Nógrád. 1969. augusztus (25. évfolyam. 176-201. szám)
1969-08-05 / 179. szám
4 Ir^perttyff élűit ## Ünnepek A pásztói Lovász József Művelődési Központ Igazgatósága tisztelettel meghívott bennünket a központban augusztus 2-án tartott, bemutató jellegű családi és társadalmi ünnepére, melynek során egy KISZ- esküvőt, továbbá, — az érdekelt családon belül — Strechó Boldizsárné, Nógrád megye legidősebb asszonya 103 és Zsuzsa nevű dédunokája 18. születésnapjának köszöntését tartottifi. Örömmel tettünk eleget a meghívásnak, már előtte, az ünnepségen is hallott Gorkij- ■mondásra gondolva, miszerint „Az ember hisz, vagy nem hisz, az ö dolga .,.” De milyenek — a vallási kereteket elhagyó — társadalmivá váló családi ünnepei? S hogyan, milyen színvonalon rendezik ezen ünnepeket a kultúra „templomaiban”, a művelődési központokban, otthonokban, klubokban? Bizony, ezek az ünnepek esetenként még igen szegényes külsőségek között, szerényen zajlanak, tehát csuk dicsérhetjük a pásztói művelődési központot, amiért vállalkozik bemutató jellegű rendezvények megszervezésére. Kár, hogy — Varga András igazgató tájékoztatása és tapasztalatunk szerint — a pásztói járás községeinek érdekelt tanács vb■ titkárai és anyakönyvvezetői ezúttal sem voltak kíváncsiak e bemutatórendezvényre, s bár meghívtak őket, távol maradtak. Kár. sőt: hiba! • Az ünnepség szép volt. A köszöntők, Ispán Károlynak, a járási tanács vb elnökének ünnepi beszéde, a versmonQók, az énekkar produkciója, a Bach-muzsika — egyszóval a rövid, de tartalmas műsor — szívet emelő volt. A nagyteremben több mint százan gyűltek össze az ünnepre. A riporter ezúttal mégsem szól többet erről, nem módszertani beszámolóra készült. Az emberiség mostanában nagyobb ünnepekhez is hozzászokott. Ezekben a napokban például az amerikai Apollo—11 legénysége: Armstrong, Aldrin és Collins elszigetelt karanténkocsiban tartózkodik, nehogy a Holdról esetleg *ajuk tapadt ismeretlen bacilu- sokkal megfertőzzék a Föld lakóit. Armstrong és Aldrin lábnyoma pár nap óta ott van a Holdon, s mert a Holdnak nincs légköre, számítás szerint, félmillió évig változatlanul ott marad. Strechó Boldizsárné ünnepe azonban a gyorsuló időben is tiszteletreméltó. Nem a Holdra — 104. életévébe lépett. A maga módján — a technika, s az űrhajósok számára nemsokára a gyakorlatban is hozzáférhető időreláfivitás felhasználása nélkül — győzködik az idővel. S eddig még győzött. Kijár tehát számára a tisztelet. Amikor dédunokája, ifjú Bagó Gábor tisztiiskólat növendék lakodalmán a pásztói gépállomás helyiségében rázendített a népi zenekar, s az ifjú asszony, leánykori nevén Kazinczí Valéria egyetemi hallgató arcán, a szokottnál több lett a mosoly, ő már ismét otthonában — majdnem azt mondtam, „lakókocsijában” — a Szabadság út 207. számít házban, az ismert csendben törölte le örömkönnyei maradékát. Mire gondolt? Én arra gondolok, hogy hiba lett volna „lakókocsinak” nevezni valóban ezt a falusias pásztói házikót, amely nincs elzárva — miért is lenne? — a világtól. Igaz, a ház egy helyben áll, nem szállítják hatalmas repülőgépeken sehová. De száll körülötte az idő, bár nem száll el felette, viszi magával. Ha a Magyar Televízió által vasárnap délelőttönként sugárzott tudományos-fantasztikus amerikai film, „Az időalapút” rendszere egy pillanatra valóra válna, szívesen visszapillantanék több mint száz évvel az időbe. A maga módján Strechó Boldizsárné sokat megélt. A maga módján mindenki megéli a történelmet Erre azonban nincsen mód Nézi-e a 104. életévébe lépő asszoy „Az időalapút”-at? — Mindig nézi a televíziót — mondja Endrész Zsuzsa tizennyolc éves kislány, egyik dédunoka a 18 közül. — Nincsen kedvenc műsora, mindem megnéz. Számára nem a műsor, a televízió a csoda Nem csoda. Néha én is csak ezen a csodán ám.ulok, sugárzott műsor helyett. És min ámul Zsuzsa? — Az Omegán és a Hands- rn — mondja nevetve. — Hands Pásztó kedvenc beatzenekara, az Omegát bizonyára ismeri. Legkedvesebb Ómega-számom pedig a Ha én szél lehetnék című dal. Zsuzsa idén érettségizett a helyi gimnáziumban, a gyógy- tanárképző iskolába készül, a szél hallgatása helyett tehát konkrétabb élethivatásra készül. Kedvenc írója Németh László. Elgcmdolom, ha én 103 éves lehetnék, vagy éppen 18. mire gondolnék? Előbbi esetben bizonyára Zsuzsa korára. Ét Zsuzsa mire gondol? Maradjunk abban, hogy a szélre Most éppen kicsit bosszankodik miatta. Ünnepi kontyja nem szereti a szelet. Tóth Elemér A dalköltő emlékére „Él még a vén cigány.” „Zöldablakos kicsi ház”. „Kecskebéka felmászott a fűzfára”, „Sárika kis szentem.” Ezeket a dalokat mindenki aki szereti a magyar nótát — és ki nem szereti harmincon felül ebben az országban — kivétel nélkül ismeri. A szerző nevét már , kevesen tudják; s azt alig páran. hogy e dalok alkotója — Kondor Ernő — Nógrád megyei ember. Angliában élő özvegye — a dalszerző a magyar kabaré megalapítói közé Is tartozott, később Angliában telepedett le, de ott is változatlan termékenységgel alkotta nótáit — nemrég Balassagyarmaton járt. Elmondotta, hogy férje itt született, itt is járt iskolába. A városi tanács művelődésügyi osztályának munkatársa. Pod- lipszki Ervin most Kondor Ernő életének balassagyarmati szakaszára vonatkozó dokumentumok után kutat. Szóba került annak a lehetősége is, hogy a közeljövőben műsort rendeznek Kondor dalaiból. Ez a hét is elmúlt Mostanában elég sok szó esik a televízió-kritikákról, s mi tagadás, az új műfajjal új sajtóműfaj van születőben. Csakhogy a televízió amennyire forradalmi létű korunkban, érzésem szerint a televíziókritika megmaradt hagyományos a formák között; a feladatra vállalkozók csupán egyoldalúan — mondjuk — a filmek, drámák, irodalmi műsorok oldaláról képesek esetleg összefogni, bírálni egy hét eseményeit. És ugyanakkor hallgatnak a közgazdasági, tudományos. egészségügyi. pedagógiai, pszichológiai, politikai jellegű vállalkozásokról, — amelyek szintén az adáskeretbe tartoznak, szerves és értékes alkotóelemei. Talán erre is célzott Hámos György, az Élet és Irodalom egyik legutóbbi számában, amikor — emlékezetem szerint azt említette, hogy a sajtó oldalain megjelent észrevételeket nem szabad túlzottan mellre szívniuk a műsorszerkesztőknek. Mindketten tanulgatjuk a .szakmát”: a tévéműfajt és a tévékritikát, de egyelőre teljesíthetetlen az igény, hogy a műsorok valamennyi műfajáról számot adhassanak a lapok. Felkészültség és érdeklődésbeli beállítottság egyaránt közrejátszik ebben. Talán abban maradhatnánk, hogy a legtöbbeket vonzó műfajokról adunk jelentést tovább is — legalább a mi kerteink között. Az elmúlt héten láthattuk, rögtön a műsornyitó napon. Darvas József: Zrínyi című drámájának közvetítését a Thália Színházból. A hagyományos szerkezetű dráma a maga archaizáló stílusában, klasszikus modorában nem sok izgalmat kelt a nézőben, a hallgatóban, egv kicsit konvencionális, a történelmi tankönyv anyagát nehézkesen lépi túl. Nagy Attila, Mécs Károly, Somogyvári Rudolf, Szabó Gyula, Peti Sándor, Kozák András, Inke László, György László, Petényi Ilona nyújtott szép, történelmi hitelességű alakítást a darabban. Figyelemmel néztük csütörtökön az Augusztusi kaland című tv-filmet, mely, Illés Béla: Ég a Tisza című regénye alapján készült. A történet alapja kevés híján majdcsak fél évszázados, írója. Illés Béla a munkásmozgalom és az írógeneráció veteránja tesz hitet e műben forradalmi igaza mellett. Szombaton zajlott a Táncdalfesztivál 1969. harmadik elődöntője. Ezúttal sem hozott színvonalasabbat a korábbiaknál. (barna) Miért ne lenne jó?! Az idei táncdalfesztivált eddig sokan és többféleképpen szidták, mindenki az ízlése és vérmérséklete szerint emlegette, itt az ideje, hogy valaki a védelmében is szót emeljen. Vállalkozom erre a — bevallom cseppet sem könnyű — feladatra, mert.. De ezt hagyjuk a végére! A második elődöntő majdnem botrányba fulladt, a harmadik botránnyal kezdődött: bejelentették, hogy egyik neves filmzene- és operettszerzőnk fesztiváldalát a rendező bizottság kizárta a versenyből, mert a kérdéses dal korábban már többször elhangzott a rádióban! A közönség hallgatott, pedig ezúttal talán indokolt lett volna a füttykoncert. Helyette inkább azt latolgatta: etikus-e a sikeres zeneszerző, stiklije. és ha már a „nagyok” ilyesmire vetemednek — mit várjon az ember a kezdőktől?! Pedig nincs ebben semmi rossz, sőt! A versenyből kizárt zeneszerző nyilván úgy gondolta. sokkal becsületesebb egy valóban régi számmal indulni, mint az ősrégieket átdolgozva új slágerzenét benyújtani. Azután itt van a „pö- szekérdés”, amelyet a napokban tett szóvá B. T. kollégám. Beszédhibás táncdal- énekesből jutott a harmadik elődöntőre is (vagyis a harmadik sem rosszabb vagy jobb az előzőnél), de nem ez az egyetlen „beszédhiba” a fesztiválon. Nem tudom megfigyelték-e, hogy Poór Klári ugyanazt a nyelvtani hibát véti következetesen elődöntőről elődöntőre „, - • bemutatom a zsűrit, akik már pontoztak is...”, így, szó szerint, egyes és többes számban, egy mondatban. De legalább következetes. Amit már nehezebb elmondani a nagytiszteletű zsűriről. Ha erre a következetlenségre nem Poór Klári hívja fel a figyelmet, talán észre sem veszi senki. Azt mondja a riporternő: többen szóvá tették, hogy a zsűri tagjai közül néhányan alacsony pontszámot adnak egyes számoknak. Indoklás — a zsűri szeretné a húsz pont nyújtotta lehetőségeket kihasználni az értékelésnél. Ennek csupán az mond ellent, hogy egyetlen egyszer sem mutatták fel mondjuk az egyes, a kettes vagy a hármas számot. Pedig a húsz között valahol azok is ojt vannak. Kedves nézőtársak, ha már a pontok szóba kerültek, szeretném bejelente, ni, manipulálnak bennünket ha nem vették volna észre! Az egyik szövegíró nagy ra- fináltan a közvélemény segítségét kérte (meg is kapta ezernyi szavazat formájában), a másik azért könyörög Ben. cze Márta tolmácsolásával, hogy írjuk meg .. — Katonadolog — énekelte a ki tudja hányadik Szécsi Pál (az új énekesek között két-három Harangozó, több Fenyvesi és Toldi van, igazán eredetit lámpással sem találunk) ... Katonadolog ez az egész fesztivál, majd elmúlik és különben is! Ha a fesztiválok paródiájaként fogjuk fel — egészen jó! (pataki) ARKAGYIJ VEINER-GEORGM VEINER: FORDÍTOTTA: KASSAI FERENC 24. , ön úgy gondolja, hogy a töltényeknek egyezniük kell? Tyihonov ravaszul kacsintott. A Köztisztasági Hivatal Dzerzsinszkij kerületi kirendeltségénél a kedves diszpécsernő készségesen átlapozta a jelentéseket és közölte, hogy február 14-én, kedden reggel 1 és 9 óra közt a MON 17—46-os hókotrógép dolgozott yiadikinóban. — A kérdést kimerítettük — szólt Szaveljev a belépő Tyihonovhoz. — A gyerek nem hazudik. Valóban ott ;árt a hókotrógép, — És mit jelent ez? Nem biztos, hogy valóban a hó- :>an találták a puskát. Ellenőriznünk kell. — Mit? — Meg kell keresnünk az elesett varjú tetemét, öl- : :özz. indulunk. A kisfiúk megmutatták a helyet, ahol eltemették ál- | huzatukat. — Életemben először veszek részt effajta szertartáson — dörmögött Sztasz. Csalódás várta őket, a golyó nem volt a varjúban. Tyihonov már-már szedte a sátorfáját, de Szaveljev, aki kifogy hatatlan türelemtartalékokkal rendelkezett, szaporán akcióba lépett: — Hol ült a varjú, amikor rálőttetek? — kérdezte a gyerekeket. — Ott, azon az ágon — Szerjozska a juharfára mutar.ott. — Várjatok itt egy percig — mondta Szaveljev és gondterhelt arckifejezéssel távozott. Rövidesen Ismét feltűnt agy rozzant létra társaságában. Kabátját Sztasz karjára kan.varítva Szaveljev a fához támasztotta a létrát és gyorsan IV.mászott rajta. Itt. ült? — kérdezte. —- Ott, és szivarozott! — jegyezte meg nem minden ingerültség nélkül Sztasz. — 7(1 — — Egy kicsit arrébb, balra! — tette hozzá Szerjozska. Szaveljev zsebkendőt húzott elő, óvatosan lehámozta a fakérgére tapadt havat. Orra eltűnt az ágak között. Tyihonov elmosolyodott: „Mint egy harkály” — gondolta. Szaveljev közben folytatta a tisztogató hadműveletét. — Megvan! — kiáltotta. — Itt a nyílás. Kiszedjük belőle ? — Hazavihetjük a fával együtt — felete Sztasz. — Ha elbírod. Ha nem, akkor szedd ki. De előbb talán gyere le és szerezz szerszámokat. Meg tanúkat. Szaveljev dühösen ráncolta homlokát, miközben belebújt a kabátjába: — Tanúkat, ebben az ordító hidegben? Ki fog rá vállalkozni? — Ne hőbörögj, a tárgyi bizonyíték érvénytelen tanúk nélkül. Te is tudod. Munkára fel.. .1 Tyhonov sovány, egyenes tartású lányba ütközött a folyosón: az engedélyosztály inspektorába. — Jó estét, Gálocska — mondta. — Épp magához készültem. Ellenőrizte Szaveljev leletét? — Szép kis munkát adott nekünk az ön Szaveljevje — mondta a lány. — Fordított sorrendben kellett ellenőriznünk mindent, hiszen csak azokat a puskákat tartjuk nyilván, amelyekhez fegyvertartási engedély is van. Az önt érdeklő puska nem szerepel a nyilvántartásban. Holnap megküldöm az írásbeli jelentést is. „így ésszerű — gondolta Tyihonov. — Aligha dob el valaki egy nyilvántartott fegyvert. De a tulajdonost mégis elő kell kerítenünk, bármi történik Is. Ez most a legfontosabb !” Tyihonov belépett irodájába, felkattintotta az asztalilámpát. A gyenge világításban nem tűnt olyan barátságtalannak a helyiség. Jegyzetfüzetet vett elő az asztalfiókból, fellapozta, a telefonkagylóért nyúlt. — Halló, központ? Kapcsolja kérem Tulát. Hohlovot kérem a bűnügyi rendőrségtől. Hohlov máris a vonalban volt, mintha csak a hívást várta volna. — Hogy vagy, Tolja? — kérdezte Sztasz. — Figyelj Ide, nagyon fontos és nagyon sürgős kérésem van. Keresd fel kérlek a Fegyvergyár kereskedelmi osztályát. Van nálam egy puska. TOZ—17 mintájú, a száma Vera-Borisz 806 237. Legelőször is állapítsd meg, mikor készült, melyik sorozathoz tartozik. Azután tudd meg, melyik raktárnak küldték el a sorozatot. A raktárban már könnyen rábukkanhatsz a vevőre is. Felírtad a számát? Megteszed? Hát persze, hogy nem most rögtön értem én. De holnap i feltétlenül várom a hívásodat! A raktári másolatot légy- | szíves küldd e! a futárral. Köszönöm, Tolja. Tyihonov felsóhajtott. . . — 71 — CSÜTÖRTÖK „A fegyverszakértői vizsgálat megállapítása szerint a fiatalkorú Gafirovnál talált töltények teljesen megegyeznek azzal a tölténnyel, amelyet február 23-án operálta^; ki a jegyzőkönyvben feltüntetett juharfa ágából, de keménységüket és vegyi összetételüket tekintve különböznek a T. Sz. Akszjonova holttestében talált golyótól.. Tyihonov félretolta a fegyverszakértő jelentését. „Minden világos. A fiúk ártatlanok. Nevetséges, de egyelőre ártatlanokat hajszoltunk: Pankovát, Kazancevet, Murtazát.. Tyihonov az asztalnál ült, öklére hajtotta a fejét, és maga elé bámult. „A nyomozás zsákutcába került” — gondolta. — Az utolsó remény: a puska. Ha megtalálják a tulajdonost, új nyomra bukkannak. A régi feltevések el- alvultak: Popov doktor, Lagunov, Kizak, Murtaza — valamennyien ártatlanok. De hiszen lehetetlen elképzelni, hogy a gyilkos semmiféle nyomot ne hagyott volna maga után! Ha beszélhetne Tanyával! Biztosan tisztában volt a reá leselkedő veszéllyel, tudta, hogy meg akarják ölni. De az is lehet, hogy nem. Ha sejti, bizonyára elővigyázatosabb. Váratlanul érte a halál. Most már halott, nem lehet belelátni a gondolataiba. Hát persze, Kozákot könnyű elkápráztatni afféle Sherlock Holmes-i trükkökkel. Rövidesen fel kell keresni Tánya édesanyját a szomorú közleménnyel: „A nyomozás megakadt...” Mit fog felelni? „Hiába élsz a földön!” Tyihonov áttelepült az ablakpárkányra, a hideg üveg jótékonyán lehűtötte forró homlokát. „Tételezzük fel, hogy a tettes, vagy valamiféle nyoma elkerülte a figyelmet. Meg kellene végre tanulni, hogy semmit se tekintsünk egyszer és mindenkorra adott, befejezett ténynek. Hiszen mindenfajta ténynek végtelenül sok árnyalata lehet. Hétfő este Tánya beszélt valakivel telefonon. Nyilvánvalóan odacsalták Vladikinóba. De kicsoda? És mivel? S legfőképpen: miért? Álljunk csak meg ... Kezdjük elölről. Tánya szombaton érkezett meg a kiküldetéséből ... Ügy van. És most ugorjunk újra előre. A tényeket ki kell tapogatni. A kiküldetés! Erről kel! valamit megtudnom 1” Beljakov ezúttal melegebben, szinte együttérzően fogadta Sztaszt. „Jól nézek ki!” — gondolta Tyihonov. Tánya asztalát gondosan letorölgették, elrámolták róla a papírokat, feljegyzéseket. Beljakov elfogta Sztasz pillantását és bocsánatkérő hangon sóhajtotta: — Mit tegyünk? Az élet folytatódik (é olylatiuk) — 72 —
