Nógrád. 1969. július (25. évfolyam. 149-175. szám)

1969-07-27 / 172. szám

Mi űfság Nagylócon Beszéljünk a divatról is Régi ismerősnek számít már a nagylóci tanácson Balázs Gyözöné, gazdálkodási előadó, aki a csaknem háromezer lel­kes község beruházási gond­jain kívül újabban minden ügyes-bajos dolgával foglalko­zik. — Én helyettesítem ugyanis a titkárt, hosszabb ideje beteg- állományban van. Mindezt vidáman mondja, az erős és fiatal nők munka­kedvét és munkabírását ta­núsítja minden mozdulata, megnyilatkozása, amikor fel­tesszük a szokványos kérdést: „Mi újság Nagylócon?” — ő pedig keresi a dokumentációt a válaszokhoz. — Attól függ, mi érdekli — tér ki egyelőre a válasz elől. — Elsősorban a gondok. Amiben segíthetünk. — Hát az is van. — Például.. . — Páldául?... Gyógyszertár kellene. Nyúl Lajos, a me­gyei főorvos már évekkel ez­előtt ígéretet tett, hogy segít a 2870 lakosú községen és nem kell még egy demalgonért is Szécsénybe utazni, de köz­ben a megye jogköre csök­kent, a Gyógyszertár Vállalat meg csak a berendezést vál­lalja, az épületet, mintegy másfél millió forintos költség­gel, nekünk kellene megépíte­ni. Miből? Abból az évi száz­ezer forintból, amit a lakos­ságtól kapunk? — Egyéb források? — Ugyan! Most is a ko­rábbi hitelt törlesztjük... Az­tán új iskola is kellene, hi­szen a jelenlegi még valami­kor a török időkben épült. — Egy kis túlzással. — Hát kétszáz éves bizto­san van... De a vízkérdés is megoldatlan. A felküldött víz­minták szerint a községben egyetlen olyan kutat nem ta­lálni, amelyiknek a vize iható volna. Hollókőn és Szécsény- ben jó víz és törpe vízmű is van, már azon is spekulál­tunk, hogy oda kapcsoltatjuk a mi hálózatunkat. Csakhogy a víz elvezetése is sokba ke­rül, és az ottani kutak víz­hozama se győzi egy ilyen nagy község ellátását. Mond­jak még mást is? — Van még? — Ajaj ... Itt van például a főút járdásitása, vagy az új ház­helyek kialakítása, amik nagy­részt anyagi okokból már hosszabb ideje fiúzódnak... Aztán kicsi a kultúrház is. Kétszáz nézőnél többen nem férnek el benne, a színpad is kicsi, öltöző sincs megfelelő, így azután a Déryné Színház se látogat el hozzánk. Elég mostoha elbánásban van te­hát részünk. Mondjam még?... Nagylóci viselet — Ebből elég. Be sem férne a jegyzetfüzetembe. Beszéljünk inkább a divatról! — Ezt komolyan mondja? — Hordanak-e m.ég Nagyló­con palóc ruhát? Van-e még népviselet? — Már nagyon kevés. Itt érdemes elidőzni. A nép­viselet kérdése Nagylócon sú­Jó tanács turistanőknek Egy angol légitársaság ta­nácsadó füzete határozottan lebeszéli a fiatal angol turis­tanőket, hogy igazi londoni miniszoknyát vigyenek ma­gukkal a Földközi-tenger menti országokba. „Ezekben az országokban — figyelmezteti a hölgyeket a légitársaság füzete — a fér­fiak igen forróvérűéit, a fe­leségek viszont roppant fél­tékenyek”. lyosabb, mint máshol, mert ebben a körzetben, Lócon, Hol­lókőn, Rimócon, Nógrádsipe- ken, Varsányban különösen szép volt a női viselet. Amit Petőfi úti jegyzeteiben a ludányi főkötőkről írt, az a nagylócira is ráillik: „Ütba- esett Ludány helység, hol a legszebb parasztiejkötöket lát­tam életemben: ha megháza­sodom, onnan hozatok fejkö­tőt a feleségem számára.” Pe­dig hát az igazi népviselet sok egyébből is áll, pendelyekből, egész és fél ingekből, prusz- likból, kis- és nagykendőből, alsó- és felsőszoknyákból, kor­dován csizmából, s ki győzné felsorolni, hogy még mi min­denből. Azt a szoknyatömeget, amelyet valamikor a lányok és asszonyok magukra szedtek, ma már nemcsak egészségte­lennek tartják, hanem kényel­metlennek is. Kánikulában munkát végezni, egész nap a tűző napon hajlongani, bizony nagy megpróbáltatás. Azt szokták erre tréfásan i monda­ni, hogy abban örömet már csak az arra járó férfiak ta­lálhatnak. A nagylóci viselet­nél ugyanis rövidebbek a szoknyák, mint más vidéken, és ha meghajlik a lány vagy asszony, kivillan a lába szára. — Hordják-e a minit? — terelem ismét a mára a szót. — Sokan. Természetesen, fő­leg a fiatal lányok. Ahogyan tizennyolc év után nem illik már a beatzene, meg a sikol­tozás és ordítozás, ugyanúgy a mini is megmaradt a teena- gereknek. — És a többi fiatal? — Ök sem maradnak el. Ál­lítom, hogy jobban öltöznek, mint a városban. Megfigyel­tem már, hpgy élénkebben reagálnak a divat változásai­ra... Nagylócon tudnak di­vatosan öltözni. Persze Nógrád más községé­ben is értenek az öltözködés­hez a nők, s ezt a hajlamu­kat egyáltalán nem a szocia­lizmus fejlesztette ki. Régi dolog már az, hogy az asszo­nyok figyelik a divatot, és igyekeznek úgy öltözködni, hogy a férfiak szeme fenn­akadjon, a szomszédasszony vagy a barátnő pedig meg­pukkadjon. — Tehát nincs több újság Nagylócon? Lakos György í':i; ' ' T: "•>*"* elkezdett sírni..* A zenekar vezetőjétől Sz. Béla szólógitárostól kérde­zem az összeállítást. Sorolja a neveket: S. Ferenc basz- szusgitáros. M. György or­gonista és B. Jenő dobos. A próbán nincs jelen M. György és B. Jenő. Előbbi késik, az utóbbi előzetes letartóztatás­ban van. A két gitáros mel­lém telepszik és B. Jenőről beszélgetünk. Enni-inni szeretett — Mióta nem dolgozott? Sz. B.: Január elseje óta. Utoljára a Patyolattól lépett ki. Felvette a pénzt és Pest­re utazott. S. F.: Azt mondják, aGel- lértben habfürdőt vett. Sz. B.: Tekergeti. Állandó bejelentett lakását lebontot­ták. A várótermekben aludt. Nem érdekelte a pénz. Ke­reshetett volna ötezer forin­tot is. Az Üveggyárból is azépt rúgták ki, mert állan­dóan maródoskodott. S. F.: Mi szégyenkeztünk miatta. Mindent eltitkolt elő­lünk. — Mint például. Sz. B.: Nem tudtuk dél­előtt mit csinál. Ilyenkor ivott. Sokszor próbára is ré­szegen jött. S. F.: Mindenkire rátapadt. Kölcsönkért. Volt egy cipője, azt mondta, tavaly nyáron vette. Aztán beállított egy srác és kereste, mert nem fi­zette ki a cipő árát. Sz. B.: Nálunk is lakott, anyám elzavarta, mert félt, hogy minket is meglop. Nem érdekelte semmi. Mániákus, nagy evő, nagy ivó volt. Egy­szer mondtam neki: Jenő, tróger va^y. Nem szólt sem­mit. Átvert minket is. A társait is „átejtette” — Tőletek is kölcsönkért? Sz. B.: Kért és adtunk ne­ki. S. F.: A Gépipariban ját­szottunk, s nem tudtuk, hogy ingyen. Felvette előre a pénzt, 760 forintot és elitta. Sz. B.: Kérdeztük, hol a pénz. A patakparton leült, s elkezdett zokogni. Mindig jeleneteket csinált. S. F.: Többször ki akartuk rúgni. A Salgóban egyszer mondtuk neki, hogy mehet, összeroppantott egy poharat, sírt és azt mondta, öngyil­kos lesz. Visszavettük. Sz. B.: Akkor persze „jó srác” volt, amikor mentünk válahová. Egyébként fütyült ránk. S. F.: Soha nem beszélt a feleségéről, a gyerekéről. Az anyját, ha jól tudom egyszer látogatta meg. Sz. B.: Néha magába szállt. Én ismertem. Megfogadta ne­kem, öltözködni fog. dolgoz­ni és zenélni. Nem tette. A baj az volt, hogy mindig megbocsátottunk neki. S. F.: Nem volt dóbosunk, pedig Bolo szívesen jött vol­na. > — Meddig játszott veletek? Sz. B.: Másfél évig, de csak az utolsó időkben jöt­tünk rá, hogy kivel van dol­gunk. Jenő a lámpaoszlopon Batta Jenő 19 éves salgó­tarjáni lakos, lakatosipari ta­nuló volt. A szakvizsga előtt abbahagyta tanulmányait. Sokáig szülei eltartásában élt. Az Öblösüveggyárban, mint segédmunkás dolgozott, többször mulasztott igazolat­lanul. Zenerajongó, amatőr dobos. Kölcsönkért különbö­ző emléktárgyakát, s azokat eladta. Családi élete meg­romlott. Elhagyta feleségét. Különböző helyeken aludt, ahonnan — így például: L.J_ tői is — egy pecsétgyűrűt vett magához és azt eladta. Felvette a zenekar fizetését, s azt teljes egészében magá­ra fordította. Tudta, hogy a megyei művelődési központ­ban nagyobb összeget kezel­nek a gazdasági irodában. Helyismereteit felhasználva, az egyik este egy lámpa­oszlopról a tetőre, majd a csatornáról a kertbe mászott, s az ablakon át behatolt az irodába. Feltörte a szekrény­ajtót, s kiemelt 2960 forintot. Taxival a nagyállomásra, s onnan Budapestre ment. Itt felöltözködött, majd a Gel- lért Szállóban szállt meg. Fürdőt vett, evett, ivott. Ezu­tán Miskolcra utazott. Itt igazoltatták, s a pénzből már csak 256 forint volt nála. — Mondatok a B Jenő elleni vádiratból. A „csajokra utazott” S. F.: Egyet szeretett. Ze­nélni. De lusta volt, a fel­szerelése mindig poros volt, mi tisztítottuk le. Sz. B.: Féltékeny volt a feleségére. Jeleneteket ren­dezett. Ugyanakkor buli után nem ment haza, hanem ma . muriban szívott. S. F.: A nőknél a zenével „vágta magát.” Bevették a szövegét. A komolyak persze nem. — Kik vették be? Sz. B.: Például a Mucus. Tőle is kapott kölcsön. S. F.: Az a pétervásárai csaj. Az ezüst gyűrűjét is odaadta, meg még háromszáz forintot. Sz. B.: Az Ica, az meg di­lis volt, befűzte Jenő, hogy elveszi feleségül. A takarék- betétkönyvét is neki adta. S. F.: Próba volt, a csajok jöttek a tartozásért. Jenő ki­ment, eltűnt. Hiába vártak, elmentek pénz nélkül. Három napja próbál — Hogy játszott Jenő? Sz. B.: Volt egy dobosunk két évvel ezelőtt, ő maradt volna, de az NDK-ba ment. S. F.: Jenő „gyenge” volt, mégi? belépett a srác he­lyett. Később belejött. — Üj dobosotok van. Hogy hívják? Sz. B.: Három napja van velünk. Feri. hogy is hívjákf S. F.: Bolo, gyere már ide. — Balogh József vagyok. A Winterben doboltam két és fél évig. — Ismerted a Jenőt? — Igen. Nagyravágyó volt, beképzelt. — Jobban játszott, mint te? — Én nem nézek le senkit. Aki utánam csinálja, hogy szám közben feldobja a dob­verőt, s utána marad az ütem. az előtt leveszem a sapkám. Bolo bemutatja a produk­ciót. Szokács László * -----------------------------------------------------­! ARKAGYÜ VEINER-GEORGIJ VEINER: 'ORDÍTOTTA: KASSAI FERENC 17. — Semmi kétséges nincs ebben, tudományos ala- posságg il csináljuk. — Egyszer már átejtett bennünket a tudomány, ez­zel az árral — csóválta meg a fejét Sarapov. — A képért nem a tükröt kell hibáztatni! — gurult méregbe Sztasz. — Az orvosszakértő azt adta, amit el­vártunk tőle: a legkényelmesebb változatot. Mert állan­dóan rohanunk... Sarapov tekintete átmelegedett. — Jól van, fiam. Nem a tengerpartra siettünk... Legközelebb tudni fogjuk. Szóval, mi van azzal a kísér­lettel? — Végre kell hajtani. — Rendben van. Csak semmi feltűnés, semmi lárma. Ne keltsünk pánikot. Tyihonov felkelt és néhány lépést tett a szobában: — Jobb lenne feltűnéssel. — Hogy-hogy? — Azt hiszem, minél nagyobb feltűnést keltünk, an­nál jobb. Minél több ember gyűlik össze, annál többen fogják kérdezgetni: mi történt tulajdonképpen? Magya­rázzuk nekik, az eseményt szárnyára kapja a hír. Akad talán más szemtanú is, nemcsak Jevsztyignyejeva és La­tina. Talán hallotta valaki a lövést. Vagy gyanakszik va­lakire. Sok minden előadódhat. Csak a merénylőt ne ijesszük el túlságosan ... Sarapov elmosolyodott: — Ne galoppozd el magad! Nincs okunk titkolózni a merénylő előtt. Hiszen nyilvánosan körözzük. A gyilkos semmit sem tehet ellene, ha helyes nyomra bukkanunk. Elrejtőzött, de ott van. valahol. S ha felkerekedik, hogy összezavarja a vizeinket, könnyen rajtaveszthet. — 49 — Sarapov megpuhította cigarettáját, a dohánytörme- léket leseperte az asztalról, rágyújtott: — Emlékszem egy ügyre, Lolik—Káin — ez volt a csúfneve —, visszaeső bűnöző volt, megölt egy embert. Többek közt megtudtuk, hogy lecsatolta áldozata arany­óráját. Omega óra volt. Káin megszagolhatta, hogy keres­sük az órát, vagy magától rájött, hogy jobb, ha megsza­badul a bűnjeltől. Egy étteremben összebarátkozott az asztal társával. Jócskán a pohár fenekére néztek, s ami­kor kapcsolatuk a részeg ölelkezés stádiumába jutott, elcserélték a karóráikat. Káin egy Poljot márkájú órát kapott az Omegáért. Az asztaltárs rövidesen elaludt. Aim- kor felébredt, csodálkozva látta új szerzeményét. Rendes fickó volt, bement az őrszobára és kérte: kerítsék elő az óráját, nem tart igényt idegen holmira. Már-már ajtót mutattak neki, amikor — szerencsére —, megérkezett Vo- logya Drannyikov. Egy pillantást vetett az Omegára és sóbálvánnyá dermedt. S amikor a látogató leírta éjszakai asztaltársának külsejét, világossá vált: Lolik volt a tettes. — Sarapov felállt. — Úgyhogy, fiacskám, a gyilkos csak jót tesz nekünk, ha kibújik az odújából. Szervezd meg a kísérletet. Meglátjuk, mi lesz" belőle. KEDD Tyihonov ceruzával gyorsan felvázolta a helyszínt, a papírlapot átnyújtotta Sarapovnak: — Nézd csak, a szakértők véleménye szerint a lö­vést csakis a három ablak egyikéből adhatták le: a Bajkál Szálloda baloldali épületszárnyának harmadik emeletéről, az 58-as vagy 59-es számú szobából. A harmadik ablak a lépcsőfordulónál nyílik. Az 58-as szobában ketten lak­nak: Lev Alekszejevics Kozak építészmérnök Lvovból és Dmitrij Mihajlovics Lagunov főkönyvelő Kromszkból. Az 59-es szobában egy házaspár lakik: Alekszandr Pavlovics Popov kisínyovi orvos a feleségével. Múlt hétfőn már mindannyian a szálloda vendégei voltak. A lépcsőházi ab­lakból azonban olyasvalaki is rálőhetett Akszjonovára, akinek a személyazonossága teljességgel ismeretlen. — Mik az elképzeléseid? — Kozákot és Lagunovot még nem láttam: öt felé szoktak hazatérni. Popowal beszéltem. — És van valami érdekes? — Van. A lekvár. Szereted a meggylekvárt? — Micsodát? — Mondom, hogy szereted-e a meggylekvárt? Egy egész vödörre valót tartogat belőle. Meghívott, máskor is fezívesen megkínál. I — És a lekváron kívül? — nevette el magát Sarapov. — A disszertációja megvédésére jött Moszkvába, a — 50 — felesége szurkol neki. Speciálisan a te számodra felírtam valahová a disszertáció témáját is, csak tudnám, hová. — Tyihonov előhalászta zsebnoteszét, fellapozta és ren­díthetetlen arckifejezéssel felolvasta: „A hipofizikális tirreoidszisztéma állapota ionsugárzásnál”. — Szép. És mondd csak, nem fáj a hasad a meggy- 1 lekvártól? — Tudod, sehogyan sem tetszik nekem az a lépcső­házi ablak. A lépcsőházi beugró a folyosó végéről nyílik, kijárással egy oldalerkélyre. Egyszóval a vakbélhez ha­sonlatos. A beugrót nem látni a folyosóról. Általában a kiszolgáló személyzet közlekedik a lépcsőn: pincérek, sze­relők, satöbbi. Afféle hátsó lépcső, a szálloda udvarából. A lenti ajtót általában este tízkor bezárják. A felső vége a padlástérbe vezet. A padlásajtó zárva van, valamikor le is plombálták. A rozsdás dróton ólomdarabkát találtam. A padozat rendkívül poros, a betonon elmosódott lábnyo­mokat figyeltem meg. Felforgattuk a padlást alaposan, de semmit sem találtunk. A lábnyomokról mindenesetre min-1 tát vettünk. Titokban abban reménykedtem, hogy rá­bukkanunk a töltényhüvelyre, de híre-hamva sincs. Most j felkeresem Kozákot és Lagiunovot. A lépcsőházzal még: foglalkoznunk kell... — Megmagyarázom, miért követték el a gyilkosságot — mondta Kozak. — Nem kell hozzá különösebb jóste­hetség, hogy rájöjjön az ember, miért ölhettek meg egy szép és fiatal nőt. Csakis szerelemből. Igen, szerelemből! Meg kell jegyeznem: ez egy szörnyű szenvedély. Egyszer én magam is kis híján a féltékenység áldozatává lettem. Tyihonov figyelmesen nézte: Kozak rendkívüli ele­ganciával öltözködött, rendkívül alacsony termetű és ki­bírhatatlanul energikus volt. A fáradtság minden látható -jele nélkül száguldozott apró lábain a szállodai szobában, | miközben ügyesen kikerülte a felbukkanó akadályokat. — Igen, igen, a legkomolyabban beszélek! Volt egy regényes történetem Szmolenszkben. Ismételhetetlen sze­relem! A nő gyönyörű volt. Varázslatos exteriőr! Vélet­lenen múlt, hogy nem vettem feleségül. Amikor Mogil- jevből Minszkbe utaztam ... — Az előbb Szmolenszket mondott. — Igen. de Szmolenszkből Mogiljevbe kellett költöz­nöm, és ő is utánam jött. Ó, ezek a feledhetetlen talál­kozások, ezek a szomorú elválások a pályaudvaron! Fe­gyelmit kaptam, alacsonyabb munkakörbe helyeztek... — Az elválások miatt? (Folytatjuk) — 51 — < i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents