Nógrád. 1969. november (25. évfolyam. 254-278. szám)
1969-11-07 / 259. szám
ANDREJ VOZNYESZENSZKSJ. tja nov Idejöttem, Susemzkojéba. Járom mélycsöndű erdeit. A lángelme — tűnődöm néha — vándorol, embertől emberig. Evek futnak, nevek tűnnek vele. A lángész mindig más-más testé. A zseni: a nép szelleme. Ha így van ez — Eenin volt Rubljov is, a festő. Cellák szentképein így tűz a fény egy-egy arkangyal-arcra. Es Lermontov is volt Lenin, Pugacsov is, egy pillanatra. Keekeny-nyomtavú földünk bámulta szívdobogva, *— a here had halálra vált —: Lenin költözött Uljanovba, csak úgy reccsent a szűk kabát! A dekrétumot — Lenin mondta tollba. LTljanowal tárgyalt a nyomda. Nagyítólencse-homlokát pontosan a tárgyra szögezve, amit a terem gondolt, bűvészként összegezte, és az, mint jólirányzott aforizma, csapódott a teremre vissza. Merülve sokszor áloműző gondba, arcát nyugtatva öklein, Uljanov elcsigázva mondta: „Nehéz, Lenin! Segíts, Lenin!” Fustéllyal nem Lenin Járt vadászgatni erdő-mezőben. Lenin aközben legendás hősként városokért harcolt. Es arca muzsik-arc volt. Testét amaz fűtetlen termekbe vitte. Emez — parasztbunkékba és szemekbe, a komor tömegbe magát bevette, mint partizán a rengetegbe. Es abban a hidegben hazát épített, fényben égve, két élettel lobogva. Ne sóhajtsatok: ..Hogyha élne!” Ha nem élne — akkor mi volna! Vergődne ez a föld fagy, ónazfirke bilincsébe verve. Es elgyötört múzsám a lágerek fölött ugyan mit énekelne? Hogy szenvedett a gyász óráiban, mikor minden tribün fekete leplet öltött, s rajta — az ő szívén! zsarnokian a nyersvas-nehéz csizma feldübölgött! A lampasz belefolyt a csizmaszárba. Mintha vérpatak csordogálna. Es most hogy ünnepel! milyen bilincse-oldottan, ragyogva! Miközben felmutat, adakozó-ünnepien az álmélkodó marslakókra. — Énekeljük el az Inter- nacionálét — mondotta nagyapám. Mónus bátyám megreszelte a torkát és rákezdett valami furcsa énekre. Végigrezegtették az éneket. Mónus bátyám még bele is köhögött vagy kétszer, addig nagyapám várt egy kicsit. Elnéztem őket. Nagyapámból úgy jöttek elő a hangok, mint valami rossz hordó belsejéből. fogatlan szája fölött nevetségesen mozgott fehér seprűbajusza. Barnára aszott, ráncos nyakát átvörösítette az erőlködés, ádámcsutkája fölött a leffegő, vékony bőr úgy reszketett, mint máskor evésnél. Mónus bátyám csakúgy mondta az éneket, ahogy a templomban szokta, sokszor hallottam ott énekelni, csak a hangja volt most valamivel kardosabb. Ahogy végeztek, nagyapám felvette a kalapiát. Imre bátyám követte a példát, majd leültek a gerádján. Mert épp ott a temetőkert gerádián voltunk, kívül már a földek sorjáztak szomorúan. — Üli ide te is. erre a gallyra — intett maga mellé nagyapám. Leültem a sombokor súrú. földön fekvő gallvaira és vártam. Egy idő múlva rám vetette a szemét: — Emlékszel még az októberi mesékre, fiam? — Emlékszem. — Most már megtudhatod, hogy nem mesék azok egy se! Igaz annak minden betűie. Megiiedtem ettől a beszédtől. Méghogv ieaz lenne a mese7 Hiszen ha igaz valami, az már nem is lehet olvan szép, mint a mese. S hirtelen felidéztem magamban mindent. Azt, amikor a nagy hegyeken túl. ebben a mesevilágban járván, nagyapám saját kezével döfte át szuronyával Semsey grófot, akitől mindenki félt a faluban. Micsoda mese volt az! És már hogy lehetne igaz. mikór Semsey gróf még a minap is ott vágtatott hintájával a falu alatt a kastély felé?! Csak a mesében történt meg az is. hogy Szalóczi József meg Mónus bátyám a kastélybeli kisasszonyokat belelógatták a kútba, s csak akkor húzták fel őket. amikor átázott a csipkés bugyogójuk. Na aztán Mónus bátyámék feltörték a kastélybeli nagy ládákat és a puccos ruhákat mind kiosztották a kastélybeli szolgálóknak. Hát megtörténhetett ez máshol, mint a mesében? — Megtörtént...? A matrózok is igazából voltak, akik ágyúval lőtték szét a világ legkövérebb intézőiét? — Úgy. úgy fiam! — Meg hogy a sok méltó- ságost lesuvasztották? — Le bizony! Az volt csak az igaz! — De hiszen él a miénk is. — A miénk él. persze! De az ott! Az már nem szív több levegőt. S hogy csak bámultam tovább is ralta. komolvra fogva a hangot, új mesét mondott nekem nagyapám. Elmondta az igazi októbert me- sét. A nagyháhorú végén fogságba került orosz földre, ahol épp akkor készülődtek az urak ellen Mentek ám ők is. elfoglalták a palotákat és mindenüvé kitűzték a piros zászlót. Ez jelentette a szabadságot. ök hárman Szalo- czival és Mónussal ott voltak a forradalom elején, aztán hazajöttek, hogy itt is megtegyék a szegények dolgát. De- hát itthon másként lett. Itt hamar erőre kaptak az urak. — Nem sikerült eltakarítani őket — ingatta a fejét Mónus bátyám. Ezen eltűnődtek egy kicsit, míg nagyapám elő nem vette az üveget a kabátja alól. — Igyunk a fóradalomra! — s előbb Imre bátyám, aztán nagyapám kortyolt az üvegből. A temetőből hazatérve még üres volt a ház. apámék jókor befogtak és kimentek a hetivásárra. Nagyapám poharakat rakott az asztalra, asz- tán néhány korsóba bort engedett a lopóból. Csendesen iszogattak egv darabig, aztán hogy kipirosodott az arcuk, dalolni kezdtek. Csupa régi nótákat énekelhettek. nem ismertem közülük egyet sem. Leültem a krumplisdézsa szélére, s ezután nekem is mindiá innom kellett, ha ők poharat emeltek. Délután már alig bírtunk a iókedvünkkel. Nagyapám kibotladozott a kapuba, s hallottuk, hogy invitálja a járókelőket, szomszédokat. Nemsokára jöttek is néhánvan. sokáig vizsgálták a bor színét, aztán egyből lehajtották. Még_később is szállingóztak. de akkorra már meg kellett gyújtani a petró- lámaát Az egyik szomszéd kezelte a lopót. nagvapám intésére mindenkinek a poharába csurrantott a borból. Ö maga középen ült és mondta Csurha IsIvAn Szabadságon Előre lendítette a karját, nagyvilágias mozdulattal fel- löttyintette a kabátja ujját, s megnézte a karóráját: éppen egy perc telt el, amióta utoljára leolvasta az időt. Semmi más nem történt azóta, csak az idő telt Az alkonyi nap éppen szembetalálta az alacsony építésű kis házat. Miska nagyot sóhajtott, s most végre mozdulatra szánta el magát: kicsit előrelépett, kicsit megroggyantotta a térdét, keresztbe vetette a lábát, s a hátát ugyanakkor nekivetette a konyhaajtó félfájának. Aztán megint belesüllyedt a mozdulatlanságba. „Milyen jó lenne, ha őrségben is lehetne így állni”. Kényelmes volt ez a testhelyzet a csöndes, rit- kaszép késő őszi alkonyatban. Kicsinek és alázatosnak látszott körülötte minden, semmire sem lehetett haragudni. Az eresz majdnem egyvonal- ba esett a homlokával. Eddig még soha nem tűnt föl. milyen kicsi ez a ház. „összement a körlet” — gondolta. Három hónapja volt itthon utoljára. Akkor még nyár volt. Elmosolyodott: jóleső bizsergés futott át rajta, hogy az otthonát körletnek nevezte. Néha mégiscsak haza kell jönnie, karácsonyig már úgysem jön — gondolta, s agymunkának éppen elég volt ennyi. Lassan átitatódott a feje a csönddel, érezte mint szállnak ki a füléből a zajok: a závárzat kattogása, a harckocsimotor nehéz bőgése és a laktanyai élet számtalan dübörgése. A nagy élvezke- déshez már csak egy hiányzott: a cigaretta. Miska a zsebébe nyúlt, komótosan, gondosan formált mozdulatokkal előszedte a dobozt és a gyufát, rágyújtott. Ekkor végre az udvaron is történt valami: az apja kivezette a lovat a kúthoz. Miska nem mozdult, nézte az apját, a lovat, aztán a kútostor mozgását, hallgatta a ló patájának cuppogását a sárban. Amíg az apja felhúzta a vizet, rápillantott. Előbb csak egy röpkét, amolyan előleg- szerűt, aztán, amíg a ló ivott, hosszan és nyomatékosan is a fián tartotta a szemét „Mit néz? — tűnődött Miska. „A ruhám?” „Nem látott még katonát?” — évődött magában Miska. Szégyellt volna megmozdulni. Inkább megszólalt. vég nélkül az októberi meséket. Nem is mondta, valósággal prédikálta. Arca piros volt, haja csapzottan hullott a homlokára, mélyen ülő szemében szokatlan tűz égett. A nagy. felnőtt emberek, előredőlve, csodálkozón nyitva felejtett szájjal hallgatták. Nagyapám szava körülfogta őket eloldhatatlanul. Nem is emlékszem a többire. mert nagyon elálmosodtam a bortól, forogni kezdett velem a világ és elaludtam. Csak a másnapra emlékszem, hogy apám kiabált, anyám meg sírt. Azt vettem ki a szavukból, hogy nagyapámat még az este elvitték a csendőrök. .. Sok év kellett ahhoz, hogy mindent megtudjak nagyapámról és megértsem októberi meséinek minden részletét. Felnőtt fejjel is a szívemben ég csodaszép meséinek egész légiója, s ma már értem, hogy micsoda ember is volt az én nagyapám. M ár legénysorhan voltam, amikor nagyapám megint elővette a láda aljából a vörös zászlódarabot. De akkor már hajlott volt. mint a botja feje. és csak fektében láthatta, ami a feje fölött van az embernek. Hogyan készült az első októberi ünnepre! — De még október végén, mielőtt ellőtt volna 37 íinoery íyóű'tották fentről. Koporsójába beletettük a vörös zászlót, amelyik egyre fényesebbé válik emlékezetemben. és mintha tele lenne írva apró gyöngybetűkkel — az ő csodálatos októberi meséivel. — Hogyhogy itthon van a ló? — kérdezte. — Elkértem a vezetőségtől két napra — válaszolt az apja. — Könnyen ideadtak? — Nagyon megértő a vezetőség. — Ennyit mondott az apja, de Miskának ennyi is elég volt a hosszan kodásra. Nem véletlenül mondta így az apja, másnak nem így mondta volna. „Megértő. ..” „Megértő. ..” „Mit kellene megértenem?” — méltatlankodott Miska. Megvillant a szeme, s most haraggal szívott bele a cigarettába. Az apja elvezette a lovat. Nem sok ideje maradt a mérgelődésre. Mint. valami üde dal perdült be a kapun a húga. A boltból jött, kenyeret hozott meg valami szalagot. Mosolyogva jött felé a gyorsléptű, szőke leányka és ott folytatta a beszélgetésüket, ahol abbahagyta, amikor elment a boltba. Miska szinte a mosdótálból válaszolgatott neki akkor. most meg már kimosakodva fogadta itt az eresz alatt. — És mi következik az őrnagy után? — Alezredes — mondta Miska mogorván. Unta ezt a témát. ■ — És azután'? — kérdezte a húga, s bement mellette a konyhába. — Ezredes. A kuncogását még meghallotta, aztán odabent is elcsendesedett minden, az udvaron sem mozdult már semmi. Miska csak állt, kezében a cigarettával, hátát az ajtófélfának döntve, keresztbe rakott lábbal, s cigarettázott. Előbbi nyugalma, békéje, jó érzése azonban elillant. Valahogy kínossá vált számára ez a nyugalom, ez a csönd, ez a háborítatlanság. Eldobta a cigarettát, rátaposott a maradékára. Mindkét kezét zsebre- vágta. Ekkor az anyja bukkant föl az istálló mögül. Szakajtót tartott a kezében. „Megint félretojnak a tyúkok” — állapította meg Miska, látva az anyja bosszús arcát Az anyja röpke pillantást vetett rá és elfordult az üres góré felé. „Ott legalább ötnek kell lennie” — gondolta Miska. Valamikor nagyon szerette a góré- ból kihozni a tojásokat, szerette a góré szagát, s a különös, rezgő, fojtott világát, amikor a lécek közt áttört a forró napsugár. Régen volt. Az anyja már beért a góré- ba. Lehajolt. Lehajolt és elfelejtett felemelkedni. „De sok van...” gondolta Miska, de rögvest ki is kellett vernie a könnyed gondolatot a fejéből, mert az anyja nem a tojások miatt maradt úgy. lehajolva, öt nézte, onnan, bentről a lécek védelme mögül és a lehajolás műveletével is álcázva magát. Miska lesütötte a szemét, nem volt ereje visszanézni. Nem volt erre ok, s magyarázat, egyszerűen szégyellte. Borzalmas volt az érzés, hogy az anyja már csak így, lesekedve, takarózva meri nézni őt. Mi van? Mi történt? Megbánta már, hogy kiállt ide az eresz alá nézelődni. Dehát mit csináljon? Ö most nincs szolgálatban. Végre megjött az anyja a góréból. A konyhaajtó felé közeledett. Szinte tolta maga előtt a szakajtót, mint valami bizonyítást, magyarázatot. Miska behúnyta a szemét egy pillanatra. de így sem volt jobb. mert, így meg az előbbi kép rajzolódott ki a szempillája mögött: a meggörnyedt, sovány, tágra nyílt szemű alak a góré homályos rácsozata mögött. Az az anyja. Egy lépésnyire állt tőle az anyja. Semmit sem tudott leolvasni az arcáról. — Fáradt vagy? — kérdezte. — Nem — mondta Miska. Az anyja nem szólt erre semmit, bement mellette a konyhába. Miska ismét rágyújtott, de most már nem a nyugalom édessége, hanem az idegesség föjtós tüze kívántatta meg vele a cigarettát. Az első beleszi- vás utáni megnyugvásban egy pillanatra úképzelte a dolgok derűsebb folytatását. Most bemegy 3 konyhába, leli! a kis- székre. s valami tréfás laktanyai mesét tálal az anyja meg a húga elé. Csak addig tudta kitalálni. Nemcsak a mesélés volt lehetetlen, de már maga az is, hogy bemenjen a konyhába. „Kar volt hazajönni” —■ gondolta. Hangok szállottak ki az istállóból. Az apja noszogatta az állatokat A ló megrázhatta a fejét., a vaskarika a jászolhoz verődött. Aztán szalma zizegett. A konyhában is motoszkáltak már, s halkan, suttogva beszélt a húga az anyjával. Varjúcsapat károgott, messze, magasban, Valahol kint a határ fölött, egy pillanatra lehuppant a hangjuk ide az udvarba. Miska ismét az órájára pillantott. Szerette volna, ha történik valami. De semmi, egy percig még ismét semmi, aztán végre egy kucsma bukkant föl a kerítés élén. Vonult a kapu felé a horpadt kucsma, aztán néhány lépésnyire a kaputól, ahol megdűlt a kerítés, kibukkant az arc is. Köves János nézett be a kerítés fölött. Egyszerre mosolyra szaladt a szája. — Te már megint itthon vagy? — mondta vigyorogva, s esúfondárosan. — Megint — mondta Miska, s mit tehetett egyebet, nevetett — Jó itthon, ügyi? — állt meg Köves János a megdűlt kerítésrészben. — Jó — mondta Miska. —- Hát, látom — évődött tovább Köves és végigmustrálta Miskán a ruhát Az apja kiállt az istállóajtóba a vasvillával. Köves üdvözölte egy pillantással és egy mozdulattal. — Micsoda a te fiad odafőnt a néphadseregbe, Mihály? — kérdezte tettetett komolysággal. — Honvéd — mondta az apja. Köves csettintett a nyelvével és megcsóválta a fejét. — Nem csekélység — mondta. Állt még egy darabig ott a kerítés előtt, aztán ismét mosolyra húzódott a szája. — Időnként cserélhetnétek azért! — mondta. — Nem olyan gyerek 6 — legyintett az apja, s visszament az istállóba. Köves János is elvonult köszönés nélkül. Mintha nem is kedélyeskedni állt volna meg itt. Most már minden világos volt. Megint a régi nóta, a régi kívánság: gyere haza fiam, gyere haza, mert itthon a helyed. Szóban, levélben, panaszban, sírásban, borban, kacagó csalogatásban hányszor meg hányszor kifejezték már ezt az örökös kívánságukat. Még a nyáron is, amikor utoljára itthon volt. Most meg már csak hallgatnak, beletörődtek. Ezután mindig ilyen rideg lesz ez a ház? Ilyen idegen? Metsző, éles fájdalom hasított Miskába. Istenem mikor fogják megérteni? Mikor? Az anyja szava bukdácsolt ki a konyhából: — Gyere fiam enni, kihűl a .levesed! NÚGRAD — 1969. november 7., péntek 9
