Nógrád. 1969. augusztus (25. évfolyam. 176-201. szám)
1969-08-03 / 178. szám
As emlékesei kémiája Rajzállványok Szirákoi Izmosodik az öntevékeny képzőművészeti mozgalom 1 A felfedezések korának híres utazói több esetben arról számoltak be, hogy olyan vad törzsek nyomára bukkantak, amelyek emberhúst is esznek. Ma már tudjuk, hogy e kannibalizmusra sohasem az éhség indította az említetteket, hanem szertartások keretében abban a reményben fogyasztották el a megölt ellenséget, hogy annak jó tulajdonságai átszállnak a legyőzőkbe. Vajon lehet-e valami tudományos alapja ennek a hiedelemnek? Egyes alacsonyrendű állatokkal — az örvényférgekkel (planáriákkal) — végzett kísérletek mindenesetre elgondolkoztató eredményekhez vezettek. AZ örvényférgek egy csoportját fényhatásokkal és ár a mii* p sekkel — végtelen türelemmel — bizonyos egyszerű mozdulatokra tanították meg. Ha azután egy-egy ilyen „idomított” férget keresztben kettévágtak, mindkét félből a „leckére” pontosan emlé- *kező teljes állat alakult ki. Még meglepőbb volt, hogy amikor „tanult” férgek felaprított testét megetették a „tanulatlanokkal”, a „kannibálok” maguk is tanultak lettek, tehát sértetlenül megették fajtársuk „emlékezetét” is. A vizsgálatokat tovább finomították s rájöttek, hogy a „tanult” férgek testnedvének injekció útján való adagolása is elégséges az említett hatás eléréséhez, az emlékezetbe „vésett” információk átviteléhez. Az emlékezet szervezeten belüli vizsgálatára további kísérletek következtek e megdöbbentő felfedezés után, ezúttal már magasabb rendű élőlényekkel, halakkal. Azt tapasztalták, hogy míg a pla- náriák igen hamar felejtenek, addig a betanított halaknak még 20—30 nap elteltével sem csökken számottevően az i emlékezetük. Az is bebizonyosodott, hogy a halaknak, mind rövid-, mind hosszútávú emlékezete van. A tudósok nem elégedtek meg a megfigyeléseken alapuló kísérletekkel, az emlékezet mechanizmusának tisztázására elméleteket dolgoztak ki a mind intenzívebbé váló biokémiai kutatások eredményei alapján. Az emlékezet kialakulásának és az idegrendszerben folyó fehérjeszintézis kapcsolatának bizonyítására ismét a halakat „hívták segítségül” a tudósok. A keresztülfúrt koponyacsonton, az agy fölé, fehérjeszintézist gátló anyagokat — puromicint vagy acetoxi-ciklohexomidet — fecskendeztek be. Azt tapasztalták, hogy ha a tanítás után azonnal adják ezeket az anyagokat, a halaknak semmilyen emléke sem marad a „leckéről”, ha egy óra múlva, úgy később mindenre emlékeznek. Amióta tudjuk, hogy a szervezet makromolekulái (DNS, RNS, és elvileg a fehérjék is) információtárolásra is képesek, az emlékezés mechanizmusának kulcsát e vegvületek valamelyikében látják. Ennyire azért nem lehet leegyszerűsíteni a dolgot. valójában ugyanis arról van szó. hogy az emlékezet az egész központi idearen elszór funkciójának tekinthető, amely magában foglalja az egyes idegsejtekben lezajló folyamatokat is. Ebből következően az emlékek tárolása tehát nem a makromolekulákban. hanem a sejtek közötti kapcsolatok rendszerében történik. Ez úgy megy végbe, hogy a szervezetbe befutó információ megváltoztatja egyes idegsejtek RNS-ét, majd a megváltozott RNS-en új fehérje színtetizálódik, mely az egyes idegsejtek között új kapcsolatokat létesít. Mint láthatjuk, a folyamat elvileg rendkívül egyszerű, a gyakorlatban azonban végtelen bonyolult. Ennek megfelelően a részleteket feltáró kutatások is csak lépésről lépésre haladhatnak előre a mechanizmus titkainak teljes, végleges - feltárásáig. Ám de térjünk vissza az emberevő kannibálokhoz. Nyugodtan leszögezhetjük, hogy az ellenség jó tulajdonságainak nem lesznek birtokosai a tetem elfogyasztása után, márcsak azért sem, mert az ember emésztőcsatornájából a makromolekulák a sejten kívül ható enzimek által „építőkövekre” lebontva szívódnak fel, s így minden, a molekulaszerkezetben tárolt információ elvész. De kizárja az átvitelt az emberi szervezetnek az a védekező mechanizmusa is, amely az idegen eredetű makromolekulák döntő többségét azonnal hatástalanítja. Érdekes írások a Természet Világában A TERMÉSZET VILÁGA legújabb száma egy \ kevésbé közismert, de jelentőségében óriási problémával, az űror- vostan legújabb eredményeivel foglalkozik. Hiába épülnek még tökéletesebb, még hatalmasabb, szédítő távolságokba száguldó űrhajók, az űrorvos- tanra vár a feladat, hogy megállapítsa, hol az a határ, ameddig biztonságosan eljuthat az ember, mit tehetünk a leselkedő veszélyek csökkentése érdekében. A holdutazás ma elterelte a figyelmet egy ugyancsak nagy jelentőségű űreseményről, arról a kutatásról, amelyet a Venerák végeztek a Venus felületén. Erről is olvashatunk a folyóiratban. Napjaink másik döntő jelentőségű kérdése: mi történik a felhalmozott atombombakészletekkel? A Szovjetunió és az VSA kormányai között, mint ismeretes, tárgyalások indultak a nukleáris robbantások békés fel- használásáról. „A munkára fogott atombombák” című írás ezt a kérdést tárgyalja. Az atomerőművek elterjedésével és a sugárzó anyagok orvosi, ipari, mezőgazdasági stb. intenzív kiterjedt alkalmazása következtében egyre nagyobb gondot okoz a sugárfertőzés kérdése. „A sugárvédelem — gyógyszerekkel” című cikk e kérdés új, érdekes oldalát mutatja be. Közli a folyóirat a Tv-Tudósklub vitáját is a műszaki fejlesztésről és kutatásról. Anglia legkövérebb embere Nem irigylésre méltó az a rekord, amit Arhur Armitage 39 éves brit könyvkereskedő állított fel: ő Nagy-Britannia legkövérebb embere. 236 kilót nyom. Meglepő azonban, hogy nem eszik sokat. Étkezéséről a következőket mondja: „könnyű reggelit fogyasztok, azután nem eszem addig, míg vissza nem térek a munkából. A vacsorám pedig olyan mint más normális embereké. Atléta voltam, amíg nem kezdett nőni a súlyom. Jelenleg, egy öltöny elkészítéséhez háromszor annyi szövetre van szüksége, mint más férfinak. Beszéljünk ezúttal ismét a képzőművészetet amatőrként művelőkről. Erre Nógrádban több okunk van. Egyrészt: a megye lakosságához képest elég nagy számú csoportosulást alkotnak, ráadásul sokan e csoporton (megyei képzőművész stúdió) kívül művelik a képzőművészetet. Másrészt: július 28-tól augusztus 16-ig körülbelül harmincán együtt vannak Szirákon, a stúdió nyári telepén, s ez jó alkalom arra, hogy tevékenykedésükbe bepillantsunk, s megtudjuk jövőre vonatkozó terveiket. Az öntevékeny képzőművészeti mozgalom az utóbbi időben feltűnően megizmosodott Nógrádban. Talán nem árt beszélni erről e sziráki telep kapcsán sem. Végvári Lajos, a Művészet idei júniusi számában felveti a kérdést, hogy: „a képzőművészeti tehetségekkel amúgy is túlterhelt országban (és Nógrádban. T. E.) mire való az amatőrökkel való foglalkozás.” Erre az ellenvetésre a cikk szerzője válaszol is. Megemlékezik arről a nem tárgyalt, de létező jelenségről, hogy az amatőrök egy része képeit eladja, s az eladásokat sem ellenőrizni, sem megakadályozni nem lehet. Nem mindegy tehát, hogy a „félprofik” milyen színvonalon dolgoznak. E szempontból hasznos továbbképzésük, a nyári szabadiskolák, telepek létrehozása. A válasz a továbbiakban arról szól, hogy a „félprofik” száma nem nagy, a többség a saját örömére, szabad idejének színvonalas felhasználására foglalkozik a képzőművészettel. Ez utóbbiakat igyekszik összefogni Salgótarjánban, a megyei József Attila művelődési központ képzőművész stúdiója, amelyet Iványi Ödön festőművész vezet. A szervezet 1965 elején alakult. Egyik jelentése szerint: .„Átmeneti szervezeti forma a szakkörök és a hivatásos művészek észak-magyarországi területi szervezete között.” Ez a tagokat távlati célként valóban inspirálhatja. De talán nem felesleges megjegyezni, e távlati célt nem lehet automatikusan elérni. Sokak számára pedig egyáltalán nem lehet elérni. Ez egyéniség kérdése. Azért mondjuk ezt most újra, nehogy a megszaporodott stúdiótárlatok a kiállítókban és a megyei művelődési központ klubjának látogatóiban (ott nyílnak e zártkörű tárlatok) esetleg a megye nem amatőr képzőművészeti életére vonatkozó következtetések levonására adjanak lehetőséget. Ezért mi is újra a stúdió elsődleges feladatát hangsúlyozzuk, nevezetesen annak művelődéspolitikai jelentőségét, népművelési Iványi Ödön festőművész, a stúdió nyári telepének vezetője (Fotó: Koppány György) vonatkozásait. A stúdió segíthet a népművelésnek, hatékonyan működhet az ízlésfej- lesztés, a művészeti nevelés kiszélesítése érdekében, hiszen senki sem tagadja a tagok szűkebb és tágabb környezetükre való hatását. E gondolatok jegyében látogattunk el Szirákra. Iványi Ödön festőművész készséggel tájékoztatott a programról, amelyben előadások, képzőművészeti ismeretterjesztő filmek és — természetesen — rengeteg gyakorlati foglalkozás szerepelnek. A Sziráki Állami Gazdaság idén negyedin alkalommal ad otthont a stúdiónak. A volt De- genfeld-kastélyban a stúdiótagok szobái mellett a salgótarjáni Kohászati Művek dolgozói laknak, akik a gazdasággal kötött szerződés érteimében az aratási munkáia • tokban vesznek részt, kazlaz- nak. A szalma egyébként a Dunaújvárosi Papírgyárba kerül, s talán egy rajztömb lapjainak formájában kerül újra vissza Szirákra. A gazdaság dolgozóit és vezetőit mindenképpen dicséret illeti a harminc fiatal és idősebb rajzó> gató, festegető, vázlatokat készítő, tanulni, fejlődni vágyó stúdiótag fogadásáért, ingyenes ellátásért. Igaz, hasznunk gazdaságilag nem mérhető, másfajta haszon. A sziráki népművelésben azonban nem múlik el nyomtalanul egyetlen nyári telep sem. A szirá- kiak a faluban, utcák sarkán, óriási fák árnyékában, gabonatábla szélén megállhatnak egy-egy rajzállvány előtt, figyelhetik egy vázlat születését. Sokak számára ezek az itt-ott felállított rajzállványok. s a mellettük munkálkodók jelentik a képzőművészetet. Ez önmagában nem rossz. Különösen akkor nem, ha később a szirákiakba másfajta kíváncsiság is befészkeli magát, és a stúdiótárlatokon túl másfajta kiállításokra is kíváncsiak lesznek. Iványi Ödön fáradozását, szerepét a stúdió létrehozásában, a sziráki nyári telep fenntartásában elsősorban e szempontból tartjuk igen nagy jelentőségűnek, s mindenképpen dicsérendőnek. Szirákra idén is érkeznek művészettörténészek, hivatásos képzőművészek, akiktől a telep lakói feltétlenül tanulhatnak. Kovács Béla művészettörténész például e nyáron szobrásztagozatot is vezet Szirákon. Az idei december majd ismét lehetőséget nyújt arra, hogy lemérjük, mit végeztek a stúdió tagjai Szirákon. Ekkor nyílik ugyanis Salgótarjánban az évenként már hagyományossá vált stúdiótárlat. Tóth Elemér 1— --------------------------------------------------------------—--------------A RKAGYIi VEINER-GEORGIJ VEINER: FORDÍTOTTA: KASSAI FERENC 23. — Hat persze! Mi más lennék? El is mondok mindent. — Ebben nem is kételkedem — bólintott Tyihonov. — Gondolom, nincs is titkolnivalód, — Nincs hát. — Murtaza felnőttesen összeráncolta a homlokát, szemmel láthatóan koncentrált. —■ Szóval az úgy volt, reggel megyek az iskolába, a kocsiúton meg egy nagy hókotrógép dolgozik. Tudja, amelyik az orra előtt tolja a havat, oldalt meg — az ágyú, kilövi. Megálltam persze, néztem. Ahogy a gép elment, megláttam egy fényes csövet a járda szélénél, a hóból állt ki. Közelebb lépek, kiráncigálom a hóból, ekkor látom: egy puska. Kár, hogy az agya hiányzik. Megörültem neki nagyon, elszaladtam Szerjozsa Baranovhoz, egyszer eldicsekedett a töltényeivel. Szereztünk egy deszkát, legyalultuk, hozzáerősítettük a esőhöz. Egész jól sikerült. Gondoltuk, kipróbáljuk. — Értem — dünnyögte Sztasz. — Fogtuk a töltényeket, megtöltöttük a puskát és hátramentünk az udvarba. — Mikor volt ez? — Murtaza gondolkozott egy kicsit, majd gyors pillantást vetett Tyihonovra: — Tegnap. Én is lőttem vele. Egy varjúra. — Eltaláltad? — Sajnos nem. Azután odaadtam Szerjozsának, elvégre az ő töltényei. Ö eltalálta. — Kit? — kérdezte halkan Sztasz. — Kit, kit! A varjút! A juharfa ágán ült. — És aztán? — Aztán kész. Eltemettük a varjút és hazamentünk. Tyihonov felállt, s járkálni kezdett. Á kisfiú felé fordult: — Voltál iskolában aznap, amikor a puskát találtad? — 67 — Murtaza gyászos arccal intett nemet és sóhajtott egy nagyot: — Szerjozsa Baranov se volt. — Felelj, de az igazat mondd: mikor találtad a puskát? — Hát... A múlt héten. — Pontosabban? — Szóval az úgy volt, hétfőn voltam iskolában, délben moziba ment az egész osztály. Másnap viszont nem voltam. Úgyhogy kedden találtam. Az iskola helyett Szer- jozsához szaladtam... Tyihonov újra feladta a kérdést: — És mikor lőttetek először? — Mondom, hogy tegnap! — Biztos? — csóválta meg a fejét Sztasz. — Hát persze — sietett a válasszal Murtaza. — Két napig tartott, amíg megcsináltuk az agyát. Aztán még vártunk egy kicsit. .. — Mire? — hegyezte a fülét Sztasz. Murtaza hunyorított: — Féltünk, hátha megkerül a gazdája! Ha meglátja nálunk mindjárt elveszi. Szóval vártunk és csak tegnap próbáltuk ki. — összesen hányat lőttetek vele? — Mondom, hogy kétszer! — türelmetlenkedett Murtaza. — És hány tölténye volt Szerjozsának? — öt. — A többi három hol van? — Itt. — A kisfiú könyökig a zsebébe nyúlt és a rendkívül hasznos tárgyak egész garmadáját zúdította az asztalra: egy réges-régi óraszerkezetet, egy lámpaelemet, néhány jelvényt, egy töltőtoll kupakját. Végül előkerült a három töltény is: fémesen koppantak az asztal üveglapján. — Rendben — mondta Tyihonov. — Kik a szüleid? — Apu házmester a házunkban. Anyu a Bajkál Szállodában dolgozik. — Várj csak! Nem Haniíja a keresztneve? — De igen. Honnan tetszik tudni? — Magad mondtad. Bemész néha anyukádhoz? — Be — mondta a kisfiú és láthatóan azon törte a fejét: mikor említette az édesanyja keresztnevét. — Néha pénzt kérek tőle mozira, olyankor bemegyek... — Világos. Múlt hétfőn nem jártál nála? Mozi után? Murtaza ismét gondolkodóba esett, azután bizonytalanul mondta: — N-nem emlékszem. Azaz, inkább a mozi előtt. Tyihonov leültette Murtazát a folyosón és Szaveljevet — 68 — hívatta. Rövid beszámolójából kiderült, hogy Szerjozsa Baranov elbeszélése pontról pontra egyezik a barátjáéval. — Szaveljev hívd fel a Köztisztasági Hivatalt, és tudakold meg, járt-e kedden hókotrógép Vladikinóban. Ha igen, melyik napszakban. A puskát magammal viszem, a szakértők kegyére bízom. A puskát a legtapasztaltabb fegyverszakértők egyike, Sifrin vizsgálta meg. Jelentése szűkszavú volt és egyértelmű : „Megállapítást nyert, hogy a T. Sz. Akszjonova halá- ; lát okozó töltényt a szakértői vizsgálatra benyújtott VB j 806 237 számú puskából lőtték ki. A puska a Tulai Fegyvergyárban készült. Fotótáblázatok meEékelve.” — Itt nem lehet hiba? — kérdezte hitetlenkedve Tyi- i honov. — Nézze meg a fényképeket — vont vállat Sifrin. i — Hasonlítsa össze a táblázatokat és meglátja: tökéletesen egyeznek a méretek. A golyót ebből a puskából lőtték ki, ez úgy igaz, ahogy ma szerda van és ön itt áll előttem. — jól van — mondta Tyihonov. — Meggyőzött. Na- j gyón hálás vagyok önnek, Jurij Petrovics. Nem is sejti, mennyire fontos nekünk, hogy a bűnjel birtokában legyünk. Sztasz hallgatott egy darabig/ azután megkérdezte: j — Ha jól emlékszem, gyűjti a bélyegeket, nem? A fegyverszakértő felélénkült, sűrű fekete szakállába j markolt. A szakáll sebhelyet takart: egy laboratóriumi ki- ' sérlet emlékét. — Gyűjtöm hát. Ezt mindenki tudja. Mutat valamit? Sztasz elnevette magát: — Semmi különöset, ön többet érdemelne. Valamikor régen, még diákkoromban összegyűjtöttem egy albumra való ócskaságot. De van egy valóban értékes bélyegem is, egy 1935-ös Levanyevszkij, Moszkva—San Francisco bélyegzővel. A tudomány iránti őszinte tisztele- 1 tem jeléül önnek ajándékozom. — Legalább annyira bőkezű, mint amennyire váratlan ajándék! — mondta meghatottan a fegyverszakértő. — De nincs erőm hozzá, hogy visszautasítsam. Abban sem vagyok bizonyos, hogy lesz-e lehetőségem viszonozni ezt az ajándékot. Mindenesetre gondolkodom rajta. — Ne gondolkozzon rajta — mosolygott Tyihonov. — Mert én ravasz fickó vagyok: már megoldottam a problémát. Lenne ugyanis egy kérésem. Itt van ez a három töltény. A kérdésem az: megegyeznek-e az Akszjonova holttestében talált golyóval? — — Holnap délig meglesz az eredmény. Rendben? j (Folytatjuk) — 69 — «
