Nógrád. 1969. augusztus (25. évfolyam. 176-201. szám)

1969-08-10 / 184. szám

Á szivárvány csóvája alatt

Kiállításairól Czinke F erenccel

»- En nem tudnám megmondani. hogy a művészetben hogyan jut el az ember valameddig. Olyan ez, mint a szivárványkergetés. Megy az ember, mint a gyerek, szalad a másik dombra, mert ott látja a szivárvány csóváját. Aztán a dombról, ahonnan nem tudja megfogni, tovább szalad a következő dombra, mert azt hiszi, hogy ott van- És ott sincs.

Czinke Ferenc Munkácsy- díjas grafikusművész szavai — Salgótarjánban, a Rokkant- telepj műteremben hangoznak el — a művészi alkotótevékenység folyamatának jellemzésén túl egyúttal azt is sejtetik, hogy ez a szivárványkergetés, ez a napról napra újrakezdés teszi boldoggá az embert. A művésznek naponta meg kell újulnia, mint ahogyan megújul maga a világ a maga dialektikus ellentmondásában. Az effajta szivárvány- kergetők dombjai lehetnek — egyében kívül — a munkára hajtó napok, maguk az alkotások, vagy éppen egy-egy bemutatkozás a közönségnek, a kiállítások. Czinke Ferenc gyakran találkozik a közönséggel. Csak nemrég adtunk hírt első egyéni tárlatáról, amelyet Budapesten, a Műcsarnokban láthattunk. S most e kiállítás majdnem teljes anyagának (a zománcképek itthon maradtak) szófiai visszhangjáról szólhatunk. A tárlat megnyitására Szófiában a Magyar Intézetben Kádár János bulgáriai látogatása, a húszéves bolgár—magyar barátsági szerződés felújítása kapcsán került sor. A művész személyesen is jelen volt a megnyitón, s tíz napot töltött Bulgáriában. Kikkel találkozott, mit jelentett számára a szófiai bemutatkozás?

— Találkoztam Juli Min- csevvel a bolgár képzőművészeti szövetség grafikai titkárával, Zacharijev professzorral, aki a Szépművészeti Galéria, illetve a Képzőművészeti Galéria főigazgatója, az ikonosz- tász fametszet legnagyobb grafikusmestere. Pnajotov grafikusművésszel, Boris Nenov professzorral és másokkal.

A laikus — és a turista — szemével nézve a bolgárok az ikonokon nőttek fel. Hogyan látnak Bulgáriában a mai képzőművészetet figyelemmel kísérők?

— Az európai művészethez azt az erős kapcsolódást, amit Magyarországon érzünk. ott nem éreztem. A bolgár kultúra szinte egyedüli módon őrzi a bolgár néphagyományokat, és elsősorban az ikonosztáziára épülő festészetet. S ők a XIX. század végén sem csatlakoztak olyan . erősen az európai, mondjuk a párizsi, vagy müncheni iskolákhoz és az egyéb mod,em törekvésekhez mint mi. Szerintem ma Bulgáriában nem is ezekben az átváltásokban, hogy európai iskola vagy nem, kell keresni az értéket hanem abban a hagyományban, — amely a bolgár ikonfestészetből formálódott ki egy igazán nemzeti karakterű művészetté. Ennek ma legnagyobb művelője fametszetben Zacharijev professzor. Egyébként Bulgáriában most nagy vita folyik a szocialista realizmus problémáiról, s arról is, hogy mennyire szabad elmenni az absztrahációban. Bár a vitában megoszlanak a vélemények, a kritikusok nagy része mégis ott áll, hogy a szocialista realizmus nem kacérkodhat holmi formakísérletekkel, hanem meg kell maradnia a valóságos világ megjelenítésénél. Az én kiállítási ualkotások Felsőpeténynek

Mint erről már hírt adtunk, nemrégiben megyénkben járt a Képző- és Iparművészeti Lektorátus bizottsága. Elsősorban azokat a helyeket — a balassagyarmati és rétsági já- ást — keresték fel, ahol kevés képző- és iparművészeti alkotás található. Arra1 kerestek választ, hogy hol lehetne műalkotásokat elhelyezni. A bizottság tagjai meglátogatták

a Felsőpetényi Gyermekvédő Otthont is. Véleményük szerint az otthon ideális lehetőséget nyújt új műalkotások elhelyezésére. A képző- és ipar- művészeti beruházások még jobban elősegítenék a gyermekek esztétikai nevelését, s a környezet, a táj is kívánja a művészeti alkotásokat. Reméljük, a tervekből minél előbb realitás lesz.

som megnyitását tehát többen abból a szempontból is tanulságosnak vélték, hogy nálunk szabadabb formakeresés és mozgás vani

Szólhatnánk még a bolgárok csodálatos, nagy kiállítási rendszeréről. Vagy éppen arról, hogy a világon ma mindjobban eldől az — s Czinke Fe- rencben is megerősödött e gondolat tapasztalatai kapcsán —, hogy nincs nonfiguratív vagy figuratív művészet. Egy dolog van: jó művészet. Említést érdemel az a nagy igyekezet, amely Bulgáriában a népművészet kincseinek megőrzését szolgálja, eredménnyel. Az emberek nagyon szeretik hazájukat és büszkék népművészetükre, mert hiszen a népművészet amellett, hogy rakétákat és űrhajókat Szerkesztenek vagy a Holdon mászkálnak — él az emberek lelkében, mint olyan öntevékenység vágya, ami körülveszi őket egy olyan világgal, amit maguk alkotnak rpaguk- nak. Díszítik vele azt a boldogságot, amelyet mindenki a hátán hordoz. Tehát sok mindenről szólhatnánk. De beszéljen inkább terveiről a művész.

— Tovább csinálom azt, amit eddig csináltam. Legutóbbi lapjaim a budapesti és a szófiai kiállításon a Bartók- lapok voltak, már készítem a következőt, Virágzás a címe, nagyobb méretű rézkarc. Hogy miért készítem ezeket a Bar- tók-lapokat? Bartókot nem illusztrálom, hanem Bartók ürügyén új művek létrehozására törekszem. Nem illusztrációk, de mégis bartóki, zenei inspirációk azok, amelyek a képen kialakítanak egy érdekes világot. Jövőre New Yorkban Bartók képzőművészeti kiállítás lesz, s a Kulturális Kapcsolatok Intézete felkért, hogy a Bartók-sorozatot éppen ezért folytassam. E hónap közepéig pedig Lóránt Jánossal együtt Bolognába kell küldenem anyagot, nagy grafikai kiállítás nyílik. Szeptemberben .Prágában szerepelnek Bartók-lapjaim, oda személyesen is szeretnék elmenni. £ természetesen készülök miskolci grafikai biennáléra is ahol szintén bemutatom a Bartók-sorozatot.

Tóth Elemér

Kényt Péter

Tévéjátékok - tömegigény

ALIGHANEM komoly bonyodalmak elé nézhet minden művelődési politika — legalábbis minden szocialista országé —, amely nem ismeri fel a televízió centrális szerepét a nagy tömegek kultúrájának alakításában. Beszélünk népességrobbanásról és ismeretanyag-robbanásról, de épp annyi okkal beszélhetünk itt is robbanásról, pláne arról, hogy a televízió egycsapásra ható változást hozott a művelődés eszközeiben, olyan feltételeket teremtett, amelyek egyszerűen nem vethetők össze a kultúra terjesztése korábbi lehetőségeivel. Ugyanakkor a televízió — úgy tűnik fel sok, a kultúra iránt igényes értelmiségi előtt, mint a kulturális színvonal fejlesztésének valóságos gátja. S ez elkerülhetetlen — így mondják — hisz a legszélesebb tömegeket szolgálja, olyan milliókhoz szól, akiknek kultúrája még bizony fejletlen.

Ezt a dilemmát nem lehet egyszerűen elhessegetni, mégha végsősoron — tudjuk — hamis, elvben feloldható, teoretikusan megválaszolható. A televízió fantasztikus sebeséggel terjeszti hatását széliében, volumenben, de ezzel együtt hihetetlen, nyomós alá is kerül: olyan tömegek elvárásainak hatalmába, amelyek, minthogy csak most ismerkednek a kulturális javakkal, inkább a kezdetlegeshez • vonzódnak — műfajban, tematikában mondanivalóban egyaránt. Erről a kettősségről szeretnék szólni.

Itt volt a Tanácsköztársaság évfordulójára szánt tévéjátéksorozat, a Bors, amelyen sokan háborogtak, különféle okokból és ahol voltaképpen mindegyik félnek a maga módján igaza volt, — az alkotóknak is. S hogyan fogadták? Az ügynek elkötelezett, 1919 és az szocializmus .eszméiben élő emberek bizony nagyrészt fanyalogva, mert az alkalomhoz méltatlannak érezték a formát, parlaginak. Nekik, minden bizonnyal, jobban felelt volna meg, például a Harag napjának egy dramatizált változata. Pedig — ugyebár — a Bors hangvétele és előadásmódja éppen arra lett volna

N

incs mulatságosabb olvasmány, mint amikor egy régi, félévszázados illemkódex kerül a jámbor könyvmoly kezébe és forgatván, bárgyú és komikus intelmekre talál, amelyekben a szűz kisasz- szonyt, teszem azt, a számvevőszék elnöke jelenlétében, gyakorlandó magatartásra lanítgalja, vagy arról elmélkedik, hogy a ludovikás főhadnagy miért nem köteles kezet csókolni a rendház főnöknőjének. A „Teljes Magyar Levelező”-ben, amelyhez egy antikvárium jóvoltából nemrégiben sikerült hozzájutnom, többek között a következőket olvastam: „A tekintetes cím egyébként, — ha csak a legkisebb udvariasságot is akarjuk tanúsítani — tulajdonképpen minden- • kinek kijár.” Mindezt egy mai társaságban hangosan felolvasni bőven elegendő ahhoz, hogy arcizmaink csiklandozó rángásokba kezdjenek. Ámde, amennyire komikus ma már. a spanyol udvar ceremóniáival és rangkórságával vetekedő etikett, annyira hátborzongató a nyers, bárdolatlan, faragatlan, kultúremberhez méltatlan viselkedés.

Pedig ha a komikus rangok, címek, tisztségek és emberi viszonylatok (amelyek a maguk idejében nem is voltak annyira komikusak!) el is tűntek a történelem- süllyesztőjében, Az emberek kapcsolatában elengedhetetlen egy olyan kultúrált magatartás, amely fajunkat, a különleges gondolkodó lényt megkülönbözteti például egy

^ItíiÉAnhűiíLi/Lyyzßt

Tudni illik, hogy mi illik

cerkóftól vagy egy cickánytól. A társadalmi együttélésnek a szocializmusban is vannak íratlan szabályai. Sőt!

Szinte hallom már rá a szokásos és istenbizony vonalas magyarázatot: „Hiába, a tudat fejlődése elmaradt a lét rendkívül gyors fejlődésétől!” S igaz is ez mindaddig, amíg nem azt a kényelmes álláspontot fedi, hogy „így van ez rendjén, mert ha elmaradt, majd magától utoléri.” Mert a jólét meg a hollét, önmagában még nem termi meg a gondolkodás, a magatartás, a viselkedés, a kulturáltság normáit, minthogy a gazdagság nem olyan bolygó, amely a felszínét borító légréteggel együtt mozog. Azelőtt sem volt az, ma sem az.

Emlékezzünk csak vissza Móricz Zsigmond fájdalmas siránkozására, amikor a hódmezővásárhelyi zsíros parasztok birodalmában nagy bőségre talált az étkezésben és roppant elmaradottságra a könyvolvasás terén.

S bizony napjainkban is találkozhatunk olyan jelenségekkel, hogy valaki életmódjához vagy beosztásához méltatlan viselkedéssel hívja fel magára a figyelmet. Elegendő ehhez példát, sói példákat a salgótarjáni

strandfürdő medencéiből meríteni. Hej, ha az a medence, vagy simára betonozott partja beszélni tudna! Leírni is szégyellem, hogy kik és milyen rátarti lányok, asszonyok, férfiak dobálják teli újságpapírral, cigarettacsikkel, almacsutkával azt a vizet, amelyből csak az imént jöttek ki és amelybe bizonyára ismét bemennek! S, hány cifra jelenetnek lehelünk még tanúi! Ezek közül a legenyhébb, hogy a fagylaltkedvelőknek csak egy csekély hányada helyezi a szeméttartóba a jégkrém kiürült dobozát, a többség általában ugyancsak a fürdőmedencébe hajítja, s még jó eset, ha szemérmesen a parton dobja el. vagy a padok alá hullajtja. Történnek ennél, főbenjáróbb és elriasztóbb esetek is!

A kultúra fokmérjöje lenne ez is? Kétségtelenül az! S még magunkat, a szemétkosár használókat, a higiéniai feltételek betarlóit, a mások helyett szégyenkezö- ket sem lehet teljesen felmenteni. Vajon melyikünk figyelmeztette a karcsú és bájos kismamát, hogy a pelenkát és a csecsemő popsiját ne a nagymedencében mossa! Melyikünk szólt rá a pocakos, ősz férfira, aki a

zsírfoltos staniclit fölfújta előbb és úgy engedte rá a viz színére! Ki emelte fel hangját, amikor a sült kolbász bőrét a mélyvizet jelző tábla felé látta repülni!

Mert nehezen bár, de elfogadható az az érv, hogy nekünk még soha nem volt ilyen csodálatosan szépülő városunk, ilyen hatalmas, ezreket befogadó strandunk, de az már kevésbé, hogy kő- zönbösen tűrjük pihenő- és szórakozóhelyünk elcsúfítását, beronditását. Amíg a suttyó kamasz meg nem tanulja, hogy miképpen illik vigyázni közös kincseinkre, amíg a magáról megfeledkezett felnőtt nem kényszerül mindenki láttára pironkodni elítélendő viselkedése miatt, addig az is felelős, aki már tudja, hogy milyen normákat szab az illem egy kulturált közösségben!

Kiirtottuk életünkből, ami mesterkélt volt. és egy keserűen komikus osztálytársadalom terméke, de nem engedhetjük vele együtt veszni az illemet. Fatördelöknek. ablakrugdosóknak, szemete- lőknek és csendháborítóknak, minden rendű és rangú illetlenkedőknek meg kell tanulniuk, hogy mit illik és mit nem. S ne szégyelljünk tanítani vagy ráncbaszedni. ha ennek szükségét látjuk!

Üj életünket, új értékeinket és vívmányainkat véd. jük ezzel.

való. hogy közelebbvigye az emberek nagy tömegéhez a történelmi, de ma is aktuális mondanivalót.

Csakhogy, nem volt teljes a kontaktus a nagy számú nézők pólusán sem, mert azok meg nem azt a típusú izgalmat — vagy komikumot — kapták, amelyhez szoktak.

MÁS, MAGASABB szinten, de ezzel rokon dilemma jelentkezett a Prenn Ferenc életének tévéváltozatában, amely az irodalmilag értékes, de persze ellentmondásokat feszegető matériát igyekezett a nézők nagy tömege számára élvezetessé tenni, és ezzel csak a regény rovására boldogult.

Minden hagyományos polgári művelődési koncepciónak axiómája, hogy a nagy tömegek kulturális igénye egyenlő az igénytelenséggel, a sekélyességgel, a lapossággal — egyszóval azzal nem lehet és nem is érdemes mit kezdeni. Csak egyféleképpen számolnak vele mégis: mint piaccal* amelyen el lehet adni a szórakoztató ipar termé- Keit. Ennek a cinikus vélekedésnek látszólag ellenpólusa annak az avantgarde_nak az álláspontja, mely szerint a tömegek ízlésén csak egyféleképpen lehet változtatni: provokatív módszerekkel, azzal, hogy arcul köpjük a konvenciókat, fittyet hányunk a szokásoknak; szétrobbantjuk a rutint és az előítéleteket. Ez roppant radikálisan hangzik és olykor nagy hatással van olyan értelmiségiekre is, akik a forradalom elveivel őszintén rokonszenveznek. Csakhogy ezek a módszerek még soha és sehol nem bizonyultak hatékony ellenszernek.

Pedig a sajtó leghallha- tóbb megnyilatkozásaiban főként ezzel az avantgarde-dal rokon szemlélettel találkozni, azoknak a hangjával, akik a maguk türelmetlenségét emelik argumentummá és nem tudják belátni, hogy a nagy- közönségre ilyen módon csak nagyon kevéssé lehet hatni, sót, hogy a pozitív hatásnál többnyire nagyobb a negatív ellenreakció.

MA — ELSŐSORBAN a

televízió elterjedésével — másfajta közönségről és más nagyságrendekről van szó; a televíziónak nem két- három- vagy négyszázezer emberrel van dolga, hanem egyetlen napon ugyanany- nyi, sőt olykor kétszer annyi millió emberrel. Ez a meny- nyiségi különbség egyben minőségi változást is jelent. Olyan közeg kerül a kultúrával állandó és szoros kapcsolatban. amely ha természetesen magán is viseli az utóbbi két, két és fél évtized változásainak nyomait, de

nem azonositható az 1945—48- as évek fordulatának kuiüu-. rális élcsapatával: másképp reagál, sokkal lassúbb, sokkal nagyobb — így is mondhatnám — a tehetetlenségi nyomatéka

Olyan emberek millióit kel magunk elé képzelni, akiknek a televízió egyik napról a másikra több színházi, mozi és egyéb műsort szállít házhoz, mondjuk, egy esztendőben, mint amennyit máskülönben talán egész életükben láttak volna. (Benne, mellesleg szólván, sokkal több Moliéret. Shakespearet és Gorkijt, mint amit az előbb említett nemzedék annak idején összesen látott!) Való igaz: a zöme az említett próbálkozásoknak még felemás, még nem megoldott: gyakran kapkodás érezni bennük, a stílusok és hangvételek következetlen váltogatását. bizonytalanságot. De- hát — legyünk őszinték — még arra sem volt elég idő, hogy a művészet egészében felmérje a leckét, amelyet ez az ördögi masina. a televízió feladott neki. A legeldugottabb tanyán, a kulturális központoktól távol élő emberekhez, s az ilyen dolgokban legjáratosabb városiakhoz egyszerre szólni, úgy. hogy mindenki egyként értse és élvezze, ez valószínűleg még igen hosszú ideig lehetetlen lesz. És aztán úgy megfogni egy művet, hogy az a 10—12 éves gyerekektől a legidősebb családtagokig

hasson — mert ez is igen lényeges problémája a televíziónak, amely — eltérően minden más művészeti fórumtól — egy időben egész családokhoz kell. hogy szóljon!

De hadd ne soroljam tovább a feladat nehézségeit, mert még az a látszat keletkezne, hogy el szeretném tanácsolni a kritikát, a hivatásos műbi- rálók és .a közönség véleményét. Nem erre gondolok: mondjuk csak meg elutasító ítéleteinket, fenntartásainkat is. Egyben, egyetlen egyben értsünk egyet: abban, hogy helyes és támogatandó törekvése a televíziónak, ha ezekben a műfajokban kísérletezik. ha keresi az útját annak, hogy hogyan lehetne — megőrizve. sőt növelve és nem elidegenítve hatalmas nézőtáborát — valamit elmondani igazságaiból és a valóságos életről. Ma kevesebbet, holnap már többet.

UGYANIS ABBAN a pillanatban, ha ebben egyetértünk, — alkotók, nézők és kritikusok —. meg fog szűnni vagy legalábbis enyhülni fog az a türelmetlen hang, amely a tévéjátékok körüli vitákban olykor már a durvaságig fajul.

A sir üres volt...

A Habsburg-dinasztiából származó III Frigyes császár síremléke a bécsi Szent István székesegyházban a késői gótika egyik legimpozánsabb alkotása. Ez a síremlék öt évszázaddal III. Frigyes halála után nagy meglepetéssel szolgált a történészeknek. A szarkofág, amelyről azt hitték, hogy a császár földi maradványait tartalmazza, üresnek bizonyult...

III. Frigyes császár még életében — 1467-ben — parancsot adott, hogy készítsék el sírboltját. De 26 évvel később, amikor a császár meghalt, a szarkofág még mindig nem volt készen, s ezért 111. Frigyest először a Szent István székesegyház alatt levő katakombákban temették el. A síremlék csak 1513-ban készült el, és III. Frigyes fia. I. Maximilian úgy rendelkezett, hogy apja földi maradványait át kell helyezni a szarkofágba.

A régészek a Szent István székesegyház valamennyi síremlékét tudományos vizsgálatnak vették alá, és ekkor került sor III. Frigyes szarkofágjának vizsgálatára is. Mivel a sír 9 tonnás fedőlapjának felemelése nagyon sokba került volna, és ami a fő, azzal a kockázattal járt, hogy az értékes műemlék megsérül, ezért a történészek a röntgent hívták segítségül. A kutatók négy óra 20 percen át röntgensugarakkal világították át a sírboltot, és a vizsgálat szenzációs eredménnyel járt: a röntgenfelvételek teljesen sötétek voltak, ami azt bizonyította, hogy a szarkofág üres.

A tudósok egyelőre még nem tudnak magyarázatot adni a különös felfedezésre. A történészek teljes bizonyossággal állítják, hogy a császár földi maradványait a katakombából más helyre szállították. Nem tartják meggyőzőnek azt a fel- tételezést, hogy az évszázadok folyamán a szarkofágot kifosztották, és az ékszerekkel együtt kiemelték a császár földi maradványait is. A síremléken ugyanis semmilyen nyom nem mutatja, hogy felnyitották volna.

NÓGRÁD — 1969. augusztus 10., vasárnap 7