Nógrád. 1969. augusztus (25. évfolyam. 176-201. szám)

1969-08-17 / 190. szám

Hallatna Erzsébet

aíodik óra

r

^rcekip állt 9 zuhany jiaM. látón elzsibbadt a bőr a rávágódó cseppek! öl. füle lassan zúgni kezdett. Hátrább lépett és becsuktr a szemét. Arcán vé- gígfolyt a víz Nem vett lélegzetei álra érezte tildéiében a rémült dobolást, kitartott egészen az utolsó pillanatig- Tapogatózva elzárta a csapoT kinyitotta a szemét és mohón, vadul teleszívta magát levegővel.

Meg tudom csinálni, gondolta súlvos boldogsággal, most már biztos, hogy mindig meg tudom csinálni. Megtörülközött és lassan öltözni kezdett. Most érezte, menynyire fáradt, karját alig lud- ta emelni, lábát ólomsúlyok húzták. Tükör nélkül végigfésülte nedves haját, aztán bement az öreg Domjánhoz.

A szobában pucér körte világított- Késő délután volt. Vágni lehetett bent a füstöt. Az öreg Dómján reggel óta volt szolgálatban, a mentésben nem vett részt, csak ült gubancos teleíonzsinórjai között, a cigaretták elaludtak és újra felizottak a szája sarkában, homlokára lassanként rátelpedett a rettegés és a fáradtság szürkesége. Mikor Demeter belépett, metsző, máskor gúnyosan hideg, világosszürke szemét ráemelte. Demeter ezekből a szemekből merítette az utolsó bizonyosságot, megértette, mit tett, és fáradt tagjaiba, mint a szétáradó vér, beköltözött a békesség.

Amikor ott álltak a szifon előtt, a két bányamentő rábámult. Ugyanaz a félelem sugárzott felé a két emberből, mint ami őt belül a gyomra táján szorongatta- Egy pillanatra megingott, át akarta adni a kötelet. Századmásodperc alatt átfutott az agyán, hogy megtett mindent. amit általában szokás, betartotta a szabályokat, tisztességes munkát végzett. A két bányásznak, akik a vízbetöréskor bennrekedtek, teljesen mindegy, hogy ki úszik át elsőnek. Csak neki nem mindegy. Ujjai hurkolták is a kötelet, s csak a gerendákra gondolt, amik a víz • alatt sodródhatnak, s amiket okvetlenül ki kell kerülnie, különben . •.

— Lent menjen, mérnök elvtárs, a szélei, a csi,llék miatt — mondta a szikár arcú bányamentő, de akkor már bent is volt a vízben, és feszült a tüdeje, és dobolt agyában a vér, és érezte a kötél szorítását a derekán. Hallotta a csillék különös, víz alatti nyikorgását. Ment. és egyetlen, óriásira duzzadt gondolat töltötte ki: mennyi lehet még hátra . .. De amint átért és meglátta Meszler szűkülő kutvaszemét és agyonzúzott lábát mérhe letten messzeségbe tűnt mindez. Nyomorult kételyeivel és halálfélelmeivel együtt feloldódott valami szokatlan közegben. aminek legfőbb jellemzője volt, hogy csakis a jelenben létezett és nem lehetett rajta gondolkodni. A sűrű és mégis megfoghatatlan közeg befogadta őt Is és Meszlert is. és meghatározott helyüket és cselekvéseiket, és fenntartotta őket a felszínen és szálukat megtöltötte ismeretlen forró ízekkel. Demeter soha életében nem érzett még ilyet. Az íz emléke a szálában maradt, mégis, a zuhanyozóban már szüksége volt rá. hogy meghizonyosodiék. Most már csak fáradtnak érezte magát.

Az öreg Dómján kijjebb húzta maga mellett a széket és feléje nyújtotta gyűrött cigarettacsomagját. A telefonzsinórok tetején a helyi lap tudósítója könyökölt, kivörösödött fülén szorongatta a kagylót és diktált. Demeter nézte, ahogyan az ideges ujjak kitapogatják a hamutartót. Az elsárgult csikk vastag, bűzös füstcsíkot eresztett, aztán kimúlt.

— Felcímek: öt órán át tartott a megfeszített küzdelem — a zöld arcú tudósító hangja megcsuklott. köhögni kezdett, aztán beleordított a telefonba. — Ne dumáljatok bele. az isten áldjon meg! Már a tüdőmet Is kiköpöm. . mondom: öt! Ötös! ^

Demeter leereszkedett a székre és elfogadta az Öreg Dómján torokkaparó Munkását. Szemhéja félig leereszkedett.

— A bányabiztonságitól egy órája ideszóltak — mondta az öreg Dómján — ketten jönnek.

Demeter bólintott.

A telefon mellett csönd lett, az újságírónak bizonyára visszaolvasták a szöveget, komoran nézte a plafont és olykor bólintott, törődött figyelemmel.

— A kórházban — folytatta az öreg Dómján — nem tudtak biztosat mondani- Még mindig nem. Lehet, hogy le kell vágni a lábát.

Demeter összerezzent, ernyedtségébe durván tört be Meszler összezúzott lábának emléke. Az öreg Dómján halkan. szinte gyengéden szólalt meg, s szemét nikotinos ujjai- ra szegezte:

— Van, amikor semmit se lehet tenni- De ez nem jelenti azt. hogy . .. Kis csend után kimondta: — jó mentés volt.

Demeter fölkelt a székről és az ablakhoz ment, hogy elrejtse megindultságát. Ügy érezte, az éJet a nyert csaták ellenére is hatalmas súly az ember vállán...

Az újságíró mellé lépett és kinézett a szürkületbe.

— Mire várnak? — kérdezte ijedten— Néhányan még lent vannak a szivattyúknál — mondta Demeter. Gyomrába visz- szatért a tehetetlen szorongás.

— Iszonyú ez — mondta az újságíró szaporán. — Engem lelkileg teljesen leterített az ügy— Meg lehet érteni — mondta Demeter szárazon.

Elléptek az ablaktól, a zöld arcú ember folytatta.

— Hazamegyek és befekszem a fürdőkádba- Tökéletesen kidöglöttem. Csodálom magukat.

Az öreg Dómján kimerült homlokán megrezzentek a ráncok. Csöngött az egyik telefonja, felemelte és kibogozta a kagylót, aztán egyenletes, fakó hangon felelgetett valakinek.

— Nem mertem eddig — szólalt meg újra az újságíró, arcán a célszalag után he- heveredő futó bamba mosolyával, és kis lapos üveget kotort elő a belső zsebéből — de gondolom, most már vége a szolgálatnak.

Az öreg Dómján elmosolyodott.

— Nekem még nem. Nyolckor váltanak. De a mérnök elvtársat megkínálhatja, biztos jólesik neki.

— Ugye, ugye — lelkendezett az újságíró. Átnyújtotta az üveget Demeternek. Jó erős konyak volt benne. — Én többnyire viszek magammal ha ilyen hosszabb munkára lehet számítani.

Míg az újságíró tovább fecsegett. Demeter fölemelte a városi telefont. Lassan tárcsázott. hogy növelje a várakozás örömét- Mindjárt meghallom Ágnes hang.iát, gondolta, és felrémlett előtte a lakása: mire hazaér, már este van. ég a zöld ernvős lámpa és Ágnes, puha fehér köpenvében. fel-alá járkálva várja. Nem biztos, hogv mindent elmond neki. csak a lényeget . • Lehet, hogy csak egv_két szót mond. isten

tudja, kezd már az öreg Domjánhoz hasonlítani.

— Na végre! — halottá Ágnes friss hangját — már úgy izgultam! Hogyhogy nem jössz azonnal? Jánosék itt várnak legalább egy órája, már be is csíptünk, pálinkát hoztam. Tudod. János csak azt szereti, de azért neked egy üveg bort is. direkt neked, várják csak. hogy is hív ják, amire a múltkor azt mondtad . .

Demeter nyilallást érzett a gerincoszlopában, olyanformán mint gyerekkorában, ha a kréta végigcslkordult a nagy fekete táblán.

— Miért nem mondtad le őket? — reccsent hirtelen dühvei a telefonba- — Sejthetted volna. hogy semmi kedvem sincs ma este . ■.

— Na, de szívem! — Ágnes hangja megváltozott, hallható volt, hogy kinyílt mögötte a szobaajtó. Magnózene és női kacagás kúszott el Demeter füléig- — János itt van mellettem, azt mondja igazán undok vagy, gondolhatod, hogy kíváncsiak vagyunk már a részletekre is. János azt mondja, a bányabalesetek gyakoribbak. mióta . . • micsoda? Igen. mióta a gépesítés .. ■

Demeter tartotta a kagy - lót. de a keze lassan, ernyedten süllyedni kezdett— Halló, szívem, hallasz? Képzeld, eljött Vicus is, azt mondja, hogy a múlt héten ..

A kagyló alatt parányit csörrent a villa, aztán némaság borult a szobára- Demeter most vette észre, hogy az öreg Dómján meg a zöld arcú őt nézik.

— Iszik még egy kortyot? — kérdezte az újságíró és tétován nyújtotta feléje a konyakos üveget. Demeter elfogadta.

wj gy vélte, hallja a fdefy sége hangját, amint túlharsogva a magnózenét. azt csicsergi: „Fogalmatok sincs, micsoda strapa! Szegénykém olyan lelkiismeretes! Tönkre fognak menni az idegei! Az enyémek már...”

— Ilyenkor persze jobb a sör — folytatta a zöld arcú — nincs kedve velem jönni?

— Egy pohár sörre, okvetlenül — mondta Demeter.

Természetellenesen vigyorgott. s nem tudta. a fáradtság nagyobb-e vagy a szorongás a gyomra táján, ami hányingerre emlékeztette. — Valami ételt is be kéne kapnom, reggel óta nem ettem.

Előreengedte az újságírót, s épp a küszöbre lépett, mikor megcsörrent a telefon.

— Halló .. igen — mondta az öreg Dómján. — Illetve már elment- Pár perce.

Demeter csöndesen behúzta maga mögött az ajtót.

NAPERNYŐK

(Koppány György felvételei

Gr Igor ij Gorin

Kivételesen Önnek!

••

Az étterem meglehetősen kihalt volt. Leültem az egyik ablak melletti asztalhoz és vártam a pincérre.

Jó öt perc múlva méregető tekintettel közeledett és odaérve hozzám udvariaskodva kérdezte:

— Étkezni fogunk? Étkezni?

— Igen — feleltem.

— Igen. Emlékszem — mondta. — Mindent megcsinálunk, amit csak óhajt.

— Köszönöm — szóltam. — Legyen kedves legelőször egy sört hozni...

— Értettem — szakította félbe. — Hideget?

— Hideget.

— Meglesz, — mondta határozottan, és jobb szemével rámkacsintott.

Kacsintása pajkos és titokzatos volt.

Ezzel tudtomra adta, hogy sör dolgában most rosszul állnak. Nagyjavítást végeznek a sörgyárakban. Az egész városban össze lehetne számolni, hogy hány pohár sört szolgálnak ki a szomjazóknak. De nekem azért egyet hoz...

Új költők fóruma

Czémester Erzsébet

sA/e iéyy hiú.,.

Idomtalan kőből remekmű válhat értő kezekben, festékből csodás kép, ha mesterét az álmok elragadják, életre kelti semmiből a Szépet; csodáljuk azt, mi volt csak holt anyag.

Ne légy hiú, ha túlszép lett a képed, csak én akartam, és csupán magamnak. Ritmusba véstem ázt, ahogy feléin jössz a távolból, a fényes messzeségből — jaj, úgy kellett egy álomtiszta kép.

Az ember szíve oly bálványimádó: alkot magának azt, amit szeretne.

De színeid ha könnyem összemossa, csak azt fogom szeretni mindhalálig, amely belőled így is megmarad.

— Egy. borscsleve-st is kérek — mondtam.

Emberem elsápadt.

— Támogatom — mondta, és most bal szemével kacsintott rám. — Tehát borscs?

— Igen.

— Meleget?

— Lehetőleg...

— Tányérban?

— Feltétlenül.

— Tejfölösen?

— Ügy szeretném.

— Teljesítjük — suttogta. — Legyen türelemmel!

Ez alkalommal még rava szabbul kacsintott rám. Ily módon pedig azt adta értésemre, hogy a borscsleves itt már a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. Az itteni szakácsok már nagyon régóta nem főzik. Egyetlen ember, aki ma még főzi a borscsot, az a titokzatos specialista, egy öreg nénike Poltáva környékén. Az én rendelésemre külön repülőgépet küldenek, hogy meghozzák eme különleges ételt.

— Második fogásként bélszint szeretnék hagymával — mondtam bátortalanul.

A pincér erre fogcsikorgatva kérdezte:

— Bélszin értelemben?

— Pontosan abban az értelemben.

— Húsból?

— Igazi húsból! A hagymát meg igazi hagymából.

Barátunk szeme meredezett, elegáns módon teleszívta magát levegővel és mondta:

— önnek megcsináljuk!

Ünnepélyesen csettintett

nyelvével. Ezzel pedig azt jelentette, hogy vegyem tudomásul, ami ezután értem történik, az nem mindennapi. Bélszint már réges-régen nem sütik. Speciális archelógus bizottságot kell szervezni, hogy ásatások segítségével feltárják őseink kultúráját, megfejtsék a régi írásokat, és azok alapján összeállítsák a bélszint.

De énértem természetesen nem sajnálják a fáradtságot.

— Kér még valamit?

— Köszönöm, nem — mondtam félénken. — Már így is,

hihetetlenül sok feladatot róttam önre.

— öt perc múlva itt is leszek az egésszel — mondotta határozottan.

Az emberek itt éveket is várnak a rendelésre, mondta tekintetével. Van, aki még itt Is alszik, és mégis eleped az éhségtől, meg a szomjúságtól. Az egész várás közepette az emberek szerelmeskednek, összeházasodnak, van akinek 1: "zülük várakozás közben már a gyereke is megszületik. A gyerekek közben megnőnek. és az étlapról tanulják m?" az abc-t. Azután ők maguk rendelik ebédjeiket, és ismétlődik az egész elölről.

Az irántam tanúsított bizalom jegyében ettem.

Aztán felálltam az asztaltól.

— Nem tudom, hogyan is köszönjem még messzemenő figyelmességét — mondtam a pincérnek.

— Öh, semmiség — mondta látható zavarral.

— Nem úgy van az — tiltakoztam én. — ön nagyon nagy szolgálatot tett nekem... Ilyet nem lehet elfelejteni halálunk órájáig sem. . . A számlám végösszege?

— Egy rubel, huszonegy kopejka — felelte.

— Értem -* kacsintottam rá.

Leszurkoltam az egy rubel

huszonegy kopejkát, és kezet nyújtottam neki. Ezzel a kézfogással nyomatékosan tudomására hoztam, hogy ez is egy hihetetlenül rendkívüli dolog.

A pénzzel egyébként is szűkében vagyunk. Köztudomású a saitóból, hogv az Állami Bankjegykibocsátó Hivatal nem nyom elég pénzt. Az is előfordul velem, hogv fizetés nélkül távozok. Ilyenkor a rendőrség keres.

De ÉRTE én minden áldozatra kész vagyok. Ezért fizetek pontosan. Számla szerint!

A kijáratig követett lángoló tekintettel. Több mint valószínű. hogy nagyon sokáig fogunk emlékezni egymásra.

Fordította: Sigér Imre

NÖGRÁD — 1969. augusztus 17., vasárnap 9