Nógrád. 1969. augusztus (25. évfolyam. 176-201. szám)
1969-08-10 / 184. szám
Kádas» József m é íi j k e R e M intha egy teremben- valamennyi lámpát, az összes csillárt meggyújtották volna! Nem, hamis a kép. A Mecsek oldalán, a szerpentinen felgyújtották a csillárokat?! Micsoda ötlet! Inkább egy elsötétített szobá- dóI kilépek a napsugaras erkélyre! Valahogy így. Akárhogy is, abban a pillanatban, amikor megláttam, fényt láttam felvillanni, vagy bennem sugárzott szét? Máskor így figyelmeztette magát! „Semmi érzelmesség, semmi vágyódás a kék madár után”, most meghökkenve, majdnem megbabonázva bámult a jelenségre. Majd: „Te, szamár-babonázva? — nem ooszorkány ez, egyszerűen egy nő, igaz, rendkívül csinos, arányos a termete, dús a haja, elragadó testének íve, alig sejthető keblének gyengéd rajza és a formás kar, amint a korlátra könyököl.” Ám ez nem használt. Máskori fölényessége, hányavetisége elenyészett és csak bámulta az alig tíz méterre álló, a táj szemléletébe merült leányt. Ügy nézte, hogy a lánynak meg kellett éreznie pillantását. Fejét feléje fordította, körülnézett, azt hitte, az ismeretlen valamit felfedezett a tájban, a fák között, de amikor semmit se lá- 'ott, kissé ingerülten megkérdezte: „Van itt valami? Mit néz?” Jókedve volt a válasz: „Maga, magát nézem!” Egészen a lány mellé lépett. Az visszahőkölt, felvonta dús szemöldökét és szemében vidám csillogással riposztozott: „Ejha. nyilván a holdról jön, először lát nőt!” „Ügy, ahogy mondja, most veszem észre, hogy nő is van a világon!” „Nem tudom, megköszönjem- e, vagy gratuláljak önnek, úgy látszik, sikeres szemoperáción esett át!” A fiú komolyabban: „Ne tréfáljon! Nem ismer engem és nem tudja azt, amit én magam sem tudok magamnak megmagyarázni, hogy abban a pillanatban, amikor megláttam. . A lány közbevágott: — Minek ez a sablonos udvarlás? — Az égre emelte kezét, patetikusan: ön az első nő életemben, kegyed, nassám, előtt soha még... A fiú rákiáltott: „Ne folytassa! Hát nincs egy szik- lányi emberismerete... Különben, bocsásson meg, megértem, igaza van. Egy vadidegen férfi leszólítja az utcán és szokványos frázisokkal udvarol. Most, hogy mondjam meg magának, mennyire fontos lenne nekem... — hivatalos hangon folytatta: Kardács László vagyok, huszonkét éves, az itteni egyetem harmadéves hallgatója. Apátián, anyátlan árva, természetesen nőtlen... A lány félbeszakította: „Miért természetesen?” — Egyrészt anyagi helyzetem miatt, a sovány ösztöndíj mellett óraadásból élek, meg abból az olykori cikkhonoráriumból, karcolat, könyvkritika, ami csöppen.,. ezek csak morzsák... Egymás mellett sétáltak a szerpentinen, olykor megálltak, lepillantottak a városra, megint továbbmentek. Később a lány is beszélt magáról, ő a gyárban dolgozik, kis öngúnnyal mondta, hogy könyvelő, ilyen prózai foglalkozás, ugye, de már megszokta, három év óta csinálja, pedig még csak húsz esztendős, ö is egyedül él, Jolán néninél, anyja özvegy húgánál lakik, szép külön szobája van, nem is nagyon drága. Húsz perc alatt le lehet ballagni a szerpentinen a városba. A kis Esztinek, meg a Lacinak másfél óra is kevés volt. A fiú mondta: „Jó estét, Kedves, a viszontlátásra” a lány így válaszolt: „A viszontlátásra” és tűrte, hogy a fiú megcsókolja. Eszti aznap vacsoránál szórakozott válaszokat adott a néninek, és utána mennyit forgolódott az ágyban, részletezzem, hogy mire gondolt? És minek szóval kimondani, hogy a fiú szobájában ott járt, mosolygott, csendes szóval beszélt is valaki, akit aznap látott először. A fiú nem hitte volna el, hogy nőügyeket másként, mint cinikusan csak egy szempontot maga elé tűzve szabad és lehet lebonyolítani. Ügy van, lebonyolítani, bonyodalom nélkül. Mi történt vele, hogy ilyen, gyötrelmes és gyönyörűséges állapotba került? Mit csodálkozol? Szép a lány, csöndes, jólelkű és értelmes is. Hát akkor mire vársz? N agy tanácskozások után elhatározták, hogy megkezdik az ostromot Jolán néni meghódítására. Eszti meglepve, büszkén figyelte, hogy Laci milyen ügyes volt már az első látogatásnál, hogyan nyerte meg az öregasszony szívét „majdnem olyan gyorsan, mint az enyémet.” A néni a következő vasárnap ebédre hívta meg a fiút és nem tartott bele három hét, már kirukkoltak a nagy tervvel, Jolán néni jóváhagyását, beleegyezését és áldását kérve: ők összeházasodnak. A néni morgott, dohogott, tagadóan csóválta ősz kontyos fejét, egyre szelídebben, holott hát világos volt: az ifjú pár nála akar lakni. Szó se lehet róla „én egy személynek adtam ki a szobát, nem pedig kettőnek, te könyvelő vagy, kitűnően tudsz számolni, nagyon jól tudod, hogy kettő az nem egy”. „Laci meg én egy vagyunk”, „természetesen többet fizetünk”, „a néninek nem lesz több munkája, sőt kevesebb, Laci fát vág, a kerítést megjavítja, férfi lesz a háznál”, „hát csak nem akarja megakadályozni a boldogságunkat.” „A néni az egyetlen rokonom, mindig oly jó volt hozzám, tudom, hogy áldott szíve van...” Július huszonhatodikén csodálatos nap köszöntött az emberiségre. Jolán néni igent mondott De ki- kötései voltak. A második ágyat (immár huszonkét éve, amikor szeretett férje, Csomós Bálint elhalálozott, üresen áll az övé mellett) átköltöztetik Eszti szobájába. „Ennek így kell lennie, mi az, hogy egy ágy elég kettőtöknek, az én házamban ilyesmit nem tűrök”. „Jól jegyezd meg magadnak. és mondd meg leendő uradnak is, akivel restellnék ilyesmiről beszélni, hogy az egy után most jött a kettő, isten neki, levettetek a lábamról. De azt, hogy három jöjjön, azt nem tűröm. A nyugalmamat akarom és nem gyereksírást, és pelenkamosást. Nagyon komolyan mondom neked, abban a pillanatban, amikor megtudom, hogy... nem vigyáztok, máris nézhettek más lakás után.” Minden feltételbe beleegyeztek, Jolán néni volt az egyik tanú, Laci barátja a másik és aztán kiderült, hogy a boldogságot még fokozni is lehet. Egy heti beutalást kaptak... Az üdülő szobájából, az ágyban fekve, a nyitott erkélyajtón át kiláttak a dús erdőkre, a magas égre, a szelíd felhőkre, a cikázó madarakra, ki hiszi el, hogy szomorúság is van a világon? Miután beköltöztek Jolán néninez, még hónapokig tartott az idill. Igaz, a néni túl gyakran nyitott be hozzájuk, például akkor is, amikor Laci olvasni, tanulni, dolgozni szeretett volna. És megindult a vízfolyás, a gáttalan locsogás, Az asszonyka, amikor egy fél óránál tovább tartott már ez a nem kívánt vizit, feláldozta magát, megkérte Jolán nénit, jöjjön vele a konyhába és mutassa meg, hogyan kell elkészíteni ezt, meg azt az ételt, senkinek a világon nincs olyan receptje, mint a néninek! Laci mindig mondta Esztinek, te vagy az én Reménykém, te egyedül, később már csak Reménykének nevezte, nemcsak azért, hogy így kivonszolta magával a főzőkanalára büszke Jolán némi t. Annyi pénzt kapargattak össze, hogy egy lemezjátszót vettek tíz lemezzel, meg Lacinak egy ócska íróasztalt, tavaszi kosztümöt az asszonykának és még háromezer forintjuk volt a takarékban. A tanácsnál feliratkoztak laká-, sért, de sokkal sürgősebb, régibb esetek álltak előttük a listán. Aztán a következő év áprilisában, amikor a Mecseken fehér és rózsaszín szoknyákban illegették magukat a gyümölcsfák ezrei, a hirtelen támadt tavaszban elsötétedett az ég. A fiú az első pillanatban, ahogy nyitotta az ajtót, tudta, hogy baj van. Egy széken gubbasztott Eszti. — Ügy vagyok, Lacikám, ügy. — mondta. — Biztos? — Második hónapja. Még reménykedtem, mert te azt mondod, én vagyok a Reményke, nem akartam a rossz hírt... Az átvirrasztott éjszaka után, Eszti elkéredzkedett a hivatalból és elment az ismerős orvoshoz. — Letörten érkezett haza, Lacinak nem kellett semmit se kérdeznie. Akárhogy töprengtek, nincs más kiút, Esztinek el kell mennie a bizottsághoz. Csak Jolán néni ne vegye észre! Megkérni őt, hogy ha egy után a kettőt engedte, engedje a hármat is... ez kilátástalan, meg aztán Eszti nem is merné. El kell vétetni. A azon a reggelen azzal búcsúzott el, hogy már bejelentette magát, ma délelőtt odamegy. Odakint sütött a nap. Egy játszótér mellett ment el, látta a kis emberkéket, haLlotta hangjukat. Elfordult. Alig tett néhány lépést, egy vidám, csengetyű hang kiáltott utána: „anyu...” — és hátulról kis kezek átkarolták a térdét. Hátranézett, a kisgyerek is felnézett, elengedte és megzavarodottan futott vissza a térre, játszótársaihoz. Gépiesen vitték lábai a klinika felé, benyitott a várószobába, megkapta a számot. Sokan vártak. Ült, a keserűség markolta a szívét. Egymás után hívták be a várakozókat. Végre az ő nevét kiáltották. Felállt, ránézett a nővérre, aki egykedvűen intett neki. Hirtelen megfordult és sietett kifelé. — Na, mi az... hová megy... Feltartja itt a... A többit nem hallotta. Most mór nem volt olyan gyenge, gyors léptekkel ment haza. Lefeküdt. Amikor a férje megjött, csak ennyit mondott neki: — Nem tudom megtenni, -Laci, hiába... — Jól van Reményke, igazad van, most már kétszeresen vagy az én Reménykém. Sass Ervin fanok buzdító riadtan guggolnak vertfalú házak vertfalú házak sövények árnyak hideg köd szállásol az udvar mélyén a tetőn megremeg a kihűlt kémény mészzománc pattog, nem siratja asszony a fateknőben nincs aki dagasszon az óra vassúlya lassan alászáll rózsái fakultak az inga alig jár kihűlt a tűzhely is a lassúdó szív is régen volt örömök a fájdalmas kin is utolsót kattan a vén falióra mintha várna egy másik kakasszóra árnyakat öldös az ébredés fénye sárga napraforgók fordulnak eléje. 3 NÓGRÁD — 1969. augusztus 10., vasárnap Koppány György: CÉRNAFAI, Tahi László Tanácsot kérnek Barátaim és tisztelőim régen tudják, hogy ügyes-bajos dolgaikban a legnagyobb készséggel állok rendelkezésükre, ha hivatalos óráim alatt felkeresnek az Aligátor-kávéházban, a bejárattól mindjárt balra. Nem azért mondom, de kétségtelen, hogy az emberi lélek útvesztőiben otthonosan mozgok, és számos szerelmi csalódásom révén valóságos specialistája vagyok a női léleknek. Kiváltképpen, ha a mások dolgáról van szó. Legkevésbé sem lepődtem meg tehát, amikor tegnap délelőtt Miska és Ilonka állított be hozzám. Helyet foglaltak, s Miska azonnal elárulta, hogy létfontosságú ügyükben jöttek tanácsot kérni tőlem, mert szilárdan bíznak éleslátásomban, nyers őszinteségemben, és pártatlan jóindulatomban. Tudtam, hogy Miska két éve udvarol Ilonkának, szerelmük kölcsönös. Kérdő pillantást vetettem feléjük. Negyedóra hosszat vitatkoztak, melyikük adja elő a problémát. Végül is Miska győzött: — Tudod, hogy Ilonka és én szeretjük egymást. Ennek ellenére életünk merő vitatkozás és veszekedés, nincs a világon semmi, amiben egyetértenénk. Azon felül, hogy mélyen és őszintén szeretjük egymást, semmi kapocs sincs közöttünk. Civakodunk vendéglőben és színházban, a Margitszigeten és a Duna-korzón. Veszekedünk reggel, délben és este, olykor — ha időm engedi — délután is. Hallottál már ilyent? S ami a legszomorúbb, néha' egészen jelentéktelen okok miatt. Például veszek a múlt héten magamnak egy zöld kalapot..'. Ilonka most egyszeribe kipirosodott, és idegesen vágott közbe: — Ugyan kérlek, hogyan állíthatod azt., hogy az a kalapügy jelentéktelen volt? Ide figyeljen, Lajos ... Miska vett magának kétszáz forintért egy méregzöld bársonykalapot, sötétzöld szalaggal, hátul apró tollal. Kétszázért! Kérdem tőle: hát uradalmi intéző vagy te, Miska? Hogy lehet ilyen kalapot hordani egy milliós városban? Most mondja, Lajos ... Volt ebben valami sértő? Ugye nem volt. Miska mégis kijött a sodrából. Ösz- szekaptunk. De ez még hagy- ján. Hanem olykor csakugyan ok nélkül veszekszünk, ez a szomorú! Például a napokban azt mondom Miskának: „Szivecském, el kell látogatnunk Terka né .. Miska az asztalra ütött: — Nahát, az mégiscsak furcsa! Hogy akkor nem volt okom a dühöngésre? Ide hallgass, Lajos ... Van egy nénje Ilonkának, ez a Terka néni. Lehet, hogy kitűnő asszony, lehet, hogy nagyszerűen főz. hogy elmélyült természetbúvár — mittudom én. Nem szeretem. Ehhez csak jogom van? Amikor én most egy fél éve vázoltam a jövőt Ilonka előtt, azt mondtam neki: „Fiacskám, minden jel szerint boldogok leszünk. Szép lakásunk lesz, egy drótszőrű foxid, nyaranként elutazunk, veszünk egy kétszemélyes színházbérletet, és sohasem fogjuk Terka nénit látni." Szóval én világosan megmondtam, hogyan képzelem a boldogságot. Erre mi történik? Minden héten elcipel Terka nénihez. Nekem hetenként végig kell néznem Terka néni családi képesalbumát, végig kell hallgatnom a piaci helyzet ismertetését, és kell innom egy kávét, amelyet Terka néni bizonyára azért főz olyanra, amilyen, mert tudja, hogy nem szeretem úgy. Hát kötelezhető va... — Elég!! — szóltam közbe erélyesen. — Most majd én beszélek. A lényeg az, hogy mindketten hibásak vagytok, mert a veszekedéshez kettő kell: egy, aki veszekszik, s egy, akivel veszekednek. Egyi- kőtöknek alkalmazkodnia kell. Miska, légy te az engedékenyebb, és... — Hogy én? Erről szó sem lehet! Nézd kérlek, mindenki azt mondja, hogy én vagyok a férfi. Miért legyek én az engedékeny? Hiszen mindig nekem van igazam . — Szent ég!! — sikoltott Ilonka. — Hogy neki van igaza! — Csend! — szóltam. — Hallgassatok meg türelemmel. Az életetek így pokol. Annak ellenére hogy szeretitek egymást. Ha egyikőtök sem akar alkalmazkodni, van más megoldás. Elgondolkoztam. Nem szeretek felületes tanácsot adni. Alaposan mérlegeltem a helyzetet, aztán így szóltam: — Hát akkor csak egy lehetőséget látok. Búcsúzzatok el egymástól. Jól meggondoltam, mielőtt ezeket a súlyos szavakat kimondtam. De ez az egyetlen lehetőség, amit látok. A szerelem nem minden, s az olyan szerelem, amely állandó viták közt él, nem sokkal ér többet, a hajítófánál. Ha alkalmazkodni sem tudtok, beleülni sem tudtok, csak veszekedni tudtok — váljatok szét békességgel. Lehet, hogy egy-két napig nehéz lesz, de majd találtok valakit, aki a nyugalom kellemes érzésével ajándékoz meg benneteket. — Azt mondod — kérdezte komoran Miska hogy ne találkozzunk többé? — Azt. Legyetek erősek, és meg tudjátok tenni. És nyugodt életetek lesz. — Telefonon se hívjam fel Miskát? — kérdezte Ilonka megdöbbenve. — Nem hát. Kész. Slussz. Vége. Nem szabad erőltetni a dolgot. A maguk szerelme optikai családóson alapul. Ne találkozzanak többé. — Mit szólsz ehhez, Miska? Miska felemelkedett a helyéről. Különös mosoly lebegett ajka körül. Ilonkára nézett, rám mutatott, és azt mondta: — Ez bolond ... Ilonka is felkelt. Belekarolt Miskába, s felnevetett. Mintha egy kis gúny is megcsillant volna a hangjában: — A barátod! Azzal karonfogvást otthagytak a saját faképemnél. Még láttam őket elvonulni a: ablaküveg előtt. Miska élénk taglejtésekkel magyarázd' valamit. Nézetem szerint on vitatkoztak, hogy bolond vagyok-e vagy sem.
