Nógrád. 1969. december (25. évfolyam. 279-302. szám)

1969-12-09 / 285. szám

Üzemről üzemre Sürgősen intézkedni keil! Értünk harcoltak Huszonöt évvel ezelőtt Hr Wizser László, a ZIM sale < iáni gyáregysége ssa: szervezeti bizottságának oér- és termelési felelőse nem hívja föl rá a figyelmet, hogy a gyár új üzemcsarnokában baj van a fűtéssel, akkor is hamarosan tudomást szerez­tem volna róla. Ahogy be­léptünk a csarnokba — ha­talmas beton-, fém- és üveg- hodály — a szem nem ké­pes egy pillantással átfogni a magasban levő, vagy az oldalsó síkokat, vonalakat, minden frissnek, újnak tet­szik még, a gépek, berende­zések, korlátok, szerkezetek, s valóban azok is, még a zaj is visszhangosabb, mondjam így tágasabb, teltebb, nagy- üzemibb, tehát korszerűbb, modernebb. Ahogy beléptünk a meglepően szűkre mérete­zett vaskapu-vasajtón, kis de- putáció toppant elénk, Angyal Albin, a gáztűzhelyszerelde vezetője s egy nő, bizonyára az itt dolgozó asszonyok kép­viseletében. 0 Túlzás lenne azt állítani, hogy elárasztották Mizser Lászlót panaszaikkal. Nagyon is higgadtan, röviden és tár­gyilagosan fogalmaztak, arról már nem ők tehetnek, hogy maguk a tények minden kö­rítés nélkül is képesek fel­zaklatni a kedélyeket A ha­talmas üzemcsarnoknak csap­nivaló a fűtése, a legtöbb hő- sugárzó, kalorifer nem mű­ködik, amelyik mégis, az — s ennek a formabontásnak senki nem tud örülni — me­leg helyett hideget- fúj, s az, amelyiknél semmi sem hibá­zik, úgy hat az általános fog- vacogáshoz képest, mintha csokoládé pasztillát dobna va­laki a Dunába, s azt várná, hogy a Fekete-tengernél cso­koládékrémet csapolhat. Fölfelé igyekezve Kovács Mihály üzemvezető emeleti rezidenciájába — a panorá­ma-szobából tágas kilátás nyílik a csarnokra — átevic- kéltem életem első, néhány másodperc időtartamú földi purgatóriumán. A iépcsőt forró gőz árasztotta el, ha történetesen nyírfaseprővel csépelik a hátamat, s annak rendje, módja szerint anya­szült mezítláb vagyok, akár a finnek kedvelt fürdőjében, a szaunában érezhettem vol­na magamat. Mivel azonban a helyhez és körülmények­hez sehogyan sem illett ez a gőztenger, meglepődésemben arról is elfeledkeztem, hogy megkérdezzem az irodában dolgozóktól, milyen módszer­rel közelítik meg munkahe­lyüket: helikopterrel, lajtorjá­val, vagy telepatikus közre­működés segítségével? Ezzel szemben megtudtam, hogy a kétszáz egynéhány dolgozó közül csupán októ­ber hónapban mintegy har­mincán kerültek betegállo­mányba. Az elviselhetetlen, jeges léghuzattal tetézett hi­deghez még egy vádpont so­rakozott föl: Kovács Mihály egy lottófőnyereménnyel egyenértékű szerencseként fogta fel, hogy nem kellett átköltöznie a korszerű, új öl­tözőbe, hanem megmaradha­tott a régi — így mondta — „mocskos kis lyukban”. Mert az új fürdőben is baj van, s bosszúság, reuma és nátha terjeng, csak éppen meleg és meleg víz nincsen. 0 Valamennyi dolgozó, akik­kel beszélgetésbe elegyedtem, végül ide lyukadt ki: tartha­tatlan ez az állapot, maholnap az egész üzemrész munkáját veszélyezteti. Téglái Antal, a gyár szakszervezeti bizottsá­Kiállítások Balassagyarmaton A város felszabadulásának évfordulója tiszteletére két ki­állítást is rendeznek Balassa­gyarmaton. A Palóc Múzeumban decem­ber 7-én nyílt a „Balassagyar­mat 25 éve” kiállítás. Ez fo­tókkal, grafikonokkal illuszt­rálva a város negyedszázados politikai, gazdasági fejlődését mutatja be. Hétfőn a Rákóczi úton, a volt cipőbolt helyén nyitják meg a város üzemei­nek termékeiből-válogatott ki­állítást. Tizenkilenc kiállító közül legnagyobb területet a Magyar Kábelművek foglalja el: a látogatók itt képet alkot­hatnak arról, hogy az évi két­százmillió forint értékű termé­ket előállító balassagyarmati részleg milyen gyártmányokat fog termelni. Az iparosodó Diósjenő Egy esztendeje avatták a ÚILLTESZ Autóvillamossági és Műszerész Kisipari Termelő- szövetkezet diósjenői üzemét. A csaknem 6 millió forintos költséggel megépült ktsz azóta neves üzem lett, amint a dol­gozók emlegetik: „Felkapott cég lettünk.” S ez nem is vélet­len, hiszen az itt készült au­tóvillamossági alkatrészeket, reléket, ablakmelegítőket, in­dító nyomógombokat, kapcso­lókat márkás cikként jegyzik az országban. Az üzem 125 dolgozót fog­lalkoztat. Határozott a „nőura­lom”, o gépek mellett 80 asz- szony készíti a sokféle alkat­részt. Fiatal az üzem, csak­úgy, mint dolgozói, átlagélet- koruk nem több mint 30 év. jgaszkodnak is a ktsz-hez, hi- c íen a diósjenői VILLTESZ- 'v;n kerek száz forinttal több az átlagkereset, mint a me­gye bármelyik más szövetke­zeti ipari üzemében. A ktsz diósjenői telepének vezetője Lipsicz Gyula maga is fiatal ember, tele energikus, nagy tervekkel. — Nem építünk légvárakat, terveinkhez reális feltételeket teremtünk — mondja határo­zottan. — Szereidével szeret­nénk bővíteni az üzemet. He­lyünk van rá bőven, remélem, az anyagi fedezet sem hiányzik majd. Egy kisméretű szereidét máris létesítettünk, ez egyleő- re a folyosó egy lekerített ré­szében működik. Ügy gondol­juk, hogy három éven belül 300 főre megszaporítanánk a létszámot. Nem panaszkodhatnak az üzem \ gépesítettségére, csak­nem 10 millió forint értékű gépparkkal rendelkeznek. Tá­gas csarnokokban automata gépekről „gyűjtik be” a kész alkatrészeket, nehéz fizikai munkára itt nincs szükség. Minden üzemben akad egy- egy termék, amelyet újdonsága, keresettsége miatt édesgyer mekként dédelgetnek. A diós' jenői ktsz-nél most az IKA­RUSZ „lámpacsalád” a sláger termék. A mintadarabok már elkészültek, szép kivitelűek, tetszetősek. A szükséges alkat' részeket a diósjenőiek készí­tik majd, s nem is sokára, a felszerszámozáson máris dől goznak. Újdonság a ktsz-ben a Csepel autózárak készítése is, alig két hórapja, hogy a zárak Diósjenőről kerülnek ki. Sokat jelentett Dfósjenőnek a modern ktsz felépítése, a bővítés pedig ismét segít majd a község foglalkoztatási gond­jain. S már a mai VILLTESZ- ről is azt mondják a diósje­nőiek: iparosodunk... gának titkára még azt a le­hetőséget is felvillantotta, hogy le kell állítani az üze­met, ami viszont beláthatat­lan következményekkel jár­hat. Közbevetően hadd mond­jam el, lefelé a lépcsőn már sűrőbb és áthatolhatatlanabb volt a gőz, mint korábban. Csak centiméterekre láthatott el az ember, se korlát, se lép­cső nem látszott, botorkál­tunk, mint a vakok, arcunkat perzselte a gőz, nyakunkba forró víz csepegett. A csar­nokban csatoltam az újabb észrevételeket a többiekhez: nincs a nagy hodályban ivó­víz, kézmosási lehetőség ... Itt már nem állhattam meg, tudnom kellett, hová lehet benyújtani a sok milliós re­konstrukció hibajegyzékét, ki­nek az asztala mindez? Va­jon a gyár, vagy valamelyik kivitelező rovására írható? Nem szeretnék sokat markol­ni, maradjunk hát meg ab­ban a körben, amit eddig érintettem. Annak érzékelte­tésére, mennyire felelőtlenség lenne nagyobbat markolni, elég kiragadni a rekonstruk­cióból töredéknyit: a darupá­lyát például az Érsekvadker­ti Gépállomás készítette, a Gyár- és Gépszerelő Vállalat állította fel, más cég festette, megint más cég kötötte be. Ki tudná hamarjában a re­konstrukciót, az alvállalkozók alvállalkozóinak alvállalko­zóit, a határidő-, program- és tervmódosítások kósza szöve­vényeit áttekinteni? A csarnok fűtésének ügye az egészen belül gyorsan át­tekinthető. Ezt a meggyőződést két olyan ember erősítette meg bennem, mint Borszu- kovszki Gyula, a TMK ve­zetője, akinek kollektívája a rekonstrukció körülbelül ne­gyedszáz alvállalkozója közel sem összehangolt munkája közötti réseket tömögeti, s Péter Pál, a beruházási osz­tály vezetője. Fölvázolták előttem a fűtési rendszer kór- ' apját. A kaloriferek nem bírják a terhelést, sorra „lerobbannak”, leég a motor, a gőz — fogyasztó hiányában — végigszalad a csöveken, nem kondenzvízként csapódik le, hanem forró gőzként tör fel a pincéből. Valamennyi hiba, kisebbek és nagyobbak egyaránt, amit felvetettek a dolgozók, a Nógrád megyei Építőipari Vállalat asztala, Következzenek a kérdések: ki konstruálta azokat a hősugár­zókat, amelyek nem sugároz­zák a hőt, s ki építette belé­jük azokat a motorokat, ame­lyek egyetlen feladatuknak a leégést tekintik, az első szusz- szanásra kilehelik a lelkűket? Hogy, s hogy nem vette sen­ki észre, hogy ezekkel nem lehet fűteni? Vagy talán más­hol van a hiba? A fűtési rendszer átadására ugyancsak a héten kerülne sor, de ez aligha szolgál vigaszul a di­dergő munkásoknak. Mert hol vannak még azok a csere­motorok és azok a szere­lők...!? A tél viszont itt van. Sürgősen intézkedni, s főleg: cselekedni kellene! Kiss Sándor Szovjet katonák emlékeznek „Értünk karcoltak. Szovjet katonák, harcosok, tiszthelyet­tesek, tisztek és tábornokok, ök idézik emlékeiket, harcai­kat, melyet hazánk, megyénk felszabadításáért folytattak. A NÖGRÁD kérésére megküld­ték visszaemlékezéseiket. Szí­vesen, s hálánk melegével adjuk közre.’’ 1944. december 7-nek bo- rongós, esős reggele. Novem­ber végétől egyfolytában esik az apró szemű, mindenen át­hatoló eső, s mi a szó szoros értelmében bőrig ázva, lovas­ezredünkkel bekerítő mozdu­lattal igyekszünk Észak- magyarország hegyes-erdős szakadékain, vízmosásain ke­resztül. Ezzel a menettel lo­vashadosztályunk egységei elvonják a figyelmet keletről a Hatvan—Aszód—Mohora— Balassagyarmat országűtról, amelyen fő erőink támad­nak: páncélos és gépesített egységeink, Plijev tábornok lovasgépesített hadsereg­csoportja. E gárdahadsereg csoport­nak az volt a feladata, hogy ékelődjön az ellenség csapa­tai közé délről északra, ke­rüljön a Kárpátok között rendkívül nehéz viszonyok között harcoló 4. Ukrán Had­seregnek ellenálló fasiszta csapatok hátába. Ugyanakkor Plijev tábor­nok csapatainak keletről meg­kerülve Magyarország főváro­sát, Budapestet (amelyet in­formációink szerint az ellen­ség hatalmas erődítménnyé épített ki), együttműködve Tolbuhin marsall csapatai­val a főváros teljes bekeríté­sének fenyegetését kellett lét­rehozniuk. Hatvantól, hatalmas tüzér­ségi össztűz után, lovasgépe­sített egységeink behatolva az ellenséges vonalon ütött rés­be, megkezdték sikeres előre­nyomulásukat észak felé. Negyven kilométert megtéve, útközben elpusztítva az ellen­ség kisebb csoportjait, s ma­gunk mögött hagyva Bajt, Herédet, Kökényest, Héhal- mot, Szirákot, Bért, az ezred széles platóra ért, amely he­gyektől koszorúzva szinte Szandáig tartott. A kis falu úgy húzódott meg előttünk, mintha a tenyerünkön tartot­tuk volna. Legnagyobb örö­münkre ebben a pillanatban az alacsonyan gomolygó eső­felhők mögül váratlanul elő­bújt a nyugovóra térő nap, kedvesen simogatva bennün­ket, ázott katonákat nem na­gyon fényes, mégis melegítő sugaraival. Még melegebb s örömte­libb lett a hangulat, amikor a mi minden lében kanál fel­derítőink jelentették, hogy Szandán nincs ellenség, s hogy a lakosság, amikor meg­látta a szovjet katonákat, ki­áradt az utcákra, s boldog felkiáltásokkal üdvözölte őket. Őszintén megvallva a hír nemcsak boldoggá tett bennünket, de meg is lepett, hiszen hasonló fogadtatásban nem túlságosan gyakran volt részünk a magyar lakosság részéről. Tudtuk, ennek az országnak a népét fasiszta vezetői teljesen félrevezették, szovjetellenességet plántálva Az első helyezett Értékelték a balassagyarma­ti járásban szervezett bölcső­dei szocialista munka javító mozgalmat. A mozgalom leg­jobb eredményeit a balassa­gyarmati I. sz. bölcsőde " pro­dukálta, s ennek alapján az első helyezést kapta. Az I. sz. bölcsődében kifogás­talan a tisztaság, a higiénikus követelményeket betartják. Otthonos, kellemes környeze­tet nyújt a bölcsőde, a szü­lők virágokat hoztak, a gondo­zónők képeket, ötletes állatfi­gurákat, műanyagjátékokat, kézimunkákat készítenek, s ezekkel díszítik a bölcsődét. Nagy gondot fordítanak a kulturált étkeztetésre is. Min­den gyermeknek saját jelével el­látott törülközője van, étkezés előtt rendszeresen kezet mos­nak, megterített asztal mellé ülnek, s ügyesen használják már a szalvétát is. A bölcsődei dolgozók meg­alakították a. szülői munkakö- ' zösséget, gyakran indulnak családlátogatásra, szülők és bölcsőde között valóban szoros kapcsolatot építettek ki. Ugyanakkor saját képzésükkel is törődnek, öten gimnázium­ba járnak, többen szeminá­riumon, továbbképzéseken ta­nulnak. Mindezek alapján már csak egyet mondhatunk: megérde­melt az első helyezés. beléje. Természetesen. ma­gyarországi harcaink során nem ritkán találkoztunk olyan emberekkel is, akik nem titkolták szocialista meg­győződésüket és találkoztunk sokakkal, akik az első világ­háború idején a cári Orosz­országban a fogságból szaba­dulva részt vettek a fehér­gárdisták elleni harcban, vé­delmezve a fiatal szovjet Oroszországot. Azonban ek­kora tömegben tarka népvise­letbe öltözött nőket, gyerme­keket megjelenni az utcán a mi fogadtatásunkra — ilyen még nem volt. Szünet nélkül hallatszottak tört oroszsággal a felkiáltások: „Tovaris zdravsztvuj! Russzki magyar — .dobre!” Világos volt, hogy ez nem alakoskodás, hanem nyílt öröm, és éppen ezért különösen jól esett nekünk. Mindez emelte, s erősítette bennünk a lelkesedést, s megértettük, hogy ezekben az egyszerű emberekben — akik­nek a fasizmus annyi szenve­dést okozott —, új szövetsé­gesekre, társakra leltünk az elnyomás elleni harcban. A lakosság örömének őszinte és elemi erejű megnyilvánulása egyébként azt is sejtette ve­lünk: ezekben az emberekben fel sem ötlik, hogy a fasisz­ták esetleg visszatérhetnek, akár egy órára is. Annál is inkább, mert nálunk nem volt nehézfegyverzet (a lö- vegek és a nehézgéppuskák, aknavetők, stb elmaradtak a sár miatt), s csak géppiszto­lyunk és kézi gépfegyverünk volt. Ez a nálunk jobban fel­fegyverzett ellenséggel való találkozás esetén nem éppen kellemes szituáció kialakulá­sát eredményezhette volna. S akkor ezek az egyszerű mun­kásemberek szintén nehéz helyzetbe kerülhettek volna, mint ahogyan a háború folya­mán nem egyszer előfordult, hogy a fasiszták, ha módjuk nyílt rá, kegyetlenül bosszút álltak azokon, akik a szovjet csapatok iránti rokonszenvük- nek kifejezést adtak. Az előőrsünk, amely száz­ötven lovasból állt, Szandáról Terénybe húzódott át, ahol szintén mosolygó emberek fo­gadták, hangos, szívélyes üd­vözléssel. Közeledett az éj­szaka. S mint ahogyan az imént említettem, osztagunk nem rendelkezett nehézfegy­verzettel. Ezért a parancs­nokságtól utasítás érkezett; szervezzük meg a körkörös védelmet Terényben azzal, hogy hajnalban folytatjuk a támadást az ellenség , ellen. Továbbítva a szükséges pa­rancsokat, s készülve arra, hogy kimegyek ellenőrizni pa­rancsaim végrehajtását, vá­ratlanul találkoztam egy őr­mesterrel, aki ezekkel a szavakkal, hogy „két magyar önnel akar beszélni” bemu­tatott nekem két férfit. Az őrmestert elküldtem, a fér­fiakat hellyel kínáltam, s fel­készültem a beszélgetésre. A két férfival, akik mint hama­rosan kiderült, terényi lako­sok voltak: Fajszan János és Pál — testvérek. Ezek az elv­társak közölték velem, hogy a helyi lakosságból álló illegá­lis csoport tagjai, olyan fér­fiak, akik megszöktek a frontról, mert nem hajlandók a Vörös Hadsereg ellen har­colni. Van rádiójuk, amellyel Moszkva híreit hallgatják a harcok menetéről, a front eseményeiről, s hogy a cso­port vezetője egy mozdonyve­zető, aki megszökött a fasisz­ták börtönéből. Befejezésül felajánlották szolgálataikat: hajlandók kalauzolni a szov­jet csapatokat. Ugyancsak részletesen elmondották, hogy a Balassagyarmat felé vezető utakon az ellenség nem ren­delkezik semmiféle komoly védelmi berendezéssel, s hogy a magyar katonák és tisztek harci morálja rendkívül ala­csony, és sokan közülük he­lyeslik, hogy Vörös János ve­zérezredes, Magyarország ki­emelkedő katonai személyisé­ge átállt a Vörös Hagsereg oldalára. Felismerte, hogy -minden további ellenállás a szovjet csapatokkal szemben értelmetlen. Hogy örültünk mi ennek a két becsületes ha­zafinak! Később gyakran em­legettük őket, két hű bará­tunkat. Rövid, de elkeseredett harc után elfoglaltuk Mohorát, de­cember 8-án, szétzúzva az el­lenséget, egyesültünk Zsdanov tábornok gépesített hadtesté­nek egységeivel: két, az előző harcokban alaposan megrit­kult lovasezreddel. Egész éj­szaka, december 9 reggeléig nehéz harcban álltunk az el­lenség páncélos egységeivel. Az ellenség jelentős erőkkel rendelkezett, de a mi egysé­geink technikai fölénye nyil­vánvaló volt: az ellenség el­leni harcban százharminc harci gép tevékenykedett, amelyeknek háromnegyede páncélos és önjáró löveg volt. Végül is, december 9-én haj­nalban, rövid, de pusztító erejű tüzérségi előkészítés után katonáink, hangos „Hur­rá” kiáltással betörtek Balas­sagyarmat déli peremkerüle­tébe, és felvették a harcot az ellenséggel. Több mint száz foglyot ejtettek, főleg német katonákat, tiszteket, és sok harci technikát zsákmányol­tak. Az ellenség, az Ipoly túl­só partjára hátrálva, folytatta tüzérségi ellenállását. A mi egységeinknek, amelyek úgy tettek, mintha át akarnának kelni a folyón, más volt a feladatuk. A sötétség beálltá­val erőltetett menet után megrohanták Szécsényt. Igaz. itt a harcok három napig el­húzódtak, mert az ellenség kihasználva a környék föld­rajzi adottságait, jól előkészí­tette páncélosok elleni védel­mét. Mindkét oldalon nagy veszteségek volták mind élet­ben, mind hadianyagban, fegyverekben. Visszaemlékezve most, hu­szonöt év távlatában ezekre az eseményekre, örömmel ál­lapítjuk meg, milyen követ­kezetesen és kitartással tö­rekszenek a szocialista orszá­gok népei az emberiség fé­nyes jövőjének, a kommuniz­musnak a felépítése felé. A szocialista tábor gigantikus erőt képvisel, és a jövőben tovább erősödik és fejlődik. A kommunista és munkás­pártok 1969. júniusi moszkvai találkozóján mondott beszé­dében Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt Köz­ponti Bizottságának első tit­kára rámutatott: „A nemzet­közi imperializmus egésze, és külön-külön minden imperia­lista hatalom, érdekeltek a szocialista országok gyengíté­sében. Sőt, ők azt szeretnék, ha a szocialista világrendszer megszűnne létezni. Másfelől, mind a nemzetközi munkás- osztály egésze, mind a szocia­lista országok népei, minden kommunista munkáspárt kü­lön-külön szintén érdekeltek abban, hogy bármelyik szo­cialista ország, nagy nehéz­ségekbe ütközve, kritikus helyzetbe kerülve, képes le­gyen azt leküzdeni, s tovább fejlődni, erősödni.” A mi szocialista országaink népei soha nem engedik meg, hogy valamelyikőjükre is ke­zet emeljenek az imperialis­ták. S ha ez bárkinek is eszé­be jutna, akkor az ilyen me- részkedők saját bőrükön ki­próbálhatják a Varsói Szer­ződés tagállamainak minden erejét és ütőképességét. Éljen és erősödjön a szocialista vi­lágrendszer! Fejlődjön és erő­södjön az országaink népei közti barátság! Éljen örökké a Szovjetunió és a Magyar Népköztársaság népeinek megbonthatatlan barátsága! V. Ljubimov volt lovasezred parancsnok- helyettes, aki részt vett Ba­lassagyarmat és környékének, valamint Szécsénynek és sok Nógrád megyei községnek a fasiszták alóli felszabadításá­ban. NÓGRÁD — 1969. december 9-, kedd

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents