Nógrád. 1969. november (25. évfolyam. 254-278. szám)

1969-11-30 / 278. szám

Jöjj el szabadság...

Irodalmi színpadi összeállítás felszabadulásunk ünnepére

(Folytatás)

NARRÁTOR: Amit a magyar szabadság két nagyszerű tavaszának: az 1848-as és az 1919-esnek nem sikerült megvalósítani, most hozzákezdhettünk. Első lépésként ítéletet hirdettek az évszázados perben: a nagybirtokrendszer megszüntetésével valóra váltották a parasztság álmát, birtokába adták ősi jussát

SZAVALÓ:

„Harmadnapon reggel, a nagy piactéren

összegyűlt mindenki, aki csak igényel.

Volt ki foltozottan, volt ki

ünneplőben,

mások szép fényesre vasalt,

.fehér ingben

A gallér a nyakon piros csíkot vágott.

fölállt suta szárnya, de a gomb világolt.

Mit is az a gallér ilyen

izgalomban.

ilyen országos, nagy szívre

ható gondbanl

„No, emberek, mennyünk.

megjött a bizottság.’’ S indultak, hogy a földeket kiosszák.

Ezt a drága földet, ezt a

bőven termőt, a jussukat végre, mindnek

elegendőt.

0, érezted-e már, valamikor.

régen,

mikor átgázoltál kora

gyermekségen: ha láttál virágzó hegyet vagy vidéket,

vagy viharban zengő, szállá jegenyéket,

valami szorongást, belől a

szivedben,

valami reszketőst torkodban, kezedben,

valami nagy tüzet, rajtad

végigsöprőt,

valami mosolygást, mégis

olyan gyötrőt?

Mintha virágzó fát a májusi

szelek

verik, a fa borzong és szirma

lepereg:

e férfisereg most úgy áll itt a szélben,

most virágját bontott, első életében.

Levett kalapban állnak egy csapatban,

új honfoglalók, mint

br.onzcsoport a napban.

Kis lobogók! Hajak. Barnák.

hol fehérek

ágaskodnak, taréjt formálva a szélnek.

És az arcok. Ö, a szikárak,

kemények,

tar fejek, homlokon dárdái a fénynekI

Mint a barázdált föld, mely még bevetetlen, ragyognak feketén e nagy

győzelemben. Álltak, moccanatlan. Fiatalok, vének.

És szinte kiszakadt belőlük az ének,

már tombol, már zúg, hogy

bejárja a földet száz tájon: »Föl, föl, ti rabjai a földnek!«"

SZÖVEGMONDÓ: „Én, Csó- kos Cuha András, a méltósá- gos uraság szegődött cselédje, semmitlen semmivel, csak a maga szegénységével meg a hat gyermekével rendelkező, nincstelen földönfutó, az uraság földjéből magamnak, s mind gyermekeimnek örök időkre, a magamnak Isten s ember előtt járó földet, azaz nyolc holdat kiszakítottam. Tettem ezt a magam akarásából, gyermekségemtől való nyomorúságom és szegénységem jogából, s én ezt a földet senkinek vissza nem adom, s ami hitvány életem van, csak annak árán veheti el éntőlem még maga az Isten is!”

NARRÁTOR: A rombadölt országban pedig megindult az újjáépítés, az államosítások, a dolgozó nép hatalmába vette, a maga képére és akarata szerint formálta az országot. „Üj sorsot ád az ég, minden reggel bátrabb életet” — mondta Illyés Gyula,' aki a cserépezők munkalendületéből kiolvasta a sürgetést, hogy a költőnek, az irodalomnak is állnia kell a versenyt, hirdetni, „ami volt, elmúlt” és „éled, ami elpusztult".

SZAVALÓ:

A legszomorúbb látvány ez volt: a betörött gerincű néma hidak a két város között,

ahogy feküdtek sorban, mint leölt állatok a bűnben és mocsokban ők az ártatlanok.

Óriási mészárszékre

kelt vörösen a nap, a szem azt hitte: vérük a nap-festette hab,

ahogy hevertek holtan, lehulltan, miután kínjukban felugortak azon az éjszakán.

Lesz kor, hogy talpraállnak, hátukat megvetik s te — akkor ez lesz álmod — uszítva intsz nekik:

üvöltsetek bosszúért

és ágaskodjanak,

mert mi a rend, ha mindig

ő tűr, az áldozat?

De ők csak állnak, állnak (egy tagúk sem remeg) a futó folyam és a futó idő felett!

SZAVALÓ:

„Aki épít

és tisztogat

...azt követem

lázasan

lángoló

hétköznapokon

Ünneplem

hazámat

azt, amilyen de azt, amilyen lesz

háromszorosán.

3. SZAVALÓ;

Napfényben élni, élni

boldogan,

Lidérces múltat váltva szebb jelenre,

Hogy bő verejtékkel szerzett jogon

övé legyen jövendő végtelenje, Hogy nézhessen a napba

büszke arccal, Mert büszkeségének alapja:

tett.

Mert a világnak megmutatta harccal,

Hogy nem gazok rabjának

született."

4. SZAVALÓ:

Magasra szállhat a szellem

tűz-madara, a parázsból szabadon

kiröppenhet,

suhogó szelekkel szítjuk

ragyogását, hogy daloljon lángoló éneket. Űj tavaszunk kék ege alatt minden kalitka nyitva már, milliók zengik a buzdítást

bátran„Dalolj, dalolj, te tűz-madár."

5. SZAVALÓ:

„Nálunk törvénnyé vált a

boldog élet.

Alkotmányunknak minden

mondata,

mint kertben napfény —

bizakodva érnek az elszórt magok, hajt az

almafa,

gömbölyűdnek már dolgos

napjaink

gyümölcsei — Alkotmányunk ragyog.

Aranykönyv ... Vedd elő,

olvasd, tanítsad! Győzelmeid a forgatott lapok.

NARRÁTOR: De nemcsak

az országot kellett újjáépíteni, a lelkek sebeit is gyógyítani kellett és kiépítenünk egy olyan emberszabású világot, amelyet a béke ragyog be.

FELOLVASÓ: Anna Frank

naplója befejezetlen maradt. Én túléltem, s azon a jogon, hogy egyidősek voltunk, hadd folytassam a bejegyzéseket.

1945 április. A háború a vége felé közeledik. Azóta, hogy Budapesten túlhaladt a

front, tulajdonképpen már béke van, annyira valószínűtlen, hogy a megvert német farkas visszatér ide. Valószínűtlen és hihetetlen, de élünk és szabadok vagyunk... Üj szavakat ízlelget a nyelv; szocializmus, kommunizmus, demokrácia. Eltávozunk a halál közeléből, megpróbáljuk felvenni az összeköttetést az élettel, s egymással. Különös, új hírközlési rendszerek alakulnak ki. Szóbelileg továbbítanak üzeneteket vidékre, sőt, külföldre. Levelek, üzenetek jelennek meg a házak kapuján, az összedőlt házak előtt, a fák szilánk-szaggatta törzsén.

„Keresem apámat, akit betegen hagytam hátra december 15-én ebben az épületben.”

„Akárki tud tizenhat éves lányomról, akit a nyilasok zöld viharkabátban hurcoltak el január 10-én, értesítsen...”

„Éva! Anyu meghalt, én Győrbe mentem, hogy megkeressem a gyereket.” Vajon megtalálta-e! Vajon megtalálják-e azokat, akik a legkedvesebbek voltak szívüknek?... Európában ma mindenki keres valakit, mindenki vár valakit. Várják haza az elhur- coltakat, várják a katonákat várják a hadifoglyokat. Hányán vannak, akik soha nem fognak megérkezni...? Hány év kell, hogy felkutassunk mindenkit, aki eltűnt? Vajon kiderül-e, hogy hol van az apa, akit betegen hagytak hátra? Vajon az anya magához ölelheti-e még tizenhat éves lányát, akin zöld viharkabát volt, amikor elhurcolták? Vajon fényt tudunk-e deríteni minden szörnyűségre, ami történt, vajon kézre kerülnek-e a bűnösök?

SZAVALÓ- Ügy kellene már

szíveinknek a béke. mint zuhogó esőben ázó testnek ágy menedéke Feledni a harcot, a rosszat, hunyt szemmel gondolni a.

szépre.

De jaj

bennünk már, mint a visszhang verődik, sikolt e felelet: ameddig száll a lehelet felednünk — sohase lehet! Motoz a föld alatt ma is gyökerünknél a féreg kisértetek kísértenek: a tegnapi rémek,

Hol vannak?

Vannak. Élnek.

Ügyelik egymás ibolyántúli hangját, mint a denevérek, s ha lelnek sorainkon sandán vigyorognak — a résnek.

Ó, ember,

Te, ki magadat

a tisztesség tornyára emelted, oly könnyedén, szinte libegve mint pihe-könnyű terhet, lásd meg a csúcsról a gazt aki ássa a vermet, ragadd torkon a bitangot ne várd meg, amíg letepernek.

ASSZONY:

Tavasz van.

Megfürdetjük arcunk a napsugarakban.

Másfajta tavasz ez, nem a börtönöké, bekúszik a napfény húnyt szemhéjunk mögé.

PARASZT:

Másfajta tavasz ez.

A grófunk messze szaladt, a langyos földben burkát

■epeszti szét a mag.

A határ tele van cövekekkel, valami feszíti a mellem.

KÓRUS:

Másfajta tavasz ez.

Petyhüdt bőrünk alatt izmok kerekednek.

Rohanni volna jó

árjával a könnyű szeleknek.

SZOVJET KATONA:

Még ne menjetek.

KÓRUS:

Kivagy te? Olyan furcsa vagy. Arcod fehér, akár a mész.

SZOVJET KATONA:

Én már meghaltam. Figyelmeztetni jöttem.

A téglák alatt megbújva szótlanul bomba, s gránát alakban

Veress Géza: Szőlőévé

még a halál lapul.

Vigyázzatok nagyon!

KÓRUS:

Köszönjük az intést. Most

megyünk.

SZOVJET KATONA:

Ne még.

Figyelmeztetni jöttem.

Lesznek még olyanok, akik halált akarnak.

Ne engedjétek őket házatok ajtajához.

Vigyázzatok! Vigyázzatok!

KÓRUS:

Igaza van. Akik halált

akarnák

lesznek még olyanok... MUNKÁS:

Az ám! Mi egyszer megvédtük

gépeinket,

megvédjük máskor is.

A gyár a testvérünk nekünk, beszél hozzánk, mi megértjük szavát

és válaszolunk. A gépek odasimulnak kezünk

alá.

akár az engedelmes állatok. Mi azt mondjuk majd nekik: eredjetek innen, ti rosszat

akarók.

kezünkben súlyosan készül a kalapács.

Ök ettől a szótól majd

visszariadnak.

PARASZT:

A mezők nem teremnek már többé vér-virágot.

Füvek és búzaszálák elébük egyenesednek, levelük dárdáin megcsillan a napfény.

Kezünkben kassák villognak, és rossz lesz annak, aki hegyükbe téved.

KÓRUS:

Minket megtörtek.

Megtörtek minket Börtönrácsokkal vettek körül minket,

Lenyésték szárnyait minden kis örömünknek. Sírokat ástak nekünk, sokan azokban feküsznek.

De mindig égre szárnyain a csapdosó tekintet.

Mi hittünk.

Hittük: e szörnyű kornak egyszer majd vége lesz és mindannyionk anyja, a Béke ölbe vesz Egyetlen drága kincsünk már el nem vehetik, kapaszkodjunk beléje végső lehelletig.

Karunk mozdulásával hordjuk, vérünk lüktetésében visszük. Anyák vajúdó sikolyával gépkerekek zizegő forgásával férfiak ölelésével, emelkedő falakkal, növekvő búzaszállal könyvek lapjaival suttogjuk, rebegjük, mondjuk, kiáltjuk, hogy felcsapjon az égre: Miénk maradsz!

Szerelmünk!

Béke! Béke!

(összeállításunkban felhasználtuk: Babits Mihály, Darvas József, Gábor Andor, József Attila, Julius Fucik, Juhász Ferenc, Illyés Gyula, Garai Gábor, Mezei András, Iszakovszkij,

Polgár István, Simon Lajos és Győré Imre verseit, illetve prózai alkotásait)

összeállította: Csukly László

Gm Szűch Láaaló

Baj van az öregemmel

Hiába, fiatal vagyok még; nem tudok uralkodni az érzéseimen. Látszott rajtam, hogy vonakodom. Egészen biztosan látszott.

A mérnök kétszer is üzent.

Az öregem gúnyolódva pirított rám.

— Most majd megmossák a fejedet, hékás!

Mordultam.

— Semmi köze hozzá!

Az apám. Nem akartam neveletlen lenni, kicsúszott a számon.

— Menj csak, menj; ott légy nagylegény!

Elindultam. Lesz valahogy.

Tudniillik, két napig hiányoztam. Igazolatlanul. Ezért állt a zűr.

A mérnök nem kiabált, szépen beszélt hozzám, mondhatnám azt is, jóakarattal.

— Szóval, elkószálta az időt?

Felütöttem fejemet.

— Igen, csavarogtam!

— Azt én nem mondtam.

~ Csak gondolta.

Legyűrte bosszúságát. Latiam. Milyen más ember, mint az én apám!

— No jó. De miért?

Könnyű kérdezni. Nagyon könnyű. A világon talán ez a legkönnyebb, de választ adni arra ami igen komoly, de világosnak se egészen világos; ki mondja meg, hogyan lehet?

Mert azt sejtem, miként kellene. Határozottan, egyenesen, szívből.

Lehajtottam fejemet.

Hogy miért nem jöttem be a gyárba? Túl bonyolult ez a buta história.

Hol kezdődött? Nem akartam továbbtanulni. Majd később, határoztam. Előbb legyen pénzem, éljek egy kicsit; kedvemre, legényként.

Dolgozni fogok — jelentettem ki otthon.

Apám, ha nehezen is, de végül csak beleegyezett. Ám neki is van egy elgondolása — tette hozzá. Épp kilépett a munkatársa; neki is jobb lesz, mint valami vadidegennel

bajlódni. Szóval magához vesz.

Bántam is én, sürgetett a türelmetlenségem. Minél előbb legyek a magam ura.

Az örömöm nem tartott sokáig.

Apám folyton magyarázott. Arra akart kioktatni, mit hogyan kell könnyebben megcsinálni. „Érted? Minél gyorsabban csapd össze, mással ne törődj!"

Én hamar beletemetkeztem a munkába.

„Hát ez meg mi?" — állt meg szélvelett lábbal előttem. „Hagyd a lenébe, ki törődik

azzal!"

Döbbenten kapkodtam. A szerszámokat eldobálta, sohasem takarított. Szaladt az egész műhely. A rendetlenségben alig ismertem ki magam, amikor dúlva-fúlva dolgozott.

Csapkodott, ha alaposabban ki akartam mosni az edényeket. Mert én mindig ragaszkodtam a rendhez. i

Küldött a lányokhoz. Az már más! Így aztán, ha lehetett, ellógtuk a napol. Kis- padot húzott a fűtőtesthez és olt henyélt órákon át.

Váltáskor a veszekedés sohasem maradt el.

R estellkedtem.

Gondoltam, a mérnökhöz fordulok tanácsért, de hal apám ellen szóljak?

Előre akartam dolgozni. Minek Itapkodni, hát nem jobb. ha elkerüljük a zűrzavart?

Gyakran veszekedtünk, nem hagytam magam. Azért is! Éjszakás műszakban, amikor szundikált, akkor fogtam hozzá.

— Okosabb akarsz lenni apádnál — ordított ismét magából kikelve, és elrontotta a munkámat. Aztán rámfogta. Ügyetlen vagyok. kürtölte széjjel.

— Minél kevesebb meló és a lehető legnagyobb fizu, téged más ne érdekeljen — oktatott otthon szelíd hangon.

Nem hittem neki.

A feszültséget azonban nem bírtam tovább, megviselt az örökös zaklatása, már gondolkozni se tudtam rendesen.

Menekülni próbáltam.

A mérnök tekintetemet kereste.

— Apádtól ezt nem tanút tad — mondotta. — Rendesen bejár!

— Értem.

— Mit?

— Elégedettek munkájával.

Tétovázott.

— Hát... figyelembe kell venni a körülményeket is. Jobb nincs!

Kihúztam magam.

— Nem lesz semmi bajom?

— A hiányzásért?

— Igen!

Felemelte hangját, nyoma- lékot akart adni szavának.

— Hát majd elsimítjuk. Rendben... ?

Megráztam fejemet. Hosszú hajam vállamat verte.

— Nincs rendbenI Felmondok.> keresek más helyet... Már fordultam is kifelé.

NOGRÁD — 1969. november 30., vasárnap fi