Nógrád. 1969. szeptember (25. évfolyam. 202-226. szám)

1969-09-24 / 221. szám

\4j;rá<l vendég-e volt Cserhalmi Imre rri • f • larjani mozaik Bátran nyúljunk hagyomá­nyainkhoz és éljünk a törté­nelem adta lehetőségekkel — talán így sommázhatnánk azt az ankétet, amelyet Cserhalmi Imre: Volt egyszer egy bor­bély című tévéfilmjének dísz- bemutatója után tartottak. A szerző szerényen meghúzódott az alkotás mögött, maga elé engedte a dramaturgot, a ren­dezőt, s hagyta, hogy a nézők megfejtsék a film mondan­dóját. A bemutató történelmi- sége és maisága több kulcsot adott kezünkbe, a zár felnyi­tása most már a televízióra tartozik, a vetítés napjára. A megbízás reális valósággá tel­jesült, nem minden megye büszkélkedhet azzal, hogy két filmet készítettek a területén lezajlott ötven évvel ezelőtti eseményekről. — Hogyan született meg a dráma — erről faggattam Cserhalmi Imrét. — A film úgy kezdte el pá­lyafutását. hogy nagyon ko­molyan véve a megtisztelő megbízatást, eljöttem Salgó­tarjánba. A múzeum által köl­csönadott könyvek és egy na­gyon lelkes és ügyszerető fia­talember segítségével igye­keztem a rendelkezésre álló rövid idő alatt megismerkedni a megyével. Elkezdtem dol­gozni, s ha most visszatekin­tek erre a jó másfél évre. ak­kor nagyon érdekes következ­tetéseket kell levonnom. Elol­vastam a könyveket, s a ma­gam érdeklődésén mértem le az ott találtakat és a hallot­takat, hiszen egy-két tarjám veterán lakásán is jártam, akik nagyon készségesen és részletesen mesélték el kora­beli élményeiket. Amikor másfél évvel ezelőtt elbúcsúz­tam, érdekes módon már ak­kor azt mondtam, hogy való­színűleg egy olyan filmet fo­gok írni, amelynek borbély lesz a főszereplője. Persze, sem az ötletet, sem a pillana­tot nem lehet így nyakon ra­gadni. Tény, hogy egy kisem­bert, egy nagyon esendő és a történelemnek kiszolgáltatott, de a történelem legnagyobb terheit viselő lelkes és tenni akaró kisembert akartam áb­rázolni. Ami engem illet, úgy érzem, sikerült. Hogy mennyi­re, az igazán akkor dől el, amikor eredeti és legfőbb szándékom szerint a tévéfil­met majd tömegek látják és mondhatnak róla véleményt. — Nógrádban motívumokat keresett. Hogyan sikerült a motívumokat ilyen egységbe kovácsolni? — A filmben jó néhány mo­tívum van, amely majdnem pontosan ugyanúgy történt meg a valóságban részint Ba­lassagyarmaton, részint az akkori Salgótarjánban. A fosz­togatás: jelehet például Salgó­tarjánban; a főispán figurája és az egykori balassagyarmati direktórium elnöke megválto­zott névvel és általam kitalált jellemmel és élettel. Ami mű­alkotás vagy ami erre a címre igényt tart, a mondanivaló ko­vácsol mindent. A mondaniva­lót a főhős hordozza elsősor­ban. Sűrítetten, annak min­den feszültségével, ellentmon­dásával együtt. A motívumo­kat az a cselekmény fogja ösz- sze, amit a mondandó érdeké­ben a főhőssel végigjáratunk a filmben. Következésképp, amikor megvan egy jelenet­sor vagy egy vázlat arra, hogy a film kezdő képsorától az utolsóig mi minden ' történik, akkor a motívumok lényegé­ben. öntudatlanul is beleke­rülnek. — öntudatlanul? — Igen. Ezt azért mondom, mert amikor a film elkészült, vártam, hogy majd bemutat­ják. Most, hogy készülődtem a díszbemutatóra, összeraktam a kölcsön kapott könyveket és megint beleodvasgattam. Ma­gam is némi meglepetéssel láttam, hogy több van benne az eredetiből, mint amennyit én annak idején tudatosan használtam. Az olvasottak és az itteni konkrét motívumok a munka és az átélés során személyes élményanyaggá vál­tak. — A film nemcsak 1919-et ábrázolja. A Tanácsköztársa. ság és a mai ember kapcso­latáról is szó van benne. Mint író, hogyan értékeli ezt a kettősséget? — Mint újságíró és mint ve­terán filmíró a tévénél, min­dig mai környezetet, mai cse­lekményt igyekeztem ábrázol­ni. Ügy érzem, hogy ez a sor nem szakadt meg. Tudatosan és öntudatlanul is én egy öt­ven évvel ezelőtti cselekmény­ben, az öt ven évvel ezelőtt élt emberekben is mai prob­lémát igyekeztem ábrázolni, feszegetni, izgalmassá tenni a néző számára. Az úgynevezett kisember, az egyszerű állam­polgár figurájának segítségé­vel. Ma nemcsak írói, hanem politikai felismerés is — amely nagyon korszerű és időszerű —, hogy a kisember hozzáállása, ügyszeretete, buz­galma, jóindulata vagy éppen lelkesedése nélkül nincsen végrehajtható terv, nincs olyan társadalom, amelyet igazán és eredményesen, sőt gyorsan építeni lehetne. És hogy hogyan találjuk meg a kisembereknek ezt a pénzzel meg nem fizethető segíteni akarását, vagy akár csak el ne veszítsük őket — ez na­gyon égető és fontos kérdés a mi társadalmunkban is. Ez a téma izgatott másfél évvel ez­előtt és ez a probléma tükrö­ződik — úgy érzem — Fitos Béla figurájában, történeté­ben és tragikus halálában is. — Újságírói munkája mel­lett csak tévéfilmek írásával foglalkozik? — Színdarabíróként kezd­tem. 25 éves voltam, amikor első darabomat bemutatták Pécsett. Azóta két darabomat előadták a békéscsabai Jókai Színházban, egy musicalemet és egy operámat Szegeden ját­szották. — Hány éves most? — Harmincöt. De miért kérdezi? — A Volt egyszer egy bor­bély megírása valóban to­vább növeli az eddigi tíz év alatt elért írói sikereit. — Köszönöm, örülök, hogy y látja — fejezte be szavait. Molnár Zsolt CSODÁVAL találkoztam a Tarján-étteremben, annak is a mellékhelyiségében. Egy hö- fújó — kézszárító alkalmatos­sággal, ami lelkesen működött és pillanatok alatt megszárí­totta kezem. Azt hiszem, ez az országban található hőfú- }ó-kézszárítók kevésszámú működő példányainak egyike. AZ ÉG A TANÚJA és minden seregi, nem hiányo­lom, azt hiszem senkinek sem hiányzik, ne is hiányozzék, de nem vették észre? Salgótar­jánban nincs zálogház. Ne is legyen. MINT A VILLÁM, cikáz­nak a Salgó-étterem felszol­gálói ebéd idején. — Miért e vészes sietség? — érdeklődtem tréfásan, de komoly választ kaptam: Logyik István, az egyik fő­siető mondta: — Részben, mert az idejá­ró dolgozók legtöbbjének fél óra ebédideje van, s azt sze­retnénk, ha azalatt mindenki megebédelhetne. Aztán az is­kolások is éhesek már ilyen­kor ... Másrészt, valahogy’ megszoktuk a sietést. Dicséretes szokás! • A 6-OS BUSZON láttam, valószínűleg a vezetőnek ked­ves, de hasznos tréfáját. Jobb­ra vagy balra villogó lámpá­jának fényét belevezette egy kertitörpe két szemébe. Ha a kocsi balra akar menni, a törpe bal szeme, ha jobbra, a jobb szeme villog. A vezető így ellenőrzi, hogy lámpája működik-e? Lehet, hogy ret­tentő szabálytalan dolog, de hogy nagyon kedves és ötle­tes, az biztos. Gratulálunk, s kívánjuk: az ötlet atyja ennél soha nagyobb szabálytalansá­got ne kövessen el! kussinszky LAKÁSCSERE ESETEN KÖTELES-E ELKÖLTÖZNI AZ ALBÉRLŐ? Albérlőként lakom M. J.-nél. Főbérlőm a lakást elcse­rélte. Az új bérlő nem kíván engem megtartaná, viszont a régi bérlő sem akar magával vinni, mert az új lakásban nincs megfelelő albérleti helyiség. A cserélő felek egyikének sem kellek tehát és mindkét bérlő jól akar járni az én ter- hemre. Hova fordulhatok a bérlők megtartása miatt engem fenyegető sérelem orvoslásáért? — kérdezi K. A. olvasónk. A lakásügyi rendelkezések szerint, ha a lakásban albér­lő lakik, a cserélő felek kötelesek az albérlő megfelelő el­helyezéséről gondoskodni. Ez történhet úgy, hogy az albérlő vagy ottmarad a régi lakásban és ehhez az új bérlő is hoz­zájárul, vagy pedig ellenkező esetben köteles magával vinni a cserélő fél a lakóját az új lakásba is. Természetesen gon­doskodás történhet önről úgy is, hogy hozzájárulásával más lakásban szereznek részére albérletet. Olvasónknak aggodalomra nincs oka. mivel a csere kapcsán nem kerülhet olyan helyzetbe, hogy lakás nélkül marad. Ha a régi bérlő nem akarja magával vinni és az új sem akarja megtartani, forduljon a tanács lakásosztályához, ahol a két fél lakáscseréjét nem fogják engedélyezni. a szabadságidőre jaró Átlagkereset KISZÁMÍTÁSÁRÓL Mint ismeretes, a szabadság tartamára, a Munka Tör­vénykönyvének rendelkezése szerint átlagkereset jár. Mégis előfordult, hogy a szabadság előtti betegség miatt egyes vál­lalatok nem helyesen számolták ki a dolgozó átlagkeresetét. Emiatt több olvasónk kérdést intézett hozzánk. Kérdésükre a Művelődésügyi Közlöny augusztus 19-i számában megje­lent hivatalos közleménnyel válaszolunk. Eszerint, ha a dol­gozó szabadságát a munkaviszony említett jogcímen történő szünetelése (betegség stb.) után közvetlenül kiadják — ami­nek következtében a szabadságidőre járó átlagkeresete ki­számításánál a 7/1967. (X. 8.) MŰM. sz. rendelet 8. §-a sze­rint alapul szolgáló időtartam (1 vagy 4 naptári negyedév) teljes egészében a munkaviszony szünetelésének időtartamá­ra esik —, akkor a szabadságidőre járó átlagkeresetet a munkaviszony szünetelését megelőző utolsó naptári negyed­évben, illetve utolsó 4 naptári negyedévben kifizetett beszá­mítható díjazás összegének alapul vételével kell kiszámítani. ISMÉTELT MEGBETEGEDÉS ESETÉN MILYEN ÖSSZEGŰ TÁPPÉNZ ILLETI MEG A DOLGOZÓT? L. E.-nc olvasónk betegségéből felgyógyult és munkába állt. Egy hónapon belül ismét visszaesett betegségébe és most azt kérdezi, hogy a korábbi betegségét megelőző vagy újabb munkában eltöltött ideje után állapítják-e meg a táp­pénzt? Abban az esetben, ha a dolgozó 28 napon belül ismét keresőképtelen állapotba kerül, táppénzét a korábbi táppénz összegének kiszámításánál alapul vett munkabért kell figye­lembe venni. Népi ellenőrök fóruma A népi ellenőrök fórumát, amelyet a megyei Népi El­lenőrzési Bizottság szervezett, az esztendő második felében is rendszeresen megtartják. A népi ellenőrök minden hó­nap harmadik péntekjén gyűlnek össze a József Attila művelődési ház klub­termében, hogy aktuális kér­déseket vitassanak meg. Ok­tóberben a vállalati ügyvitel- szervezés és a döntések gya­korlati előkészítése, novem­berben Nógrád megye negye­dik ötéves tervének irányel­vei, decemberben pedig a pi­ackutatás szervezése szerepel napirenden. Kockázatos volt továbbra is eljárni Lídia Lisowská- hoz, mert ha kettős játékot folytat, előbb-utóbb a Gesta­po is akcióba lép. Ha meg elhagyom Lisowskát, megsza­kítom a partizánokkal való kapcsolatait, azt jelenti, hogy kilépek a játékból. Ahhoz pedig semmi okunk nem volt. hogy nyomtalanul eltüntessük. Ki ő? Hogyan lehetne ezt megtudni? Nem könnyű dolog. Az események, amelyek nap mint nap lejátszódtak, csak bonyolították a helyzetet és még sokáig nem adtak végső választ a kérdésre. XIV. Légió utca 15? Lelja? Valóban, ki Is ez a Lídia Lisowska? Ismét egy eset késztetett arra, hogy elgondolkozzam azon, végeredmény­ben kivel is van dolgunk? A birodalmi komisszariátus munkatársának, Fräulein Walentina Dovgernek sok ismerőse volt a náci hivatal­nokok, Gestapó-munkatársak és más fasiszta pribékek között. A legbuzgóbb volt köztük a népi német szárma­zású Léon Metus. Belorussziából érkezett Rovnóba. A há­ború előtt a szovjet bíróság garázdaságért elítélte, ami­kor pedig bejöttek a megszállók, ügynökük lett. Szíve­sen mesélt a náciknál szerzett érdemeiről. Az erdőkbe küldték a partizánokhoz. ..Bevágódott” náluk, aztán a nácik az ő segítségével a szovjet hazafiak egész csoport­jait semmisítették meg vagy ejtették fogságba. Minden ilyen sikeres akció után az áruló pénzt kapott a néme­— 109 — tektől. Méghozzá nagy pénzt. De hát ez nem ment soká­ig. Rádöbbent, hogy az árulót és provokátort előbb- utóbb utoléri a sors keze. S ekkor egyik társa, valami Alexander nevezetű odesszai fickó ezt javasolta neki: — Gyere, Léon, menjünk Ukrajnába, Rovnóba. Ott kevesebb a partizán, mint ezekben az átkozott belorusz- sziai erdőkben és mocsarakban. Viszont tele van szebb­nél szebb lányokkal. Ott aztán élhet az ember! Metust nem kellett sokáig agitálni, s mind a ketten kijárták, hogy átvezényeljék őket Rovnóba. 1943 áprilisában ismerkedtem meg ezekkel az ala­kokkal, közvetlenül azután, hogy Válja Dovgerral a vá­rosba érkeztünk és a lány lakást szerzett Marija Koz- lovszkájánál, a Piac utca 24. szám alatt. Én akkor nyom­ban felkerestem régi „barátaimat”: Zelenko urat és Mil­lert. Utóbbi, találkozásunk örömére becipelt magával a Deutscher Hof vendéglőbe. Miller ott mutatta be nekem Léon Metust, akivel hamar összemelegedtünk (amennyi­ben lengyelnek adta ki magát, én meg jól beszéltem len­gyelül). Vacsora után Léon javasolta, hogy menjek vele a lányokhoz. — Van nekem itt egy pár nagyon szép ismerősöm. Egyikük nagyon tetszik nekem. Valóságos szépség! Len­gyel nő, a neve Lelja! — kérkedett Léon. — Príma nő! Igen ám, de hogyan jövünk mi hozzá. Olyan büszke, hogy mivelünk szóba sem áll. Meg sem lehet közelíteni. Ügy látszik, sokkal előkelőbb társasághoz szokott. Ennek ellenére Léon mégis azt javasolta, ismerked­jem még Leljával. — Különben — mondta —, az ördög sem ismeri ki magát benne. Megtörténhet, hogy megtetszel neki. Ha kedved tartja, gyere velem! Azt mondtam, hogy elmegyek vele csinos ismerősé­hez, csak máskor, nem most. Metus kedvességére azzal válaszoltam: cserébe elviszem őt az én ismerőseimhez, hogy klbővítsem felderítőink ismeretségi körét a Gestapó- munkatársak között. Metus megígérte, hogy barátjával együtt jön el és megbeszéltük, hogy másnap találkozunk. Elbúcsúztam a Gestapó-ügynöktől és átszaladtam Válja Dovgerhez, hogy figyelmeztessem. — Holnap vendégeket kapsz. Két gazembert. A né­metek szolgálatában állnak. Lehet, hogy fel tudjuk hasz­nálni őket céljainkra. Mindent készíts elő, hogy meg le­gyenek elégedve. • — Jól van — felelte Válja —, beszélek Marijával, hogy még egy pár lányt hívjon meg. Barátnőjétől elhoz­za a gramaíont a lemezekkel, s házimurit rendezünk — 110 — Másnap este, ahogy megbeszéltük, Metus eljött a barátjá­val. — Alexander — mondta Metus barátja kurtán, és merőn a szemembe nézett. Pillantása nem tetszett, de nem kaptam el a tekintetemet, hanem mereven néztem új ismerősöm szemé közé. — Ó, de erős akaratú ember vagy — csodálkozott Alexander. — Először találkozom olyan emberrel, aki állja a tekintetemet. Még nem fordult elő, hogy kihallga­tásakor a partizán ne mondta volna meg az igazat. Látom a szeméből, ha hazudik és kényszerítem, hogy az igazat vallja. — „Érdekes — gondoltam —, miért kezdett ez a Gestapó-ügynök mindjárt a partizánokról beszélni? Ta­lán azt szeretné látni, hogyan reagálok a szavaira? Hát akkor csak hadd nézze, hadd ellenőrizze. Fő a nyuga­lom.” — Remélem, Alexander úr, hogy engem nem akarsz partizánként vallatni — mondtam nyugodt hangon. — Hát persze, hogy nem! Hiszen csak tréfáltam, és kérlek, ne haragudj rám. Csak a tekinteted tetszett. Sze­retném, ha ilyen cimborám lenne. Micsoda remek dol­gokat tudnánk véghezvinni! — Ugyan már, én alkalmatlan vagyok az olyan mun­kához, mint a tiéd! — legyintettem. — Oda vasidegek kellenek és kősziv. Én viszont még egy csirkét sem tudok levágni. Alexander felkacagott. — Csirkét én se vágnék le. De mihelyt a banditák- j ról van szó, az más! — Belevörösödött, kidüllesztette j szemét és úgy sziszegte: — Elevenen meg tudnám fojtani ! őket! — Nyugalom — szólt közbe Válja. — Inkább üljünk asztalhoz, még kibeszélgethetik magukat. — Am Alexan­der az asztalnál még nagyobb tűzbe jött. Néhány pohár erős pálinka megoldotta a nyelvét. — Látjátok ezt a pisztolyt? — kérdezte. — Egy teljes tárat lőttem ki belőle, és hét partizán harapott a fűbe. Emlékszel, Léon, a belorusziai erdőkre? Ott aztán volt kire vadászni! Megmutatta igazolványát, amely szerint az SD tit­kos ügynöke. Német és ukrán nyelven ez a szó állott rajta: „Alexander”. Nem tudtuk megállapítani, hogy csak az álneve volt. vagy pedig az igazi családi neve. Vagy talán Alexander volt a. keresztneve? (Folytatjuk) — 111 — 1

Next

/
Thumbnails
Contents