elég volt Betöltöt­tem az időm, rászolgáltam a pihenésre. Nálatok ma ját­szottam el a hattyúdalom. És, látod, így kell elmennem a színpadiról, hogy szinte sen­ki észre sem veszi. Ilyen vacak kis semmiben, egy Ali Csorbadzsihán, aminél kezdő koromban nagyobb szerepeim voltak.. . Na, jó, ha így ren­deltetett, legyen meg a di­rekció akarata. — Csakugyan méltatlan­ság. .. veled. — Tudod-e, hogy valami­kor a pályánkról lelépőnek búcsúfellépte volt, fényes és pompás búcsújátéka, leg­kedvesebb szerepét csinál­hatta. Virágokkal, babérko­szorúkkal, ajándékkosarak­kal, aznapi kassza bevétellel, színháztól, publikumtól. Mosí észre sem veszik, hogy eltűn­tem, legfeljebb néhány mű­vészbarát bedientes, hogy ni- csak, de rég nem látjuk ezt a Palit!... A feleségem, Git- tus még tovább csinálja, leg­alább egy évig, hogy kilegyen a jubileumi éve a társulatnál, aztán ő is agyőt mond. De ő legalább azt mondhatja, ér­telme volt a küszködésnek: Jászay-díjas. Ez is valami a beesülés ranglistáján. De mit mutathatok fel én?... Olyan húsz évért, amit a kutyának sem kívánok. Déry­né Színház?... AZ új, ifjú pá­lyatársak mérföldes ívben el­kerülik még a tájékunkat is. S talán igazuk van. Mért vál­laljanak olyan missziót, ami fölött százötven éve eljárt az idő. Mert százhúsz—százhar­minc esztendővel előbb már mindenfelé, szerte az ország­ban épültek a kőszinházak — Déryné, a vándortháliák ko­ra lejárt. Ezt támasztottuk fel mi Nem vitatom, lehet, volt idő mai korszakunkban, amikor valóban űrt töltöt­tünk be. missziót egy valóban nemes ügyént, olyan helye­ken, emberek között, ahol és akik előtte a színház fo­galmát sem bírták. De ma?... A tévé korában?... Csak nézz bele az adatokba. Az életterünk egyre zsugorodik. Kevesbeddk játszóhelyeink látogatóink száma. A tévével, barátom, versenyképtelenek lettünk, be kell látnunk előbb, vagy utóbb — akár tetszik, akár nem. — Túl sötéten látsz, azt hi­szem. — Sötéten ?... Lehetséges. De nézd csak: én májusban betöltőm a hatvanét és hat­van felé — hazafelé. Ilyen­kor már belénk elegyül vala­mi fáradalom az élet dolgai­val szemben. De bárhogy is van, fejlődés törvénye, ha megtette kötelességét a mór — a mór mehet Így van ez emberre! és Intézménnyel egyaránt. Az élű színház köz­vetlen hatásával, varázsával Siem a mozi, sem a televízió nem végezhet, ezt szentül hiszem. De a gyenge műked­velésnek és az elemi színpada feltételek híján álló színház­nak máris harangoznak. — Mért csináltad mégis? — Ez az, amit magam sem értek. Nézd, én nem voltam akármilyen színész a pályán. Rákosi Szidj híres iskolájából egyenesen a Király Színház­hoz szegődtem, később is a legrangosabb vidéki helyeken játszottam. Harmincnyolc­ban például Horváth Árpád debreceni társulatánál, La­dányi Ferenccel, Szabó Ernő­vel, Neményi Lilivel, Kőmű­ves Sándorral — és nem alá­rendelt szerepekben. Táncos- komikust, buffób prózai ka­raktereket Negyvenöt után iá Kecskeméten, Sopronban rendeztem, voltam sízinész. Aztán ötvenegytől itt, a falu- zónái. Ez a húsz év, pajtikám, több volt, mint elég. Rettene­tesen elfáradtam, elmondtam a szerepem és most eltűnők a balfenéken. SZERETTEM VOLNA fel­vidítani némiképp. Megfog­tam a karját, hogy felrezdít- sem magába fordult hangula­tából: — Az eltűnéshez, Palikám, egy jó, hatásos abgang is kell. Amire bejön a taps. Te ne tudnád, hogy a komikus nem tűnhet el abgang nélkül!? — Igiazad van. Az abgang fontos. De engedd el mégis kérlek. Színpad nélkül nem megy. Attól tartok, most te sem mulatnál rajta, mint máskor. Most alighanem ko­molyan bőgném el magam. Hirtelen sarkon fordult, én hosszan bámultam utána. Ar­ra rebbentem fel, hogy foly­tatásra csöngetnek. Ördög vinné el ezt a Palit. 'Egész elrontotta az estémet. Nem is néztem tovább a játékot,

Next

/
Thumbnails
Contents