Nógrád. 1969. augusztus (25. évfolyam. 176-201. szám)
1969-08-17 / 190. szám
Sonja Hlebesova Juri] Zolotárfer Kutya vagy macska Elkapó legény NEDVES SZÉL fújt, szeszélyesen csapongva, hol erről, hol arról, A föld meleg volt és avarszagot lehelt. A lény az ablakban állt, nyugtalanul, mint valami rejtelmes baleset előtt, amely minden pillanatban bekövel- kezhet. A szemközti házak olyanok voltak, mint vihar előtt az összebújt juhok, s láttukra az az érzése támadt, hogy a közelében soha sem is voltak emberi lények. Megeredtek az első kövér cseppek. Meddig időzik még ebben a szobában, ebben a városban, s általában meddig kell még itt élni az embernek, hogy valamelyest különb napok köszönjenek rá? Vannak emberek, akik képtelenek többet birtokolni, mint egyetlen valamit. Pedig rengeteg sok mindent kellene magáénak vallani az embernek. hogy egy napon ne maradjon minden nélkül, .. IVAN CSAKNEM észrevétlenül lépett az életébe. Egyszerűen itt volt. Hely szerint is mindig ott, ahol ő, együtt gondolkodott vele és napról napra több helyet kért magának az életében. Szájuk egyazon szavakat ejtette, mosolyuk is kísértetiesen hasonlított, ugyanazokon az utakon jártak. Még a nevetésüket is ugyanaz váltotta ki a nap úgyszólván bármelyik szakában, meglehetősen sokáig. De jelen volt a fiú jó ideig a szakítás után is, amelyre ö csak később eszmélt rá. Halkan, fokozatosan tűnt el az életéből, illetve a hétköznapjaiból. Mert az életéből talán soha... MIKÖZBEN AZ EMLÉKEI közt tallózgatott — frissek voltak még ezek az emlékek 1 — mindannyiszor holmi elégedettséget érzett afölött, hogy voltaképpen nem is változott semmi. Megdöbbentő pontossággal tudta visszaidézni az emlékeket és hitelesen összehasonlítani a mait a tegnapival, a puha tücsökszótól a mozdonyfüttyig, a tenger sós ízétől az üröm fanyar ízéig. Mind ez furcsa örömöket keltett benne csakúgy, mint a megalázó kisebb kudarcok emléke is, amelyeket sosem vallott be magának. A mai nap is oly kísértetiesen hasonlított ahhoz, amikor a postahajóra vártak a kikötőben, s ő félt a vihartól. Vad meleg volt, a levegő párás — noha szél fújdogált. Emlékszik, azt mondta Ivánnak, balsejtelmek gyötrik, bizonyára baleset érné Őket, s le akarta beszélni a kirándulásról. Nem is szálltak hajóra. Ott gubbasztották át az éjszakát a sziklás parton, takaróba csavarózva. Erőt vett rajta a fáradság és a hideg, s visszafeküdt az ágyba, hogy ott folytassa emlékidéző merengését. — Nézd, milyen szép az a macska. — Az nem is macska, hanem kutya. Szeretsz? — Szeretlek. — Akkor macska. Az ég mind kékebb lett. Iván szemétől. A patak mind áttetszőbb Iván mosolyától. A nap mind melegebb. Iván ölelésétől. Elmosolyodott. Iván szavai jutottak eszébe. Vajon ő emlékszik-e mindenre? Nem. De nem is fontos. Én egész másra gondolok. Az ám, de nem is. Nevess, járj, kelj, dolgozz, élj, élj. Iván — a múlt. Iván — a korai fiatalság. Iván — mégiscsak a jövő ízeit idézi... És így van ez mindig. Mindig, amelynek se kezdete, se vége. Tehát akkor is, most is, holnap Is. S úgy érezte, ez nem csupán emlékezés, hanem az elveszett visszakívánásnak vágya is. De mindenképpen: csendes és állhatatos harc. / A veszteség mintha sivatagot árasztana köréje. de ugyanakkor biztatóan körbe is járja. Szenvedély persze nincs már, az idővel fegyelemmé szépül. De megmaradt az állhatatosság, ha hiábavaló és mulatságos Is. ESZÉBE JUTOTT a kiskocsma — valamikor „Túl az Öpe- rencián"-nak nevezték egymás között —, elhanyagolt, rozoga ház, belül úgyszólván üres, csoda, hogy valaha is vendéget vonzott. S ők ketten mégis odajártak arra a lehetetlen feketére és elmaradhatatlan savanyú vízre. A tenger ott hideg volt a sok édesvizi forrástól. Egyszer megmosta Iván haját. A háziasszony behozta a fazék meleg vizet és csak nézte, amint nagy nevetések közepette mosta azt a rakoncátlan nagy sörényt. Az este ugyanis, amikor átkeltek a hegyen, Iván azt mesélte neki, hogy gyerekkorában nhgyon gyűlölte a fejmosást. Felrém- lett előtte a pisze orrú kisfiú, makrancos, göndör hajával. Valami tragikusnak az elő- érzete, rendszerint a legboldogabb pillanatait is elrontotta. A fiú ezt megérezte, s ilyenkor meg-megpirongatta, mert nem osztja meg vele gondjait. Majd szótlanul csókjaival árasztotta el, hogy felvidítsa. Férfi létére nemigen értette a lehangoltság okait, ölelő karjai azonban mindig kioldották a lányból a szorongásokat. De korántsem úgy, mint mikor egy alkalommal, teknőssel hemzsegő kis sziklaöbölre bukkantak... Az egészen más öröm volt... Vagy amikor hajóroncsokból csónakot rögtönzött neki..., vagy amikor ők ráncigálták a harangkötelet, mert az öreg harangozó elfáradt, pedig harangoznia kellett volna, hogy „szétoszlassa a viharfelhőket”, vagy amikor hajnalig egy takaró alatt kucorogtak a parton... Nem, az egészen más volt. SZERETETT FELEJTENI; szerette szándékosan elfelejteni azt, hogy szeretik egymást. Hogy éjszakák várják és testük arra van, hogy szeressék egymást. Mindez olyan egyszerű volt, mint a lélegzés. Amíg mellette volt, éjszakává változtatta a nappalt, Arató Károly tyatamit cserébe Fogad kozta: makacs leszek! Kúsztam hozzájuk egyre közelebb, szívig kitakorózva. csendesen, lopakodtam köreikhez lábujjhegyen. Ott surrantam a köznapok mögött megépült búvóhelyeken, ahonnan majd elérik ők is egykoron az Örök Vadászmezőket — megszerettem oly nagyon nemzetem! Pedig de féltem, kémlelve feléjük: tolakodásom tán zavar? De ők is épp úgy társra vártak s nem szóltak rám: maga itt mit akar? így lettünk mind szótaian szövetségesek: egyformán kötöz a való! Mert vallani némák, nekem kötelesség a szó! Nagy csöndjüket oszlatni tollat kezem ezért ragad. Hűséggel, érdekükben? Ellenőrzik: vátlam fölött a versbe bepillantanak. Meg kell fontolnom: mit írok, s miként? Bizalmukért cserébe gyújtok-e valami fényt, ha arcom átfut, mint szél a vizen, annyira őrzött szentségeiken? 8 NÓGRÁD — 1969. augusztus 17., vasárnap nappallá az éjszakát. De most, amint magányosan forgalódik az ágyon a sötétben, s a sötétség minden pórusát elborítja, most mind gyakrabban illetik váddal azok az éjszakák, amikor lemondott az ölelésről. Lemondott? Megtagadta. Most kongtak a harangok, hogy „szétoszlassák a viharfelhőket”, hallotta háziasszonya nevetését, s arcába csapott délszaki melegével a teknősökkel hemzsegő öböl. Szemlehunyva feküdt, akaratlanul is ökölbe szorított kézzel. Gondolatai villámként cikáztak. Iván a közelében volt. Csinos, napbarnított arccal most lép ki a tenger vizéből, fogsora habfehéren villan felé s aztán csókolja. Kint szakad az eső. Kinyitotta az ajtót, felkacagott és megcsókolta. Felállt az asztaltól és megcsókolta. Ágya szélére ült és megcsókolta. Kint zuhogott az eső. CSODALATOS NYUGALOMMAL szállta meg. Hovatovább szinte üresnek érezte magát. Lassan lehúnyta súlyos szempilláit, ökle kisimult. Igen, Iván itt van a közelében. Igen, Iván egy karnyújtásnyira van tőle. Int neki, súg is valamit a fülébe, s kezében egy egészen kis teknős fészkel. Kicsi kis teknős. Valami harangot is hozott neki. Mosolyog és Int neki megint. — Ni, milyen szép macska. — Az nem macska, hanem kutya. Szeretsz? — Szeretlek. — Akkor macska, akkor macska, igenis macska... Int neki megint, ugyanazok a mozdulatok rémlenek fel újra. Kezdődik minden elölről — míg végül is a semmibe tűnik minden. Nyugodt, mély álommal aludt. Odakint esett az eső; meleg eső. Elmúlt egy nap és múlóban az éjszaka is. Kocsi zaja hallatszik az úttestről, a tejesek hozzák már a tejet. Elmosódott csobbanás az ablak alatt. Szárnyak hüppögé- sét hallja, a madarak már felébredtek és kezdik a szerelmes fecsegést. Alighanem verőfényes napra ébred. Aludt. Gyermeteg mosollyal az arcán. Amint elindult szája csücskéből, még vidám volt, aztán kissé elszomorodott. KI TUDJA, lehet, hogy csakugyan nem macska volt, hanem kutya... Odakint már nem esett... Dudás Kálmán fordítása Vitalij Grigorjevicset magához kérette a vállalat igazgatójának első helyettese. A csendes természetű, szerény udvarias emberke könnyedén meghajolt és félénken leült. A teltkarcsú, erősen dohányos első helyettes méregetve nézett Vitalij Grlgorjevicsre, és így szólt: — Szedje össze a holmiját. — Hogyhogy? — Átköltözik az új, saját különbejáratú Irodájába. Vállalatunk igazgatója ugyanis kinevezte második helyettesévé. Mégpedig kedveskedést, udvariaskodási feladatok ellátására. Világos? — Engedelmet... de nem egészen... — Ehl Ne mafláskodjon. Az igazgatónk, mint ahogy azt maga is nagyon jól tudja, egy goromba... szóval forrófejű. Es hirtelenharagú. Előfordul, hogy ordít az ügyfelekre. Néha kidobja őket. Igaz? — Szent igaz... — No látja. ,Maga lesz az „elkapó legény". Azaz a kidobottakat beviszi a saját irodájába. Most már világos? — És aztán mit csinálok velük? — Bocsánatot kér tőlük — rikoltott rá az első helyettes. Majd hozzátette: — Nincs itt semmi érthetetlen. Egyenesen kell beszélni a bajokról ezekkel az emberekkel!... ... Eleinte semmi nem sikerült az új helyettesnek. Ingadozott, habozott, elvörösödött, és csak elcsépelt frázisokkal operált. Az igazgató által halálra sértett ügyfél elsodorta Vitalij Grigorjevicset és rohant, hogy megírja panaszos levelét. Nem sok idő múlva az első helyettes magához kérette a második helyettest. — Az utolsó időszakban legalább öt alkalommal kellett eredménytelen munkája miatt bocsánatot kémünk a sértettektől. Három esetben ez sem vezetett eredményre! Ez nagy selejt a munkában. — Selejt, — mondta nagyot nyögve Vitalij Grlgorjevics —, de képzelje csak el, milyen nehéz a dolgom. Kiabálás, veszekedés, sőt sokszor könnyek is. Ami ott történik, az már az idegeimre megy. — De valami árat csak fizetnie kell azért, hogy az igazgató második helyettese lett! Vitalij Grlgorjevics ettől kezdve olyan mézesmázos mosollyal Jelent meg az igazgató fogadószobájában, olyan barátságosan fogta karon a kirúgott, vagy kidobott pácienseket. « olyan kedvesen vendégelte meg őket citromosteával a saját szobájában, hogy az előbb már kidobott ügyfél szinte olvadozotl és megbékélten távozott. — Vannak még derék emberek! — mondták az ügyfelek, és írásos panaszlevél helyett távozáskor puszit dobáltak Vitalij Grigorjevicsnek. — Hogy tudja ilyen gördülékenyen. ilyen közszeretetnek örvendően csinálni? — kérdezte csodálkozva az első helyettes. — Egyszerű az egész, — mondta mosolyogva a második helyettes. — Ilyeneket mondok: a főnök fáradt, feszített terhet kell teljesítenie. Meg azt: éppen csak, hogy elment szabadságra, már vissza is hívták, hogy elhagyta a neje, s ráadásul egy másik igazgatóhoz ment hozzá... Ennek nyomán lecsillapodnak az Idegek. És ha ez nem használ, akkor előszedem az öregeket Is. — Miféle öregeket? — Hát a kedves szülőket Mondjuk, a főnök apjának cukorbetegséget állapítottak meg az orvosok: mamáját a hideglelés kínozza, ráadásul szegénykének még a bordája is eltörött. Így pedig főnöknek lenni nagyon nehéz!... Az igazgatónak az utóbbi időben igen rossz kedve volt, s ezért a második helyettes munkája hihetetlen mértékben megszaporodott. És, hogy Vitalij Grigorje. vies könnyítsen a munkáján, a bocsánatkérő frázisait leírta: 1-es, 2-es, 3-as sorszámmal látta el. és ndnkészitr,■ ' az íróasztal üveglapja alá. ‘is a szöveget amit még nem is olyan régen oly sok megértés, sei és gyengéden mondott el az ügyfeleknek, most a jó be- magoltság hadaró gyorsaságával eldarálta. De nézzük csak. Leszidták? Hát már az is valami? Vagy azt gondolja, hogy az Igazgatónkra nem szokta kiabálni a főnökségen? Vagy vegyük csak: önt ez a forrófejű kidobta Hát ■ már ez is baj? Lehetséges, hogy a mamája nagy betegen fekszik otthon, ön pedig kedvességet vár tőle? Hogy magát nagyon, kiosztotta? Hát előfordul ilyesmi az életben Mert bizonyára követelődzőit, verte az asztalt. . . De azt nem vette figyelembe, hogy itt mégiscsak irodában van. és nem a piacon. Ügy látszik, önnek a szép szó nem ér semmit. Hordja el magát gyorsan... Vitalij Grigorjevicset ismét magához kérette az első helyettes. Végigmérte, majd így szólt: — Figyeljen ide. barntocs- kám! Panaszkodnak önre az emberek. Elbagatalizálja a feladatát. — A panaszos nagyon sok. én meg csak egyedül vagyok — mondta Vitalij Grlgorjevics. — Az igaz. hgy legépeltettem a testhezálló szöveget. Meg az is, hgy zűrök is vannak. .. Nem lehetne nekem ts hivatalból egy helyettest hi-, tosítaní? Természetesen ked- vességi feladatok ellátásával: ez kitünően megoldaná a helyzetet. Fordította Stgér Imre Káldi János ‘Taqore-sélány Hogy mondja itt ez a sok-sok virágfolt, az élénk-parazsú violák, s hallgasd meg a nyárfák négy sorát, milyen lázasan rezgl az; ez világit halhatalanul — bár szerényen — a tó katáng színében, s üzeni lent, ahogy dereng szelíden a szélzilálta szöveg a vizen, melynek végén felkiáltójel a vitorlarúd; ó, hallgasd csak itt Tagore hársfájának apai-szavú leveleit, figyeld e telt emberekkel-ékes reggelt, az énekek finom ág-bogait, a hajók sejtelmes, távoli fehérségét, minden arról beszél: a szépség és tisztaság legyőzhetetlen! Ralph Wiener Téves kapcsolás Nincs egyetlen rossz szavam sem a német posta ellen, de azért... ... de azért jó lenne tudni, miért mindig az én telefonom cseng, ha valaki a Tejközponttal akar beszélni. Talán a vezetékben van a hiba. A Tejközpont száma 2808, az enyém, pedig 2809, — és folyton csöng. Az is lehet, hogy valahol meglazult egy kis csavar ... S most megint csöng ... — Itt Wiener bess^l — szólok bele. — Itt a 309-es számú Élelmiszerbolt — jelentkezik egy női hang, aki a nevemet vagy egyáltalán nem vette tudomásul, vagy úgy vélte, hogy a Tejközpontnál dolgozik egy ilyen nevű kartárs. Panaszosan folytatja: — Kérem, ma egyáltalán nem szállítottak nekünk túrót! — Tudok róla. — És miért nem? — Kisasszony — jegyeztem meg — milyen alapon szállítsak én Önöknek túrót? — De hát minden reggel Önöktől kapjuk! — Kérem, még egyszer, ki beszél ott? — Már mondtam: a 309-es számú Élelmiszerbolt. — szólt a nő most már emeltebb hangon. —■ És az hol van? — kérdeztem. — A. Gartenstrasse 18-ban, Tudja azt maga nagyon jól. — Ja úgy — válaszoltam, — a Gartenstrasse 18-ban, és maga az a kis szőke ... — Nem, én fekete vagyok — szakított félbe beszélgetőpartnerem —, de egyébként ez nem tartozik a tárgyhoz. — Nagyon téved, kedves kisasszony — torkoltam le. — Túrót ugyanis mostanában csak szőkéknek szállítunk. Talán szőkíttesse ki a lófarok frizuráját és akkor majd meglátjuk... — Ott valóban a Tej központ beszél? — kérdezte a hölgy most már elbizonytalankodva. —■ Nem — közöltem vele — itt az Egyesült Göngyölthering Művek. És egyébként még egy kis gyógyvízkúrát is ajánlhatok ... De ekkor már a partnemőm letette a kagylót. Elgondolkodtam. Tulajdonképpen bosszantó, hogy mindig én vagyok a téves hívások áldozata. Nem kellene valamiképp bosszút állni azon a kilazult csavaron, és megfordítani a dolgokat? Például ifjúkori szerelememnek, Lilonak 2027-es a telefonszáma, a Technika Házáé pedig 2028. Feltárcsáztam Lilo számát. — Jóreggel — szóltam a kagylóba .. — Itt az ALO-Mű- vék. Ma küldünk önökneknek két darab tévékészüléket. Át tudják venni? Lilo nyilván nem készült erre. Egy darabig válaszolni sem tudott a csodálkozástól, aztán dadogni kezdett. — De hát... miért éppen kettőt? És azonkívül... — Azonkívül kapnak még tizenkét rádiót— mondtam ellentmondást nem tűrő hangon —, három magnetofont és hét... — Kedves uram — szakította félbe Lilo a felsorolást — én nem vagyok a Rosemarie! És ha azt hiszi, hogy a nevetséges ajándékaival elkápráztat, akkor nagyon téved. Különben is menyasszony vagyok. — Kérem, hát nem a Technika Háza? — kérdeztem én. Akkor megszakadt az összeköttetés. Őrület, nem? Ily módon kellett megtudnom, hogy Lilo menyasszony .. Fogtam a telefonkönyvet, nézegetni kezdtem. Mutzik egyháztanácsos száma 2236, a Trautwein balettiskoláé 2237. Tárcsáztam. — Mutzig — jelentkezett egy kemény, férfias hang. — Jónapot — mondtam. — Itt az Orion Revűszínház. Küldünk Önökhöz két fiatal táncosnőt továbbképzésre. De először vizsgálja meg az alakjukat. — Hogyan, kérem? — hűle- dezett az egyháztanácsos. — Meg kell vizsgálnia, hogy az alakjuk megfelelő-e? — ismételtem ... — A lábuk tökéletesen rendben van, de ott, följebb... Na, tudja már azi maga jól. — Igen, de kérem... — a tanácsnok hangja érezhetően remegni kezdett. — Én igazán nem nagyon foglalkoztam ilyen fiatal hölgyekkel... Micsoda kisértés! — majd hoz. zátette. — Rendben van, jöhetnek! Első győzelmem után boldogan tettem vissza a kagylót. Most már csak Leopold barátom maradt hátra. Az ő száma 2807. Milyen érdekes véletlen: ugyanis, mint ismeretes, a Tejközponté 2808. Az övé egy számmal kisebb a tejesekénél, az enyém meg eggyel nagyobb. Elszántan tárcsáztam Leopoldot. A 2807-et. Jelentkezett. — Jóreggel — rikkantottam — Kérem szépem, mi történt a tejszállítmányokkal? Önöknek 30 liter tejet és 25 font túrót kellett volna küldeniük a címemre! Talán elfeledkeztek róla? Egy fél órán belül most már itt legyen, megértették? És kérek még 8 tábla vajat is. Leopold úgy látszik belement a tréfába. — Igenis kérem, hová küld - jük mindezt? — kédezte. — Természetesen hozzám, tökfej — szóltam, és bemond- tam a nevemet és címemet. — Rendben — felelt tömören Leopold, és letette a kagylót. Egy fél óra múlva megérkezett az áru. Ugyanis véletlenül valóban a Tejközpont volt... (Fordította: Zilahi Judit)
